Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Marcel Prévost: Lea_MOBI

Marcel Prévost: Lea_MOBI
740 Ft740
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Az expressz-vonat áthaladt Châtellerault-n; lágyan hullámzó rónán által Tours-nak vette most utját; fakózöld rétek, aratás nyomán maradt tarlók váltakoztak az őszi vetésnek felszántott földekkel.
    Palás tetejü fehér házak, falusi pályafők tüntek föl, tüntek el a villamos-csengők meg-megremegése közben, - néha egy-egy kastély kupolája furódott a megsárgult erdők közé, hol meg egy-egy város bukott fel, melynek házai a plébánia-templom harangtornya körül helyezkedtek el: Közép-Francziaország bontotta ki képét kilométerről kilométerre Frida szeme előtt, a ki fekete ruhában ült egy másodosztályu kocsifülke sarkában.
    Másodmagával foglalta el a szakaszt; társa egy ibolyaszinü ruhás apácza, a ki merev testtartással aludt, mint a hogyan az ájtatos hivők alusznak a templomban: egyenesen, mereven nekidőlve a támlának, olvasójának szemei kinyujtott ujjai között peregtek, főkötője vége járt, libegett a levegőben és meg-meglegyezte nyugvó, szintelen, áthathatatlan arczát.
    Frida azoknak a hirtelen, kényszeredett utazásoknak egyikéről jött meg Odile testvérrel, melyeken a szem szánt-szándékkal távol jár a látott dolgoktól, mivel az utazás ugyszólva akarata ellenére szakitotta ki a sulyos gondok közül, melyek a visszatérés után ismét csak ráülnek majd a lélekre.
    Előző este Mária, a vastag szolgáló kiséretében utaztak el Párisból, hogy egy Gers megyebeli falucskába, Poudenots-ba menjenek: a negyedik utitársat kisérték, a kinek egy teljes vasuti kocsi kellett ahhoz, hogy megjárja az utat, jóllehet, szegény, örökre mozdulatlan teste olyan kicsiny koporsóban zsugorodott, mint a gyermeké.
    Sainte-Parade kisasszony hirtelen hunyt el, szenvedés nélkül, szeptember 17-én, alig három hónappal a szélhüdés után, a mely vagyonának romlása napján érte és két hónappal azután, hogy az iskola városivá lett. Ott halt meg abban a szerény lakásban, a melyben együtt lakott volt Odile testvérrel és a hüséges Máriával, - a Sainte-Clotilde-templom közelében.
    A haláleset után táviratoztak Mária tanácsára az elhunyt egyik unokaöcscsének, a Sainte-Parade-család utolsó sarjának, a ki Gersben élt. Az unokaöcscs azt felelte, hogy maga is beteg, nem mehet Párisba, de kéri az apáczát, hogy kisérje a tetemet Poudenots-ba, mert ott temetik majd el.
    Halott urnőjével Mária is visszatért szülőhazájába.
    A temetésen Frida képviselte a Müvet, a melyre Sainte-Parade kisasszony rááldozta élete egy részét és egész vagyonát. Pirnitznek és Daisynek, a kik kiüzetésök óta együtt laktak Fridával a rue de la Sourdière-ben, takarékosság okáért el kellett maradniok a temetésről; Daisy különben el sem akart mozdulni Párisból, a hol Geneviève épp akkor betegedett meg sulyos hashártyagyuladásban a Saint-Lazare kórházban; és Pirnitz is ugy érezte, hogy Daisynek szüksége van reá.
    A temetés után Mária Poudenotsban maradt, Sainte-Parade kisasszony unokaöcscsének, egy köszvénytől elkényszeredett kis öregnek szolgálatában.
    Odile testvér visszatért Párisba, hogy rögtön azután Elszászba utazzék; ott azután visszavonult Thann környékbeli zárdájába.
    Igy szóródtak el egymásután, a kik társak voltak a lelkesült vállalkozásban, melyet a férfiak ellenségeskedése zökkentett ki durván.
    Frida elmerült a mélabus hangulatba, mely meglepte, mikor végiggondolt a helyzeten; a vonat pedig vágtatva robogott ezenközben az őszi képet váltott Touraineon át.
    Az ég ködös volt, sürü villámfény czikkázott s olyankor enyhe fény ezüstözte meg a fákat és a mezőt.
    Frida meg nem állhatta, hogy össze ne hasonlitsa az elmult reménységek hevét az eredmények semmiségével.
    Akadt egy név, - az apostolok nevei között, a kik nemrégiben helyet foglaltak még a Sainte-Parade-palota tanácstermének asztala körül - a melyet Frida nem akart kiejteni, mikor elsorolta a távollevőket és az elmaradtakat: Lea neve volt.
    Nagyon sulyos csapás volt az az idősebbik testvérre, mikor látta, hogyan lesz árulóvá az ifjabbik, hogyan szökik meg: kitörölte képét, kitépte emlékéből, mint a hogyan az apa feledi el és tagadja meg becstelenné vált leányát.
    Oh, az a lakonikus, az a hideg, az, az »idegen« levél, melyet a bérkocsis hozott, a mikor Daisy, Pirnitz, sőt maga Frida is nyugtalankodott már, hogy nem látják még Leát:
    »Kedves Fédi!
    Nem vehetitek most már, hogy a Müvet kitépték kezünkből, semmi hasznomat; az a kötelességem, érzem, hogy ahhoz menjek, a ki a távolban szenved miattam... Meg akartam kimélni magunkat a bucsutól és talán a vitatkozástól, azért nem mondtam istenhozzádot senkinek; de szándékom régóta érett volt.
    »Bocsáss meg. Ha tulajdon szivedre hallgatsz, meg fogsz érteni...
    »A kétezer frankból, a mely kettőnké, a reám eső részről lemondok; kivánom, legyen enyhülésetekre a szomoru pillanatok során, a melyeket meg kell még majd érnetek.
    »Isten veled, Frida! Köszönöm, a mit értem valaha tettél; köszönöm Romaine-nek is; ölelem Daisyt, Geneviève-et és téged.
    Örökké szerető hugod
    Lea.«
    El kellett olvasni ezt a levelet; el kellett olvastatni Daisyvel és Pirnitz-czel is, a kik aggódva várakoztak.
    Fridát olyan rettenetes szégyenérzet fogta el abban a perczben, hogy elnyomta az a váláson való fájdalmát is. Ugyanezt a szégyent érezte gyermekkorában is azon a napon, a melyen megtudta, minő gyalázatos vásárt kötött édesanyja a d’Ubzac-okkal.
    Mikor azután Pirnitz vigasztalni akarta, azt felelte neki:
    »Ne... Romaine... Ne beszéljen róla, ne beszéljen róla soha, soha többé...«
    Lázas hévvel látott neki nyomban a rendezkezésnek a szük zárkában, a melyben hajdan ugyanazzal a Leával egyetemben érezte volt, mint száll le testvéri frigyökre a Szentlélek.
    Az erős szüzek csapata, az, a melyik a harczot megkezdte, igy olvadt le máig Pirnitzre és Fridára. És a legfájóbb az volt benne, hogy az elmaradtak, a kik eleinte mohó lelkesedéssel indultak harczba az uralkodó férfi ellen, az egy Daisy kivételével utóbb mind beadták derekukat a férfi-uralom előtt, még pedig önkéntes elhatározásból.
    Kétségbeejtő igazság nyilt meg Frida tisztán itélő agyának: a mai asszony tehetetlensége, erőtlensége tünik ki az önkéntes elpártolásokból.
    Duramberty győzelme, az alapitók kiüzése a hatalom által, megannyi politikai természetü, azért tehát ideiglenes incidens volt csak, a melyek nem akadályozhatják, hogy a jövőben visszaköveteljék jussukat. Mennyivel nyugtalanitóbb dolog vén társadalmunkban a nő gyöngesége, hogy nem tudja lerázni magáról a zsarnok szerelmét!... Hiszen alig hogy felszabadult, azt mondhatnók, már honvágy bántja a bilincs után.
    Bizonyság reá az iskola egész története.
    »Nem baj! - gondolta Frida. - Valahány csapatot megtizedelnek, annyival közelebb a győzelem napja. És még ha Daisy is elhagyna bennünket, akkor is megmaradnék Pirnitznél. Az apostol fáradsága, munkája nem volt egészen hiába való...«

    *

    A mig ilyen gondolatok jártak fejében, a fiatal leány szeme le nem vált Odile testvérről, a ki egyre aludt merev helyzetében, nekidőlve a támlának, olvasójával, a mely térdére csuszott.
    Odile testvér... Ő is ott ült még nemrégiben a tanácsasztal körül a jóságos Sainte-Parade kisasszony törzskarával; és noha szive meg nem adta magát Pirnitz tanitásainak, mégis megmaradt erős szüznek akkor, a mikor annyian lemondtak erről a fogadalomról.
    Különös egy nő! Még csak el sem torzultak egykedvü és nyugodt vonásai, mikor a gascognei föld rőtes röpködői megszállták a gödröt, melybe a koporsó lesüppedt. Pedig hát négy esztendőt töltött el életéből az apácza a szegény beteg mellett.
    Odile testvér, a ki résztvett a Mü minden alapitó munkálatában, a ki letéteményese volt Sainte-Parade kisasszony minden bizalmas természetü ügyének, nem tudakozódott Fridától az iskoláról, a minthogy azokat a tanitónőket sem tudakolta, a kiket nem látott már; nem kérdezte azt sem: merre van Lea? És ez a tapintatos hallgatagság, a melyet Frida nagyon megbecsült, mégis kinosnak tetszett neki, annyira hasonlitott a közömbösséghez...
    »Vajjon minő-lélek rejtőzködik az ibolyaszin ruha és annak a fátyolnak fehérsége mögött? Kit szeret vajjon? Kire vágyódik?... Csakugyan annyira ment volna minden emberi szenvedélytől, hogy semmi meg nem inditaná, semmi sem érdekelné?...«
    Felfogadta, hogy minekelőtte örökre elválnék tőle, megkérdi, - hadd ismerje meg a zárkózott lélek titkát.
    Saint-Pierre-des-Corps állomás közelében fölébredt Odile testvér, kezébe vette az olvasóját és sorra morzsolta a szemeket. A nagy fekete szemek, a melyeket rézláncz füzött egybe, hamarosan csuszszantak ki ujjai közül; ajka ezenközben imádságot hadart, melyből azonban csak a sziszegő sz betüt hallotta meg a fül; időről-időre, határozott időközönkint, mintha titokzatos, ájtatos szertartás kivánná ugy, meg-megcsókolta nyugodtan a láncz végén csüngő rézből való Krisztust, a melyre husz esztendei kegyeskedés rakott patinát.
    Frida elgondolta:
    »Ennek a szüznek ajka ugyanazt a szerelmes mozdulatot végezi, mint a szerelmes Leáé: imádást jelképező mozdulatot...«
    »A mi azt akarja jelenteni, hogy emberfölötti szeretőjének adja mindazt, a mit a közönséges nők megadnak az ő husból és csontból való szeretőiknek; és minthogy ennyivel ki van elégitve, elkerüli nemünk rabszolga-törvényének igáját...«
    »Ugy van, minden arra vall, hogy ezeknek az erős szüzek erejének titka abban van, hogy eltéritik eredeti irányából szerelmi ösztönüket. Bizonyság reá Szent Teréz, alacoquei Szent Mária története. Láthatatlan férfit szeretnek, a ki minden emberfia között a legszebb... Oh, hát erre a vak hitre szorulunk, ha szabadok akarunk lenni?! Elkerülhetetlen hát, hogy ajkunk körülczirógassa valami rézből, vagy kőből való kép körvonalait?...«
    Frida büszkesége fellázadt erre a gondolatra; de jóllehet maga képtelen volt utánozni a példát, irigyelte az ibolyaszin ruhás fiatal nőt, a ki a láthatatlan szerető dicséretét mormolta.

    *

    Az aubrais-i vasuti vendéglőben meguzsonnáztak, Frida étvágy nélkül, Odile testvér bőségesen. Mikor beszálltak a kocsiba, az apácza sajnálkozott rajta, hogy az embernek olyan kevés az ideje az evésre. Különben jókedvünek látszott és szivesebben beszélt, mint egyébkor. Frida észrevette, hogy étkezés után mindig egy kis pihenőfélét tart, nyilván a zárdai szokásoknak megfelelően.
    A testvér azután maga kezdett beszélni az utazásról, a mely reá várakozik, a mig elér a révbe, abba az elszászi zárdába, a melynek nevétől, - Szent Máriáról volt elnevezve - valahányszor kiejtette, mindig földerült kifejezés nélkül való arcza.
    - Sohasem volt Thannban? - kérdezte Fridától.
    - Soha, testvérem.
    - Pedig az ám a szép vidék... sokkal szebb, mint mindez itt ni! - azzal megvetően mutatott ki a sikságra, mely a vonat, mentén elhuzódott. - A Szent Mária-kolostor olyan rengeteg épület, akár valami palota. És gót stilusu. A kápolnában ezerötszáz ember fér el, akár egy városi templomban...
    Frida azt kérdezte ekkor:
    - És boldog, hogy visszamehet?
    - Hogyne! Nagyon boldog vagyok. Majd négy esztendeje, hogy otthon nem voltam!... Érti?... négy esztendeje, hogy elutaztam... A mig én Párisban éltem a kisasszony házában, a jó isten elszólitotta apátnőnket. Mostani fejedelemasszonyunkat nem is láttam még.
    - Ha visszamegy, ott marad a zárdában?
    - Nem tudom. A szabályzat azt mondja, ha a betegnek nincsen már szüksége reánk, térjünk vissza abba a zárdába, a melyhez tartozunk s pihenjünk meg ott. Azután a fejedelemasszony rendelkezik velünk. De az otthonmaradás, a pihenés nagy boldogság.
    Övéhez szoritotta a feszületet...
    És Frida megértette most, hogy a sok év alatt, melyben az apácza aprólékos gondossággal ápolta Sainte-Parade kisasszonyt, annak a gyönyörüségnek reménysége tartotta benne az életet, hogy végre is megvonulhat majd a zárdában.
    - Milyen szomoru lehet azt végignézni, - suttogta a fiatal leány - hogyan hagyják el az embert egymás után azok a lények, a kiket gondozott. Például az ön élete, testvér. Nagyon érdemes egy élet.
    - Óh, - jelentette ki egyszerüen Odile testvér - mindig nagy kedvem telt a betegápolásban... Thannban, még mielőtt csak novicziussá is lettem, valahányszor csak tehettem, eljártam a betegekhez és ott virrasztottam ágyuknál... Ez is olyan izlés, hajlandóság, mint a többi... Nem is nehéz dolog. De hát éppen kedve kell, hogy legyen hozzá az embernek.
    Frida ellenkezett, érezvén, hogy nem jól értette meg társa.
    - Igen... de a betegnek, a kit ápolt s a kit ezen a réven megkedvelt, megszeretett, az ilyen betegnek halála ugy-e sulyos megpróbáltatás?
    - Isten akarata! - felelte Odile testvér komoly hangon, a mely ezuttal azt jelentette, hogy megértette a kérdést és hogy Frida érzékenykedő felkiáltása elé keresztényi lemondásának pajzsát tárta.
    Majd egy pillanatnyi hallgatás után folytatta:
    - Semmi ismerősöm sem akad már majd testvéreim között... Mennyi uj arczot látok majd! Én már bizton az öregek közé kerülök.
    - Mennyi idős ön, kedves testvér? - tudakolta Frida.
    - Harminczéves vagyok... Megvénültem...
    - De azért nyilván a fiatalok közé számitják a zárdában?
    - A fiatalok közé? Hova gondol? Talán tréfál, Frida kisasszony!... A fiataljaink tizennyolcz, vagy husz esztendős lányok... Két vagy legföljebb három koros anyókánk van csak. Mi nem szoktunk megvénülni, szokás ez már nálunk. A jó Isten korán elszólitja testvéreinket.
    Elhallgatott, olvasója után nyult megint és könnyedén köhintve egyet, mintegy hogy jelezze vele a beszélgetés végét, imádkozni kezdett megint. A sziesztára szánt félóra elmult.
    Frida elgondolkozott.
    Való igaz, nem hatolt még ennek az erős szüznek szivébe, a mely olyan távol való az övétől, de látta már azért a természetét. Odile testvér nem volt egyéb, mint egy hajlandóság, egy ösztön, mely a természet fölött való tulvilág vak és makacs hitének szolgálatába állott.
    Felebarátainak halála, vagy akár a magáé, egyaránt közömbös neki: tudta, hogy elkopik a virrasztásban, meg a lelket őrlő gondokban, de nem törődött vele: igy kivánja a szabály.
    És hogy olyan nagyon gondoskodott a jó táplálékról, akkora ügyet vetett rá, hogy kényelmes ágya legyen s hogy fölösleges érzékenykedésre nem adta magát, mindaz, a mi zokon esett Fridának és meglepte őt, nyilván nem volt egyéb, csak a fejedelemasszonyok parancsainak való engedelmeskedés, a kik nagy ügyet vetettek arra, hogy leányaik egészsége tulságosan hamar ki ne merüljön s hogy a városok rettenetes halandósága legalább addig a határkorig megkimélje őket, a melyhez elérve, mint Odile testvér mondá: »Isten jókor elszólitja őket«...

    *

    Étampes-on tul az apácza ismét a szakasz sarkába vonult, lehunyta szemét és majd azon nyomban elaludt.
    A mennyezeten kigyult a lámpa; odakivül sürü, nedves őszi éjjel bocsátkozott le. Frida háromnegyed részében befüggönyözte a lámpát. Ő maga nem akart aludni: rég ideje nem tudott olyan rendesen aludni, mint hajdanán.
    A sebes robogásban, a ringó nyugalomban, a melylyel átröpültek az árnyékon, végig akart tekinteni rajta, mi tennivalója lesz majd, ha megérkezik Párisba.
    Legelsőbben Daisyt és Pirnitzet keresi meg.
    Óh, mennyire szerette volna a két önzetlen, önfeláldozó, bátor nő társaságában ujra kezdeni a müvet és hasonlatosan a madarakhoz, melyeknek fészkét elhordta a vihar, hasonlatosan a fához, a melynek lemetszették galyait, uj ágakat hajtani, megépiteni ujra a fészket bátran, hüségesen.
    Mikor Lea megszökött, egy csekély pillanatra nagyon nyomorultnak érezte magát Frida, de azután fölérte észszel, hogy Pirnitznek igaza van, hogy ez a kötelesség és az idvesség, hogy kétségbeesésük orvosságát is ott kell keresniök. Felépiteniök azt, a mit a férfi-érdekek szövetsége lerombolt; ez az ujra alkotó munka lehetséges volt még. Az iskola biztositékának elszámolása után negyvenezer franknyi fölöslegük marad meg, erről Duramberty nevében Quignonnet értesitette Pirnitzet.
    Ennyi pénz elégnek látszott egy szerény kis iskola megalapitására.
    - Legyünk ismeretlenek, - mondá az apostol - nem leszünk kitéve támadásoknak. Okuljunk a keserü leczkén, a melyben részünk volt. Hárman, Daisy, Frida, meg én egy kis helyiséget bérelünk s elvállaljuk majd néhány negyedbeli gyermek oktatását. A pénzünkből elhuzhatjuk öt esztendeig. Akkorára talán kedvezőbbre fordul majd a helyzet.
    Frida maga is erre az elhatározásra jutott, sőt azt szerette volna, ha mindjárt megkezdenék, hogy a ma küzdelmében elfeledje a tegnapi csapást.
    Csakhogy, sajnos, volt egy akadály, a melyet mindenekelőtt félre kellett tolni az utból, egy teljesitésre váró kötelesség, egy mulaszthatatlan lépés, a mely minden vállalatnál sürgetősebb volt.
    Végtelen nagy áldozatába került ez a lépés; de azonfelül, hogy megigérte Daisynek, - bár a nélkül, hogy feltárta volna neki a lépés természetét - és hogy Daisy szüntelenül figyelmeztette igéretére, egy belső hang is nógatta reá Fridát, a melynek soha sem szokott ellenállani: lelkiismeretének szava, a mely épp oly hangosan követelte ma, mint hajdan, a mikor fekete szövetből való gyermekruhában járt, hogy:
    »Meg kell lennie!...«
    Soubize Geneviève-ről volt szó.
    Geneviève, a ki sulyos hashártyagyuladásból épült fel, a Saint-Lazare kórházban feküdt ez idő szerint.
    A vizsgálat - melyet félbeszakitott a betegség, de a mely ujra kezdődött most, a gyógyulás után - a rendszerint alaposan értesült ujságok szerint arra az eredményre jutott, hogy előre megfontolt gyilkossággal van dolga; vád tétele czéljából visszaküldték az iratokat az ügyészséghez s az ügy kétségtelenül az esküdtszék elé fog kerülni.
    Renouardnak, Geneviève ügyvédének véleménye szerint az esküdtszék előtt veszedelem fenyegeti az ügyet. A párisi esküdtszéket, a mely főként a kereskedők és kis bourgeois-k közül toborzódik, nem éppen gyöngéd érzés vezeti az anarchista tanitások iránt.
    A balsors még annyiban is közrejátszott, hogy éppen a forradalmi irányu lapok vették oltalmukba Genevièvet s őrült tettét annak a hősies boszu-félének tüntették fel, a mely Corday Charlotte-ot emlékezetes gyilkosságára vitte.
    Az összes konzervativ lapok meg viszont a bünös nyakába keritettek minden felelősséget. Ha tehát nem is a feje forgott veszélyben a szegény leánynak, de arról volt szó, hogy hosszu esztendőkre megfosztják szabadságától.
    Most pedig megmondjuk, minő lépésen tünődött Frida s miért volt az, hogy, noha érezte, mennyire szükséges a lépés és mekkora volna a hatása, visszaborzadt tőle mégis.
    Mint az imént Leát, ugy törölte ki szivéből, még a mikor gyermek volt, Christine csábitójának az emlékét és nevét is.
    Lehetetlen volt azonban elkerülni, hogy ha csak vázlatosan is, de megtudja a d’Ubzac-család sorsát.
    D’Ubzacné, az anya, 1894-ben halt meg; a bankár élt még, de visszavonult már a magánéletbe. Nagyon megvénülten, nagyon megroskadva egy szinte fejedelmi palotában lakott mostanában, melyet maga épittetett az avenue du Bois-de-Boulogne-on.
    D’Ubzac Henri azóta, hogy könyörtelen apja elküldette albirónak Dél-Algirba, végigjárta hivatalnoki pályáját. Értelmes, munkás ember létére, a kit nagyban segitett vagyona és neve, három esztendei számüzetés után odahagyta Algirt és fokozatosan helyettes ügyész lett, majd a köztársaság ügyésze Laonban, ügyészhelyettes Versailles-ban; innen mint helyettes ügyész vonult be Párisba.
    Ekkor megnősült: nőül vett valami Livron-Bastard leányt, a ki a Rhone-vidéki ősrégi arisztokrácziának volt tagja, de különben vagyontalan. Gyermekeik nem lettek.
    1888-ban, mikor a boulangizmus javában virágzott, Lyonban volt főügyész Henri. Határozottan a köztársaságiak pártjára állt, a mi összeveszejtette felesége családjával és elhidegitette édesapjától.
    Mikor helyreállott a rend, a főügyész beadta lemondását, hogy hat hónappal utóbb szenátor-jelöltnek lépjen föl. Meg is választották s a baloldalon foglalt helyet.
    1895-ben kombináczióba vették őt is a miniszterium-alakitás alkalmával s meg is kapta az igazságügyi tárczát. Miniszteriuma 15 hónapot ért meg; bukásakor a semmitőszék első elnöki állása éppen megüresedvén, a volt igazságügyminisztert nevezték ki reá. Ötvenhatéves volt akkoriban.
    Azóta megmaradt előkelő helyzetében, magasrangu tisztviselő és nagytekintélyü politikus volt egy időben. Megvesztegethetetlen, ékesszóló, tudós ember volt a hire, a ki komor jellemü és nehezen megközelithető. Nagy befolyásu férfinak mondotta mindenki.
    Frida tudta mindezt. Sohasem látta édesapját; de d’Ubzac első elnök arczképe, melyet a képes lapok sürün közöltek, nem egyszer akadt szeme elé. Fiatal és erős vonásu arcz volt, bár haja időnek előtte őszült meg; szakálla, a mely gömbölyüre nyirt hegyes nyulványban végződött, őszbe csavarodott; arcza vonásaiban, szemében, a szemek elhelyezkedésében és körvonalaiban, a haj állásában a homlokon: tulajdon arcza mására ismert a fiatal leány. Kevély lázongás forralta fel vérét ennek a képnek láttára.
    Ha néha el is tévedt gondolata méltatlan apjára, csak annál inkább megszilárdult olyankor elhatározása, hogy egyedül marad. Közöttük áthidalhatatlan, végleges volt a szakitás.
    Pedig, jól tudta, az elnök több izben igyekezett hirt szerezni leánya életmódjáról és helyzetéről. Ezek a kisérletek azonban nem hogy lefegyverezték volna Fridát, hanem inkább ingerelték.
    Sértő kémkedést sejtett bennük; szinte hivatalos uton történt az utánajárás, azokkal az eszközökkel, melyekkel az olyan előkelő igazságügyi tisztviselő bármikor rendelkezik.
    Az első kisérlet 1896-ban történt, a mikoriban d’Ubzacot az első elnök tisztjére nevezték ki éppen, kevéssel azután, hogy a két testvér Londonba utazott.
    Frida csupán visszaérkezte után értesült a dologról. A rue de la Sourdière-i ház portásnője révén tudta meg, hogy »egy jól öltözött ur, a ki nyilván valami előkelő tisztviselő lehetett«, tudakozódott róla. Azt állitotta az a bizonyos ur, hogy ismerte volt Sûrier Christine-t, meg Legay nagyapót; azt mondotta, hogy régi barátja a családnak.
    A Legay-Sûrier-család azonban senki olyat nem ismert, a ki megfelelt volna ennek a leirásnak; Fridának, a ki az ujságokból tudta meg, minő kitüntetés érte ismét apját, megsugta ösztöne, hogy éppen apja volt az, a ki kerestette.
    A második kisérlet néhány nappal azelőtt történt, hogy a Női Ipariskolát megnyitották. A lapok Legay-Sûrier Frida nevét is megemlitették az alapitóék között.
    Az elnök-szenátor magántitkára meglátogatta ekkor Heurteau kisasszonyt, a hivatalos igazgatót; de elég ügyesen járt el, mert egy szóval sem emlitette, hogy d’Ubzac elnök küldte, hanem megmondta nevét s kijelentette, hogy az iskola szerinte méltó mindenek figyelmére és szeretettre és hogy alkalom adtán, vagy szükség esetén szivesen felhivja majd reá a felsőbbség figyelmét.
    Frida elrendezte volt már, hogy az ilyen ajánlatoknak semmiféle folytatásuk ne legyen. Csupán ő, meg Lea és Pirnitz látták meg a dolog titkos rugóját, a mely elkerülte Heurteau kisasszonynak és valószinüleg magának a titkárnak figyelmét is. És most meg az óvatosság, a körmönfontság bántotta, melylyel atyja a tapogatódzást intézte.
    A legutóbbi kisérlet levél alakjában történt, levél volt, melyet csak az imént irt ugyanaz a titkár Heurteau kisasszonynak.
    D’Ubzac neve ezuttal nem fordult elő; de az aláiró, hivatkozva a megnyitás napján kötött ismeretségükre, a Bartlett-ügy valószinü következéseire nézve megnyugtatta a tanitónőket, kivéve a mi magát Soubize Geneviève-et illeti.
    Frida azt gondolta magában:
    »Nem kérek tőle semmit: mit törődik ügyeimmel? És ha törődni akar velük, mirevaló ez a képmutatás, ez a gyávaság? Ám nevezze meg magát és bujjék elő! Nem bizik bennem? Attól tart tán, hogy elárulom?«
    Az egyedüli közeledés, a melyet megbocsájtana, az lett volna, ha maga d’Ubzac elnök látogatja meg nyiltan és személyesen. Sokkal méltányosabb volt, semhogy meg ne becsülte, vagy ne helyeselte volna atyjának álhatatosságát, vagy hogy feltámadt benne a kései lelkifurdalás; és ha szemtől-szemben nyilvánul ez a lelkifurdalás, kezét nyujtotta volna apjának és azt mondotta volna:
    »Megbocsájtok; de ne kináljon engem se pénzzel, se pártfogással: nem kérek belőlük.«
    Ennek helyette azonban megérezte, hogy egy mindennel megáldott, de gyermektelen férfi beteges vágyával van dolga, a kit vagyona untat és a ki rég elfeledett apaságában keres szórakozást és uj izgalmakat. De még most is azon igyekezett, hogy összeegyeztesse őket rangjának követelményeivel, hogy semmit se koczkáztasson és rossz hirbe ne keveredjék.
    »No lám, tehát nem változott. Ugyanaz az önző lélek most is, a ki hervadást vitt egy szegény, megaggott tanár és egy ártatlan ifju munkásnő házába. Méltó fia a bankár urnak, a ki azt hitte, megfizeti vele anyám becsületét, ha negyvenezer frankkal meg egy rossz hirü férjjel kinálja meg...«
    A keserü megvetésnek ilyen foka után legalább is azokra a kemény csapásokra volt szüksége Fridának, a melyek négy hónap óta özönével szakadtak reá, hogy közvetetlenül apjához forduljon; az iskolából számüzött tanitónők, Geneviève, a ki azon van már, hogy az esküdtszék elé kerül, megtették a magukét.
    Frida meg nem tudta akadályozni, hogy föltóluljon benne a gondolat:
    »Hátha tehettem volna valamit a sok katasztrófa megakadályozására.«
    Mikor azután a lapok hirül adták, minő kedvezőtlen fordulatot vett Geneviève ügye, Frida ellen nem állhatván lelkiismerete unszolásának, ismét Pirnitzhez fordult tanácsért.
    - Óh, Romaine, segitsen megismerni kötelességemet... Szükséges-e, hogy apámhoz menjek?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985397
Webáruház készítés