Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Mark Twain: Koldus és Királyfi_EPUB

Mark Twain: Koldus és Királyfi_EPUB
640 Ft

Egy nyugtalan képzeletű koldusfiúcska a XVI. századi London nyomortanyáin könyveket olvas, és királyokról álmodik… Érdeklődése egy napon egészen a királyi palotáig sodorja, és egyszerre csak bent van a pompás termekben, s a vele egyidős királyfi játékból ruhacserét ajánl, csak egy-két pillanatra. Nos, ez a játék, különféle félreértések miatt, valóságra fordul! A koldusfiú hónapokon át élheti a királyfiú fenséges, de cseppet sem irigylésre méltó életét, a királyfiú pedig szörnyű megaláztatások és szenvedések közt kénytelen ismereteket, emberséget és bölcsességet gyűjteni eljövendő országlása idejére. Mark Twain részrehajlás nélkül mindkét sorsnak a legalaposabban végére járt, mint aki maga is hol koldusnak, hol királyfinak álmodja magát… (moly.hu)
Ki ne ismerné ezt a történetet? Persze, mindenki ismeri. Mégis, új generációk nőnek bele az életbe, és a régiek is szívesen frissítik fel olvasmányélményeiket. A klasszikus darabot Fái J. Béla ugyancsak klasszikus műfordításában adjuk közre.

  • Részlet az e-könyvből:

    Tom mint nagyúr

    Tom Canty, egyedül maradva a királyfi szobájában, ugyancsak fölhasználta az alkalmat. Ide-oda forgolódott a nagy tükör előtt, csodálta fényes voltát; azután távolabb ment, utánozta a királyfi előkelő tartását s folyvást nézte magát a tükörben. Azután kihúzta gyönyörű kardját, meghajolt, a pengét megcsókolva s mellére keresztbe téve, mint ahogy öt-hat héttel azelőtt egy nemes lovagtól látta, aki így köszönt a Tower várnagyának, amikor Norfolk és Surrey lordokat foglyokúl átadta neki.
    Azután játszadozott a drágaköves tőrrel, amely övébe volt akasztva; nézegette a szoba drága, fínom ékítményeit, sorra próbálgatta a székeket, s elgondolta, hogy milyen büszke volna ő, ha az Offal Courtbeli népség ide bepillanthatna s őt nagyúri voltában láthatná. Vajjon elhiszik-e majd azt a nagy csodát, amit el fog beszélni, ha hazamegy, vagy pedig fejet csóválnak rá s azt mondják, hogy túlerőltetett képzelődése végre megzavarta az eszét?
    Félóra mulva egyszerre csak az jutott eszébe, hogy a királyfi nagyon is sokáig marad el. Most azután érezni kezdte a magányt, hallgatózott, reménykedett s nem játszott többé a körülte levő szép holmikkal. Kényelmetlenül érezte magát, nyugtalankodott, elmult a jókedve.
    Ha valaki be talál jönni s itt kapja őt a királyfi ruhájában és a királyfi nincs itt, hogyan magyarázza meg a dolgot?... Nem eshetik-e meg, hogy rögtön felakasztják s azután indítják meg a vizsgálatot? Tom sokszor hallotta, hogy a nagyok kis dolgokban igen gyorsan szoktak eljárni.
    Félelme egyre nőtt, s reszketve, halkan nyitotta ki az előszobába szolgáló ajtót, azzal a szándékkal, hogy kioson és fölkeresi a királyfit: az majd megoltalmazza és kiszabadítja. Hat fényes úr meg két fiatal apród, megannyi főrangú nép, szökött talpra s bókolt előtte nagy mélyen.
    Tom gyorsan visszahúzódott s betette az ajtót. Azt mondta magában:
    - Jaj, csúfolódnak velem. Most mingyárt elmennek és elmondanak mindent. Ó, miért is jöttem én ide, életemet veszíteni?
    Iszonyú félelemmel eltelve járkált föl s alá, egyre hallgatózott s a legkisebb nesztől is megriadt.
    Végre nyílt az ajtó s egy selyembe öltözött apród jelentette:
    - Lady Jane Grey.
    Az ajtó bezárult, s egy gazdagon öltözött, bájos leányka tartott feléje. De hirtelen megállott és szomorú hangon szólt:
    - Ó, mi bánt, mylord?
    Tomnak csaknem elállott a lélegzete, de összeszedte magát s azt dadogta:
    - Ó, légy irgalmas! Nem vagyok én lord, hanem szegény Tom Canty az Offal Courtból. Kérlek, vezess a fenséges királyfihoz - adja vissza kegyesen az én rongyaimat s bocsásson el innen bántatlanul. Ó, légy irgalmas, szabadíts meg!
    S azzal már térden is volt s szemével és fölemelt kezeivel ép úgy könyörgött, mint a nyelvével.
    A leányka rémültnek látszott. Így kiáltott föl:
    - Ó, mylord, te térdelsz? - s én előttem?...
    S azzal ijedten futott ki. Tom pedig kétségbeesetten rogyott le, azt mormolván magában:
    - Nincs segítség, nincs remény. Most mingyárt bejönnek, hogy elhurcoljanak.
    Mialatt ő a félelemtől elzsibbadva hevert ott, a palotán rettenetes hír szárnyalt végig. A suttogás - mert már súgtak-búgtak - emeletről-emeletre szállt tova, végig a hosszú folyosókon, teremről-teremre, udvaronctól-udvaronchoz, lordtól-lédihez. A királyfi megőrült - a királyfi megőrült! Csakhamar minden egyes teremben, minden egyes márvány-csarnokban csoportokba állottak a csillogó lordok és lédik s egyéb alsóbbrangú fényes urak, komolyan sugdosva, s minden arcon szomorúság ült.
    Egyszerre egy fényes tiszt érkezett a csoportokhoz, ünnepiesen kiáltva ki:
    „A KIRÁLY NEVÉBEN!
    Senki ne hallgasson e hazug és eszelős dologra, a halálbüntetés terhe alatt tartózkodjék annak megbeszélésétől avagy továbbadásától. A király nevében!”
    A suttogás olyan hirtelen szünt meg, mintha a suttogók egyszerre megnémultak volna.
    A folyosókon csakhamar általános riadal futott végig.
    - A herceg! Nézzétek, itt jön a herceg!
    Szegény Tom lassú léptekkel haladt tova a hajlongó csoportok előtt, maga is hajlongni iparkodott s félénken, ijedt tekintettel nézett sajátságos környezetére. Főfő nemesek jártak mellette kétfelől, támogatva őt, hogy léptei biztosabbak legyenek. Utána az udvari orvosok és szolgák jöttek.
    Tom csakhamar a palota egyik pompás termében találta magát s hallotta, hogy mint zárul be mögötte az ajtó. Körülte állottak azok, akik vele jöttek. Előtte, csekély távolságnyira egy széles, húsos, komolyképű, termetes, roppant kövér ember feküdt. Nagy feje igen szürke volt; szürke a szakálla is, amelyet csak az arca körül viselt, mint valami rámát. Ruhája drága kelméből készült, de ócska volt s helyenkint kissé kopottas. Egyik dagadt lába vánkoson nyugodott s be volt csavargatva.
    Csend lett, s egyetlen fej sem volt, amely tisztelettel meg ne hajolt volna, csak ezé az emberé nem.
    Ez a komorarcú beteg a rettenetes VIII. Henrik király volt.
    Megszólalt s arca szelídebb lett, amint elkezdte:
    - Hogy vagy, mylord Edvárd, én királyfim? Hát ilyen szomorú tréfával akartál elámítani engem, a jó királyt, atyádat, aki úgy szeret téged és szeliden bánik veled?
    Szegény Tom úgy figyelt a beszéd elejére, amint elkáprázott valójától csak kitelt, de amikor e szavak: „engem, a jó királyt” ütötték meg a fülét, arca egészen elfehéredett, maga pedig úgy rogyott térdre, mintha lelőtték volna.
    Kezeit fölemelve kiáltott föl:
    - Te - a király? Akkor valóban végem van!
    Ez a beszéd megdöbbentette a királyt. Szeme tévetegül járt arcról-arcra, s aztán rémülve meredt az előtte térdelő fiúra. Majd mélységesen elszomorodva mondta:
    - Haj, azt hittem, hogy a hír elferdítette a valót; de most már félek, hogy nem úgy van.
    Nagyot sóhajtott és szelid hangon folytatta:
    - Jöszte atyádhoz, gyermek. Rosszul vagy.
    Tomot talpra segítették, s alázatosan és remegve közeledett Angolország felséges urához. A király két kezébe fogta az ijedt arcot s komolyan és szeretettel szemlélte egy darabig, mintha a visszatérő eszméletnek valamely örvendetes jelét keresné rajta; azután keblére szorította a göndörfürtű fejet s gyöngéden megsimogatta, mondván:
    - Nem ismered a te atyádat, gyermek? Ne törd meg agg szívemet, mondd, hogy ismersz. Nemde, ismersz, ismersz?
    - Igen, te vagy az én uram, a király, kit Isten óvjon!
    - Igaz, igaz, - helyesen - légy nyugodt, ne reszkess úgy. Senki sincs itt, aki bántana, senki, aki ne szeretne. Íme, most már jobban vagy; gonosz álmod oszladozik - nem úgy van? S most már tenmagadat is ismered - nem úgy van? Nem nevezed többé másnak magadat, miként az imént tetted.
    - Kérem kegyelmességedet, higyj nekem, én csak az igazat mondom, felséges jó uram. Mert én a legutolsó vagyok a te alattvalóid közt, koldusnak születtem, s csak a véletlen balszerencse hozott ide, ámbár én semminek se vagyok oka. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy meghaljak, s te egy rövid szavaddal megszabadíthatsz. Óh, mondd ki azt a szót, Sir!
    - Hogy meghalj! Ne beszélj így, drága herceg. Nyugodjék meg fölzavart szíved - nem fogsz meghalni.
    Tom az öröm fölkiáltásával rogyott ismét térdre:
    - Az ég jutalmazza meg kegyelmes voltodat, ó királyom, s tartson meg sokáig országod áldására!
    Azután fölugrott s örvendező arccal fordult a várakozó két lordhoz:
    - Hallottátok! Nem fogok meghalni. A király mondta!
    Senki sem mozdult, csak mély tisztelettel hajtott fejet mindannyi. Szólni egyik sem mert.
    Tom, kissé megzavarodva, tétovázott, azután félénken fordult vissza a királyhoz, kérdvén:
    - Most már elmehetek?
    - El? Bizonyára, ha úgy kívánod. De miért ne maradnál itt egy kissé? Hová mennél?
    Tom lesütötte szemét s alázatosan felelt:
    - Talán rosszul értettem, de én azt gondoltam, hogy szabad vagyok, s vissza akartam térni a szegény kunyhóba, ahol nyomorúságban születtem és nevelkedtem, de anyám és testvéreim ott laknak, s nekem az az otthonom. Ehhez a pompához és fényhez nem vagyok szokva - ó, Sir, légy kegyelmes, bocsáss el.
    A király hallgatott és elgondolkozott egy pillanatra, s arca növekvő bánatot és szomorúságot árult el.
    Azután, hangjában némi reménnyel, így szólt:
    - Talán csak ebben az egy dologban eszelős, és elméje más tekintetben ép. Adja Isten, hogy úgy legyen. Megkisértjük.
    Azután kérdést intézett Tomhoz deákul, s Tom, gyöngén bár, de ugyanazon a nyelven felelt rá. A király nagyon megörült. A lordok és doktorok szintén megelégedésüket fejezték ki.
    S szólt a király:
    - Ez ugyan nem felel meg eddigi tanultságának és képességének, de azt mutatja, hogy csupán beteg, s elméje nincs végkép megbomolva. Mi a te véleményed, Sir?
    Az orvos, akihez a szó intézve volt, mélyen bókolt és így felelt:
    - Sire, saját meggyőződésem is az, hogy helyesen szóltál.
    A királynak tetszett ez a biztatás, amely ilyen kitűnő tekintélytől eredt, s jobb kedvvel folytatta:
    - Most figyeljetek mindnyájan. Tovább is kipróbáljuk.
    Kérdést intézett Tomhoz franciául. Tom hallgatva állt ott egy pillanatig, zavarba esvén a sok szemtől, mely reá irányult. Azután habozva mondá:
    - Felséged kegyes engedelmével ezt a nyelvet nem ismerem.
    A király visszahanyatlott ágyára. A cselédek nyomban ott termettek, hogy segítsék, de ő félrehárította őket, mondván:
    - Ne háborítsatok - csak hitvány gyöngeség. Emeljetek föl! - Így - elég. Jer ide, gyermek! így... nyugtasd szegény, megzavart fejedet atyád keblén, s légy békén. Nemsokára jobban léssz, csupán muló szeszély. Ne félj, jobban leszel.
    Azután odafordult az egybegyűltekhez. Szelídsége elváltozott, szeméből bősz villámok kezdtek kicsapni. S így szólott:
    - Ide hallgassatok mindnyájan. Ez az én fiam eszelős. De ez nem állandó kórság. A túlságos tanulás és talán az elzárkózottság okozta ezt. Félre hát könyveivel és oktatóival - gondotok legyen rá. Mulattassátok játékkal, hasznos kedvteléssel, hogy egészsége újból visszatérjen.
    Még fölebb emelkedett s erősebb hangon a következőképpen folytatá:
    - Ő eszelős, de az én fiam és Angolország örököse; s őrült bár, vagy épeszű, uralkodni fog! s hallgassatok ide tovább és hirdessétek ezt: aki az ő bajáról csak beszél is, ellene cselekszik e királyságok békéjének és rendjének s bitóra kerül!... Adjatok innom - meggyulladok: ez a bánat aláássa erőmet... Így, vegyétek el ezt a kelyhet... Támogassatok. Így, most már jól van. Őrült? Volna bár ezerszerte őrült, ő mégis a velszi herceg, s én, a király, meg fogom erősíteni. Még e mai napon fölavatjuk hercegi méltóságába, a kellő, ősi szokás szerint. Vedd parancsomat, mylord Hertford.
    A főurak egyike térdre bocsátkozott a király ágya előtt, s szólt:
    - Királyi felséged tudja, hogy Angolország örökös főmarsallja a Towerben sínylik. Nem volna helyes, ha egy bélyegzett...
    - Csitt! Ne sértsd fülemet az ő gyűlölt nevével. Hát örökké fog élni az az ember? Gátolva legyek miatta akaratomban? Fölavatatlan maradjon a herceg, amiért a birodalomnak nincs árulástól ment főmarsallja, aki jelvényeivel fölruházza? Nem, Istenemre nem! Intsd meg parlamentemet, hogy újabb napkelte előtt meghozza nekem Norfolk halálos ítéletét, vagy különben súlyosan felel érte!
    Lord Hertford pedig így szólt:
    - A király akarata törvény; - s fölkelvén, visszatért előbbi helyére.
    A harag lassankint eloszlott az agg király arcáról, s szólt:
    - Csókolj meg, hercegem. Így... mitől félsz? Nem vagyok-e én a te szerető atyád?
    - Te jó vagy hozzám, aki méltatlan vagyok, óh hatalmas és kegyelmes lord, - ezt valóban tudom. De... de... fáj arra gondolnom, aki halálra van kárhoztatva és...
    - Ah, ez reád vall - ez reád vall! Tudom, hogy szíved most is a régi, bár elméd sérült - mert te mindenkor szelídlelkű voltál. De az a főmarsall útjában áll fölavatásodnak. Mást akarok helyébe, aki nem ejt foltot nagy hivatalán. Vígasztalódjál, hercegem; ne zavard szegény fejedet ezzel a dologgal.
    - De nem én siettetem-e őt a halálba, jó uram? Mennyi ideig élhetne még, ha én nem volnék!
    - Ne gondolj te őreá, hercegem: nem méltó arra. Csókolj meg mégegyszer, s menj játékaid s mulatságaid után - mert betegségem kínoz. Fáradt vagyok, pihenni óhajtok. Menj Hertford bátyáddal és kíséreteddel, s jőjj vissza ismét, mire testem felüdül.
    Tom nehéz szívvel tűrte, hogy elvezessék a király színe elől, mert ez utolsó szavak végkép megsemmisítették azt a reményét, hogy most már elbocsátják. Ismét hallotta a halk suttogást:
    „A herceg!... Itt jön a herceg!”
    Egyre levertebben haladt el a bókoló udvaroncok fényes kettős sora közt, mert látta, hogy most már valóban fogoly s örökre itt maradhat bezárva ebbe az aranyos kalickába, elhagyatott, árva királyfinak, ha csak az irgalmas jó Isten meg nem szánja s ki nem szabadítja. S bármerre fordult is, mindig úgy rémlett előtte, mintha a levegőben lebegni látná a nagy Norfolk herceg levágott fejét és ismert arcát, amely szemrehányóan szögezi rá szemét. Régi álmai olyan kedvesek voltak; de ez a valóság olyan komor!

     

    Tom oktatást nyer

    Tomot bevezették egy gyönyörű szobasor legszebb termébe s ott leültették - amit csak vonakodva tett meg, mert éltes férfiak és főrangú emberek álltak körülte; kérte őket, hogy üljenek le ők is, de azok csak egy főhajtással vagy mormolással fejezték ki köszönetüket, s állva maradtak.
    Tom nem hagyta volna annyiban, de „nagybátyja”, Hertford grófja, azt súgta fülébe:
    - Kérlek, mylord, ne erőltesd őket; nem illő, hogy a te jelenlétedben üljenek.
    Most Lord St. Johnt jelentették be, aki meghajolván Tom előtt, így szólt:
    - A király ő felsége rendeletéből jövök olyan ügyben, amely magán-kihallgatást kíván. Kegyeskedjék királyi fenséged elbocsátani mindazokat, akik szolgálatára itt állanak, mylord Hertford gróf kivételével.
    Lord Hertford észrevevén, hogy Tom nem tudja, mit csináljon, megsúgta neki, hogy csak intsen a kezével, s ne fárassza magát beszéddel, csak akkor, amikor neki tetszik.
    Amikor az udvarbeli urak visszavonultak, Lord St. John így szólt:
    „Ő felsége ezennel meghagyja, hogy a fenséges herceg, nyomós állami okokból, mindaddig tőle telhető módon palástolja el gyöngeségét, amíg végkép el nem múlik s őfensége ismét olyan nem lesz, mint annakelőtte. Tudniillik, senki előtt ne tagadja, hogy ő az igazi királyfi és nagy Angolország koronájának örököse; hogy fennen tartsa az ő hercegi méltóságát s minden tiltakozó szó avagy jel nélkül fogadja mindama tisztességadást és figyelmet, amely ősi jog és szokás szerint megilleti; hogy senki előtt ne szóljon többé amaz alacsony származásról és életmódról, amelyet kórságában túlfeszített képzelődése kigondolt; hogy szorgalmasan iparkodjék visszaidézni emlékezetébe a régóta ismert arcokat - s ha ez nem sikerül, békén maradjon, sem álmélkodás, sem egyéb jel által el nem árulván feledékenységét; hogy országos fontosságú alkalmakkor, ha zavarban lenne valamely dolog megtevésére, vagy szó kimondására nézve, ne mutasson a kandi szemek előtt nyugtalanságot, hanem forduljon tanácsért Lord Hertfordhoz avagy alázatos magamhoz, akik a király által személyes szolgálatára vagyunk rendelve, mindaddig, míg e parancsolatját vissza nem vonja. Így rendeli a király őfelsége, üdvözletét küldvén királyi fenségednek s könyörögvén Istenhez, hogy kegyelmességében mielőbb gyógyítsa meg s most és mindenkoron szent oltalmában részesítse fenségedet.”
    Lord St. John erre meghajolt s félreállott.
    Tom önmegadással felelt:
    - A király mondta. Senki könnyen ne vegye az ő parancsolatját s maga kedvére ne alkalmazza, ha terhesnek tetszenék. A király szava teljesedjék.
    Lord Hertford pedig így szólt:
    - Király ő fenségének a könyveket s egyéb dolgokat illető rendelete szerint méltóztatnék talán fenségednek vídám társalkodással mulatni el idejét, nehogy fáradtan menjen a lakomára s bajt szenvedjen általa.
    Tom arca kíváncsi meglepetést mutatott; azután pedig elpirult, látván, hogy Lord St. John szomorúan néz rá. S szólt a lord:
    - Emlékezeted még hiányos s álmélkodást árultál el - de ne aggódjál miatta, mert betegséged javulásával ez el fog múlni. Mylord Hertford a város lakomájáról szólt, amelyre király ő felsége ezelőtt két hónappal megígérte a te fenséges jelenlétedet. Emlékszel már?
    - Sajnálattal vallom meg, hogy valóban elfeledtem, - mondá Tom habozó hangon, s ismét elpirult.
    E pillanatban Lady Elizabeth és Lady Jane Grey látogatását jelentették be. A két lord jelentős pillantást váltott s Hertford az ajtó felé sietett. Amint a fiatal leánykák mellette elhaladtak, halk hangon mondta:
    - Kérlek, hölgyeim, ne vegyétek észre zavarát, s ne álmélkodjatok, ha emlékezete hiányos lenne - sajnálva fogjátok tapasztalni, mint akad fenn minden csekélységen.
    Ezalatt Lord St. John ezt súgta a Tom fülébe:
    - Kérlek, Sir, tartsd szorgosan elmédben ő felsége kívánságát. Emlékezzél mindenre, amire tudsz s tégy úgy, mintha emlékeznél minden egyébre. Ne engedd észrevenniök, hogy valód megváltozott, mert tudod, mily nagyon szeretnek régi játszótársaid s mennyire fájna nekik... Kívánod, Sir, hogy itt maradjak? s nagybátyád nemkülönben?
    Tom egy intéssel s félig mormolt szóval jelentette ki beleegyezését, mert máris tanulni kezdett, s jámbor lelkében elhatározta, hogy a lehető legjobban fog alkalmazkodni a király parancsához.
    A társalgás a fiatalok közt minden vigyázatosság mellett is megakadt néha. Tom nem egyszer csüggedt el s vallotta meg magának, hogy nem tud megfelelni rettenetes szerepének; de Elizabeth királykisasszonynak tapintatossága mindannyiszor megmentette, s ugyanilyen szerencsés hatású volt az éber figyelmű lordok egyikének vagy másikának egy-egy látszólag véletlenül közbevetett szava.
    Egy ízben Lady Jane ezzel a megzavaró kérdéssel fordult Tomhoz:
    - Tetted ma már tiszteletedet a királyné ő felségénél, mylord?
    Tom tétovázott, elfogódott s éppen kidadogni készült valamit, amikor Lord St. John vette át a szót s a kényes körülményekben jártas udvari ember könnyedségével felelt helyette:
    - Valóban tette tiszteletét, mylady, s ő felsége igen biztató szavakat mondott neki a király egészségéről - ugyebár, fenség?
    Tom ráhagyóan motyogott valamit, de érezte, hogy veszedelmes talajra jutott. Valamivel utóbb szóba került, hogy a királyfi egyelőre nem fog többé tanulmányokkal foglalkozni, mire a kis lédi fölkiáltott:
    - Kár! igazán kár! Olyan szépen haladtál már. De légy béketűréssel, nem fog sokáig tartani. Tanult ember leszel, mint atyád, s ajkad annyi nyelven fog uralkodni, mint az övé, kegyes uram.
    - Az én apám! - kiáltott föl Tom, egy pillanatra megfeledkezvén magáról. - No ő ugyan a maga nyelvén is csak úgy beszél, hogy csak az ólbeli barom érti meg; ami pedig a tanultságot...
    Fölpillantott, s Lord St. John szemében komoly intést olvasott.
    Megállott, elpirult s halkan, szomorúan folytatta:
    - Ó, betegségem ismét üldöz, s gondolataim elkalandoznak. Nem volt szándékom tiszteletlenül szólni a királyi felségről.
    - Jól tudjuk, Sir, - mondta a királykisasszony, és tisztelettel, de egyszersmind szeretettel fogta két kezébe „testvére” kezét, - ne aggódjál e miatt. A hiba nem tied, hanem kórságodé.
    - Szelíd vígasztaló vagy, ó kedves lédi, - felelte Tom hálásan, - s szívem köszönetre késztet érte, ha olyan bátor lehetnék.
    Egy ízben a szeleburdi kis Lady Jane egy görög mondattal rontott neki Tomnak. Elizabeth királykisasszony a Tom zavartalan homlokáról nyomban észrevette, hogy a kilőtt nyíl túlrepült a célon s Tom helyett maga röpített vissza egy hangzatos görög mondatot és azonnal más tárgyra terelte a beszélgetést.
    Az idő kellemesen és egészben véve elég símán folyt. A tévedések és félreértések egyre ritkábbak lettek s Tom mind jobban érezte magát, látván, hogy mindnyájan olyan szeretettel iparkodnak rajta segíteni s elnézik botlásait.
    Tom őrangyalainak, a két lordnak, kevesebb megnyugvást nyujtott a társalgás, mint a többieknek. Olyanformán érezték magukat, mintha valami veszedelmes szorosban egy nagy hajót kormányoznának; folyvást résen állottak, s úgy találták, hogy feladatuk nem gyermekjáték. Ezért aztán, amikor a hölgyek látogatása vége felé közeledett s Lord Guilford Dudleyt jelentették be, nemcsak úgy vélekedtek, hogy a dolguk már eddig is nagyon nehéz volt, hanem azt is gondolták, hogy nem lesznek képesek előlről kezdeni s a veszedelmes utat még egyszer megtenni.
    Egész tisztelettel azt tanácsolták tehát Tomnak, hogy mentesse ki magát, amit ő nagyon szívesen megtett, jóllehet Lady Jane arcán mintha a bosszúság árnyéka surrant volna végig annak hallatára, hogy a fényes úrfi nem nyert bebocsáttatást.
    Most szünet következett, várakozó hallgatás, amelyet Tom sehogysem értett. Ránézett Lord Hertfordra, aki intett neki, de ő ezt sem értette. A szemes Elizabeth most is kimentette a zavarból. Bókolt és azt mondta:
    - Megengedi-e most már fenséges bátyám, hogy távozzunk?
    Tom így szólt:
    - Ladységtek valóban mindent megnyerhet tőlem, amit kíván; de szívesen adnék bármi egyebet, ami szerény hatalmamban van, semmint engedelmet arra, hogy jelenvalóságuk fényét és áldását elvonják tőlem. Légyen jó tanyájok és Isten lakozzék velük.
    S alattomban mosolygott, amint elgondolta: „Bezzeg, nem hiába jártam képzeletben mindig a királyfiak közt s tanultam el a könyveimből ékes, virágos beszédüket!”
    Amint a fejedelmi leányok eltávoztak, Tom fáradtan fordult őrzőihez s azt kérdezte:
    - Szíveskednék lordságtok megengedni, hogy meghúzódjam valami sarokba, pihenni.
    Lord Hertford így felelt:
    - Amint fenségednek méltóztatik. Tied a parancsolás, mienk az engedelmesség. Valóban szükséges pihenned, mert nemsokára a városba mégy.
    Csöngetett s megjelent egy apród, akinek meghagyták, hogy kérje ide Sir William Herbertet, ki rögtön előjött s bevezette Tomot egy belső terembe. Tomnak első mozdulata ott az volt, hogy egy serleg víz után nyult; de egy selyembe-bársonyba öltözött szolga fölkapta a serleget s térdre bocsátkozva nyujtotta oda neki aranytálcán.
    Most a fáradt rab leült s le akarta húzni a saruját, félénken kérve engedelmet a szemével, de most egy másik selyembe-bársonyba öltözött kelletlenkedő bocsátkozott térdre s végezte el helyette a dolgot. Tom még vagy két-három kísérletet tett, hogy valamit csináljon, de mert mindannyiszor hamarosan megelőzték, végre önmegadó sóhajtással mondott le mindenről, azt mormolva magában:
    - Istenem, vaj’ ki tudja, nem akarnak-e helyettem lélegzetet is venni?
    Papuccsal, pompás pongyola-köntössel felruházva, pihenni feküdt végre - de nem aludni, mert a feje nagyon tele volt gondolattal s a szoba nagyon tele néppel. Amazokat nem űzhette el - hát ott maradtak. Emezeket nem tudta hogyan elbocsátani, így hát ezek is ott maradtak - az ő és maguk nagy sajnálatára.
    Tom távozta után két felügyelője egyedül maradt. Elgondolkoztak egy darabig, hosszas fejcsóválás és járkálás közben s aztán Lord St. John szólt:
    - Őszintén szólva, mit gondolsz?
    - Őszintén ezt: a király közel van a halálhoz, unokaöcsém eszelős - eszelősként fog trónra lépni és eszelősnek marad. Isten óvja Angliát, mert bizony szüksége lészen reá!
    - Valóban úgy látszik. Ámde... nem gyanakszol-e, hogy... hogy...
    A beszélő tétovázott s azután megállott. Nyilván érezte, hogy kényes a dolog. Lord Hertford elibe állott, nyílt, világos szemmel nézett rá és így szólt:
    - Beszélj tovább. Rajtam kívül senki sem hallja. Mire gyanakodnám?
    - Nehezemre esik kimondani, amit gondolok, holott te oly közeli vére vagy, mylord. De bocsánatért esedezvén, ha sértelek, nem különös-e, hogy eszelőssége annyira megváltoztathatá magaviseletét és tartását? - nem mintha most is hercegi nem volna az, egy s más csekélységben másnak tetszik, mint annak előtte. Nem különös-e, hogy az eszelősség kimosta volna emlékezetéből még atyja vonásait is; a szokásokat és szabályokat, amelyek őt megilletik; s meghagyván deák tudományát, elvette görög és francia ismereteit? Sértés ne legyen, mylord, de könnyíts lelkem aggodalmán s fogadd hálás köszönetemet. Egyre kísért bennem az a mondása, hogy ő nem a királyfi és...
    - Megállj, mylord, beszéded felségárulás! Elfeledted a király parancsát? Jusson eszedbe, hogy cinkostársad vagyok, ha tovább hallgatlak.
    St. John elsápadt és sietve tette hozzá:
    - Hibáztam, megvallom. El ne árulj, légy kegyesen elnéző irántam s többé nem gondolkozom és nem beszélek e dologról.
    - Meg vagyok elégedve, mylord. Ne szólj többé sem itt, sem mások előtt és úgy lesz, mintha nem szóltál volna. De ne élj csalódásban. Ő az én testvérem fia; avagy nem ismerem-e hangját, arcát, alakját bölcsőjétől fogva? Az őrültség sok zavart okozhat, többet is, mint gondolnád. Emlékszel-e az öreg Marley báróra, ki eszét vesztvén, saját arcát is elfeledte, melyet hatvan évig ismert s azt hitte, hogy a más ábrázatja; de sőt azt állította, hogy ő Magdalai Máriának a fia és hogy koponyája spanyol üvegből való; és nem engedte, hogy valaki hozzá nyuljon, nehogy valamely vigyázatlan kéz összetörje? Nyugtasd meg kétségedet, mylord. Ő a valódi királyfi - jól ismerem - s nemsokára király lesz; hasznodra lehet, ha ezt veszed elmédbe s inkább ezen gondolkozol, mint az ellenkezőn. - Még egy kis beszélgetés után, amelyben Lord St. John tőle telhetően helyreütötte tévedését s ismételten erősítgette, hogy hite immár megingathatatlan, Lord Hertford elbocsátotta felvigyázótársát s egyedül ült le vigyázni.
    Csakhamar mély elmélkedésbe merült s úgy látszott, hogy minél tovább gondolkozik, annál nagyobb zavarban van. Majd járkálni kezdett, azt mormogva:
    - Csitt... a királyfinak kell lennie! Ki merné állítani széles ez országban, hogy oly csodálatos ikerpár lehetséges, akik egy vérből és méhből valók? s ha úgy lenne is, még nagyobb csoda volna az a véletlen, amely őket egymás helyére vetette. Nem - őrültség, őrültség, őrültség!
    Azután ismét hozzátette:
    - Ámde, ha valóban imposztor volna és királyfinak mondaná magát: ez természetes, érthető volna. De volt-e valaha oly csaló, akit hercegnek nevez a király, az udvar, mindenki s tagadja méltóságát és ellenzi felmagasztaltatását? Nem! Ez az igazi királyfi, csakhogy eszét vesztette!
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963398015T
Webáruház készítés