Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Lovas Ildikó: Cenzúra alatti_EPUB

Lovas Ildikó: Cenzúra alatti_EPUB
1 990 Ft

Hogyan lesz egy aradi vagonlakóból a megnyíló Broadway mozi gépésze? Megalázó-e segítséget kérni és bűn-e belekapaszkodni a kínálkozó lehetőségbe egy rossz korban? Milyen nagyanya lesz abból a tanító nőből, aki szíve szerint apáca lett volna, ha nem oszlatják fel az apácarendeket? Mindezekre a kérdésekre keres lehetséges választ Lovas Ildikó legújabb regényében, a tőle megszokott módon, nem egyetlen megoldásba kapaszkodva, de megengedve a választás lehetőségét.

  • Részlet az e-Könyvből:

    Egész gyerekkoromban, de különösen azt követően, hogy elolvastam a Születésnapot, arra készültem, hogy én egy Szabó Magda leszek.

    El kell mondanom, rögtön az elején, hogy ez olyannyira nem sikerült, hogy más lett az. Nem tudom pontosan, hogyan került sor arra, hogy más legyen Szabó Magda, hiszen rajtam kívül nem is készült erre tudatosan senki sem, ebben biztos vagyok, több éven keresztül hallgattam, olvastam, figyeltem a különböző megnyilvánulásokat, legyenek azok akár szövegek, interjúk vagy televíziós beszélgetések. Ennek köszönhetem átlagon felüli tájékozottságomat – hiszen szakmán kívüli vagyok, civil. Minden elérhetőt nyomon követtem, a YouTube csatorna állandó fogyasztójává váltam, míg mások munkaidőben olyan videókat küldtek munkatársaiknak, mint amelyiken a husky kutyát megkéri a gazdája, hogy hallgattassa el a síró kisbabát, és akkor a kutya, megértve a kérést, vonításával lefoglalja, elhallgattatja a kisbabát, vagy amelyiken… Eh, mindegy is, megállás nélkül lehetne sorolni, a szájber tér végtelensége böfögő-röfögő emberekkel, zongorázó állatokkal, fenékre eső miniszoknyás lányokkal és orrukat beverő kiskamasz kosarazókkal van kitömve, de én sohasem ezeket néztem-kerestem, hanem én irodalmi felolvasások után kutattam, szerzői megnyilvánulások után nyomoztam. És megnyugodva láttam, nincs senki, akivel versenyre kellene kelnem, nincs senki, akivel ringbe kellene szállnom, magam vagyok a pályán, egyes-egyedül vagyok, idő, mint a tenger, ha meg nem halok időnap előtt, nyolcvanéves koromra teljesen Szabó Magda lehetek. És még lesz tíz évem.

    Itt és most még nem aktuális, még nem jött el az ideje, hogy elmondjam, mit jelent a nyolcvanéves Szabó Magdának lenni. Annyit azonban előre bocsátok, hogy két-, illetve háromféleképpen készültem erre, egymástól függetlenek voltak az érzések: gyermeki lélekkel, ami eltartott egészen harmincnyolc éves koromig, aztán… Óh, aztán pedig másként.

    Azt bizton éreztem, hogy negyven-ötven között már határozottan látszódnia kell a szabómagdaságnak. Kicsit szerettem volna kitolni a magam szabta határidőt ötven felé, plusz-mínusz, de inkább plusz egy-két év, ez megnyugtató volt számomra, nem csak azért, mert kortalanná tett, nem csak azért, mert biztosra vehettem, hogy kilencvenéves koromig fogok élni, és ez kigyógyított kegyetlen halálfélelmemből, hanem azért is, mert végre, végre-valahára megszabadultam a bizonyítási kényszertől: amikor majd (negyven-ötven közt, felfelé kerekítve plusz egy-két év) nyilvánvaló lesz szabómagdaságom, onnantól világossá válik majd, ki is vagyok én.

    Aki dolgozott munkahelyen, az pontosan tudja, milyen ördögi kör a bizonyítási kényszer. A felsőbb beosztottak általában felszínes és sunyi emberek, akik kiszívják a naivabb, ügyetlenebb emberekből az ötleteket, a gondolatokat, még a szavuk járását is átveszik, hogy aztán a felsőbb beosztottól mindaz a még felsőbbhöz kerüljön, valószínűleg a beosztott enyhe, lightos mószerolásával egyetemben. A sunyi felsőbb beosztottak ebben, a mószerolásban sosem mennek túl messzire, amitől a beosztott előbb-utóbb meg fog bolondulni, mert semmiképpen sem tudja majd bizonyítani, hogy ellene bármiféle dolgok történőben volnának. Hajaj, nagy szerencse, ha nem sütik rá, hogy üldözési mániája van.

    Egy hűvösebb tavaszi napon a gyanútlan beosztott – általában – egy értekezleten, divatos szóval koordináción szerez minderről tudomást, mégpedig oly módon, hogy a még felsőbb mosolyogva és biztatón átadja a szót felsőbb beosztottnak, aki előadja – a beosztott gondolatait.

    Ördögi kör. A függöny legördült. Innen nincs feljebb jutás, ami a kisebbik probléma. A nagyobbik az, hogy sehová sem lehet jutni, az ajtón kifelé is csak dühös könnyektől vakon, akárha vécére igyekezne az ember, hirtelen rátört volna a pisilés, amolyan női dolog, autópályán, létező határátkelőn, háromórás mozifilm alatt általában megtörténik, nincs benne semmi gyanút keltő, tehát megalázott, megsemmisült lélekkel, rettenetes indulatokkal szívében, a kilincs után kaparászva kisurran a beosztott a vécére. Csak meg akar nyugodni. Csak levegőhöz akar jutni. És nem tudja, hogy nincs visszaút, hogy ettől a ponttól kezdve fel fognak gyorsulni az események, vagy lelassulnak, mikor hogy, egy azonban biztos: az ő sorsa megpecsételődött. És nem a feljebb jutásban, noha első olvasásra akár úgy tűnhet, de nem! Mert a feljebb jutás nem cél. Az csak következmény. A rátermettség, a kreativitás, a szellemesség, a tartás következménye. A beosztott sorsa munkaközösségileg van megpecsételve, amiről a felsőbb beosztott – attól a pillanattól, hogy előadta őt (mintha lett volna saját maga ennyi gondolattal bármikor is) – folyamatosan gondoskodni fog. Ellehetetleníti. Hagyjuk a részleteket.

    Az üzleti szférában és a filmekben mindig kiderül, hogy ki kicsoda. Ilyen szempontból az egzisztencialista és besorolhatatlan regények írják meg az életet. Tehát akár egy regényben, úgy egy minisztériumban sincs semmi esélye annak, hogy kiderüljön, ki kicsoda. Lehet az a minisztérium akármilyen kicsi, mindig van benne egy-két-három ilyen beosztott, van felsőbb beosztott és legfelsőbb. Ezzel csak jelzem, hogy nem egyetlen emberrel szokott ez előfordulni. De háromnál több általában nem szokott lenni, nem mintha a nemzet szellemi képességei olyanok volnának, hogy ennél több nincs, nem jut, egyszerűen csak ezt adja ki a statisztika. Bár ez csak személyes megfigyelésen alapul.

    A hasonló sorsra jutott beosztottak, akik körül bezárul a kör, sohasem szövetkeznek egymással. Ennek oka egyszerű. Nem egyszerre történik – mondjuk így – szellemi kirablásuk, ezért aztán – óh, az intellektus átka, ami mindig elhiteti, hogy akivel megtörtént, az hibázott, de én nem fogok, óh-óh és mennyi jaj! – mindig abban bíznak, hogy ez velük nem fog előfordulni.

    Ez a művelt, felkészült, nyílt emberek Achillese.. Mondhatjuk, hogy az ilyen emberek azért oly sarkosak, mert az élet erre tanította őket. Mindenben – és talán joggal – támadást éreznek, nem csak a szellemi eredményeik meglopására való törekvést, de a fizikai leszámolás veszélyét érzik. És ez természetes viselkedés azok részéről, akik a társadalomban kisebbségben vannak.

    Azokat a közhelyeket, amelyek szerint másokhoz viszonyítva mindenki kisebbség, pontosan oda kívánom – illetve sorolom –, ahova a hazát a magasban.

    Úgy értem – és most a minisztériumi beosztott beszél belőlem –, az ember könnyen mondja, hogy homlokon is lőhetik, amikor éppen elhelyezkedik a Magyar Nemzeti Bankban, és miért ne tenné, dolgozni kell, enni is kell, ruhát és cipőt venni is kell, és ez semmivel sem rosszabb, mint a cukorkartell tagjaként, cukorgyárosként olyan magasan tartani a cukorárakat, hogy két-háromszorosa legyen annak, mint amibe a környező országokban kerül a cukor, éppen akkor, amikor nem lehet kiszámolni pontosan, hány millió nélkülöző és koldus országa az ország.

    A cukorkartellba tartozó cukorgyárosok és banktisztviselő költők hazája a magasban.

    A cukor- és egyéb gyárosok mindig kisebbség, megértésük a minisztériumi beosztottak iránt mindig annyi volt, amennyi a semmivel vetekszik, ami semmiképpen sem magyarázat a sarkosságra, de érzékelteti, miért kívánható – illetve sorolható – a két közhellyé süllyedt megállapítás ugyanoda.

    Egy miniszter táskájába.

    Igaz ugyan, hogy Euklidész kollégájának I. törvénye szerint egy dologból kell általánosítani, mert kettő már megzavar, azért mégsem tehetünk ekként minden esetben. Mert akkor azt hinném, hogy a cukorgyáros és én ugyanannak a kisebbségnek a tagjai vagyunk. Csak azért, mert megsemmisítésünkre törekszenek. Ráadásul, én ezt bizonyítani sem tudom. Azt fogják mondani, üldözési mániám van, illetve irigy vagyok a felsőbb beosztott tehetségére. Olyasmi meg, hogy egy beosztott elvett életével – ha állíthatjuk, hogy a kreativitásból fakadó ötlet is maga az élet, cseppben a tenger – bizonyítson, ami nem rosszabb a halálnál, de azért megfelelőnek sem mondható, nincs. Ezért tehát abból, hogy másokhoz viszonyítva mindenki kisebbség, épp oly botorság volna általánosítani, mint abból, hogy… nos, igen.

    Talán egy kicsit messzebbről kellene indítanom.

    Nagyapám Aradon született, ott is nőtt fel. Mechanikusnak tanult, bár a legkevésbé sem ez volt a vágya. Mérnök szeretett volna lenni, megoldó-ember, feltaláló. Nem tudom pontosan, hogy mit szeretett volna feltalálni, számomra legvalószínűbbnek a nyolcas nélküli hátsó biciklikerék tűnt, legalábbis a legtöbb bosszúságot akkor láttam az arcán, amikor tengeribetegként viselkedő paripámmal megjelentem a műhelyében.

    Arad nagyon izgalmas város volt a 20. század elején. A magyar királyság területén azon hét város közé tartozott – Budapest, Sopron, Nagyvárad, Zágráb, Szeged, Temesvár, Pozsony és Pécs mellett –, ahol már 1887-ben közhasznú telefontársaság működött (tudom, hogy Nagyvárad nem tartozik bele a hét városba, de úgy figyeltem meg, hogy az emberek nem igazán veszik észre az ilyen apró csúsztatásokat, az én lelkemnek pedig Ady miatt igen jól esik idesorolni Nagyváradot). A Maros jobb partján elterülő város lustán és kényelmesen nyújtózkodott. Amit szó szerint kell érteni, mert úgy a megye, mint a város igen hosszúkás alakú volt, ezért tűnhetett úgy, hogy lustán nyújtózik, nyúlik el a Maros partján. A nagyapám gyerekkori emlékei szerint nagyon jó volt Aradon élni. Ahogy ő mondta, sehol nem látott egész későbbi életében annyi iparkodó, szorgos embert, mint amennyi Aradon összegyűlt. Nem tudni, mondta mindig, hogy a város tette őket ilyenné, egymáshoz hasonlóvá, a közös láz, a munka közös láza, vagy pedig ilyen szorgos népek voltak, akik azért költöztek Aradra, mert előrejutást láttak a jó fekvésű városban. És igaza lehetett a nagyapámnak, mert sehol másutt nem élt annyi iparos, mint éppen Aradon. Ebbe a számításba azért nem vesszük bele Győrt, Kassát és Pozsonyt. Meg Budapestet.

    De Budapestet egyébként sem vesszük semmibe sem bele, mert az mindent tönkretenne. Budapest a bűn városa, mondta a nagyapám, és ennyiben is maradtunk. Hiszem, hogy akkor is ennyiben maradunk, ha jóval hosszabb ideig ismerhetem őt. Személyes tapasztalataim vegyesek, ért itt engem jó is, rossz is, egy azonban bizonyos: nem a bűn városa, mert az köztudottan Párizs. Viszont a legagresszívabb és legelégedetlenebb emberek városa. Pontosabban ők vannak többségben, tehát az ő városuk. Biztosan tudják, hogy miért ilyenek, miért választották ezt az attitűdöt, ami engem és a hozzám hasonlókat olyannyira idegenné tesz a szülővárosomban, azonban ez nem fontos. A fontos az, hogy a sok agresszív és elégedetlen ember alapvetően jól megérti egymást, és hát a gyűlölködés éppoly erősen összetartó kötelék tud lenni, mint a szeretet, a megszokás vagy valamely közös cél.

    Mostanában nem vagyok önmagam. Nem volna szabad ilyeneket mondanom, gondolnom, éreznem. Nem volna szabad. Mégis olyan jó érzés. Egyszer, talán elsős gimnazista lehettem, elkapott egy kora nyári zápor. Hirtelen borult el az ég, a mélykék felhők egymásra tornyozódtak, mint egy vidéki ház hálószobájában a libatollas párnák, szinte azt is vártam, hogy kiszakadva fehér pelyhek hullanak majd belőlük, júniusi hóviharra számítottam. A szél úgy söpört végig az utcákon, akár a fergeteg, az emberek menekülőre vették, hirtelen kiüresedtek az utcák. Az épületekre lógó súlyos felhőket ide-oda taszigálta a szél, távolabb dörgött, Szent Péter lustán arrébb gurított néhány hordót – sose féltem a vihartól, legszívesebben kiültem volna a szögletes udvar közepére és bámultam volna felfelé, hátha megpillantok valamit, egy angyalszárnyat, poros sarut, amilyent az imakönyvbe való kis szentképeken láttam, a hozzá tartozó meztelen lábbal, esetleg Szent Péter kövér hasát, amint rengve, remegve tologatja a hordókat.

    A kiüresedett utcákon mindent felkapott a szél, egyetlen mozdulattal söpörte tisztára a cigarettacsikkektől, papírfecniktől és emberi izzadságtól szennyes utcákat, rajtam kívül csak a csukódó ablakokból kihajoló, szétnéző, majd boszorkányos gyorsasággal eltűnő fejek voltak emberi lények, olyan érzés volt, mint amikor Freddie Mercury elénekli a Tavaszi szélt. Amikor anyám követelésére az unokatestvére – a nagyanyám öccsének a fia – beszerezte a VHS kazettát, mielőtt elküldte volna anyámnak, megnézette a családdal, de senkinek nem jelentett semmit, legalábbis a nagyanyám arcán nem láttam semmiféle érzést, úgy tűnt, Tónin kívül különösebben senkit sem izgat a leginkább nyúlra hasonlító énekes szájából meglepően szép magyarsággal előadott népdal. De akkor, egyedül a kisöpört, tiszta utcán, a fejem búbját súroló mélykék felhők alatt hirtelen belém hasított az emlék, nem is annyira a férfi hangja, inkább a dúdolni kezdő tömeg, ahogy a fehér atlétában vezényelő, leginkább nyúlra hasonlító énekessel együtt dúdolja a ,,veriszpesölsong”-ot.

    – Hallod, figyelj csak, hallgasd – mondta nekem Tóni, ez most nekünk a himnuszunk, érted? De nem értettem. Tizenegy éves voltam, Tóniban legjobban az érdekelt, mennyire hasonlít anyámhoz, vannak-e közös vonásaink, szemünk színe, alakja, mélységes, hallgatag barnasága, vagy a lábfejünk, korán bütykösödni kezdő lábfejünk? Meg az izgatott, honnan tudja olyan egyszerűen és jól megoldani a matekpéldákat. Tóni gépészmérnöknek tanult, huszonkét éves volt akkor, anyám huszonnyolc, én tizenegy. A nagyapám már öt éve halott. A nagyanyám ötvenkilenc éves. A rétegelt lemezből készült magas fényű bútorok, nippek és kristálypoharak közé szorított lejátszóból a tévébe, majd onnan a szobába áradó férfihang engem leginkább azért döbbentett meg, mert ezt a dalt főleg lányok szokták énekelni. Az pedig, hogy nekünk ez volna a himnuszunk, főleg csak nevetséges volt, amint Tóni izgatottsága is. – Biztosan nem ezért engedték be őket – folytatta, biztos, hogy nem számítottak erre! Bambán nézhettem, mert türelmetlenül tette hozzá: hogy még magyarok vagyunk, érted?

    Olyan volt bennem azon a kora nyári délutánon egyedül maradva a záporhoz készülődő pesti utcán, olyan érzés volt pontosan, mint lehetett Tóniban, a joghallgatókkal barátkozó Tóniban, akik lenézték ugyan kicsit, mert állítólag azok mindenkit lenéznek, ez természetes, beléjük van kódolva, magyarázta egy-egy közös ebéd alkalmával, megírta már Jókai meg Mikszáth is. Egyszerűen ilyenek, pöcsök. Na, kisfiam, hördült fel az édesanyja, az apja pedig, Józsi bácsi, nagyanyám öccse, felülemelkedve a valóban undorító szó használatán, azt mondta: márpedig ebből le kell vetkőződni, különben sose jutunk előrébb. Mint ahogy nem a császári rendelet volt a bűnös, amelyik kimondta, hogy zsidók tarthatnak keresztény cselédeket, már miért ne tehetnék, hanem az a bűnös, aki nem akar többet cselédsorsnál a gyerekének, úgy a sok urambátyámozásról is le kell majd szokni, akármilyen formája is van. Ha jól értettem az író urakat. És mindketten bólintottak. Józsi bácsi tizennégy évesen ludovikás volt, ha rákérdeztem a furcsaságokra, arra, amiket mondott, mindig ezt válaszolták. Ha nagyon nem maradtam nyugton, akkor hozzátették: ott szoktatták rá az olvasásra. Ezt már jobban értettem. Olvasni én is szerettem nagyon.

    A szél hátán bekúszott hozzám az emlék, Freddie Mercury tiszta hangja, ha nem is, mint egy himnusz, mert az mégiscsak egy van, de talán mint egy zsoltár, felkínálkozó találkozás. Nagyon jó érzés volt. Levettem a szandálom, mezítláb csattogtam hazafelé a rám zúduló esőben, egyes-egyedül az utcán. Itt-ott, a kapualjakban emberek préselődtek egymáshoz, talán szóltak is, de én nem hallottam semmit, csattogott a talpam az aszfalthoz, zúgott bennem egy leginkább nyúlra hasonlító énekes hangja, és ahogy vezénylete alatt szétáradt a tömeg dúdoló hangja a stadionban, úgy áradt szét bennem a város, ahol élek. Nagyon jó érzés volt.

    A Vásárcsarnok egy közös cél.

    Elég is ennyi, azzal a gyönyörű híddal.

    Aradon iparosok éltek. Nem csak iparosok, hiszen erős katonaság állomásozott ott, de belőlünk nagyon sok volt. Iparosnak neveztük mi azokat is, akik gyárban dolgoztak, de szakmunkások voltak, mert sokuknak hozta úgy az élet, hogy amit a gyárban elsajátítottak, azt később saját műhelyecskében – mint a nagyapám, bár odáig nagyon hosszú volt az út –, kamatoztatták, de nem csak ezért. Hanem azért is, mert volt egy óriási különbség az iparos és a gyári munkás között: utóbbi mindig szocialista érzelmű volt, előbbi meg nem. Azt nem tudnám behatárolni, hogy milyenek voltak a szakmunkások, iparosok és kereskedők, fodrászok és borbélyok, suszterek és pékek, de az biztos, hogy nem vörös érzelműek. Volt egy elég hosszúra nyúlt időszak, amikor alapvetően fasisztáknak nevezték őket. Ami végül is logikus definíció a definiáló távlata felől. Mint hónapokkal később megállapítottam magamban, ebben a Hangyának lehetett komoly szerepe. Pontosabban: annak a rendeletnek, amely szerint minden helyhatóságnak listát kellett összeállítania az iparosokról. Számba kellett őket vennie. Ezzel biztos nem is volt különösebb baj, mert folyton számba vesznek, ide-oda sorolnak bennünket az életünk folyamán, nemdohányzó/dohányzó, normális/túlsúlyos, liberális/diktatórikus, és mindig csak az egyik van rendjén, de hogy melyik, azt egyrészt a számba vevő és ide-oda soroló dönti el, másrészt a nagy trendek, divatok, őrületek, amik szántják a világot.

    Most is van sorolás, magam is hallottam a minisztérium örökké suttogásoktól terhes folyosójának egyik benyílójában, ahol két hokedli és egy viaszkosvászonnal letakart kecskelábú asztal mellett kávéznak a bátrabbak, engem hová sorolnak. Ez még akkor volt, amikor gyermekien hittem abban, hogy Szabó Magda lehet belőlem, nem is vettem különösebben magamra.

    A helyhatóságoknak valószínűleg azért kellett összeállítaniuk az iparosok listáját, mert ilyesfajta kimutatásokra szükség van, normális ember számára fel nem fogható okokból, amelyeket azonban a statisztikusok, szociológusok és történészek nagyra értékelnek, azonban tovább is kellett menniük, ki kellett számítaniuk, hogy az összes iparigazolvány hány százaléka van zsidók kezén.

    Ekkor a nagyapám már régen nem Aradon élt, mivel 1919-ben gyerekkori jó barátja, Jermann Pál után ment, aki még 1918-ban Budapestre érkezett. Ott is ragadtak jó hosszú időre, a hátralévő életükre. Már ami nagyapámat illeti. Ami pedig Jermann Pált, az különös, de unalomig ismert történet.

    Rosszabb dolog Araddal nem történhetett, mint ami 1918 után bekövetkezett. A vértanúkat ebbe nem számítom bele, mert a vértanúkat semmilyen számításba nem kalkuláljuk. 1849. október 6-át tehát számításon kívül hagyva, az aradiak mindegyike, de éppen minden aradi, legalábbis a nagyapám szerint így volt, vagyis a magyarok mellett a szerbek, a románok és a németek is úgy gondolták, annál nagyobb baj, mint hogy őket elcsatolhatják a hazától, nem történhet.

    Nagy remegések és nagy nevetések korszaka volt az.

    Amikor például a román követnek, aki ultimátumát átadva nem kevesebbet követelt annál, mint hogy a román legyen a magyar király is, mint volt az régebben az Osztrák–Magyar Monarchiában a magyarok és osztrákok között, akkor Aradon széles szájjal, igaz, remegve, de széles szájjal kacagva mesélték, miképpen küldték ezt a követet a pokolba. A pokolba küldtük a követet, ezt mondták az emberek, és még bíztak abban – miképpen is lehetne ezt érzékletesen megfogalmazni: helyén marad a Szabadság-szobor. Persze könnyű innen beszélni, amikor tudjuk, hogy 1925-ben a román hatalom elbontotta, könnyű azt mondani, hogy abban bíztak volna az aradiak, hogy ez, hogy ilyesmi nem következik be, hiszen erre semmiféle bizonyíték nincs, joggal lehetne ezt amolyan belemagyarázásnak tekinteni, mint mondjuk azt, hogy az egész tragédiába fulladó cécónak a vörösök voltak az okai, de hát egyrészt a történelem igazságtalanul általánosít, másrészt Aradon valóban a szabadság igazi jelképe volt az aradi vértanúk tiszteletére emelt Szabadság-szobor, és ebben minden aradi egyetértett, a románok és a szerbek is, ebben a kérdésben a hely szelleme felülírt mindent. És a hely szelleme azt diktálta, sulykolta bele az aradiakba, hogy hősök voltak azok, akiket kivégeztek. Lehet, hogy ellenségek is voltak, de vértanúk lettek. Ettől a haynaui perctől volt tehát számítható az aradi együvé tartozás. Logikus gondolatnak tűnik azt feltételezni, amit nagyapám állított: hogy féltették a Szabadság-szobrot. Akár az életüket. És ebben a folyamatban mind egyek voltak. Az iparosok és a gyári munkások is, akik pedig végletes politikai különbségek hordozói voltak vagy azzá váltak az elkövetkező néhány évtizedben. De akkor és ott, 1918 és 1919 hónapjai alatt egyek voltak, azt érezték, hogy nem veszhet el a Weitzer-felé vagon és gépgyár, a Neumann-féle szeszfinomító és élesztőgyár, a textil-, az ecet-, a likőr- és gázgyár, az autójavító, a szalmaanyaggyár, az asztalosműhelyek, a pékségek, a cipészetek és pálinkafőzdék.

    Együtt volt a szeszfőzdés (mezőgazdasági és ipari) és a pálinkafőzdés. A zsidó vagyon és a kisgazda vállalkozó talán először és utoljára közös érzelmi metszetben létezett, azonos oldalon állt. Ez olyan metszete volt a társadalomnak, ami később sohasem ismétlődött meg a nagyapám szerint, talán 1956-ban pillanatokra. De alapjában egyedi pillanat volt, nagyapám szerint csakis Aradon lehetett megélni. Vagyis kétszer, egyszer, sohasem. Az aradi Szabadság-szobor, a szobor alsó körívében látható aradi vértanúk domborművével azonban mély, vérszagú, bűzös tapasztalat birtokába kerültek. Emlékeztette őket arra, amire 1848/49 után aztán soha többet nem került sor, és ami annak ellenére, hogy mély, vérszagú és bűzös tapasztalat volt, a legnagyszerűbb is volt, ami különböző meggyőződésű, felekezetű, anyanyelvű és elköteleződésű embereket összekapcsolhatott. Ha valaki azt hinné, holmiféle ligát idéző, csipketerítő-horgolásba torkolló fellengzős mondat volna ez, az olvassa el Haynau tábornok kiáltványát: ,,Fegyver vagy lőszer eltitkolása a környülállások szerint hadtörvényi vagy rögtönitéleti biróság által tárgyaltatik. […] 7. §. Olly zsidóközségek, mellyek tagjai a pártütő kormány által elkobzott valamelly jószágot magokévá tesznek, a jószág visszaszolgáltatásán kívül, érzékeny pénzbeli büntetés alá esnek. Illyetén büntetéssel fenyittetik a zsidóközség azon esetben is, ha tagjai a pártütőknek kémekül szolgáltak, vagy azok ügyét bármi módon előmozditották.”

    A családom minden ága, így az aradi is, katolikus. Generációkba nevelték bele a megbocsájtás nehéz, de kötelező érzését. Emiatt nem állhatom meg, hogy ne mondjam ki, talán túlzás volt Haynaut – tévedésből – élve eltemetni. De meg kell vallanom, vannak pillanatok, amikor irigylem azokat, akiknek nem a megbocsátás, hanem a szemet szemért az irányadó. És akkor, azokban a pillanatokban viszont kevésnek érzem, hogy élve temették el. De legalábbis tudni szeretném, hány napot, órát, percet szenvedett a föld alatt.

    Nagyanyám szerint – aki gyakran el akarta hagyni a nagyapámat, különösen, amikor túl sok időt töltött kocsmai sportok gyakorlásával, amelyek közé a biliárd sorolható leginkább – nagy kár, hogy az ember valaminek születik és nem valamivé lesz. Ezért aztán nem válthat hitet. Mert ha válthatna, akkor válhatna.

    Nem jártam utána annak, hogy is van ez. Elfogadtam nagyanyai zsörtölődésként, amire nem kell túl sokat adni, nem is kell rá odafigyelni. Hiszen a világ mozgása éppen azt mutatja, éppen azt bizonyítja, hogy nincs igaza, az emberek nem születnek valaminek, hanem lesznek valamivé, különben miképpen fordulhatna elő, hogy Amerika egyik szigorú déli államában született világhírű színész buddhista legyen.

    Ezt soha nem említettem a nagyanyámnak, aki mindaddig, míg haragba nem került Istennel, hetente három alkalommal ült be a Belvárosi Ferences Templomba. Vagyis nyolcvanhat éves koráig.

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    Kalli9786155454264
Webáruház készítés