Új jelszó kérése
Termék részletek


Maurice Paleologue: Eugénie császárné vallomásai_MOBI

Maurice Paleologue: Eugénie császárné vallomásai_MOBI
890 Ft

- Figyelmeztetem előre, hogy látogatása hosszú ideig fog tartani... egy óráig… két óráig... három óráig... Már a Császárság korában kihallgatásainak nem volt se vége, se hossza. Valahányszor felvette a beszélgetés fonalát, megfeledkezett az idő múlásáról. Fáradhatatlan volt, hallgatóját a legkülönfélébb területekre ragadta magával és véleményeit hevesen, makacsul, néha rendkívüli ékesszólással védelmezte. Gyakran láttam, hogy tekintélyes, komoly és egyáltalán nem udvari emberek kénytelenek voltak lerakni a fegyvert vele szemben. Ez különös ellentéte volt a császár kihallgatásainak, mert a császár alig ejtett el néhány szót, vagy elzárkózott titokzatos és ködös hallgatásába. Én felséges cousine-omnak, a császárnénak mindig ellentmondtam. Kettőnk közt alig volthajlambeli rokonság. Régen egyetlen pontban se értettünk egyet... és ez tovább is így folytatódott, de azért mindig jóban voltunk egymással, ön tudja, hogy fivérem, Napóleon herceg gyűlölte a császárnét. Mindenféle hibát látott benne; nem ismerte el egyetlenérdemét sem. Ebben nem volt igaza, mert a császárné nagyon büszke, nagyon bátor nő, akit a szerencsétlenség nagyon megnemesített.
- Megengedi-e a császárné, hogy vele a saját uralmáról beszélgessenek?
- Én magam ettől mindig óvakodom, mert nem sokáig tárgyalhatnánk anélkül, hogy hevesen ne vitatkoznánk. De biztos vagyok afelől, hogy ön előtt szívesen fog beszélni császárnéi koráról. Egyébként ön teljesen rábízhatja magát: Eugénie-nek bámulatos emlékezőtehetsége van és maga az őszinteség.
Néhány nap múlva Mathilde hercegnő ezt írta nekem: Eugénie császárné Párizsba érkezett; mint mindig, most is a Hotel Continentalban szállt meg. Szívesen látja önt a jövő szombaton tizenegy órakor.
Az alább következő jegyzetek ama beszélgetések közvetetten hatása alatt készültek, amelyeket visszatükröztetnek. Meg tehet tehát bennök találni az én visszaemlékezéseimet első és élénk benyomásaim alakjában, ami egyszersmind pontosságuknak is legjobb garanciája.

(Maurice Paléologue)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Mexikó emlegetésére a császárné hátraszegi keblét, mintha, valami villamos ütés érte volna hátgerincét. És erős hangon, csillogó szemmel szól:
    - Miért kéri bocsánatomat? Mexikót nem röstellem, sajnálom, de nem kell pironkodnom miatta... Sőt mindig hajlandó vagyok rá, hogy beszéljek róla, mert ezt a dolgot igazságtalanul és rágalmazó módon nagyon kihasználták ellenünk.
    A császárné most azt igyekszik előttem bebizonyítani, hogy a mexikói kaland, amelynek indító okairól oly gyanús híresztelések vannak, épp ellenkezőleg egy magasabb rendű megfontolás eredménye, egy magasabb rendű politikai és civilizáló gondolat meg-valósítása volt.
    - Azt állítom - mondja a császárné -, hogy a mexikói vállalkozás létrejöttében semmiféle szerepe nem volt a pénzügyi spekulációnak, a hitelműveleteknek, a Jecker-féle »bon«-oknak a sonorai és sinaloai bányarészvényeknek; mindezek a dolgok még eszünkbe se jutottak. Sokkal később történt, hogy az ázsiótörők és szélhámosok a maguk javára igyekeztek kizsákmányolni a körülményeket. De hát ilyesmit minden nagy emberi vállalkozásban, minden kormány alatt és minden időben látunk. Nézze például: a minap olvastam Janssen művét: A Reformáció története Németországban. Hát kérem! Láttam ebből a könyvből, mily óriási szerepük volt a frankfurti, augsburgi, nürnbergi pénzembereknek a katolikus és lutheránus fejedelmek vetélkedésében. A Reformáció mégis egyike a legviharosabb drámáknak, amely a keresztény világban dúlt...
    A császárné emlékezetembe idézi, hogy 1846 óta férje, a hami fogoly arról ábrándozott, hogy Közép-Amerikában erős latin államot alkot, amely gátat vetett volna az Amerikai Egyesült Államok terjeszkedésének. Különösen Nicaraguát vette célba, mert ebben az országban könnyen meg lehetett volna csinálni a két Óceánt összekötő csatornát. III. Napóleon Franciaországnak a mexikói ügyekbe való beavatkozását igenalkalmasnak Ítélte abban az időben, amikor Juarez diktatúrája Mexikóba felkeltette újra a forradalmi szenvedélyek viharát, másrészről az Egyesült Államokat az északi és déli államok harcai hosszú időre egymás ellen sorakoztatták fel.
    Amikor a császárné befejezte ezt a bevezető magyarázatát, megkérdezem tőle:
    - Az az eszme, amit ön mondott, mikor kristályosodott ki III. Napóleonban? Mi adta meg neki a végső és döntő lökést?
    A császárné hevesen mondja:
    - Én vettem rá Biarritzban 1861-ben.
    Ebben a nyílt, határozott kijelentésében ráismerek a császárnénak arra a tulajdonságára, amelyet már több ízben megfigyeltem nála, hogy bátran és teljesen vállal minden felelősséget a maga tetteiért, bármily szomorú emlékezetnek is ezek reánézve.
    Eugénie most elbeszéli, mily tárgyalásokat folytatott Biarritzban 1861 őszén egy mexikói emigránssal, Don José Hidalgo-val, akit néhány év óta baráti körébe vont. Tárgyalásaik eredménye az volt, hogy azoknak a hatalmaknak, amelyeknek nemzetisége a legerősebben van képviselve Mexikóban, vagyis Franciaország, Anglia és Spanyolország, haladéktalanul és erélyesen fel kell lépniök Mexikóban, hogy a konzervatív párt segítségével helyreállítsák a rendet. III. Napóleon szívesen meghallgatta ezt a tanácsot és más mexikói emigránsok is az események színterére léptek: Almonte, Gutierrez, Iglesias, Mgr. Labastida és Miranda páter.
    Nagy titokban tehát klerikális és monarchistatervet dolgoztak ki, amelynek Franciaország lett volna lelke és egyetlen mozgatója, minthogy valószínűnek tartották, hogy Anglia és Spanyolország támogatása néhány mexikói kikötő ideiglenes elfoglalására fog redukálódni... Vissza akarták tehát állítani Montezuma és Guatimozin hatalmas birodalmát, még pedig katolikus fejedelemmel az élén! De melyik fejedelemnek ajánlják fel a koronát? Haboztak, hogy ki legyen Mexikó uralkodója: a modenai herceg, a pármai herceg, Don Juan de Bourbon, Montpensier herceg, D’Aumale herceg- Hosszas hallgatás után III. Napóleon Miksa főherceget, Ferenc József császár testvéröccsét javasolja. A Habsburg főherceget erre a trónra kvalifikálja okossága, simulékonysága és szeretetreméltó tulajdonságai, amelyekről bizonyságot tett néhány évvel előbb a lombard-velencei királyság nehéz kormányzásában. Miksa főherceg felesége Sarolta belga királyi hercegnő volt. Apósának, Lipót belga királynak a londoni udvarra való befolyását igen értékesnek tartotta III. Napóleon. A császárné ezekkel a szavakkal fejezi be elbeszélését:
    - Végül nem titkolom el ön előtt, hogy férjem erre gondolt: az osztrák főhercegnek a mexikói trónra való emelése egy nap majd kitűnő érvül fog szolgálni arra, hogy Ferenc Józsefet rábírja arra, hogy Velencéről lemondjon Olaszország javára. Ilyen kerülő úton teljesen megvalósulna férjem 1859-iki programja: Olaszország szabad volna az Adriáig... Most már ismeri a mexikói hadjárat egész eredetét. Állítom, hogy nincs benne semmi olyasmi, amit Franciaország magához méltón ne vállalhatna.
    A császárné védőbeszédének eleje óta egy kérdés csiklandozza ajkamat: »A mexikói emigránsok összeesküvése mennyiben volt Franciaország érdekében?... De a császárné most unszol, hogy nyilatkozzam:
    - Mi az ön véleménye a mexikói ügyről? … Az, amit elmondtam, nincs önre hatással?
    Rám szegezi feszült pillantását.
    - Megengedem - felelem, - hogy a mexikói vállalkozás elméleti szempontból csábítgathatta III. Napóleon nemes keblű idealizmusát. De nem értem - gyakorlati szempontból -, hogy nem ütközött rögtön szemébe ennek a vállalkozásnak minden lehetetlensége.
    - Sajnos! Tévedtünk: nem számítottunk azokra az ellenállásokra és bonyodalmakra, amelyek reánk vártak. Helyesebben: megtévesztettek bennünket, bár kétségkívül jóhiszeműen. Én nem vádolok senkit. De elgondolhatja, mily csábítóan fényes kilátásokat varázsoltak elénk! Azt erősítgették, hogy a mexikói nép gyűlöli a köztársaságot és lelkesedéssel üdvözölné a monarchia kikiáltását, tárt karokkal, diadalívvel és virágokkal fogadná az olyan előkelő családból való és nagyszabású fejedelmet, mint Miksa főherceg és maguk az Egyesült Államok is, amelyekben polgár-háború dúl, hamar belenyugodnának közbelépésünk tényébe stb…
    Ezúttal is lemondok arról, hogy őszintén így szóljak: »De hiszen, ha meg akartak volna győződni a mexikói emigránsok üres fecsegéseiről, egyszerűen el kellett volna olvasniok az angol és amerikai újságokat - el kellett volna olvasniok azokat a jelentéseket, amelyek ugyanazt ismételgették, mint az említett újságok és amelyeket a francia kormány kapott Londonból lord Russeltől és Amerikából Lincoln elnöktől. Ezek a jelentések végleg megállapították: a mexikói nép szemében a monarchikus eszméhez a spanyol abszolutizmus és klerikális zsarnokság gyűlöletes emléke fűződik; az a trón, amelyet annyi nehézséggel állítanak fel, abban a pillanatban összeomlik, amikor idegen szuronyok nem támogatják. Végül: az Egyesült Államok, bármennyire dúl köztük a viszály, sohase fognak abba beleegyezni, soha nem fogják eltűrni, hogy Habsburg házból való uralkodó trónja álljon szabad Amerika földjén...«
    Amikor a szegény császárné ezt a fájdalmas témát megpendítette, túlságosan bízott erejében? Attól fél-e talán, hogy első vallomásának magával ragadó ereje újabb és súlyosabb vallomásokra kényszeríti? Talán magától is kitalálja azokat a néma ellen-vetéseket, amelyek bennem felhalmozódnak... Egy bizonyos, a császárné elhallgatott. Aztán nagy méltósággal, férfias és biztos erővel jelenti ki:
    - A mexikói ügyben Napóleon császár és ön örökre el vagyunk marasztalva, mert a dolog Queretaróval végződött! De aki igazságos akar lenni velünk szemben, annak tekintetbe kell vennie, hogy több ízben - így például akkor, amikor csapataink bevonultak Mexikóba; továbbá Bazaine marsallnak a mexikói északi tartományokba való diadalmas hadjárata után; aztán Miksa császárnak a székvárosában való meleg fogadtatása után - azt hihettük, hogy vállalkozásuk sikerülni fog... Azonkívül jogunk se volt rá, hogy másként cselekedjünk. Franciaország zászlajának becsülete, Franciaország szerződéses aláírása volt latba vetve: a lehető legvégsőbb határig ki kellett tartanunk.
    A mexikói hadjáratról csak közbevetőleg volt tudvalevőn a szó és a császárné pillanatnyi szünet után visszatér az orosz-japán ügyre:
    - Ön azt mondta, hogy Kuropatkin tábornok...

    Néhány perccel később, amikor gyalog hazatértem, próbáltam magamban megmagyarázni III. Napóleon különös lélektani képét: képtelen a valóságot és lehetőséget felismerni, ábrándos és ködös képzelő ereje örökösen munkában van, csillapíthatatlanul szomjúhozik arra, hogy nagyszabású és vadregényes terveket kovácsoljon minden tárgyilagos önellenőrzés nélkül. Eszembe jut Palmerston lord epigrammája: »Napóleon császár agya nyúltenyésztő telephez hasonlít, eszméi oly szaporán jönnek a világra, minta nyulak...« És eszembe jut az a mondás, amelybe a bölcs Drouyn de Lhuys összefoglalta négy ízben való miniszterelnöksége tapasztalatait: »A császárnak mérhetetlen vágyai és korlátolt képességei vannak, rendkívüli dolgokat szeretne végrehajtani és csak rendkívül furcsa dolgokat csinál.« Egy nap, az 1863-iki lengyel fölkelés idején arra a fantasztikus tervre vetemedett, hogy Szászország és Hannover királyait áttelepíti Dél-Amerikába avégből, hogy Közép-Európában területe legyen, amellyel megvásárolná Ausztria és Poroszország beleegyezését abba, hogy Lengyelországot állítsák vissza!...
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986097
Webáruház készítés