Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Makszim Gorkij: Konovalov_MOBI

Makszim Gorkij: Konovalov_MOBI
790 Ft

TARTALOM

Konovalov
A pajtások
Az örökös
Jemeljan Piljai
A tutajosok
Huszonhat és egy

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Ami aztán jött, egészen bolondul hatott. A púpos ide-oda himbálódzott a székén, bűntudatosan mosolygott és mormogta:
    - Mindnyájan le akarnak számolni egymással.
    A kezét dörzsölte, szeme a hozott rossz hír ellenére is részeg örömmel fénylett, görbe lába pedig hetykén topogott és csoszogott az asztal alatt.
    - Megszólalt az általános elkeseredés hangja az eddigi élet miatt, megkezdődött a józan ész korszaka, mindenki megegyezik abban, hogy az élet így nem mehet tovább...
    - Micsoda élet, te púpos ördög?
    - Ez az élet itt! Az ember félelem nélkül beszél mindenről, s van, aki úgy beszél, mintha eddig csak aludt volna és minden eddigi csak álom lenne! Az emberek eltökéltek…
    A púpos Bikov felé fordította kopasz, öreges fejét, begombolt kabátja hegyes púpja fölött redőt vetett, úgy hogy fehér, gyűrött inge és nadrágtartója kilátszott. Nadrágja csaknem térdig mocskos volt.
    ,,És ilyen ronda emberrel lakom együtt" - gondolta Bikov.
    - Mindenki kisereglett az utcára és a községháza felé tódulnak... Szinte hihetetlen, Jegor Ivanics!
    - Menj a fenébe!
    Mikor egyedül maradt, Bikov bosszankodva gondolta:
    „Egy ilyen nyomorult féreg és még felizgat. Pénzt adok neki, hogy elköltözzön. Most, hogy Jakov itt van, nincs többé rá szükségem..."
    Jakov egy esős este érkezett meg; olyan ünnepélyesen ült le a teához a lakószobában, mintha áldozásról jönne a templomból. Egész lényében volt valami különösen feszült, a hajtincs még hetykébben kunkorodott, mint máskor, szemöldökét gondterhelten összevonta, hangja rekedtebb volt és mélyebben csengett, mint valaha. Már nem olyan szerényen ült le, mint annakidején, hanem lábával tolta asztalhoz a széket. Mindez nyugtalanította Bikovot és homályosan sejtette, hogy valami szerencsétlenség közeleg.
    - Na, mi újság Moszkvában?
    Az unokaöcs tűnődve beszélni kezdett, mégis hangosabban, mint máskor, közben úgy megnyomott mindenszót, mintha bíróság előtt tenne esküt. Hosszan beszélt, anélkül, hogy nagybátyja bosszankodó kérdéseire felelt volna. Gyakran fontolgatva megállt és kereste a szavakat.
    „Hazudik! Csak ijeszteni akar", gondolta Bikov sértődötten, mert Jakov ügyet sem vetett kérdéseire. Dühöngve figyelte, hogy a púpos türelmetlenül fészkelődik székében és békaszáját nyitogatja, mintha ő is beszélni akarna.
    „Egy húron pendülnek."
    Jakov hihetetlen dolgokról beszélt. Minden városban kitört a felkelés, mindenki azt követeli, hogy kedve szerint élhessen, megváltozott és könnyebb viszonyok között s valósággal részegként esnek egymás nyakába.
    - Nos és akkor mi lesz? - kérdezte Bikov hitet-lenkedve s egyszersmind mérgesen.
    Szomov eltűnődött és mélyet sóhajtott.
    - Rossz lesz, ha nem sikerül az egész nép lelkiismeretét és a kölcsönös segítőkészséget összhangba hozni. Nagyon rosszul esik, hogy nyugtalanítom önt, Jegor Ivanovics, de nem titkolhatom el: lehet, hogy fegyveres forradalom tör ki.
    - Hazudsz! - mondta Bikov keményen és határozottan. - Hogyan? Miféle fegyverekkel? Hazudsz! Kihasználod, hogy beteg vagyok és nem mehetek ki az utcára, meg akarsz ijeszteni, hogy megöljön a rémület.
    Öklével az asztalra sújtott, hogy a poharak megcsörrentek, a szeme kidagadt és rekedten rikácsolta:
    - Nem vagyok vénasszony, nem hiszek a világvégében. Nem félek! Semmitől sem félek. Míg élek, ura vagyok a birtokomnak!...
    Bikov hirtelen abbahagyta, mikor látta, hogy unokaöccse sötétvörös arccal, anélkül, hogy székéről felállott volna, közelebb hajolt és hangosan tagolta:
    - Akkor viszont engedje meg, hogy kifejtsem önnek álláspontomat…
    S ez úgy hangzott, mintha szeget verne be.
    - Ön azt hiszi, hogy én a vagyonára számítok, mint ahogy Konstantin Dimitrijevicstől hallottam. Tévedés meg is sért engem. Nincs szükségem a vagyonára, lemondok róla. írásban is nyilatkozatot adhatok, hogy nem fogadom el öntől az örökséget, sőt, még ma megcsinálom ezt az írást és átadom önnek. Csak azért költöztem ide, mert láttam, hogy magános, beteg és hogy unatkozik. Tudom, hogy jobb sok másnál. Egyenes természetű és egyéb jó tulajdonságai is vannak. Módjában lett volna, hogy Bekker gimnáziumi tanár egész egzisztenciáját megsemmisítse és törvényes úton koldussá tegye, éppen úgy, mint a Kazimirszki nővéreket. Maga ezt nem tette. Ezt tisztelem önben és ezért is költöztem ide. De tovább nem maradhatok. Isten vele!
    Jakov egészen berekedt és suttogva fejezte b§szádét. Köhögött, felállt és az ajtóhoz menve még ezt mondta:
    - Természetesen nagyon hálás vagyok önnek, azonban...
    - Maradj itt! - kiáltott rá Bikov és összehúzta hálókabátja zsinórját, s magasba vonta vállát. - Maradj itt, ne légy olyan heves.
    De Jakov Szomov már elment. Bikov felállt, karját kitárta és úgy tartotta benne a zsinórt, mintha gyeplő volna; aztán Kikinre kiáltott:
    - Hozd vissza!
    A púpos felugrott, megpördült, mint egy orsó és eltűnt.
    - Csak beszél! - morogta Bikov; csodálkozva az ajtóra bámult, aztán maga elé s közben a lépcsőházból beszivárgó hangokat hallgatta. Nem lepte meg, hogy Jakov elutasította az örökséget, de azon már elcsodálkozott, hogy unokaöccse tudott Bekkerről, arról a buta emberről, aki uzsorások kezébe került, és a szép Kazimirszki nővérekről, akiket iszákos apjuk majdnem tönkretett.
    „Tisztel engem! Most meg van bántva. A tiszta gyermek!"
    - Furcsa mókus vagy! - mondta hanyagul Szomovra nevetve, mikor ismét a szobába lépett. - Mi izgatott fel annyira? ülj csak le! Az örökség téged nem csupán az én akaratom, hanem a törvény szerint is megillet…
    Jakov a széktámlát fogva felállt és halkan, de határozottan mondta:
    - Nem szeretnék beszélni az örökségről.
    - Úgy? Szóval nem akarod?
    - Nem, nemsokára talán úgyis minden örökségnek vége lesz.
    - Ez mit jelent? - kérdezte Bikov, s lehúzta felgyűrődött hálókabátját. - ülj le!
    Különös érzés lepte meg, ilyet érezhet az éhes koldus, aki elé váratlanul ízletes ételt tesznek.
    - Ne bosszankodj egy beteg miatt! Senki sem veheti el tőled az örökségedet. Ott a törvény.
    Jakov leült.
    - Ennek a törvénynek is meg kell szűnnie, csak szerencsétlenséget hoz.
    - No jó, hát szüntessük meg - hagyta helyben Bikov tréfálkozva és figyelmesen vizsgálta örökösét. Úgy találta, mintha Jakov beteg lenne, lányos arca lesoványodott, beesett szeme sötéten és fátyolosán pillantott, és egyre-másra megnyalta kicserepesedett ajkát.
    - Talán lázad van?
    - Nem - mondta Jakov és elsimította a hajfürtöt -, de most nincs idő a tréfára; a nép közt erős mozgalom indult meg a gazdagok ellen és igen sokan minden tulajdont el akarnak venni…
    - Ne aggódj - nyugtatta meg Bikov fölényesen -, ne aggódj, nem veszik el!
    - Nem is aggódom, magam is emellett vagyok…
    Bikov mélyet lélekzett, majd szuszogva kilehellte a levegőt és olyan keményen és határozottan beszélt, mint ahogy Fjodor pópa szokott prédikálni.
    - Az ember tulajdona nélkül olyan, mint egy meztelen csont. A vagyon a hús rajta, megértetted? A hús!
    Aztán kezével végigsimította a széktámlát és megismételte:
    - A hús. Az ember pedig azért él, hogy a húsa gyarapodjék és teljesüljenek a kívánságai. Mindenki a kívánságainak teljesedéséért hal meg, ez az emberi munka célja. Aki keveset akar, keveset is ér.
    - Hát most mindenki mindent akar - jegyezte meg Jakov mosolyogva.
    - Mi? Mit akarnak? Ne a szavakban higyj, higyj a munkában. Akarni egymagában nem sokat ér, csinálni is kell valamit. Akkor lesz csak mindenki gazdag és megelégedett, ha mindenből sok van.
    És olyan lágyan mondta unokaöccsének, ahogy csak képes volt:
    Nem vagyok buta, megértelek: azt akarod, hogy minden Krisztus parancsa szerint történjék, egyszerű és tiszta legyen. Az helyes, hogy Krisztus mindent egyenletesen el akart osztani, de ő szegény világban élt, mi pedig gazdagban. Krisztus idejében kevés ember volt a földön, nem is kívántak sokat és mégsem jutott mindenkinek. Az emberek most mohóbbak lettek; mi sokan vagyunk és mindenki mindent szeretne. Ez az értelme annak, hogy dolgozni, takarékoskodni, készleteket felhalmozni…
    Bikov maga is elámult saját gondolatain, melyek önkénytelenül, akaratától függetlenül támadtak benne, olyanformán, ahogy néha egy idegen ember - idegen, de számunkra érdekes - az életünkbe lép. Ez megzavarta, de hirtelen olyan gondolata támadt, melyet okosnak, helyesnek és alkalmasnak érzett, hogy az élet bűnös zűrzavarát eredményesen megoldja; éppen ezért önmagával elégedetten tovább folytatta beszédét.
    - Először tehát az embernek dolgozni és takarékoskodni kell és csak aztán, ha sokat felhalmozott, lehet szó az egyenletes elosztásról, úgy hogy még a csonkák is kapnak valamit, pedig ők semmire sem jók! Akkor aztán nem lesz sem szegénység, sem kosz, és a bűnnek írmagja sem marad. Mindenki jóllakik, mindenki úgy él, ahogy tud, nem lesz gonoszság és irigység. Mindenki szent lesz önmaga számára. Igen, valóban így lesz: minden ember szent lesz önmaga számára!
    Bikov beszéd közben csodálkozva érezte, hogy a végtelenségig folytathatná ezt a gondolatsort. A szavak magától tolultak ajkára. Sőt úgy tetszett neki, hogy ez a gondolatsor már régóta ott rejtőzködött lelke mélyén, de csak ma göngyölődött le az agytekercséről végtelen, szívós fonálként. Olyan gyorsan göngyölődött, hogy Bikovnak a lélekzete is elállt. Úgy érezte, mintha szélsebes szánon siklana. Olyan könnyen mondta ki az új szavakat, mintha örökké azokba öltöztette volna gondolatait. Kellemes volt számára érezni, hogy olyan okos, és látni, hogy a púpos mosolyogva hallgatja és Jakov előre hajolva ül és melegen pillant rá lányos szemével. Mindez olyan megindító volt, Bikovot annyira áthatotta az erőnek a tudata, mely az embereket összeköti, hogy könnyszökött szemébe. Hirtelen elbágyadt, székébe hanyatlott és csukott szemmel mormogta:
    - Kinek kellemes, hogy az emberek ellensége? De a szükség legyűrhetetlen és a munka hatalmas! Az embernek sietnie kell, mindenkire a halál vár…
    Kikin felpattant székéről és aggodalmaskodva mondta:
    - Jegor Ivanovics, feküdjön le, fáradt! Jasa, ágyba kell őt fektetni!
    Bikovba karoltak, ágyához vezették, lefektették és csendben elmentek. A púpos bóklászó léptekkel elől, Jakov utána, és lehajtott fején a hajtincset simogatta.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633983560
Webáruház készítés