Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Maderspach Viktor: Páreng-Retyezát_EPUB

Maderspach Viktor: Páreng-Retyezát_EPUB
790 Ft790

Maderspach Viktor tettekkel igazolta, hogy csak sast nemzenek a sasok, ő méltó ivadéka dicsőséggel koszorúzott őseinek. Hallottam bravúros menekülését bérces szép hazájából, Erdélyből, mikor üldözői kezéből kiverekedte magát és úttalan utakon - nyomában a bosszútól lihegő martalóchad - hagyta oda szülőföldjét, birtokát. Mikor a harcnak vége, feltűnik mint író. Csodálatos termékenységgel ontja eredetiségét jellemző írásait a napilapok hasábjain, melyeket nagy élvezettel és szeretettel fogad az olvasóközönség.
Talán még érdekesebbek vadászati cikkei. Egészen más valamik, mint a »rendes« vadászleírások! Kitűnő megfigyelő tehetségről és rendkívüli, szinte csodával határos fizikai teljesítményekről számolnak be ezek. Ez utóbbira jellemző, amit 1926 elején Afrika szívében hallottam róla, a Retyezátról beszélgetve. Horthy Jenő elmondta, hogy egy alkalommal a Retyezáton a vadászkalibából hajnalban kilépve, valami behavazott tömegbe botlott, amely megmozdult. Maderspach volt, aki későn éjjel érkezett és nem akarta alvó vadásztársait felébreszteni, inkább lefeküdt a kunyhó előtt. Most is, mint útépítő főmérnök, közel 6 X-el a vállán, este Mátyásföldön kerékpárra ül (nem motorosra!), reggel Szegeden már munkába áll, este pedig hozzáfog az íráshoz...
Volt erdélyi vadászterületei Nagymagyarország, de talán egész Európa legpompásabb és legérdekesebb hegyvadonjai, a Páreng és Retyezát, hol vadászterületeinek határát - nem egy alkalommal az országhatáron túlra is - »kedve szerint bővítette ki«. Az ő színes írásaiból fájdalmasan tűnik ki, hogy mit vesztettünk Erdéllyel!...

Kittenberger Kálmán

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Április vége. A patakmenti égerfák lombja már teljesen kifejlődött. A vörösesbarna bükkös, melynek színe a sokmillió, közvetlenül a felpattanás előtt álló rügy által ezüstösszürke, lehelletszerű árnyalatot kapott. Már észrevehetően tarkult. A hirtelenül kizöldült fák, sőt facsoportok, foltokká tömörültek. A fövényfutó éles füttyét hallatva, villámgyors repüléssel villant a kavicsos patakmeder fölött, hogy azután a part fövényére leszállva nemcsak mint kecses repülő, hanem mint kitűnő futó is gyönyörködtesse a természetbarát szemét.
    Itt a siketfajd dürgési ideje.
    Többnapi élelmiszerrel megrakott hátizsák súlya alatt izzadva haladtam Gyorgyeval a hegyi ösvényen felfelé. Abban az évben sok hó esett. Még mielőtt a fenyves-régiót elértük volna, a földnek itt megmaradt fehér téli köpenye, mely a völgyben és az erdő lejjebb fekvő részein már hetek óta eltűnt, mint komoly mozgási akadály jelentkezett. De mi erre el voltunk készülve. A skíket, melyeket már az előző napon a magas hó széléig felvitettem, felcsatoltuk. A sok fagyáson és olvadáson átment tavaszi kásás havon nagyszerűen lehetett előrehaladni. A skí csúszott és a hó egyáltalában nem tapadt a sima fához.
    Cik-cak vonalakban könnyen haladtunk felfelé. A tavaszi napsütés által megmelegített levegő a hótakaró felszínét meglágyította és az erdő minden, a föld felületén mozgó állatának útját néhány órára a leglelkiismeretesebb pontossággal feljegyezte. A vadon kis vörös rablólovagjának, a rókának a nyomát ismételten kereszteztük. Egy miniatűr medvenyom elárulta azt, hogy a borz, mely hasonló alakú, de sokkal kisebb lábon él, mint a déli Kárpátok rengetegeinek a királya, már kitörülte szemeiből a hosszú téli álmot. Ilyenkor ő is sovány koszton él. Egy rothadt, a földön fekvő fa törzséről lehántotta a kérget, hogy az alatta található lárvákat és pondrókat szedegethesse.
    A dürgési hely közelében megállottunk. Itt egy zerge nyoma volt látható. A havasoknak és a sziklás erdőknek ez az életerős lakója a létért való küzdelemre minden tekintetben jobban van felfegyverkezve, mint a kényes őzike. Éles csülkeit, melyek a legzordabb sziklák megmászásánál vannak segítségére, szétterpeszti és a hó tetején is süppedés nélkül sokkal könnyebben mozog, mint kecses rokona, melynek hegyes lábacskái a meglágyult fehér masszába valósággal beleszúrnak.
    A kora délutáni órákat a tűz mellett pihenve töltöttük el. Azután fenyőgalyakat szedtünk és lombsátrat készítettünk. El kellett készülnünk arra, hogy az időjárás az éj folyamán megváltozik. Minden jel arra engedett következtetni. A nedves fenyőfával élesztett tábori tűz füstje nem szállt egyenesen fölfelé. A föld felületéhez tapadva lassan, határozott irány betartása nélkül kúszik tova. Mintha az erdő fái között keresne az őt szétszórni készülő szél elől menedéket. A láthatár, különösen déli irányban, Havasalföld felett, párás és ködös. Amellett a nap forrón tűz, mintha a felhőképződéshez szükséges vizet fokozott erővel akarná felszívni.
    Esteledik. Az egyedülálló fenyőfák árnyéka hosszúra nyúlik. Felkerekedünk és a dürgési helyre megyünk, hogy a nagy kakas szerelmi dalát lefekvés előtt is meghallgassuk.
    Sok szétolvadt nyom, ürülék, kitépett tollak elárulják azt, hogy a szerelmi csaták már megkezdődtek.
    Leülünk és türelmesen várunk.
    A madárdal elcsendesedik, a szalonkák pisszegése megkezdődik. A siketfajdok egymásután hangos szárnycsapkodással megérkeznek és leereszkednek egy-egy magas fenyőfa csúcsára, mely a hatalmas madár súlyának lendülete alatt meghajlik és inog. Némelyik pár szárnycsapkodással igyekszik a megzavart egyensúlyt helyreállítani.
    Ott ülnek teljes csendben. Szívszorongva lessük az esti szerelmi hangverseny kezdetét. Hiába. Ma hallgatnak. Még néhány kajdácsoló tyúk biztató hívogatása sem képes őket érthetetlen apátiájukból felrázni.
    Ma egyáltalában nincs esti dürgés.
    Csalódottan térünk vissza a tábori tűzhöz.
    A földön terjengő füst miatt ismételten változtatjuk helyünket, mielőtt az egyszerű vacsora után a füsttől könnyező szemünket álomra húnynók.
    Amikor felébredünk, teljes sötétség uralkodik. Az esti csendet a viharverte erdő orgonaszerű zúgása váltotta fel. A tűz elaludt. A szél a parázs legnagyobb részét a havon szétszórta. Csupán egy vastag fenyőrönk törzse alatt, melyet az este a tűzre fektettünk, senyved néhány elszenesedett, füstölgő fadarab.
    Mialatt gondosan elkészített száraz ágakat a tűzre rakunk, hogy a világosságot és meleget szolgáló lángot újra felélesszük, a szél által hajtott pelyhek kilőtt sörétek módjára csapkodják kezünket és arcunkat.
    Az enyhe tavasz helyébe egycsapással a legzordabb tél lépett.
    A galysátor készítése nem bizonyult hiábavaló fáradságnak.
    Reggel a télről megmaradt régi hóréteget új, fehér takaró borította, melynek vastagsága az előbbit sokszorosan felülmúlta.
    Ma természetesen siketfajddürgésről szó sem lehet. A nagy kakas az időváltozást úgy látszik már tegnap este megérezte. Ma reggel bizonyára még kevesebb kedve van a szerelmeskedéshez. De ha volna, a zúgó viharban az aránylag halk kattogást úgysem lehetne meghallani.
    Felkerekedünk és elindulunk.
    Az időjárásnak jobbrafordulását a völgy fenekén lévő barlangban, hol a szél- és hófúvás ellen védelmet találunk, sokkal könnyebben bírjuk bevárni.
    A frissen hullott hóba skível is térdig süppedünk. De ezzel a csodálatos közlekedési és sporteszközzel így is pompásan bírunk haladni. A lisztszerű hóban könnyen csúszunk lefelé.
    A havazás elállott. A dermesztő, hideg szél fokozott erővel fúj. A velünk szemközt elterülő kopár Oszlia-tetőn toronymagas porhófelhők ég felé ágaskodva rohannak a vihar irányában.
    Gyorgye hirtelen megállít. Azt jelenti, hogy a fejszéjét az éjjeli táborozási helyen felejtette. Visszaküldöm érte. Ugyan nekem is van fejszém, de a vadonban élő embernél mindig kettőnek kell lennie. Ha az egyiknek a nyele eltörik, úgy a kárt csak egy másik fejszével lehet helyrehozni, csak azzal lehet új nyelet faragni, a letört nyélcsonkot a fejsze fokából eltávolítani.
    Leülök és Gyorgye érkezését várom.
    Izzadva, lihegve, izgatottan érkezik.
    - Mi történt?
    - Domnule, pár pillanattal ezelőtt, alig száz lépésnyire innét haladt el egy medve. Mikor a fejszéért fölfelé mentem, még nem keresztezte nyomunkat. Mikor visszajöttem, rábukkantam. Lassan, lépésben mehetett a hóban. De ha nem csalódom, a bocs nyomát is láttam.
    Azonnal felugrottam és a nyomhoz siettem.
    Gyorgye igazat mondott. De ott, ahol a nyomot megtaláltuk, abból semmit sem lehetett kiolvasni, mivel a puha, lisztszerű, mély hó a csapást újra betemette. Midőn azonban egy terebélyes fenyőfa alatt oly helyre ért, ahol kevés friss hó feküdt, az anyamedve nyomában a bocsét is félreismerhetetlenül, tisztán meg lehetett különböztetni. A kis trónörökös nem lehetett nagyobb egy foxinál.
    A talaj aránylag enyhén lejtett a völgy felé. Szálas, bozótnélküli, bükkössel kevert fenyves volt, mely a skíelést legkevésbbé sem akadályozta. Teljes sebességgel követtük a nyomokat. De az üldözött vad közeledésünket észrevette. Most a nyomok azt mutatták, hogy a medve hatalmas ugrásokkal igyekezett tért nyerni.
    Abban reménykedtem, hogy a nyilt völgyön való átkelésnél lövésre fog alkalmam nyílni. Nem csalódtam egészen. Az erdő széléhez érve, a túlsó hegyoldalon megláttam az anyamedvét, amint a védelmet nyujtó erdő felé igyekezett. A bocs alig tudott vele lépést tartani. Amikor elmaradt, kismalacszerű visítását hallatta, mire anyja megvárta, sőt helyenként segítette és maga előtt tologatta. A távolság azonban túlnagy volt ahhoz, hogy egy lövést megkockáztattam volna. Különben a nagy sietségtől annyira ki voltam fulladva, hogy még a feltámasztott puskacsővel sem tudtam biztosan célozni.
    Most azonban abban reménykedtem, hogy a bocs, melynek kifáradására egész biztosan számíthattam, az anyamedve menekülését annyira fogja lassítani, hogy kellő kitartással mégis utól fogom érhetni.
    Tehát fokozott energiával újból felvettem az üldözést.
    Keserves, izzadást fakasztó munkával eltelt órák következtek. Amikor a medve fölfelé haladt, ő volt előnyben. A térdigérő hóban csak cik-cak vonalakban bírtam követni. Ezt az előnyt azonban a gyenge bocs lassúsága mindenesetre, legalább részben, kiegyenlítette. Kevésbbé meredek hegygerinceken vagy éppenséggel lefelé lejtő szakaszokon azonban valószínűleg közelebb is jutottam hozzá. De azért a bocs menekülését egyelőre nem hátráltatta annyira, hogy utólérhettem volna.
    Az idő a délutáni órákban teljesen megváltozott. A nap időnként és helyenként kisütött. De azért nem melegített annyira, hogy a hó megolvadt volna.
    Az egész Oszlia-havast már megkerültük. Egy helyen a nyom egy havasi réten vezetett át, hol a szél a frissen hullott havat elseperte. Itt a nyomot tisztán meg lehetett látni. A mancsoknak minden bőrredőjét, minden vonalát meg lehetett különböztetni.
    Gyorgye megállított.
    Érdeklődéssel nézte a csapát.
    Én tovább akartam sietni.
    Nem akartam az időt elvesztegetni, hogy az üldözött vadnak további előnyöket biztosítsak. A bocs ezt az iramot már nem bírhatja sokáig.
    De Gyorgye ezen okoskodásomat egy csapásra leszerelte.
    - A bocs nincs az anyjával.
    A kis nyomot tényleg nem lehetett felfedezni.
    Talán az anyamedve a szájában vitte a magzatját?
    Ez nem volt valószínű, mert Gyorgye határozottan azt állította, hogy a Girbovu-hágón, ahol a nyomok a sekély hóban tisztán lerajzolódtak, a bocs még az anyát követte.
    Még egy ideig a medve nyomán haladtunk előre. De hovatovább határozottan megállapíthattuk, hogy az egyedül menekült.
    Ezért a mély árok megkerülésével, a skíelésre legalkalmasabb talajon, nagy kerülővel visszamentünk a Girbovura. Gyorgye megfigyelése helytállónak bizonyult. A bocs nyomát itt határozottan meg lehetett ismerni.
    Miután üldözés közben nem követtük szorosan a menekülő medve nyomát, hanem a skíelés technikájának megfelelően kisebb-nagyobb kerülőkön jártunk, nem tudtuk, hogy a bocs hol maradhatott el menekülő anyjától. Hogy ezt megállapíthassuk, a medve csapája mellett maradtunk. A nyom egyenesen egy árok sziklás fenekéig vezetett, hová skível nem is követhettük volna. Azért a hosszú talpakat lecsatolva, a majdnem övig érő hóban derékig süllyedve, bukdácsoltunk előre. A nyom itt különben olyan volt, mintha egy lavina gördült volna a meredek hegyoldalon lefelé. Előreugró szikla alatt azonban, ahol kevés hó feküdt, a bocs apró nyomocskáit ismét határozottan meg lehetett látni.
    Mialatt ezen a helyen tanakodtunk, rekedt, rikácsoló hang ütötte meg a fülünket. Nem messze tőlünk, egy ferdenövésű bükkfa ágai között, kuporodott a kis medve és látszólag kétségbeesetten kiáltozott anyja után, mely hűtlenül cserbenhagyta.
    Elfogása már nem okozott nagy nehézséget. A kis jószág eleinte kétségbeesetten karmolt és harapott, de miután egy hátizsákba gyömöszöltük, beletörődött sorsába.
    Mivel már beesteledett, a kiugró szikla alatt felütöttük éjjeli szállásunkat. A kis fogollyal rövid idő alatt annyira megbarátkoztunk, hogy a szalonnát, melyet a kezünkben tartottunk, szopogatta. De azért észrevétlen pillanatokban mégis megharapta egyikünknek vagy másikunknak a kezét.
    Másnap még egy ideig az öreg medve nyomát követtük és a bocsot megszólaltattuk, de a szülei kötelességeiről megfeledkezett állatot nem láttuk többé.
    A bocsot hazavittük.
    A zsákmány nekem azonban nem okozott sok örömet és a végleges nyereség a sok kár mellett jelentékenyen összezsugorodott.
    Feldúlt virágágyak és meggyilkolt csirkék voltak a fogságban kifejtett tevékenységének legfőbb eredményei.
    Petrozsényben tartózkodó állatseregletnél gyönyörű fehér kakadúért cseréltem ki.
    A kakadú kiszabadult és egy almafa legszebb ágát pillanatok alatt leharapta, azután a háztetőn éppoly bámulatos erővel és kitartással nagy folytonossági hiányokat okozott a zsindelytetőben.
    Ugyanannál az állatseregletnél a kakadút becseréltem egy kanárimadárért.
    Ez a kedves, távol idegenből származó kis vendég évekig vídám csattogásával sok gyönyörűséget okozott.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982051
Webáruház készítés