Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Maderspach Viktor: Havasi vadászataim_MOBI

Maderspach Viktor: Havasi vadászataim_MOBI
790 Ft

TARTALOM

ELŐSZÓ
A PUSKA
Mivel vadászunk?
Vadászati balesetek
A medvecsapda
A SZALONKA
Szalonkatörténetek
A NYÚL
Emlékezetes nyulászások
A RÓKA
Rókales
Róka Miska
AZ ŐZ
Az őz elpusztult, de visszatért
Őzhivás a hadiösvényen
HIÚZNYOMOZÁS
Hiúznyomozás
VIDRA
Vidrales és vidrafogás
FARKAS
Hogyan él a farkas
Romulus és Remus
Lupi
SZARVAS
A szarvas elbújdosott, de visszatért
A hadiszarvas
VADDISZNÓ
A vaddisznó
Lavinaveszély
Vaddisznóhajsza
MEDVE
A medvéről és vadászatáról
Egy régi ismerős
Egy hadimedve
ZERGE
Földrészünk antilópja - a zerge
Első zergém
Ködben és hóviharban
VEGYES
Időszakos jólét az erdőben
Gentleman »Raubschütz«

A borító Paholik Viktor (www.paholikviktor.hu) fényképe részletének felhasználásával készült. Köszönjük a művésznek képe önzetlen rendelkezésünkre bocsátását. (a Kiadó)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Földrészünk antilópja - a zerge

    Amikor a Földközi-tenger által elfoglalt tér száraz völgy volt és az Északi-tenger a Nagy-Britannia, Skandinávia és a jelenlegi európai szárazföld közötti területet még nem borította el, földrészünk Afrikával egy, a Nordkaptól a Fokföldig terjedő hatalmas kontinenst alkotott. Európa steppéin és fennsíkjain valószínűleg époly megszámlálhatatlan, faj szerint differenciált, antilópfalka legelészett, mint jelenleg a fekete földrész egyes tájain.
    Azután egy geofizikai értelemben vett Trianon következett be. Délen a Földközi-tenger keletkezett, északon pedig az Északi-tenger, mely a földrész tetemes részét elborította. Európa faunájának a megváltozott viszonyokhoz kellett alkalmazkodnia. Az antilópok nagyszámú családja annyira megfogyatkozott, hogy azt nálunk jelenleg csak ketten képviselik: a zerge és a saiga. Utóbbi kevésbbé ismert állat: főleg Ázsia nagy steppéinek lakója és Oroszországban csak mint a fajnak egy nyugatra kitolt nyúlványa él. A zerge ellenben Európa összes magas, alpin természetű hegyeinek jellegzetes lakója.

     

    Első zergém

    A gimnazisták járvány-vakációt kaptak. Hazautaztam. Alighogy otthon az utazás porát leráztam, erdei faüzemünkbe siettem, hogy ifjúkori álmaim hőseivel, a famunkások között dolgozó olasz vadorzókkal találkozzam.
    Leginkább az öreg Ferruciót kedveltem, akitől korán elhúnyt atyám vadászatairól sokat hallottam. A vén »Raubschütz« nem mert hazájába visszatérni, mert egy csempész-expedíció alkalmával állítólag agyonlőtt egy olasz vámőrt. Engem azonban rendkívül kedvelt. Azt szokta mondani, hogy azt a sok jót, amiben atyám jóvoltából részesült, azzal akarja meghálálni, hogy belőlem ízlése szerinti vadászembert nevel.
    Ez alkalommal különösen kedves meglepetést tartogatott számomra. Remington-rendszerű puskát szerzett. A fegyver eredetét sűrű homály borította. Azonban tekintettel arra, hogy az oláh határőrök részben ezt a fegyvert hordták és Ferrucio azokkal állandóan hadilábon állt, ezt a mordályt és a hozzá tartozó töltényeket valószínűleg valamely »dorobánc«-tól - örökölte.
    A munkástelepre vasárnap délelőtt érkeztem. Délután Ferrucio öt töltényt szánt rá arra, hogy a mordályt kipróbáljuk. Az első lövés után, mellyel ötven lépés távolságból egy söröspalackot eltalált, kijelentette, hogy a fegyver kifogástalan. A megmaradt négy tölténnyel magam is egy ugyanazon távolságra kifüggesztett régi kalapot háromszor eltaláltam.
    Még ugyanaznap, a sötétség beállta előtt, Ferrucio a raktárépület közelében lévő erdei rétre vezetett, honnét a Plésa nevű havas függőleges mészkő-sziklafalait át lehetett tekinteni. Itt azután egycsövű távcsövével - amilyennel a régi időkben a hadvezéreket és a tengernagyokat szokták ábrázolni - megmutatta azokat a helyeket, ahol szerinte zerge mindig szokott tartózkodni. A távolság azonban sokkal nagyobb volt, semhogy kezdetleges messzelátónkkal vadat láthattunk volna. Nézés közben kioktatott: kopóját, mely a büszke Róma névre hallgatott, pórázon vigyem magammal. Az általa pontosan megjelölt görgeteges árkon át másszak fel egy gyalogfenyőcserjék által körülvett rétecskéig. Ott nézzek körül addig, amíg a zergéket meg nem látom. Ha ott nem találok vadat, menjek északi irányban mindaddig, amíg rá nem akadok. Akkor eresszem el Rómát. De csak akkor, ha a vadat valóban megtaláltam. Maradjak nyugodtan egyhelyt mindaddig, amíg Róma úgynevezett »Standlaut«-ot nem ad. Ha ezt a különleges, kolomp hangjára emlékeztető, ugatást hallom, akkor bátran menjek oda, ahol Róma hangot ad.
    A kopó, megmászhatatlan sziklafal alján állva, a zergét ugatja, mely csak a kutyát fogja figyelni. Ezért bátran mehetek a szikla aljáig, ahonnét messzehordó golyóspuskámmal lelőhetem. Ha a zerge elesett, kilőtt töltényhüvelyt és zsebkendőt kell rátennem. Értesítsem őt mielőbb, hogy a vadért menjen. A róka addig nem fogja bántani, mert az otthagyott tárgyakon megérzi a friss emberszagot.
    A tizenötéves fiú türelmetlensége egy pillanatig sem engedett nyugodni. A Plésa sziklái közt ismertem a járást. Ott már egyszer résztvettem eredménytelen hajtóvadászaton. Mint afféle lógós gyereknek, egy régi elöltöltővel a kezemben, olyan állást jelöltek ki, ahová előreláthatólag semmi sem fog kijönni. De attól eltekintve néhányszor ott jártam, hogy havasi gyopárt szedjek.
    Még aznap este elindultam, miután tarisznyámat élelemmel megtöltöttem. A nehéz Remington-t, melynek nem volt szíja, karó módjára vállamon vittem. A türelmetlenkedő Rómát pórázon vezettem. Amikor a Plésa sziklái alatt folyó Buta-patakot elértem, már besötétedett.
    Rómát fához kötöttem, magam pedig száraz gallyakból terebélyes fenyőfa tövében tüzet raktam. Fejszét nem hoztam magammal. Az éj folyamán azért kétszer vagy háromszor kellett száraz ágakat keresnem, mert az őszi éjtszaka meglehetősen hideg volt. Amikor kivilágosodott, a patak mentén elterülő rétecskén talpam alatt, a megfagyott fűszálak recsegtek.
    Az éjtszakát az egyik surló alsó torkolatánál töltöttem. Ezzel a kifejezéssel Erdélyben azokat a szakadékokat jelölik, melyek az összefüggő sziklafalak közt járható folytonossági hiányokat alkotnak. Igyekeztem felfelé, hogy a havastetőt és a Ferrucio által előző este kijelölt rétecskét elérjem.
    Nehéz menetelés volt. Haladásomat egyrészt a súlyos és kényelmetlen fegyver, másrészt a pórázon türelmetlenül rángatódzó Róma akadályozta. A dolog különösen ott volt kellemetlen, ahol továbbjutásomat a szűk árokban keresztbenfekvő fatörzs akadályozta. Ha fölötte kellett átmásznom, a póráz az ágak köré csavarodott és a türelmetlen kutya egyszer úgy lógott a levegőben, mintha felakasztották volna. Ha a törzs alá kellett bújnom, a csalán nemcsak a kezemet, de az arcomat is összecsípte. Végre, átizzadva feljutottam az egyik rétecskére, melynek közepén nagy cirbolyafenyő állt. A mind nyugtalanabbul viselkedő kutyát egy gyalogfenyőbokor ágához kötöttem, magam pedig körülnéztem. Közbe-közbe szomjúságomat vörös áfonyával csillapítottam.
    Fülemet hirtelen nagy távolságból hallatszó kutyaugatás ütötte meg. Midőn odanéztem, ahova a kutyát kötöttem, csak az átrágott póráznak a bokorhoz kötött részét láttam. A csaholás irányában azonban egy sziklás hegyoldalon egész zergefalkát vettem észre, amely lassú ugrásokkal, gyakran megállva és hátrafelé figyelve, felfelé törtetett. Szemmelláthatólag nem nagyon féltek a sziklák között messze elmaradó, izgatottan csaholó Rómától.
    A zergék világos gesztenyeszínűek voltak. Csupán a falka végén kullogó bak látszott feketének.
    A Remington-t azonnal felkaptam és tüzeltem. Izgatottságom ellenére láttam, hogy a nagy ólomlövedékek hol csapódnak be. Amikor a jobbzsebemben levő tölténykészletem már elfogyott, nem ringattam magamat abban az illúzióban, hogy a sok zerge valamelyikét megsebesítettem. A végén be kellett vallanom önmagamnak, hogy erre nem is igen számíthattam, mert egyetlen állatot sem vettem célba. Fegyveremet csak a falka tömegére célozva sütögettem el.
    A zergék a hegygerinc mögött eltűntek. Jó idő mulva a kutya is felkapaszkodott és őt sem láttam többé. Azután csaholása is elhalkult.
    A szélcsendes őszi nap mély nyugalma a vadászszenvedély által felkorbácsolt idegeimet lecsillapította. Szeleburdiságom miatt önmagam előtt szégyenkeztem. Leginkább az fájt, hogy összes töltényeimet hiába lőttem el. Hosszas keresés után azonban találtam egyet a tarisznya fenekén. Ez volt utolsó reménységem. Megfogadtam, hogy azzal okosabban fogok sáfárkodni.
    Mindenekelőtt arra a hegygerincre kapaszkodtam fel, hol a zergék és Róma szemeim elől eltűntek. Az egész környező havasi tájat hiába figyeltem. Semmit sem láttam. De Róma hangját sem hallottam. Újra szedegettem áfonyát, azután pedig gyopárt. De annak az ideje már elmúlt. A fehér virágcsillagok elfakultak.
    Tünődésemből hirtelen Róma hangja rázott fel. Kolompszerű csaholása mélyen alattam, a sziklafalak tövében, hallatszott. Egész máskép hangzott, mint amikor hajtott. Ez »Standlaut« volt!
    Dél már elmúlt. Ugyanazon a surlón, amelyen felmásztam, igyekeztem gyorsan lejutni a völgy fenekére. Amikor a patakhoz leértem, annak zúgása elnyelte a kutya hangját. Egy ideig a víz mentén felfelé tartottam, azután, amikor a Girgán nevű sziklaorommal egy irányban voltam, balra fordultam. A sziklafal meredek hegyoldalból emelkedett ki, mely az évezredek folyamán a sziklatetőről legördült kőtörmelékből töltődött fel. Ezt a töltést sűrű, vegyes állagú erdő borította. Azon kellett áthatolnom mielőtt remélhettem, hogy megközelítem a helyet, ahol Róma helyben-ugatott.
    A nap a Plésa gerince mögött már eltűnt. Már csak a hátam mögött tornyosuló Straunyile hegyoldalának felső harmada úszott verőfényben. Róma hangját újra hallottam. Egyenletesen, fáradhatatlanul, szüntelenül, szenvedély nélkül állandóan csaholt. Mint az oláh falusi templom harangja húsvét napján, amikor kötelét felváltva húzzák. Amikor az erdő szélét elértem és a szikla előttem meredt ég felé, a kutya észrevett és most fokozott erővel és szenvedéllyel kezdett ugatni. Szemét állandóan egy pontra szegezte. Azt az általa meg nem közelíthető párkányt nézte, amelyen a fekete zergebak állott. Alig nyolcvan lépésnyire volt tőle, de a függőleges falat, mely a vadtól elválasztotta, nem tudta megmászni. A zerge viszont, biztonságának érzetében, nyugodtan várta az időpontot, amikor a kutya ezt a ránézve kilátástalan türelmijátékot megunja. Eleinte épp szemben állott velem és fekete kabátjának fehér mellét láttam. Mintha szmoking feszült volna rajta. Azután kissé oldalt fordult és széles lapockáját mutatta.
    Éreztem, hogy a cselekvés pillanata megérkezett. A Remingtont egy ágra támasztva, nyugodtan céloztam. Amikor az irányzékba illeszkedő célgömb a lapockát fedte, a nehezen engedő ravaszt elhúztam.
    A bak a lövés után összecsuklott, magába rogyott és azután a párkányról lecsúszott. Esés közben egyszer megfordult a levegőben és azután tompa zuhanással a földre esett.
    Zsákmányomat soká néztem. Mellemet büszkeség és boldogság dagasztotta. Végre a bakot kampójánál megfogtam és a völgy fenekéig hurcoltam. Róma farkcsóválva követett. De ki írja le meglepetésemet, amidőn Ferrucióval a patak partján találkoztam. Munkahelyén meghallotta már a délelőtti lövöldözésemet. Azonnal elindult, mert sejtette, hogy szükségem lesz segítségére. Utolsó lövésemet is hallotta és annak hangja után igazodva talált meg.
    Amikor a bakot meglátta, felkiáltott:
    »Mégis csak vadászembert fogok belőled nevelni!«

     

    Ködben és hóviharban

    Aki alanti sorokat olvassa, ne gondolja, hogy sok vadászati kirándulás fejeződik be ily eredménnyel. Nem a rendkívüli Weidmannsheil késztet arra, hogy azoknak a napoknak emlékét e szerény sorokban megörökítsem. Hiszen a vadölés magábanvéve nekem akkoriban már nem okozott különös örömet.
    Alanti elbeszélés más ilynemű történések sorozatából azért emelkedik ki, mert a kárpáti nagyvadásznak az időjárás viszontagságaival és a zord környezet veszélyeivel folytatott küzdelmét kiválóan szembeszökő módon tünteti fel.
    Viharos délután november végén. A fagyott föld felett süvítő szél egyes hópelyheket sodort magával, melyek fák tövében és nagyobb kövek mellett a szél árnyékában megállapodtak és ott kisebb-nagyobb, háromszögalakú, foltokat alkottak.
    A meredek ösvényen hárman haladtunk felfelé. Az ősbükkösben a hideget kevésbbé éreztük. A szél csak a fák koronáiban zúgott.
    Lassan haladtunk, mivel hátizsákjainkban sok élelmiszert vittünk. Egyheti kirándulásra készültünk fel.
    Mire a fenyvesrégiót elértük, már besötétedett. Lámpást gyujtottam. A menet élén haladtam. A dühöngő szél a kopár hegygerincen a zseblámpám máriaüvege mögött pislákoló gyertyát néhányszor eloltotta. Azután megint lefelé ereszkedtünk, hol a zúgó fenyvesben az idő viszontagságai ellen némileg védelmet találtunk.
    Végre elértük az oláhok által »Brádu bun«, azaz »Jó fenyőfá«-nak nevezett helyet. Emberemlékezet óta azok a vadászok táboroztak itt, kik a Páreng-hegység Oláhország felé eső részein szoktak vadászni. Széltől védett helyen, mohás sziklafal tövében bugyogó forrásból lehetett vizet meríteni. Óriási lucfenyő - melynek törzsén sűrű gallyak nőttek - még órák hosszat tartó esőzés esetén is teljes védelmet nyujtott. A síma talajon pedig nagyobb társaság minden tagja a tábori tűz mellett vízszintes fekhelyet találhatott.
    Tíz óra: A tűzálló ponyvát sátorként kifeszítettük. Georgenak kisöccse, a 12 éves Petruc, apró gallyakkal élesztette a tüzet és vizet hozott, míg magam és bátyja a közeli gyalogfenyőrengetegből - melyben egy évekkel ezelőtt dühöngő tűz jócska pásztát kiszárított - a hosszú éjszakára szolgáló tűzifakészletet hoztuk.
    Ha a szeptemberi szárazság alatt a tűz a gyalog fenyőn pörkölve szalad végig, csupán a földön heverő, szurokkal átitatott ágak nagy tömege ég el. A cserjék csupán megfeketednek és kiszáradnak. A következő esztendőben az elhalt kéreg lehull és a kar- és lábszárvastagságú törzsek - mint sokezer elhullott állat fehér bordacsontja - merednek ég felé.
    A hamu által megtrágyázott talajon, a legbujább fű között, nyár végén érő eper és fekete áfonya terem.
    A fa ellenben egyáltalában nem rothad el. Úgy ég, mint a fáklya. Füstje egyáltalában nincs. Szikrák sohasem pattannak ki belőle. Parazsa olyan, mint a cardiffi széné. Ha a korán reggel elinduló vadász hamuval letakarja, este, mikor a táborozási helyre fáradtan visszatér, nem kell tűzgyujtással bajlódnia.
    A hamut félretolja, a tűzifát rádobja és a tábori tűz máris lobog.
    A sátor elegendő védelmet nyujtott a szél ellen. Hatalmas tűz mellett pompásan töltöttük el az éjtszakát.
    Reggel virradat előtt indulunk. Csak Georget viszem magammal. Petruc visszamarad, hogy a tábort őrizze és estére tűzifát gyüjtsön. Igen büszke arra, hogy a visszahagyott sörétesfegyverrel szabad császármadarat lőnie.
    Egy óra hosszat még félhomályban haladunk felfelé.
    Azután virradni kezd és az a bizonyos felemás állapot áll elő, melyet a bennszülött vadász igen találóan jellemez, midőn azt mondja, hogy: »a nappal verekszik az éjtszakával!«
    De reggel a nappal győz!
    A Mundra teteje mögött, délkeleti irányban, a felhők narancssárga, majd rózsaszínt öltenek. A nap még nem kelt fel, az ég felhős és párás és ilyenkor az előttünk többé-kevésbbé ferde síkban elterülő hómezők fehérje bizonyos ólmosszürke árnyalatot ölt. Az erdők koromfeketéknek látszanak. A völgyek fenekéről szürkésen fehér páragomolyagok szállanak fel. Összeolvadva tömör felhőpadot alkotnak, melynek teteje elsimul és vízszintes felületet alkot.
    Mintha az egész országot egy tó szürkeszínű vize öntötte volna el, melyből egyes hegycsúcsok mint szigetek, a nagyobb havascsoportok pedig mint a szárazföld partjai emelkednek ki.
    Mi két felhőréteg között vagyunk.
    A kép a lehető legkomorabb: szürkésfehér alapra szürke színárnyalatokkal festett táj.
    Teljes szélcsend.
    George azt mondja, hogy az idő »hószagú«.
    Megállapodunk.
    A továbbmenésnek semmi értelme sem volna.
    Mindenekelőtt körülnézünk, hogy nem látunk-e vadat.
    A talaj teljesen nyilt és kopár. A részint hóval fedett, rövid fűvel benőtt, részint kőtörmelékkel borított felület síma.
    A láthatárt hóborította hegygerinc alkotja, melynek lágy határvonalai a sokkal sötétebb színű felhőkkel terhes égboltozaton elég határozottsággal rajzolódnak le. Ami azoktól innen van, az teljesen áttekinthetőnek tűnik fel, mivel a szem ezen a fény- és árnyéknélküli napon a talaj süllyedéseit és egyenlőtlenségeit egyáltalában nem veszi észre.
    Zergefalka tűnik fel. Mintha a fehér felületnek egy eddig észre nem vett redőjéből fekete hangyák bújnának elő. A látcső azonban olyan közelségbe varázsolja őket, hogy az alaktalan, mozgó fekete pontok határozott alakot öltenek. Sokan vannak. Eddig már 15-öt számláltam, de még mindig egy-egy új jövevény bukkan fel abból a bizonyos redőből.
    Libasorban mennek. Mint a hadiösvényen haladó indiánok. Egy-egy gidó a hó alól kikandikáló száraz fűpamacsot szedegeti, de a mögötte jövő felnőtt állat látszólagos nógatására a legelészést abbahagyja és pontosan elődjének a nyomába lépve, folytatja útját.
    Egyszerre az egész csapat a szélrózsa minden irányában szétszalad, de azután megáll és kíváncsian néz két száguldó koromfekete alakra. Az egyik a menekülő, a másik az üldöző. A falkán uralkodó vén bak tolakodó vetélytársát kiveri.
    Az üldözés szenvedélyes és elkeseredett, de nem tart soká és pár száz lépésnyi távolságot nem halad meg. A szigorú öreg úr háremjéhez visszatér és a fiatal gavallér, miután valószínűleg erősebb riválisának kampódöféseit ismételten kitapasztalta, csak kellő távolságból szemléli azt a boldogságot, melyet a természet könyörtelen törvénye csak az erősebbnek juttat.
    Maga a falka ezt a játékot látszólag a legnagyobb közömbösséggel nézi. Egyesek legelésznek, mások kérődzve pihennek, csak a nagykampós pasa semmire sem ér rá. A tolakodva közeledő vetélytársakat állandóan távol igyekszik tartani. És ha nincs rivalizáló Don Juan, akkor, mint igazi türelmetlen házizsarnok, saját falkájának tagjait - melyek most csupa anyaállatból és gidókból állnak - kurgatja. Ilyenkor tűnik ki, hogy a rövid ideig tartó családi közösséget tisztán a túlerejében bizakodó zsarnoktól való félelem tartja össze.
    Gyengédebb érzelmekből táplálkozó vonzalom nemes gerjedelmei itt nem érvényesülnek.
    Ezen a teljesen nyilt terepen cserkészésre még gondolni sem lehet. A szerelmi játékaival elfoglalt bak valószínűleg nem venné észre az embert. De látcsövemmel látom a szünet nélkül éber figyelemmel őrködő vezérsutát.
    Négy vagy öt kivert bak elég respektábilis távolságban tartózkodik. A hegygerincen egyszerre még egy kampós trubadur alakja tűnik fel. Egyenesen a falka felé tart. Abban reménykedem, hogy most egy életre-halálra menő lovagi tornának leszek tanuja. A két bak tényleg összecsap, de komoly harcba nem elegyednek. A jövevény belátja, hogy túlerős ellenfélre akadt.
    Ő is Toggenburg-lovag szerepére kényszerül és a boldog háremtulajdonosnak a legnagyobb zergenyilvánosság előtt végbemenő szerelmi játékait figyeli.
    Ezt az éppoly vonzó, mint tanulságos látványt órákhosszat szemlélem. Vadászati szempontból látszólag csak kétféle megoldásra nyílik kilátás; vagy a falka közeledik, és akkor a zsarnokoskodó bakot lelőhetem, vagy pedig azoknak a folyton mozgolódó és ide-oda szaladgáló kiverteknek egyike téved hozzám.
    Hisz’ a délelőtt folyamán már kétszer felemeltem a fegyvert, de nem tudtam magam lövésre elszánni. Nem akartam a szép vadásznapot bosszantó hibázással elrontani.
    Maga a véletlen jött segítségemre.
    A mögöttem tátongó mélységből, a ködtengerből, egy felhőfoszlány vált ki és lassan, állhatatosan közeledett.
    Azután épp közöttem és a zergék között állapodott meg, mintha szerelmi játékait diszkrét spanyolfalként akarná eltakarni.
    Ezt a becserkészésre oly kedvező alkalmat nem szalasztottam el.
    A zergék irányában törtettem előre. A lábaim alatt meginduló és csörtető kövekre és a megfagyott hó recsegésére nem kellett túlságosan figyelnem. Most, amikor üzekedéskor az egész zergetársadalom reggeltől estig mozog, az ilyen apró zajokkal nem igen törődnek.
    Eddig teljes szélcsend. A köd mint szívós, sűrű massza terpeszkedett a meredek hegyoldalon. Egyszerre azonban mozogni kezd, mintha valaki a párát keverővel össze-vissza forgatná. Valahonnan szél kerekedik, de annak pontos irányát nem lehet meghatározni: a jéghideg fuvallatot hol jobb-, hol bal orcámon, hol pedig tarkómon érzem. Megállok és figyelek.
    Abból az irányból, ahol a zergefalkát tudtam, kavicsok guruló csörömpölése és a hó recsegése hallatszik. Már igen közel lehettek, de a sűrű ködben semmit sem látok. Tehát a hang irányában előre! Hirtelen szélroham támad.
    A ködfüggöny egyszerre szétlebben és előttem a havas gerincvonala által élesen elhatárolt, hóborította hegyoldal terül el. De a zergék észrevették közeledésemet. Egy szélroham valószínűleg feléjük vitte szimatomat, mert mire a köd szétoszlott, a falka már lőtávolon kívül volt.
    Messzelátóval figyelem őket.
    A vezető suta legelöl megy. Meg-megáll, hátranéz és azután útját a hegygerinc irányában folytatja. Hirtelen eltűnik.
    A menet legvégén a vén bak halad. A veszély pillanatában a vezető szerepet a tapasztalt sutának engedte át.
    A falkát köntörfalazva, csak saját biztonságáról gondoskodva, követi. Mennyire sajnáltam, hogy az annyira kiérdemelt golyót már nem küldhettem utána.
    George mellettem terem.
    Megrántja kabátom ujját és leguggolásra kényszerít.
    Az egyik kivert bak észrevett bennünket és nyilvánvalóan zergéknek néz. Zsinóregyenesen, nagy szökésekkel közeledik felénk. De százötven lépésnyire tőlünk tévedését észreveszi és derékszögben jobbra kanyarodva, irányt változtat.
    Midőn a ravaszt elhúzom, az irányzékban lévő célgömb épp a menekülő állat nyaka alatt nyugszik.
    A zerge a lövés után jelez, de menekülését folytatja.
    A nyomon sötétszínű vér és béltartalom.
    A golyó, annak ellenére, hogy a rohanó vad elé igyekeztem célozni, egy kicsit hátracsúszott és a lágy részeket érte.
    A vérnyomot követjük.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982082
Webáruház készítés