Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Maupassant: Erős, mint a halál_EPUB

Maupassant: Erős, mint a halál_EPUB
740 Ft740

Maupassant Az erős mint a halál című regényét elhatalmasodó betegségével küzdve 1889-ben írta. Ez valójában utolsó befejezett regénye. Látszatra a nagyvilágban jártas író szalonélményei elevenednek meg itt, a sikeres író élményei. De tévedés azt hinni, hogy ebben a rengeteg önéletrajzi elemet tartalmazó regényben csakugyan a szalonéletről van szó. Az Erős mint a halál a szenvedély regénye, az öregkori férfiszenvedélyé, amelyet megcsal a természet játéka, és azt hiszi, hogy szeretője lányában a szerelme lép elébe fiatalon. Az egész történetet áthatja a szenvedélytől és az élettől búcsúzó, szorongató szomorúság. S ezzel a XIX. századi irodalom mindenkihez szóló remekművei közé tartozik. (Lengyel Balázs)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Olivier Bertin - szokása szerint - tartózkodó viselkedést tanúsított. A nagyvilági, előkelő asszonyok egy kissé nyugtalanították, mert még alig ismerte őket. Feltette róluk, hogy romlottak, és mégis együgyűek, képmutatók és veszélyesek, könnyelműek, és mégis zavart okozhatnak az ember életében. Voltak futó kalandjai félvilági hölgyekkel, miket hírnevének, szellemességének, tetszetős atlétatermetének és erélyes, napbarnított arcának köszönhetett. Ezeket sokkal többre becsülte, szerette fesztelen viselkedésüket, szókimondó beszédüket, megszokta a műtermek és kulisszák könnyű, tréfás és vidám erkölcseit. Az előkelő társaságot inkább a dicsőség kedvéért kereste fel, nem pedig azért, hogy szíve vágyát kielégítse. Hízelgett vele hiúságának, fogadta a szerencsekívánatokat és megrendeléseket, begyeskedett a bókoló szép asszonyok előtt, de óvakodott attól, hogy udvaroljon nekik. Előttük nem ragadtatta magát merész tréfára, borsos szóra, azt hitte róluk, hogy szenteskedők, és iparkodott megnyerni a tetszésüket. Valahányszor egyiknek vagy másiknak az arcképét festette, bármilyen kedvesen bántak vele, és bárhogy keresték jóindulatát, mindig érezte közöttük azt a különbséget, amely megakadályozza a keveredést, noha a művészek és nagyvilági hölgyek között gyakori az érintkezés. A mosoly mögött, a bámulat mögött, mely az asszonyoknál egy kissé mindig színlelt, megsejtette annak a lénynek óvatos tartózkodását, aki magát felsőbbrendűnek tartja nála. Néha ágaskodott ugyan benne a gőg, modora ilyenkor tiszteletteljesebbé, szinte büszkévé lett; alacsony sorból küzdötte fel magát, ezért hízelgett hiúságának, ha hercegek és hercegnők úgy bánnak vele, mintha egyenrangú volna, mégis feltámadt benne a férfi büszkesége, aki eszének tulajdonítja azt a rangot, amit amazoknak a születésük biztosít. “Nagyon jól nevelt ember!” - mondták róla némi meglepetéssel. Ez a meglepetés jólesett neki, bár kissé lehűtötte, mert eszébe juttatta a társadalmi korlátokat.
    A festő szándékos és szertartásos komolysága kissé zavarba hozta Guilleroy grófnét, aki nem tudta, miről társalogjon ezzel a hideg, bár szellemesnek mondott emberrel.
    Leültette a kislányát, majd maga is egy karosszékbe telepedett a megkezdett vázlat mellett, és igyekezett a művész rendelkezése szerint kifejezővé tenni arcát.
    A negyedik ülés alkalmával a festő egyszerre hirtelen abbahagyta munkáját, és azt kérdezte az asszonytól:
    - Mi szórakoztatja önt legjobban az életben?
    A grófné zavarba jött.
    - Igazán nem tudom, de miért kérdi?
    - Szeretnék valami kellemes gondolatot a szemébe csalni, amelyet eddig hiába kerestem.
    - Nos hát, akkor igyekezzék beszélgetni velem, nagyon szeretem a társalgást.
    - Különben vidám szokott lenni?
    - Nagyon vidám.
    - Akkor beszélgessünk, asszonyom!
    Ezt, hogy “beszélgessünk, asszonyom”, a legkomolyabb hangon mondta. Azután újra festéshez látott; beszédtárgyakkal kísérletezett, kereste a témát, amelyben szellemük találkozhatna. Először kicserélték észrevételeiket azokról az emberekről, akiket ismertek, majd önmagukról kezdtek beszélni, ez mindig a legkellemesebb és a legvonzóbb tárgy.
    Mikor másnap újra találkoztak, sokkal könnyebbnek érezték helyzetüket, és Bertin, látván, hogy megnyerte az asszony tetszését és tudja mulattatni, részleteket kezdett mesélni művészéletéből, felidézte emlékeit azzal a szellemes képzelettel, amelyről híres volt.
    Az asszony megszokta a szalonírók modorosságát, s meglepődött a festőnek kissé bolondos lendületén. Bertin nyíltan beszélt, találó iróniával, és az asszony rögtön felelni tudott neki ugyanabban a modorban, finom és merész bájjal.
    Egy hét alatt meghódította, és levette lábáról a festőt jókedvével, szabad és közvetlen modorával. A festő teljesen elfelejtette előítéleteit az előkelő hölgyek iránt, és már-már arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy egyedül őbennük van báj és elevenség. Festés közben, amint ott állt vászna előtt, és közelebb vagy hátrább lépett olyan mozdulatokkal, mintha kardot forgatna kezében, szabadjára engedte legbensőbb gondolatait. Úgy érezte, hogy már régóta ismeri ezt a csinos, fekete ruhás, szőke asszonyt, aki mintha napfényből és gyászból lett volna összeszőve, és aki ott ült mellette, mosolyogva hallgatta, és vidáman felelgetett neki, olyan élénkséggel, hogy minden pillanatban kilendült a pózból.
    A festő hol hátralépett, lehunyva egyik szemét, lehajolva, hogy modelljének általános hatását vizsgálja, hol egész közel ment hozzá, hogy megjegyezze arca legcsekélyebb árnyalatait, a legfutóbb kifejezéseket, hogy megragadja és visszaadja az asszonyi arcból azt, ami több a külső látszatnál, az eszményi szépségnek azt a kisugárzását, azt az ismeretlen visszfényt, azt a belső és félelmes szépséget, mely az asszonyok legegyénibb sajátja és annak oka, hogy ezt az egyik férfi szereti, és amazt egy másik.
    Egy délután a kislány odaállt a vászon elé, és nagy gyermeki komolysággal ezt kérdezte:
    - Ez a mama, ugye?
    A festő karjába kapta a kislányt, tetszett neki ez a naiv elismerés, melyet munkájának hasonlatossága ébresztett.
    Egy másik napon a kislány nagyon csöndes volt, egyszer aztán kijelentette, szomorú, vékonyka hangján:
    - Mama, unatkozom.
    A festőt annyira meghatotta ez az első panasz, hogy másnap egész sereg játékszert hozatott a műterembe.
    A kis Annette meglepődött, örült, és mégis eltűnődve, nagy gonddal sorba rakta a játékszereket, hogy egymás után vegye fel őket pillanatnyi szeszélye szerint. Az ajándékozás napja óta a kislány szerette a festőt azzal a gyermeki szeretettel, azzal a szinte állati és becézgető barátsággal, mely olyan bájossá és elragadóvá teszi a gyerekeket.
    Guilleroy grófné lassankint örömét lelte az ülésekben. Nem volt semmi szórakozása azon a télen, hiszen gyászt viselt, ezért társasági élet és estélyek híján minden kedvtelését erre a műteremre korlátozta.
    Egy dúsgazdag és vendégszerető párizsi kereskedő leánya volt. Apja évekkel azelőtt meghalt, anyja folyton betegeskedett, és egészségének gondozása évenkint hat hónapra ágyhoz láncolta. Így a leány egész fiatalon a ház úrnője lett, megtanult vendéget fogadni, tudott mosolyogni, társalogni, különbséget tenni az emberek között, tudta, kinek-kinek mit mondjon, eligazodott az életben, tisztán látott, és tudott alkalmazkodni. Mikor vőlegényül bemutatták neki Guilleroy grófot, rögtön megértette, miféle előnyöket hozhat számára ez a házasság, ellenkezés nélkül elfogadta férjét, mint okos leány, aki nagyon jól tudja, hogy az ember nem érhet el mindent, és az élet minden helyzetében föl kell állítani a jó és rossz üzleti mérlegét.
    Belekerülve az élet forgatagába, mindenekfelett azért szerették, mert vidám volt és szellemes; csakhamar észrevette, hogy a férfiak udvarolgatnak neki, de egy pillanatra sem vesztette el nyugalmát, mert szíve hideg volt, mint az értelme.
    Kacér volt, de azzal a kihívó és mégis óvatos kacérsággal, amely sohasem lépi túl a kellő határt. Tetszettek neki a bókok, hízelgett neki, hogy vágyakat ébreszt a férfiakban, de színlelt, mintha észre sem venné. És ha esténkint érezte, hogy az egész szalon neki tömjénezett hódolatával, utána igen jól aludt, mint aki teljesítette asszonyi hivatását a földön. Így folyt az élete hét éven keresztül; nem fáradt belé, nem találta egyhangúnak, mert szerette ezt a folytonos nagyvilági izgalmat, pedig ez olykor más dolgok után is vágyat ébresztett benne. Az ismerős férfiak, politizáló ügyvédek, bankárok és más dologtalan társasági emberek kissé úgy mulattatták, mintha színészek volnának. Nem vette nagyon komolyan őket, bár becsülte foglalkozásukat, rangjukat és címeiket.
    A festő azért tetszett meg neki, mert egészen új típust képviselt. Jól mulatott a műteremben, szívből nevetett, élvezte a saját szellemességét, és hálás volt a festőnek a szórakoztató ülésekért. Tetszett neki azért is, mert szép férfi volt, erőteljes és híres. Nincs asszony, bármit mondjanak is, aki közömbös volna a testi szépség és a dicsőség iránt. Hízelgett neki, hogy szépségét észrevette ez a szakember, s ezért szívesen hajlott arra, hogy ő is elismerje a férfi kiválóságát, és hamar meglátta benne, milyen művelt és élénk a gondolkozása, mennyi benne a finomság, a képzelőerő, az értelem igazi bája és a színes szó, amely szinte megvilágította mondanivalóját.
    Hamar benső barátság támadt közöttük, és a kézszorításba, melyet az asszony megérkezésekor váltottak, nap nap után valamivel több vegyült a szívükből.
    Ekkor az asszony érezni kezdte, mint támad benne minden számítás, minden meggondolt elhatározás nélkül a természetes vágy, hogy meghódítsa ezt a férfit, és ennek a vágynak nem tudott ellenállni. Nem gondolt ki semmit előre, nem volt semmi előkészített terve, csupán kacérabb volt hozzá, de nem törekedett több kedvességre, mint amennyit az olyan embernek szoktak ajándékozni az asszonyok, aki jobban tetszik nekik a többinél. Vele szemben való viselkedésébe, pillantásaiba, mosolyába belevegyült az a kábító illat, mely az asszonyokból sugárzik, ha arra vágynak, hogy szeressék őket.
    Hízelgő szavakkal árasztotta el, amelyek mintha ezt mondták volna: “Ön nagyon tetszik nekem, uram.” És engedte, hogy a festő hosszasan beszéljen, meg akarta neki mutatni, hogy milyen figyelemmel, mekkora érdeklődéssel tudja hallgatni. A festő abbahagyta munkáját, leült az asszony mellé, és a lelki izgalomban, melyet a tetszés mámora idéz elő, egész válságait élte át a költői, tréfás és bölcselő hangulatoknak, ahogy éppen kedve tartotta.
    Az asszony mulatott, mikor a férfi vidám volt. És mikor Bertin gondolata magasabbra szárnyalt, Guilleroyné igyekezett követni röptét, bár ez nem mindig sikerült; de ha más gondolat járt az eszében, akkor is úgy tudott ránézni, olyan figyelmes arccal, mintha tökéletesen megértette volna, mintha szívből élvezné a kinyilatkoztatást, úgyhogy a festő el volt ragadtatva, amint nézte a figyelmes arcot; meghatotta őt, hogy végre talált egy finom, nyílt és tanulékony lelket, amelybe csírázó magként hullott a gondolat.
    Az arckép sikerrel kecsegtetett, és nagyon szépnek ígérkezett, a festő végre megtalálta azt a szükséges izgalmat, amelyben fel tudta fedezni modelljének minden szépségét, és ki tudta fejezni azzal a lelkes meggyőződéssel, mely az igazi művészek ihlete.
    Odahajolt hozzá, kémlelte arcának minden mozdulatát, bőrének minden színváltozását, húsának minden árnyalatát, szemének minden kifejezését és csillogását, arckifejezésének minden titkát, és úgy teleszívta magát, mint a víztől duzzadó szivacs. Így vitte át vásznára ennek a bódító szépségnek a kisugárzását, melyet pillantásával magába szítt, és amely úgy folyt át lelkéből az ecsetjébe, mint a hullámverés. Egészen beleszédült, elkábult, mintha megrészegedett volna az asszonyi szépségtől.
    A grófné érezte, hogy a férfi szerelmes lesz belé, mulattatta ez a játék, ez a mind bizonyosabbá váló hódítás, és maga is hamar lángot fogott.
    Valami új érzelem új értelmet adott életének, titokzatos örömöket ébresztett benne. Mikor a festőről hallott, szíve gyorsabban dobogott, és szeretett volna közbekiáltani - bár az ilyen vágy sohasem ér föl az ajkig -: “Ő szerelmes belém.” Boldog volt, ha dicsérték a festő tehetségét, és még jobban örült, ha szépnek mondották. Ha rágondolt magányában, ahol kíváncsiak nem zavarták, úgy képzelte, hogy Bertin valóban jó barátja, mindig meg fog elégedni egy szívélyes kézszorítással.
    De a festő ülés közben gyakran hirtelen ledobta palettáját a székre, és karjába kapta a kis Annette-et, gyöngéden megcsókolta a szemét vagy a haját, s közben az anyjára nézett, mintha azt akarta volna mondani: “Ön az, nem a kislány, akit így csókolgatok.”
    Időnként megtörtént, hogy Guilleroy grófné nem vitte magával a kislányt, hanem egyedül érkezett. Ilyenkor a festő alig dolgozott, leginkább társalgással töltötték el az időt.
    Egy délután az asszony késett. Hideg, február végi nap volt. Olivier jókor hazatért, mint mindig, valahányszor az asszonyt várta, mert azt remélte, hogy korábban fog érkezni. Miközben várta, fel-alá járt a műteremben, cigarettázott és tűnődött, bár meg volt lepve, hogy egy hét óta már századszor teszi fel magának ezt a kérdést: “Csak nem vagyok szerelmes?” Nem tudta, mert még sohasem volt igazán szerelmes. Voltak ugyan elég makacs, elég hosszan tartó szeszélyei, de ezeket sohasem tévesztette össze a szerelemmel. Ma azonban megdöbbenten vette észre, hogy valami új érzés vert fészket a szívében.
    Vajon szereti-e ezt az asszonyt? Annyi bizonyos, hogy alig vágyódik utána, hiszen még nem is gondolkozott azon, vajon magáévá tehetné-e. Mindeddig, valahányszor megtetszett neki egy asszony, rögtön elragadta őt a vágy is, szerette volna karját kitárni feléje, hogy leszakítsa a gyümölcsöt. De legbensőbb gondolatát soha mélyebben meg nem zavarta az ilyen viszony.
    Most azonban alig érintette őt a vágy szele, mintha megbújt, elrejtőzött volna egy másik érzés mögött, mely hatalmasabb volt, bár homályosabb, és még alig ébredezett. Olivier azt hitte, hogy a szerelem ábrándokkal és költői rajongással kezdődik. De amit most érzett, az mintha valami bizonytalan izgalomból, bár inkább testi, mint lelki izgalomból áradt volna. Ideges volt, meg-megrezdült, nyugtalankodott, mint ha betegség bujkál az emberben. Ám semmi fájdalom nem vegyült vére felpezsdülésébe, mely úrrá lett rajta, és gondolatait is felkavarta. Tudta jól, hogy ezt a zavart Guilleroy grófné okozza, az ő emléke és a türelmetlen (várakozás, hogy újból találkozzanak. Nem azt érezte, mintha egész lényét valami ellenállhatatlan erő sodorná az asszony felé, hanem úgy tetszett, mintha az asszony folyton benne élne, mintha sohasem hagyta volna el: mikor eltávozott, valami maradt belőle, valami kifejezhetetlen, finom utóhatás. Mi ez? Talán ez a szerelem? A festő szíve mélyén kutatott, hogy átlássa és megértse a dolgot. Az asszonyt szépnek találta, noha Guilleroyné nem felelt meg annak az eszményi asszonytípusnak, amelyet elvakult reménye alkotott lelkében. Bárki vágyakozzék is a szerelem után, előre látja annak a nőnek szellemi tulajdonságait és testi adottságait, aki őt meg fogja hódítani. És Guilleroy grófné, bár végtelenül tetszett neki, mintha nem ezek közé a nők közé tartozott volna.
    De miért foglalkoztatta ennyire, jobban, mint a többiek, másképpen és szüntelenül?
    Vajon egyszerűen a hálójába került volna ennek a kacér asszonynak, bár már régóta sejtette és észrevette a csapdát? Mesterkedéseinek áldozatul esett, hatalmába jutott annak a különös varázserőnek, melyet tetszésvágyuk szerez az asszonyoknak?
    Fel-alá járt, leült, újra megindult, ahány cigarettára rágyújtott, rögtön el is dobta. Minden percben felnézett az óra mutatójára, mely lassan, zavartalanul haladt a szokott számjegy felé.
    Néha alig tudta türtőztetni magát, hogy körmével le ne feszítse a domború üveglapot, mely a két, körbejáró aranynyilat védte, és ujja hegyével oda ne lökje a nagymutatót ahhoz a számjegyhez, mely felé olyan lomhán közeledett.
    Úgy érezte, mintha ez elég volna ahhoz, hogy egyszerre megnyíljon az ajtó, és a várt lény megjelenjen, megcsalva és odacsábítva ettől a ravasz fortélytól. Aztán elmosolyodott ezen a makacs és ostoba gyermeki kívánságon.
    Végre feltette magában a kérdést: “Vajon lehetnék-e a szeretője?” Ez a gondolat különösnek látszott, alig kivihetőnek, alig megvalósíthatónak, mert rendkívüli bonyodalmakat támaszthatott volna az életében. De az asszony szerfölött tetszett neki, és most ezzel végezte tépelődését: “Annyi bizonyos, hogy furcsa helyzetbe kerültem.”
    Az óraütés zajára a festő összerezzent. Nem is a lelke rezdült meg, inkább az idegei. Azzal a türelmetlenséggel várta, mely percről percre növekszik. Az asszony mindig pontos volt: tehát tíz percen belül be fog lépni az ajtón. Mikor a tíz perc letelt, valami aggodalom kezdte gyötörni, mintha valami szomorúságtól retteg az ember, majd azon bosszankodott, hogy így kell vesztegetnie az idejét, aztán hirtelen ráeszmélt, hogy ha az asszony nem találna eljönni, ez nagy fájdalmat okozna neki. Mit tegyen? Várni fog! Nem - elmegy hazulról, hogy ha az asszony elkésve véletlenül mégis megérkeznék, üres műterem fogadja.
    Elmegy hazulról; de mikor? Mennyi időt engedjen még az asszonynak? Nem volna-e jobb várni és néhány udvarias és hideg szóval értésére adni, hogy ő nem olyan ember, akit bolonddá lehet tenni? De hátha egyáltalában nem jön? Akkor bizonyára küldeni fog egy sürgönyt, vagy névjegyet, vagy egy szolgát, vagy egy hordárt! És ha nem jön, akkor mit tegyen? Elvesztegette a napot, dolgozni már úgysem tudna. És akkor?... Akkor fel fogja keresni, hogy megtudja, mi baja, mert úgy érezte, hogy feltétlenül látnia kell az asszonyt.
    Úgy van, látnia kell őt; valami ellenállhatatlan, nyomasztó, fájdalmas kívánság gyötörte. Mi ez? Talán a szerelem? De elméje nem rajongott, érzékei nem lobogtak, lelke nem álmodozott; csupán megállapította, hogy ha az asszony nem jönne el ma, ez nagy szomorúságot okozna neki.
    Az utcai csengő fölberregett a kis palota lépcsőházában, és Olivier Bertin hirtelen úgy érezte, mintha fáradt lenne, aztán olyan öröm vett erőt rajta, hogy perdült egyet a szobában, és cigarettáját feldobta a levegőbe.
    Az asszony belépett, egyedül volt.
    A festő a legnagyobb merészséggel rögtön megkérdezte:
    - Tudja, min tűnődtem, míg magára vártam?
    - Nem tudom, honnan tudnám?
    - Azon tűnődtem, vajon nem vagyok-e szerelmes magába?
    - Szerelmes belém! Megőrült?!
    De azért mosolygott, és a mosolya ezt jelentette: “Nagyon kedves, nagyon boldog vagyok.”
    Azután hozzátette:
    - De, ugye, nem beszél komolyan, miért tréfál velem?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985083
Webáruház készítés