Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Maupassant: A mi szivünk_EPUB

Maupassant: A mi szivünk_EPUB
540 Ft540

"Miért nem talál rá soha, akiről álmodik az ember, miért csak mindig a majdnemmel találkozik?" - ezen tépelődik keserű szívvel a regény főhőse, André Mariolle, akit pedig az az öröm ért, hogy Párizs legvarázslatosabb asszonyainak egyike a kacér, de feddhetetlen erkölcsű Michéle de Burne meghallgatta szerelmét, és a kedvese lett. Mariolle-t először győzi le a szerelem, az első hetekben boldog megindultságában legszívesebben elrejtőzne a világ szeme elől. Nem úgy Michéle. Az ő életeleme a társaság, az állandó tündöklés. Okosan és mértékkel szeret. Ez a hűvös vonzalom gyötri és megalázza Mariolle-t. S hogy emésztő szenvedélyétől szabaduljon, vidékre menekül. Itt találkozik a szép és egyszerű kis Elizabeth-tel, akiben viszont ő kelti fel ezt a sóvárgó szerelmet. A helyzet fanyar megoldásban kínálja a teljességet: Mariolle végül is két nőben találja meg azt, akit teljes odaadással szeret, s azt aki őt szereti teljes odaadással.

A nagy művészi tudatossággal szerkesztett történet szigorú bírálat a nagyvilági élet hamis értékrendje felett, mely elsorvasztja az ősi természetes indulatokat, az erős és tiszta érzéseket. (citatum.hu)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A szoba nagy, világos volt és remek szőnyeggel kárpitozva, melyet egy idegen diplomata hozott Perzsiából. Az alapja sárga volt, mintha aranyhabba mártották volna; a mintázatában képviselve volt minden szin, a perzsa zöld azonban leginkább föltünt.
    Butor nem volt sok. Három hosszu, zöldszinű márványlappal fedett asztalon volt egy nőnek minden öltözékkelléke felhalmozva. A középsőn állott a vastag kristályból készült nagy mosdótál. A másikon rengeteg mennyiségü palaczk, doboz, melyek egytől-egyig ezüstbe foglalva és a tulajdonosának névbetüivel ékítve voltak. A harmadik asztalon voltak azok a csinos, titokzatos szerszámok és segédeszközök, a melyekre a modern kaczérságnak van szüksége és a melyeknek rendeltetését csak a beavatottak értik. Volt még az öltözőszobában két diván és két alacsony párnázott szék. Egy óriási tükör foglalta el az egész falat, mintegy kilátást nyujtva a távol messzeségbe. Három részből állt és mozgó szárnyai közt a fiatal asszony minden oldalról nézhette és láthatta magát.
    A jobboldali fülkét rendszerint függöny takarta el. Ott állt a fürdő-kád, azaz inkább a zöldmárvány mély medencze, a melybe két lépcsőn kellett lemenni. A medencze szélén bronz Amor guggolt. A kagylókból, melyeket kezében tartott, forró és hideg víz folyt. A háttérből egy velenczei tükör ezerszeresen vetette vissza a medencze és a benne fürdőző képét.
    Iróasztal is volt a szobában. Igen szép, egyszerü, angol darab. Tetejét levélpapirok, apró, föltépett borítékok födték.
    Most itt feküdt egy kereveten, kinai selyem pongyolában, a melynek hosszu redőiből szép, kecses, kerek karjai kandikáltak ki. Szőke haját magasra fölfésülte és homloka fölött csomóba kötötte. Burne asszony a fürdés után álmodozott.
    A komorna kopogtatott, belépett és egy levelet nyujtott át.
    Burne asszony átvette, egy pillantást vetett a czimzés kézirására, föltépte a borítékot és elolvasta az első sorokat. Aztán nyugodtan igy szólt: »Egy óra mulva csöngetek.«
    Csak akkor mosolygott, a mikor egyedül maradt. A diadalmas öröm mosolygása volt. Az első sorok, a melyeken átfutott, eleget árultak el. Itt volt, - itt volt végre... Mariolle szerelmi vallomása.
    Elég sokáig állt ellen! Mert már három hónapja igyekszik őt elbódítani. Soha még férfival szemben annyi bájt, figyelmet és szeretetreméltóságot nem tanusított. Ő azonban bizalmatlan, elfogult volt és ellentállt minden csábításnak. Hányszor beszélgettek már a legbizalmasabban, a mikor a fiatal asszony lényének minden varázsát feltárta. Hányszor zenéltek együtt. Lelkükben ugyanaz a lelkesedés lángolt. Most végre az ő szemeiből ragyog eléje: a legyőzött férfi vallomása, az önmagát ragadó szenvedély könyörgő kérése.
    Nagyon jól ismerte ezt ő, a ki már oly sokat tapasztalt! Elég gyakran igyekezett azon, hogy áldozata tekintetébe csalja azt a fájdalmas, kinzó vallomást. Jól esett neki annak észlelése, hogy a nő tulsulyával mint hódította meg a tért lépésről lépésre, mint lett lassankint az »egyetlenné«, a szeszélyes bálványnyá, a kihez esdekeltek. Ennek gyökere talán még a házasságából eredett, valami homályos vágyból, hogy boszut állhasson egyért valamennyin. Most ő akart az erősebb lenni, a ki megtöri az ellentállást és fájdalmat okoz annyit, a mennyit maga akar.
    Első sorban azonban kaczérnak született. A mióta önmaga fölött uralkodni tudott, mindig vágyott az után, hogy tisztelőit üldözze, elejtse, épp ugy, mint a hogy a vadász üldözi a vadat, hogy azt elesni lássa. A ki az ő házába ki-bejárt, annak az ő szépsége rabjává is kellett lennie és nem létezett elég erős szellemi kapocs, a mely állandóan füzte volna őt oly férfiuhoz, a ki az ő kaczérságának ellentállt, akár azért, mert a szerelem iránt egyáltalán érzéketlen volt, akár azért, mert szivét másutt kötötte le. A ki az ő barátja akart maradni, annak szeretnie kellett őt. A ki azonban rabjává lett, azt fogva is tartotta leirhatatlan szivessége, gyöngéd figyelme, csodálatos szeretetreméltósága. A hódító joga volt az, a melyet azokra gyakorolt, a kiket egyszer imádói sorába fogadott. És kormányozta őket ügyesen, bölcsen, épp ugy, a hogy az hibáinak, erényeinek és féltékenysége módjának megfelelt. Ha valaki tullépett a határon, a kellő pillanatban visszautasította és ujra fölfogadta, komoly föltételeket szabott neki, a mint eszére tért.
    De a férfias tulajdonságok iránt nem volt érzéketlen. Ha voltak is pillanatok, a mikor őt is elfogta a gyengeség, e pillanatokat egyedül csak ő ismerte. Ahhoz mindig értett, hogy a veszély pillanatában megállást parancsoljon magának.
    Meg volt áldva a modern nők skeptikus éleslátásával is. Néhány hét alatt a leghiresebbnek fejéről is leszedte a fénykoszorút. Iránta támadt szenvedélyükben elfelejtették negélyezett modorukat, társadalmi állásukat és a többiekhez hasonlóan, szegény halandókká váltak, a kiket a szép asszony csábításai vezettek és vezéreltek.
    Burne asszony önmagában látta nemének koronáját. Hol volt azonban az a megbecsülhetetlen férfi, a ki őt megérdemelte volna?
    Mindezek daczára az unalom sem volt előtte ismeretlen. Alapjában véve nem sokat törődött a körökkel, a hová ellátogatott. Eljárogatott, mert a társadalmi illem igy kivánta és hosszu estéken át küzdött az ásítás ellen, a mely torkában rejtőzött, az álmosság ellen, a mely szempilláira nehezedett. Mulattatták ellenben ama körök mesterkélt viszonyai és saját szeszélyei, valamint örökké változó érdeklődése környezetének emberei és tárgyai iránt. Idegei kinozták őt és nem vágyai. És igy mult élete vig uralomban, a közönséges emberi boldogság után való vágy nélkül, a szórakozás örökös hajhászásában.
    Megelégedett volt, mert a világ legcsábítóbb, legtehetségesebb asszonyának tartotta magát. Az a vonzóerő, a melylyel birt és a melyet annyiszor kipróbált, büszkévé tette őt. Szabálytalan, különös, lebilincselő szépsége elragadtatta. Finom érzésére támaszkodott, a melylyel annyit sejthetett és előreláthatott, - abban a szellemben bizott, a melyet a legkiválóbb férfiak is elismertek.
    Az a gondolata sohasem támadt, hogy benne magában és nem másokban rejlik az unalom forrása, a mely folytonosan kinozta őt.
    »Az egész világ kiállhatatlan«, szokta mosolyogva mondani. »Kedvesek csak azok az emberek, a kik nekem tetszenek és azok is csak azért, mert nekem tetszenek.« Neki azonban csak az tetszett, a ki mindenek felett állónak tartotta őt.
    Mennyire csodálkozott tehát, a mikor Mariolle meghódításán oly sokat kellett fáradoznia! Mert hogy tetszett neki, azt már az első napon felismerte. Aztán lassankint feltünt előtte az ő sajátossága, gyanakodása, rejtegetett becsvágya, érzékeny természete. És értett hozzá, hogy e gyönge oldalát támadja meg, a mikor őt kitüntetéseivel, gyöngéd figyelmével valósággal elárasztotta. Végre meg kellett magát adnia.
    Már egy hónap óta elárulta a lénye, hogy hányadán van vele. De hiányzott még valami... a vallomás!
    Oh, azok a vallomások! Alapjában véve nem sokat törődött velük. Gyakran nagyon is közvetlenek, sőt nyomatékosak voltak. A mi őt elragadtatta, egészen más volt: a gyöngéd bizonyítékok, a félig kiejtett szók, a halk suttogások, az erkölcsi térdhajtás. És mennyi tapintat és ügyesség kellett, hogy a szerelmet a kifejezés tartózkodó határai közt lehessen tartani.
    Egy hónap óta várta és leste tehát Mariolletól azt a nyilt, vagy leplezett szót, a melylyel a férfiak, természetükhöz képest, szivük terhén könnyítenek.
    És ime, most semmit sem szólt, hanem irt! Egy hosszu levelet,... négy oldalból állót! Az elégtétel érzetétől reszketve tartotta kezében azt a levelet. Hogy azt egész kényelmesen élvezhesse, végig nyujtózott a kereveten. Aztán olvasott. Bámulattal eltelve olvasott.
    Az, a mit Mariolle elmondott, igen komolyan mondott, nem volt egyéb, mint az, hogy az ő kedvéért nem hajlandó több fájdalmat is eltürni és sokkal jobban kiismerte őt, mintsem önként akarna az áldozatává lenni. Igen udvarias kifejezésekkel, a melyeken az elfojtott szenvedély átcsillámlott, kifejtette, hogy a férfiak iránt tanusított eljárását kiismerte, hogy ő is rabnak érzi magát, a fenyegető szolgaságból azonban szabadulni akar és elszökik. Régi vándoréletét kezdi meg ujra. Elutazik.
    Bucsuzása kifejező és határozott volt. Burne asszony persze bámult, a mikor e szenvedélylyel és gyöngéd haraggal telt négy oldalt elolvasta, ujra elolvasta, aztán ismét előlről kezdte. Felkelt és fel-alá járt a szobában. Meztelen karjait hátratéve, kezeit félig pongyolája zsebeibe rejtette. Az egyik kezében az összegyürt levelet tartotta.
    És még elbódultan a váratlan fordulattól, így szólt magában: »Nagyon csinosan ir a jó fiu, becsületes őszinteséggel és megható módon! Jobban ir, mint Lamarthe. Semmi regényes ize nincs.«
    Dohányzásra támadt kedve és egy szivarkát vett ki a meiszeni porczellántartóból, a mely az illatszeres asztalkán állt. A szivarkára rágyujtott, aztán közelebb ment a tükörhöz, a melynek szétfeszített három szárnyából három fiatal asszony lépett elébe. A mint közvetlenül a tükör előtt állt, köszönt, mosolyogva, könnyed fejbólintással, így szólva magában: »Igen csinos! Nagyon csinos!«
    Igy állt egy ideig. Elragadtatva az őt környező három képmásától. Elragadtatónak találta magát, örült, hogy láthatja magát és az az önös, mámoros érzet, a melylyel szépsége látásában gyönyörködött, aligha volt kevésbbé érzéki, mint a férfiak szenvedélye.
    Ám épp személyének e szeretetében rejlett bájának titka és a férfiszivek fölött gyakorolt hatalma. Bámulta magát, szerette arczát, megjelenésének előkelőségét. Ha közömbösebb lett volna külseje iránt, sokkal szebb lehetett volna, a nélkül, hogy azokat a szerelmi érzéseket idézte volna fel, a melyeknek áldozatául esett mindenki, a kit természete nem védett meg ellenük.
    A tükör előtt való állás végre is kifárasztotta egy kicsit. És még folyton mosolyogva képmására, így szólt: »Majd meglátjuk uram!« Aztán végigment a szobán és leült iróasztalához. Levele így szólt:

    »Kedves Mariolle ur!
    Holnap négy órakor jőjjön el hozzám! Egyedül leszek és remélem, hogy megnyugtathatom a képzelt veszedelem dolgában, a mely elrémíti.
    Barátnéjának tartom magam és be fogom önnek bizonyítani, hogy az is vagyok.
    Burne Michéle.«
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982433
Webáruház készítés