Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Mark Twain: Tamás úrfi kalandjai_EPUB

Mark Twain: Tamás úrfi kalandjai_EPUB
340 Ft

Tamás úrfi inkognitója természetesen könnyen feloldható: Tom Sawyerről van szó. Zigány Árpád pazar műfordításában és átdolgozásában adjuk közre Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait. Olyan, élő magyar nyelven íródott szöveg ez, mely - bár nyolcvan éves - mégis változatlan ízzel szól az ifjúságnak. Mark Twain is büszke lenne erre az átdolgozásra.
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    IV.
    HUCKLEBERRY FINN ÉS AZ ISKOLA

    Másnap hétfő reggel volt és Tom borús kedvvel ébredt fel. Megint egész heti iskolai rabság állt előtte s ez a gondolat boldogtalanná tette. Csakhamar az a gondolat kezdte kísérteni, hogy otthon maradhatna, ha valamely szerencsés véletlen folytán hirtelen megbetegedhetnék.
    Gondosan megtapogatta egész testét, hogy nem fedezhetne-e fel valami betegséget. De hiába. Elhitette magával, hogy émelyeg a gyomra, de ez nem volt igaz, s ő is csakhamar átlátta, hogy ezzel semmire sem megy. Ekkor hirtelen felfedezett valamit: az egyik foga mozgott! Már épen jajgatni akart, de aztán eszébe jutott, hogy Póli néni kurtán szokott elbánni az ilyesmivel; egyszerűen kihúzta a fájós fogat, ez pedig fájt. Jobb lesz tehát, ha a fogfájást csak tartaléknak tartogatja s egyelőre mást keres.
    Nemrég hallotta az orvostól, hogyha az elhanyagolt seb üszkösödik, abba bele is lehet halni. Eszébe jutott, hogy bal lábának a hüvelykujján van egy karcolás, amelyről mindeddig nem panaszkodott. Most kihúzta a sebesült lábát a paplan alól. A bőr csakugyan pirosabb volt a hüvelykujján, mint másutt; ez jó jel volt: jele, hogy a seb gyulladni kezd!
    Tom elkezdett nyöszörögni; de Szidnek mély álma volt. Ekkor Tom dühbe jött, s mivel úgy rémlett neki, hogy heves szaggatást érez a bal lábában, hangosan ordítani és jajgatni kezdett.
    De Szid csak aludt, mint a gözü. Ekkor Tom jól oldalba lökte, s még hangosabban jajgatott. Szid nagyot ásított, aztán morogva nyújtózkodott, s végre felült, bambán rámeresztette szemét Tomra, aki rémesen sikoltozott.
    - Mi bajod van, Tom? - kérdezte álmosan.
    - Semmi, semmi! - nyöszörgött Tom. - Csak aludjál tovább. Nekem már úgyis végem van.
    - De hát mi bajod van? - kérdezte Szid megijedve. - Talán behívjam a nénit?
    - Nem; ne hívj senkit. Úgy sem használna!
    - Mondd meg legalább, mid fáj?
    - Nézd csak, milyen üszkös a lábam. Robinson orvos mondta tegnap, hogy ebbe bele lehet halni. Óh, jajjajjaj!
    Tom annyira dörzsölte a lábát, hogy most már csakugyan fájni kezdett neki, tehát igazán szívből jajgatott.
    Szid rémülten ugrott ki az ágyból, lerohant a lépcsőn és torkaszakadtából ordított:
    - Póli néni jöjj hamar! Tom haldoklik!
    - Micsoda?... Haldoklik?...
    - Úgy van, haldoklik! Jer csak hamar!
    Póli néni ugyan nem hitte el a rémhírt, de azért gyorsan felszaladt a szobába, s félig aggódva, félig bizonytalanul kérdezte a haldoklótól:
    - Nos, Tom: még nem haltál meg?
    - Óh, jaj néni! még nem... de már üszkösödik a lábam...
    - Mutasd!
    Póli néni megnézte az „üszkös lábat”, s aztán leroskadt az ágy szélére. Olyan fuldokló kacagásra fakadt, hogy a könnyei is kicsordultak. Aztán így szólt:
    - No, te rossz csont: ugyancsak rám ijesztettél! De most azt mondom, hogy hagyd abba a jajgatást, mert engem úgy sem tehetsz bolonddá!
    Tomnak minden fájdalma megszünt és elnémult a jajgatása is.
    - Hidd el, Póli néni, - mondta csüggedten - úgy fájt a lábam, hogy azt hittem, belehalok. S a lábam miatt egészen megfelejtkeztem a fogamról is.
    - A fogadról? Hát mi a baja a fogadnak?... Nyisd ki a szádat... Úgy van: ez az egyik mozog egy kicsit... No, de ezen könnyű segíteni. Eredj csak, Mari, hozz egy szál varróselymet, meg parazsat a konyhából.
    - Ne-ne-nem! - ne húzd ki, néni - szepegett Tom. - Nem is fáj már... ettől bizony elmehetek az iskolába is.
    - Ahán! kibújt a szög a zsákból! Hát azért jajgattál, hogy ne kelljen iskolába menned?...
    Mari behozta a foghúzó szerszámokat. Póli néni megkötözte Tom fogát a selyemszállal, s a fonál másik végét az ágy lábához kötötte. Aztán égő parázzsal nekiment egyenesen Tom szemének... Tom ordítva rántotta vissza a fejét: s a szegény fog ott lógott a selyemzsinegen.
    Tom tehát elmehetett az iskolába. De minden rossznak megvan a jó oldala, s így a foghúzásnak is. Tom például a csorba fogai közt oly furcsa módon tudott köpni, hogy valamennyi pajtása megirígyelte.
    Útközben találkozott a „falu rosszával” is. Ez Huckleberry Finn volt, egy szegény fiú, akivel senki nem törődött, s aki, épen ezért, kényére-kedvére élt, mint az ég madarai. Mivel az iskolásfiúknak megtiltották, hogy vele barátkozzanak, természetes, hogy Tom a legjobb barátja lett neki.
    Ez a Huck - így hívták rövidség okáért, - különben igen derék, tizenhárom-tizennégy éves fickó volt. Igaz, hogy rongyos és ágról szakadt volt, de kénye-kedve szerint jött-ment, ahová neki tetszett. Rendes kosztja ugyan nem volt, de mivel szívesen elvégzett akármily munkát, amit rábíztak, sohasem forgott abban a veszedelemben, hogy éhenhalni engedik. Nyáron az erdőben aludt, télen valamelyik istállóban, vagy padláson. Akkor fürödhetett vagy horgászhatott, amikor kedve tartotta: s ezért a függetlenségért valamennyi szentpétervári diák irigyelte őt.
    - Hahó, Huck! - kiáltott rá Tom.
    - Hahó, Tom! - felelte Huck örvendezve.
    - Mi az a kezedben, Huck?
    - Döglött macska.
    - Hol vetted?
    - Egy golyóért cseréltem, Jimtől.
    - Hát aztán mire való az a döglött macska? - kérdezte Tom fitymálva.
    - Mire?... Hát elkergetheted vele a szemölcsöket.
    - Többet ér az esővíz, Huck!
    - Szó sincs róla! Tanner Bob is megpróbálta, de nem használt semmit.
    - Hát a döglött macskával hogyan kell bánni?
    - Ki kell vinni a temetőbe, egy elkárhozott ember sírjához, akit aznap temettek. Éjfélkor eljön érte az ördög, többedmagával, de nem kell tőlük félni, mivel csak a halottra van gondjuk. Aztán hallani, amint suttognak, mozognak a fák közt: ekkor viszik a halottat. Most utánuk kell hajítani a döglött macskát és azt kiáltani: „Ördög vidd el a macskát, macska, vidd el a szemölcsöket!” Ez csalhatatlan szer, Hopkins anyutól hallottam; ő pedig tudja, mert boszorkány.
    - És mikor próbálod meg a dolgot, Huck?
    - Ma éjjel. Azt hiszem, hogy az ördögök ma éjfélkor viszik el az öreg Williamst.
    - De hisz azt már tegnap eltemették!
    - De tegnap vasárnap volt. És vasárnap az ördögök sem dolgoznak, tehát az öreg Williamst sem vihették el.
    - Nini! erre nem is gondoltam... Hallod-e Huck, én is szeretnék veled menni.
    - Hát csak gyere, ha nem félsz.
    - Már hogy félnék! - felelte Tom felháborodva. - Csak gyere el értem, és nyávogj az ablak alatt.
    - De nehogy úgy tégy, mint a multkor! Addig nyávogtattál, míg Harper apó kinyitotta az ablakot, azt mondta, hogy cudar kandur vagyok, s a fejemhez vágott egy üres pintes üveget. Én meg, kölcsönbe, egy féltéglát vágtam hozzá, s ha őt magát nem találtam is el, de legalább betörtem két ablakát.
    - A multkor azért nem felelhettem a nyávogásodra, mert Póli néni még ébren volt; de ma este elmegyek... Nini! mutasd csak ezt a bogarat!... Micsoda bogár?
    - Nünüke!
    - Hol vetted?
    - Fogtam.
    - És mit csinálsz vele?
    - Hát megtartom. Nézd, milyen szép aranyos-zöld!
    - Az igaz - felelte Tom sóvárogva. - De nem érzed, hogy büdös?
    - Ha a tied lenne, mindjárt nem volna büdös! Különben csak hadd legyen büdös; ez ritka bogár, és nekem jó. Te még nem is láttál ilyet; lám, a nevét sem tudtad!
    - Az igaz - mondta Tom és megint csak a bogarat nézte.
    - Nem cserélnéd el, Huck? - kérdezte hirtelen.
    - Mit adsz érte?
    - Ezt a fogat, ni! - mondta Tom és elővette zsebéből a papírba takargatott fogat, melyet Póli néni húzott ki reggel.
    - Nem hamis? - kérdezte Huck és sóvárogva pislogatott a fogra.
    Tom kitátotta a száját és megmutatta a fog helyét.
    - Akkor cserélünk! - mondta Huck.
    Tom a szarvasbogár börtönébe, a gyújtós skatulyába zárta a becses rovart, s a két jóbarát elégedetten vált el, mindegyik gazdagabbnak hitte magát, mint a találkozás előtt volt.
    Tom oly biztosan és nyugodtan lépett be az iskolába, mintha el sem késett volna, kalapját felakasztotta a fogasra és rendes helyére ült. De az egyhangú zümmögés, mely jövetele előtt betöltötte az iskolát, Tom beléptekor félbeszakadt, s a mester, aki szundikált a katedrán, hirtelen felriadt.
    Meglátván, hogy Tom későnjötte okozta a csöndet, haragosan rákiáltott:
    - Sawyer Tamás!
    Tom nagyon jól tudta, mi következik, de azért bátran felelte:
    - Tessék.
    - Jer ide, fiam. Miért késtél el? - kérdezte a mester bosszúsan.
    Tom valami semmitmondó mentségre gondolt, de hirtelen megpillantotta a gyönyörű ismeretlent, aki szintén ott volt az iskolában! És mi több, szélről ült a leányok oldalán, úgy hogy mellette volt az egyetlen üres hely. Tüstént így felelt hát:
    - Néhány percre megálltam beszélgetni Huckleberry Finnel.
    A mester elbámult. Ez hallatlan vakmerőség volt! Az iskolában halálos csönd lett, s a fiúk suttogva kérdezték egymástól, hogy megbolondult-e Tom?
    - Kivel csevegtél, fiam? - kérdezte a mester. - Félek, hogy rosszul hallottam.
    - Huckleberry Finn barátommal - ismételte Tom szilárdan.
    Ez a nyilt vallomás kihívó dac volt, amit meg kellett törni.
    - Sawyer Tamás, - mondta a mester - vesd le a kabátodat.
    És a derék ember, nem röstelve a verejtéket, fáradságot a tikkasztó melegben, addig lazsnakolta Tomot, míg a botja ketté nem törött. Tom azonban nyikkanás nélkül állta a szörnyű verést.
    - Most pedig - mondta a mester lihegve, izzadt homlokát törülgetve - vedd a sátorfádat és ülj a leányok oldalára.
    Az egész osztály gúnyosan felkacagott, de Tom fel sem vette. Elérte célját: odakerült a szép ismeretlen mellé.
    A fiatal leány azonban rá sem nézett Tomra és megvetően odább húzódott tőle. Lassanként ismét megújult az egyhangú zümmögés az iskolában és a mester megint szundikált.
    Tom titkosan rápislogott bájos szomszédnőjére, de ez még mindig duzzogva fordított neki hátat. Mikor visszafordult, egy szép őszibarackot talált az irkáján, melyet Tom tett oda. A leány eltolta a csábító ajándékot, Tom azonban ismét visszatette. Azután rajzolni kezdett a palatábláján és tetette magát, mintha rejtegetné a rajzát és nem akarná, hogy a kis leány meglássa.
    A bájos ismeretlen eleinte színlelte, hogy rá sem hederít Tomra, meg a rajzára, de Tom már észrevette, hogy kíváncsi. Mindamellett tovább rajzolt, s egyre takargatta a palatábláját. Végre a kis kíváncsi nem bírta tovább türtőztetni magát, némi habozás után suttogva kérte Tomot:
    - Mutassa, kérem.
    Ekkor Tom udvariasan leleplezte rémítő remekét: nagy borzalmas ház volt, melynek három kéményéből dugóhúzó alakjában szállt felfelé a füst.
    - Nagyon szép ház! - szólt halkan a kis kíváncsi.
    És mialatt Tom még ablakot és ajtót is firkált a házra a kis leány azt mondta:
    - Most rajzoljon egy urat, aki be akar menni a házba.
    Tom rajzolt is egy hórihorgas, otromba alakot, mely nem hogy a házba befért volna, hanem inkább átléphette. De szomszédnője nem volt szigorú, sőt szemmel láthatóan tetszett is neki a szörnyeteg, mert azt kérdezte:
    - Hát engem nem tudna odarajzolni?
    Hogyne tudta volna!
    És a derék Tom habozás nélkül odapingált egy búzás zsákot, a tetejébe egy teli holdat, karoknak és lábaknak négy vékony vonalat, s az egyik kar végébe öt légylábat, melyek roppant nagy legyezőt fogtak.
    - De szép is, ha valaki tud rajzolni! - sóhajtott az arckép eredetije.
    - Hisz ez nagyon könnyű! - súgta Tom. - Majd megtanítom.
    - Igazán? - kérdezte a kis leány örömmel. - És mikor?
    - Ha akarja, mindjárt ma, iskola után - ajánlkozott Tom készséggel. - Mi az ön neve?
    - Thatcher Becky. Hát az öné? Ah, emlékszem már: Sawyer Tamás, úgy-e?
    - A barátaim nem így hívnak - felelte Tom és orrát fintorgatva vakargatta a hátát, amely még egyre sajgott. - Ön, úgy-e, Tomnak fog hívni?
    - Ha önnek így jobban tetszik, szívesen.
    Tom ismét firkálni kezdett a tábláján, és elrejtette az írást. De Thatcher Becky most már nem teketóriázott:
    - Látni akarom, hogy mit ír! - mondta egész határozottan.
    Tom lassanként levette kezét az írásról, s egyik betűt a másik után mutatta meg. Becky pedig ezt olvasta a táblán:
    - „Nagyon szeretem magát!”
    Becky meglepetve és némi csalódással kiáltott föl:
    - Én azt hittem, hogy ez is szép rajz!
    Majd kis vártatva, mintegy vigasztalásul, hozzátette:
    - De azért én is nagyon szeretem magát, mert maga olyan bolondos...
    E pillanatban a mester fülön csípte Tomot, s az egész osztály kacagásától kísérve rendes helyére hurcolta. A mester ugyanis nem aludt, hanem Tomot leste, s mikor megúnta a fiú bizalmaskodását, röviden végzett vele, s aztán visszament a katedrára. Tomnak azonban, bár a füle ugyancsak sajgott és tüzelt, eszébe sem jutott panaszkodni.
    Régi helyére visszatérve, Tom igyekezett versenyt magolni társaival, de gondolatait nem bírta a könyvhöz kötni. Nagyot ásított hát, és lemondott a további küzdelemről. Beletörődött a rettenetes sorsba, és kétségbeesésében azt gondolta, hogy a szabadulás órája sohasem fog ütni.
    A hőség valóban tikkasztó volt, s a nyitott ablakon át a legkisebb szellő sem üdítette fel a fülledt levegőt. A többi fiúk egyhangú, morajló magolása pedig úgy zúgott a fülébe, mint az altatódal. Tom hol álmos lett, hol pedig irtózatos dühbe jött és szeretett volna kiugrani az ablakon.
    Egyszerre csak véletlenül a zsebébe nyúlt. Az arca legott kiderült: keze a gyújtós skatulyára tévedt. Elővette a skatulyát, és kieresztette az aranyos nünükét, melyet Hucktől cserélt a fogáért. A szegény állat bámulatos gyorsasággal kezdett vágtatni a padon, örülve az aranyszabadságnak. De hajh! az öröme korai volt. Alig szaladt egy méternyire a pad hosszában, Tom máris feltartóztatta: elébe tett egy gombostűt, és kényszerítette, hogy visszaforduljon.
    A bogár tulajdonosának jobboldali szomszédja Harper Joe volt, Tom legjobb pajtása, aki csakhamar élénk érdeklődéssel nézte ezt a ritka szórakozást. Bár a két fiú minden szombaton két ellenséges hadsereg fővezére volt, azért egész héten együtt járt mindenfelé, és jobb barátokat képzelni sem lehetett. Joe tehát mindjárt kezébe fogta a tollát, hogy segítsen barátjának a szegény foglyot kordában tartani. Most tehát ketten hajszolták, kókányozták a rabot. Tom azonban rövid idő múlva kijelentette, hogy sohasem tudják, ki a „soros”. Ezért hát krétával egyenes vonalat húzott a padon keresztbe, és így szólt:
    - Ez a határ. Ha a bogár túlmegy rajta, a te oldaladra, akkor te idomíthatod és én békében hagyom: de ameddig nem lépi át a határt, te sem nyúlhatsz hozzá. Jó lesz?
    - Jó! - hagyta helyben Joe. - Rajta! Sarkantyúzd meg.
    Néhány perc múlva a bogár átlépte a határt: de mivel ott meg Joe vette munkába, csakhamar ismét visszaosont a Tom oldalára. Ez az ide-oda nyargalás nagyon mulattatta a két játékost, és mialatt az egyik tollával hajszolta, jobbra-balra kényszerítette a szegény állatot, a másik, a pad fölé hajolva, türelmetlenül leste, hogy mikor lépi már át a határt.
    Most Joénak kedvezett a szerencse. Az aranyos nünüke ép oly izgatottnak látszott, mint a gazdája: folytonosan változtatta futását; hol jobbra, hol balra fordult, s mikor Tom azt hitte, hogy mindjárt átcsap hozzája, az állat hirtelen ismét megfordult, mert Joe útját állta a tollával.
    Ezt nem bírta el Tom; izgatottságában átnyúlt tollával a határon és megszegte a maga szerződését. Joe vörös lett mérgében és így szólt:
    - Tom, semmi csalás!
    - Csak fel akartam eleveníteni egy kicsit.
    - Semmi jogod hozzá: most az én felemen van.
    - Ejha, hiszen nem húztam át az én oldalamra!
    - Mondom, hogy ne bántsd. Az én határomban van. S ameddig itt van, nem engedem, hogy hozzányúlj.
    - Még csak az kellene! A bogár az enyém, s azt teszem vele, ami nekem tetszik... Jajjajjaj!...
    Ennek a felkiáltásnak az volt a magyarázata, hogy a mester ott állt a hátuk mögött és kegyetlenül verte őket. A két bűnös ugyanis annyira elmerült játékába, hogy észre sem vette, mikor a mester lejött a katedráról és óvatosan a hátuk mögé sompolygott. A derék ember az ünnepélyes csöndben még nézte is egy darabig a szegény bogár versenyfutását, s csak akkor lépett közbe, mikor a két futtató már-már összezördült a versenyszabályok megsértése miatt.
    Nemsokára csöngettek és a tanításnak vége lett. Tom gyorsan odaszaladt Beckyhez és halkan a fülébe súgta:
    - Tegye fel a kalapját, és induljon el a többivel hazafelé. Aztán jöjjön vissza a kis fasor felől. Én is megszököm és ugyanarról jövök vissza ide.
    A két cinkos csakugyan elvált a többiektől és találkozott is a fasor végén. Aztán, egymás kezét fogva, visszamentek az iskolába, amely már üres volt.
    Most megkezdődött a rajzlecke. Leültek a küszöbre, és Tom, a tanár, palavesszőt adott tanítványa kezébe, melyet gyöngéden vezetett. Igy aztán a palatábla csakhamar tele lett: először egy remek palota támadt rajta, melyet csakhamar csodás fák, mesebeli ember-szörnyetegek és múzeumba való fantasztikus állatok vettek körül.
    Lassanként azonban a két műkedvelő érdeklődése hanyatlani kezdett a művészetek iránt. Csevegni kezdtek tehát.
    Tom mindjárt stílszerű mederbe akarta terelni a társalgást és azt kérdezte:
    - Szereti ön a patkányokat?
    - Nem, undorodom tőlük.
    - Én is, amíg élnek. De én döglött patkányt értettem, melyet madzagra kötve, a fejünk felett himbálhatunk. Adok önnek egyet.
    - Köszönöm, nem kell. Ha még mókus lenne!
    - Azt elhiszem! Mókust már magam is szeretnék. Volt ön cirkuszban?
    - Csak egypárszor. Apám jobb szeret este otthon maradni.
    - Én azt sem tudom, hogy hányszor voltam! Ha nagy leszek, én is bohóc leszek.
    - Nem lenne jobb, ha bíró lenne? - kérdezte Becky az apjára gondolva.
    - Ej, mit! minden bíró olyan közönséges ruhában jár, mint a többi emberek.
    - Az igaz. És az arcukat sem festik be.
    - Aztán a bohócok sok pénzt is keresnek, - folytatta Tom - naponként legalább egy dollárt. Csak az a kár, hogy ha sétálni mennek a városba, nem öltözhetnek úgy, mint a cirkuszban.
    - Az ám! - hagyta helyben a kis leány sajnálkozva.
    - Mondja csak, Becky, van-e már vőlegénye?
    - Vőlegényem?... Mi az?
    - A leány jegyet vált egy legénnyel, megigéri, hogy csak az ő felesége lesz, megcsókolják egymást, s attól fogva jegyesek.
    - De mért csókolják meg egymást?
    - Hogy érvényesebb legyen a jegyváltás. Emlékszik még, mit írtam a táblára? Azt, hogy szeretem önt; ön pedig azt felelte, hogy bolondos vagyok; én tehát megcsókolom önt, s ettől fogva jegyesek vagyunk. Most már ön soha senki másnak nem lehet a felesége, mert az én menyasszonyom.
    - És ön soha, soha nem vesz el más leányt, úgy-e Tom?
    - Természetes! Ön pedig ezentúl az iskolában csak velem fog beszélgetni, és ha majálisra megyünk, csak velem táncol.
    - Ez nagyszerű lesz! - ujjongott a kis leány tapsolva.
    - Lawrence Amy nagyon duzzogni fog, - folytatta Tom - de azzal nem törődöm.
    A kis Becky hirtelen elkomorodott és nagy szemeket meresztett Tomra. A vőlegény észrevette, hogy bakot lőtt és zavartan hallgatott.
    Egyszerre Becky sírva fakadt:
    - Oh, Tom! - mondta zokogva. - Ön bizonyára ő vele is jegyet váltott, és nőül veszi, ha majd bohóc lesz.
    - Ugyan, Becky! - vigasztalta Tom. - Ne sírjon hát! Hisz nem vehetem nőül, miután ön a jegyesem.
    Ez az értelmes, okos beszéd azonban csak annyit ért, mint a falra hányt borsó. Tom átölelte menyasszonya nyakát, és tőle telhetőleg vigasztalta a kis leányt; de Becky jól oldalba lökte Tomot a könyökével és a fal felé fordult. Tom másodszor, sőt harmadszor is megpróbálta a kibékülést, de hiába. Ekkor ő is megharagudott, és nagy léptekkel, mérgesen kiment az iskolából.
    Egy darabig az udvaron sétálgatott, s egyre az ajtóra nézett, abban a reményben, hogy Becky majd utána jön. Ámbár önérzete azt súgta, hogy ne alázza meg magát, mégis elhatározta, hogy visszamegy Beckyhez.
    A menyasszony még mindig ugyanazon a helyen duzzogott.
    Tom lassan közeledett hozzá, s pár pillanatig habozva, megállt, mert nem tudta, mit mondjon. Végre lágy, szelíd hangon, alázatos hízelgéssel, így szólt:
    - Becky! te vagy a legszebb leány a világon... Mindenkinél jobban szeretlek... És, ha bohóc leszek, téged veszlek feleségül... Bánom is én Lawrence Amyt!
    Becky meg sem mozdult. Tom azonban még nem csüggedt.
    - Nem vagyunk többé jóbarátok? - folytatta esengve. - Akarod, hogy rajzoljak egy szép lovat?
    Ez a kecsegtető ajánlat is úgy hangzott el, mint a pusztában kiáltó szó; úgy látszik, hogy Becky megcsömörlött a műélvezettől.
    Ekkor Tom a zsebeiben kezdett kotorászni, és kihúzta legdrágább kincsét, egy rézgolyót, mely tegnap még Robinson orvos utcai csengetyűhúzójának a gombja volt. Egészen odatartotta Becky orra elé a drága holmit, és unszoló hangon mondta:
    - Neked adom, Becky, vedd el, kérlek.
    De a leány oda sem nézett, csak megvetően kiütötte Tom kezéből a golyót.
    Ez már sok volt! Utóvégre az emberi türelemnek is van határa, a Tom türelme pedig sohasem volt valami nagy. Haragosan kirohant hát a szobából...
    Midőn Becky, akit a néma csönd nyugtalanítani kezdett, fél óra múlva az ajtóhoz szaladt és hangosan hívta vőlegényét, Tomnak már se híre, se hamva nem volt.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649589
Webáruház készítés