Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Guy de Maupassant: Idill_EPUB

Guy de Maupassant: Idill_EPUB
540 Ft540

Maupassant a novellairodalom egyik koronázatlan fejedelme, időtlen történetek papírra vetője. Ebben a vékonyka kötetben hat novelláját gyűjtöttek egybe. A kötet értékét növeli, hogy műfordítója Tóth Árpád, akinek magyar nyelvén talán még szebben, élvezetesebben olvashatjuk anyanyelvünkön ezeket a novellákat, mint ahogy a franciák a saját nyelvükön. (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Akkor este miért is mentem be abba a sörházba? Nem tudnám megmondani. Hideg volt. Finom eső csapkodott, szerteporzó víz - átlátszó köddel fátylazta körül a gázlámpákat, fényeket ejtett a gyalogjáróra, melyen keresztbe nyújtóztak a kirakatok sugárkévéi, megvilágítva a híg sarat és a járókelők csatakos lábait.
    Nem készültem sehová. Jártam egyet estebéd után. Végigmentem a Crédit Lyonnais előtt a Vivienne utcán meg egypár más utcán. Hirtelen egy nagy, félig megtelt sörház tűnt a szemembe. Beléptem, minden különösebb ok nélkül. Még csak szomjas se voltam.
    Körülnéztem, hol találnék helyet, ahol nem kellene szorosan ülnöm; azzal letelepedtem egy férfi mellé, aki öregnek látszott, és garasos cseréppipát szítt, feketét, mint a szén. Öt vagy hat poháralj volt előtte egymás tetejébe rakva - annak a számontartására, hogy már hány pohár sört fogyasztott eddig. Nem néztem meg alaposabban a szomszédomat. Egyetlen szempillantás elég volt, láttam: régi sörivó, a megrögzöttek közül, akik reggel - nyitáskor - jönnek, és este - záráskor - mennek el. Tisztátalan jelenség volt, a feje búbja kopasz, míg a kabátja gallérjára hosszú, zsíros, deresedő hajszálak csüngtek le. Bő ruházatán látszott, hogy akkor készült, mikor viselőjének még hasa volt. Azt is ki lehetett találni, hogy a nadrágja nem áll meg a csípőjén, s hogy ez az ember tíz lépést se tehet anélkül, hogy föl ne húzgálja ezt a rosszul megerősített ruhadarabot. Mellénye volt-e egyáltalán? A puszta gondolat szomszédom cipőire és e cipők rejtelmeire borzadályt keltett bennem. A kirojtosodott kézelők széle teljesen fekete volt, akárcsak az idegen körmeinek a szegélye.
    És alighogy leültem mellé, ez az alak nyugodt hangon megszólított:
    - Hogy vagy? Jól?
    Megrezzenve fordultam felé, és az arcába néztem. Újra megszólalt:
    - Nem ismersz rám?
    - Nem!
    - Des Barrets vagyok.
    Elképedtem. Csakugyan ő volt, Jean des Barrets gróf, egykori gimnazistatársam.
    Megszorítottam a kezét, de olyan zavartan, hogy meg sem tudtam szólalni.
    Végre kinyögtem:
    - No és te, te hogy vagy?
    Nyugodtan válaszolt:
    - Hát megvagyok, ahogy lehet.
    Elhallgatott. Szeretetre méltó akartam lenni, erőlködtem: mit mondhatnék valami rendeset?
    - És... és mit csinálsz?...
    Rezignáltan felelte:
    - Láthatod.
    Éreztem, hogy elpirulok. Arrább feszegettem a kérdést:
    - De amúgy... állandóan... mit szoktál csinálni?
    Barátom nagy füstfelhőket fújt maga elé:
    - Mindig csak ezt.
    Azzal az asztalon heverő rézpénzzel megkocogtatta a márványlapot, és elkiáltotta magát:
    - Pincér, két pohár sört!
    Távol egy hang ismételte: “Két pohár a négyeshez!” Még távolabbi hang felelt rá szinte sivítva: “Itt van!” Aztán egy fehér kötényes ember tűnt föl, amint hozta a két poharat, amelyből futtában kilötyögtette a sárga italt a homokozott padlóra.
    Des Barrets egy hajtásra kiitta a poharát, s már vissza is tette az asztalra, miközben beszürcsölte a bajuszára tapadt habot.
    - Na és egyébként, mi újság? - kérdezte azután.
    Igazán nem tudtam mondani neki semmi különöset. Dadogtam:
    - Semmi, öregem, semmi a világon. Én kereskedő lettem.
    Des Barrets ugyanazzal az egyforma hanggal kérdezte:
    - Na... és az olyan mulatságos?
    - Dehogy! Mért volna az? De elvégre csak kell valamit csinálni!
    - Mi a csudának?
    - Hát... az embernek kell valami foglalkozás.
    - Ugyan! Mire jó az? Lásd, én nem csinálok semmit; soha semmit. Azt még értem, ha valaki azért dolgozik, mert nincs pénze. De ha az embernek van miből élnie, haszontalanság a munka. Mert mit is érsz vele? Magadért csinálod vagy másokért? Ha magadért, és jólesik, még hagyján, jól van; de ha másokért, marha vagy.
    Des Barrets letette a pipáját a márványlapra, és újra elkiáltotta magát:
    - Pincér, még egy pohárral!
    Azzal folytatta:
    - Szomjas leszek a beszédtől. Nem vagyok hozzászokva. Hát, mondom, én nem csinálok semmit, csak élek a világba, öregszem. Ha meghalok, nem sajnálok majd semmit. Nem lesz semmi emlékem, csak ez a sörház. Se asszony, se gyerek, se bú, se baj, semmi. Sokkal jobb így.
    Felhajtotta a poharat, amelyet közben odahoztak, nyelvével végigszántotta a szája szélét, és újra fölvette a pipáját.
    Bambán néztem rá. Megkérdeztem:
    - Nem voltál te mindig ilyen, ugye?
    - Pardon, mindig ilyen voltam, már gimnazistakorom óta.
    - Pedig ez így mégse élet, pajtás. Borzasztó ez! Nézzük csak, biztosan foglalkozol mégiscsak valamivel; van, amit szeress, vannak barátaid...
    - Dehogyis. Délben kelek fel. Akkor ide jövök, eszem, megiszom a söreimet. Itt ülök estig, akkor vacsorázom - további sörök. Aztán hajnali fél kettő tájban hazamegyek lefeküdni, mert itt zárnak. Ez a legbutább a dologban. Tíz év óta legalább hat esztendőre valót töltöttem el ezen a széken, ebben a sarokban; a többit az ágyamban - és soha egyebütt. Néha diskurálok a vendégekkel.
    - De annak idején, mikor felkerültél Párizsba, eleinte mégiscsak csináltál valamit?
    - Jogászkodtam... a Médicis-kávéházban.
    - De azután?
    - Azután?... átkeltem a Szajnán, és ide jöttem.
    - És erre miért szántad el magad?
    - Na hallod, az ember nem maradhat egész életére a Quartier Latinben. A diákok nagyon zajosak. Innen azonban már nem mozdulok. Pincér, egy pohárral!
    Azt hittem, hogy csúfolódik velem. Tovább faggattam:
    - Nézd csak, beszélj őszintén. Valami nagy bánatod van? Boldogtalan szerelem, mi? Persze hogy úgy lesz, utolért a balsors. Hány éves vagy?
    - Harmincöt. De legalábbis negyvenötnek látszom.
    Jól az arcába néztem. Ráncos, ápolatlan arca majdnem olyan volt, mint egy aggastyáné. A feje búbján néhány hosszú szál szőr lengett a kétes tisztaságú bőr fölött. Hatalmas szemöldökei voltak, nagy bajusza, sűrű szakálla. Hirtelen, magam sem tudom, hogyan, egy mosdótál víziója jelent meg előttem - a tál teli volt feketés vízzel, amivel ezt a sok szőrt mosná ki valaki tisztára.
    Azt mondtam a barátomnak:
    - Csakugyan idősebbnek látszol, mint amennyi vagy. Egész biztosan sok bánat ért.
    Felelt:
    - De ha mondom, hogy nem! Ilyen öreg azért vagyok, mert nem járok ki a levegőre. Semmitől sem romlik úgy le az ember, mint a kávéházi élettől.
    Sehogy se tudtam hinni des Barrets-nek:
    - Biztosan a szoknyákat is kergetted. Az ember nem kopaszodik így meg, csak ha sokat szeretkezett.
    Nyugodtan rázta meg a fejét, telehullatva a vállát az apró, fehér korpával, amely maradék hajából leporzott:
    - Nincs igazad; mindig jól viseltem magam.
    Tekintetét a lámpakar felé emelte, amely a fejünk felett lobogott:
    - Ha megkopaszodtam, a gáz az oka. A gázláng árt a hajnak. - Pincér, egy pohár sört! - Te nem iszol?
    - Köszönöm, nem. Hanem a te dolgod igazán érdekel. Mióta hagytad így el magad? Sehogy se normális eset ez, nem természetes. Okvetlenül van mögötte valami.
    - Hát jó. Gyerekkorom óta vagyok így. Akkor mellbe vágott valami - még egész apró kölyök voltam -, és azóta fuccs a számomra az egész élet.
    - És mi volt az?
    - Tudni akarod ? Hát ide figyelj!
    Jól emlékezhetsz a kastélyra, ahol nevelkedtem, hiszen te is jártál ott ötször vagy hatszor, vakációk idején. Emlékszel, micsoda nagy, szürke épület volt, nagy park közepén, a hosszú tölgysétányok közt, amelyek a négy égtáj felé nyíltak! Emlékszel atyámra és anyámra is, mind a ketten milyen szertartásosak, ünnepélyesek és szigorúak voltak.
    Én az anyámat imádtam, az apámtól rettegtem - egyebekben pedig mindkettőjüket nagyon tiszteltem, hiszen hozzá voltam szokva, hogy mindenki fejet hajt előttük. Ott a vidéken csak “a gróf úr” és “a méltóságos grófné” volt a nevük, és még szomszédaink is, a Tannemare-ok, a Ravelet-k, a Brenneville-ek megkülönböztetett tiszteletet mutattak szüleim iránt.
    Akkoriban tizenhárom éves voltam, víg kölyök, elégedett mindennel, ahogy már ebben a korban szokás, teli azzal a boldogsággal, hogy milyen jó élni.
    Egyszer aztán, szeptember vége felé, amikor már csak néhány nap választott el attól, hogy visszatérjek a gimnáziumba, az történt, hogy éppen farkast játszottam a park bokrai közt, mindenütt az ágak és lombok közt loholva, mikor az egyik sétányon átvágtomban apát és anyát pillantottam meg, amint arra sétáltak.
    Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nagy szél fútt aznap. Az egész fasor meghajolt a szélrohamok alatt, nyögött, szinte fel-feljajdulva, süket és mély üvöltéssel, ahogy a rengeteg szokott a viharban.
    A leszakadt levelek - sárgák voltak már - madarak módjára röpdöstek, forogtak, hulltak alá, majd végignyargaltak a sétányon, mint holmi gyors vadak.
    Esteledett. A bozótban már sötét volt. A szélnek és a lombnak a nyugtalansága engem is felizgatott, nyargaltam, mint egy őrült, és ordítoztam - a farkasüvöltést akartam utánozni.
    Amint szüleimet észrevettem, óvatos léptekkel indultam feléjük a lombok mögött, hogy meglepjem őket, mintha igazi kóbor vad volnék.
    De pár lépésnyire tőlük félelem dermesztett meg. Apám, valami rettenetes dühkitörésében, ezt kiáltotta anyámnak:
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649978
Webáruház készítés