Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Louis L. Rogger: Randevú a halállal_MOBI

Louis L. Rogger: Randevú a halállal_MOBI
1 190 Ft1190
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Emma Tissot, Paul temetéséről hazajövet, gyorsan ledobta magáról a gyászruhát, amit rövid egymásutánban immár kétszer volt kénytelen magára ölteni. Elolvasta a postáját, az egyik levélnek különösen nagy figyelmet szentelt, többször boldogan felkacagott olvasás közben, aztán gondosan bezárta az íróasztal fiókjába. Néhány másik levelet olvasás után apró darabokra tépett és behajította a szemétkosárba. Egy báli meghívót fájdalmas sóhajtással rakott félre, elszomorította, hogy a gyász miatt kénytelen lemondani a bálozásról. Pedig a táncot a sportokkal együtt a legjobban kedvelte a világon. De hát a társasággal, a közvéleménnyel nem mert kikezdeni, ezért lemondott arról, hogy az idén hasznát vegye annak a rengeteg ruhának, kosztümnek, amiket a báli szezon egy-egy eseményére már jó előre megcsináltatott.
    Világoskék selyempongyolát vett fel, majd az íróasztalhoz ült, felnyitotta az írómappát és elolvasott egy levelet, amit még nem küldött el. Nagyot nevetett. Összegyűrte a levelet, már-már összetépte, de meggondolta magát és visszatette a mappába. Aztán hozzáfogott egy új levél megírásához. Hosszan gondolkodott, mielőtt a tollat a kezébe vette volna. Végre elszánta magát, gyorsan rótta a sorokat a finom papirosra. Már majdnem elkészült, amikor a telefon megszólalt.
    Amikor megismerte a telefonáló hangját, örömteli hangon kiáltotta:
    - Maga az Wlady? Ez aztán meglepetés. Szép magától, hogy felhívott. Ha tudná milyen szomorú vagyok ... Nem, nem azért, bár igazán sajnálom szegény Pault. Bár inkább az az utálatos Jeanne tette volna... Illetve most ő ellene sincs panaszom... Épp most kaptam egy igen kellemes levelet tőle... Minden jóra fordult, Wlady. Pedig ha tudná, mennyire el voltam keseredve… Nem hiszi? Szerencsére eltettem a levelet, amit írtam. Saját szemével láthatja majd... Bizony ez rém unalmas... Nem mozdulhatok ki hazulról... Megöl az unalom... Holnap?... Jaj, ez remek. Illetve jobb lenne már ma... De ha nem lehet, mit csináljak. Valahogy csak kibírom holnapig... Vigyázzon magára drágám... Rengeteg elmesélni valóm van... Szóval holnap. A viszontlátásra... kár, hogy nem hívott legalább valamivel előbb. Mondjuk egy órával. Most hiába írtam egy hosszú levelet. No de nem baj...
    Letette a kagylót. Álmodozva dűlt hátra a székén.
    Még egyszer elolvasta a levelet, amit az imént írt, aztán széttépte és a papírkosárba dobta. Ragyogó jókedvben állt fel az íróasztal mellől, átfutotta a lapokat, megevett egy könnyű ebédet,amit egy kitűnően dresszírozott szobalány tálalt fel neki a kisebédlőben, s ebéd után, fejfájás ellen megivott egy fél csészehársfateát. Aztán ledőlt a dolgozószobája keskeny kerevetére, a vadásztrófeák alatt, mely a kedvenc helye volt.
    Jó két órát aludt, majd teázott, telefonált néhány ismerősének, sírt is egy kicsit a telefonba úgy illendőség kedvéért, amin a szobalány, aki az ebédlőbe tett-vett, félholtra nevette magát. Négytől ötig egy új vadászfegyver szerkezetének a tanulmányozásával verte el az időt, öt órakor azonban már nem volt maradása. Kétségbeesetten keresgélt valami szórakozás után anélkül, hogy megfelelőt talált volna. Színházba, lokálba, moziba nem mert menni a gyász miatt, sőt úgy érezte, hogy még az ismerőseit se lenne ildomos felkeresni ma, a temetés napján. Elkeseredésében már arra gondolt, hogy lefekszik és átalussza a délután hátralévő részét és az egész éjszakát. Ekkor azonban megszólalt a telefon és megmentette ettől a kellemetlenségtől.
    Pedig amikor a kagylót a füléhez illesztette és az első szavakat hallotta, inkább bosszankodott a telefonálóra, semmint meg-örült neki.
    - Te vagy az? - kérdezte kelletlenül. - Na mit akarsz?...Én?.. . Megőrültél... Nem, nem, erről szó se lehet... Kellemes emberek? ... De hátha meglát valaki? ... Rue Vauquelin? Sohase hallottam ilyen utcáról... Quartier Latin? Ahá, az lehet, arra ritkán járok ... Halló! Halló! Beszélünk! Kérem, lépjen ki a vonalból! Halló. Igen én vagyok. Valakit bekapcsoltak. Jó. De figyelmeztetlek, ha nem találom kedvemre valónak a társaságot, szó nélkül meglépek... Viszontlátásra...
    Visszaakasztotta a kagylót és elgondolkodva támaszkodott a könyökére. Elmosolyodott, felugrott a karosszékből és becsengette a szobalányt.
    - A szürke selyemruhámat - parancsolta. - Gyorsan, gyorsan, rögtön el kell mennem.
    Átszaladt a fürdőszobába s nagy gonddal kikészítette magát. A szobalánynak csak annyit mondott, hogy legkésőbb kilencre itthon lesz. Telefonáltatott a garázsba, hogy az autóját hozzák a kapu elé.
    A lépcsőn egy kicsit elszégyellte magát, mert el kellett haladnia a házmesterfülke előtt. Szerencsére a fülkében egy ismeret-len lány ült csupán, aki buta érdeklődéssel bámult rá az üvegajtón keresztül. De ilyen csekélység igazán nem akadályozta meg abban, hogy egy kellemes estét töltsön. Éppen csak hogy a szokottnál valamivel gyorsabban ment, amikor a földszintre ért és amikor a kapu becsapódott mögötte, vígan ugrott be elegáns kis Bugattijába.
    Az Avenue Friedlandon még vigyázott egy kicsit és az orráig tolta szürke bundájának a gallérját. Erre sokan ismerték és félt, hogy meglátják. De amikor kiért a Champs-Élysées-re már ezzel az óvatossággal is felhagyott, csak éppen arra ügyelt még, hogy lehetőleg gyorsan haladjon el a kocsisorok mellett, melyek a luxushotelek környékén hozták és várták a gazdáikat. A Concorde-téren átvágott a Szajna felé, majd elhagyta a jobb partot és át-ment a Boulevard Saint-Germain-re. Itt már igazán nem kellett attól félnie, hogy ismerőssel találkozik. A Rue Vauquelin-t is könnyen megtalálta, s csak amikor az adott címre ért, akkor húzta el a száját kicsinylően. Meglehetősen szegényes külsejű ócska ház volt, keskeny fakapuval, rosszul világított kapualjjal.
    De már benne volt, a beígért mulatság sokkal jobban csábította, semhogy visszafordulásra gondolt volna. Gondosan elfordította a kormánykerék biztonsági zárát, megnézte, nem felejt-e valamit a nyitott kocsiban.
    A kapu alatt egyetlen szerény gázlámpa égett csak és a ház-mesterfülke ajtajára ki volt függesztve »a házmesterné mindjárt jön« tábla. Szerencsére pontosan tudta hová kell mennie, s mi-után hiába nézelődött lift után, belátta, hogy ebben az ócska házban még nincsenek ilyen modern kényelemre berendezkedve és gyalog vágott neki a lépcsőnek. A második emeleten habozott egy pillanatig, mert nem volt biztos benne, hogy a jobb vagy balajtón kell-e csengetnie. Végre elhatározta magát és becsengetett ajobbon.
    Egy kócos, fogatlan öregasszony dugta ki a fejét az ajtóhasadékon és amikor meglátta édeskés mosollyal figyelmeztette:
    - El tetszett téveszteni az ajtót...
    Ezzel már vissza is vonult, az ajtót gondosan bezárva maga mögött. Emma értelmetlenül nézett utána, és mert jobbat úgyse tehetett, becsöngetett a balkézre fekvő ajtón. Alig egy másodpercig kellett csak várakoznia. Az ajtó kinyílt. De senki se jött ki eléje.
    Belépett a nyitott ajtón és rögtön vissza is akart fordulni.
    Sötét előszobában találta magát, ahol látszólag senki sem tartózkodott. De éppen ez volt az, amit nem értett, ami nem tetszett neki. Megfordult, hogy kimenjen, amikor...
    Az ajtó hirtelen becsapódott mögötte.
    - Ne féljen - mondta egy hang a sötétben. - Ez így szokás az alvilágban. Adja ide a kezét kisasszony, majd bevezetem.
    Érezte, hogy valaki megfogja a kezét és minden erőszakosság nélkül maga után húzza.
    Elmosolyodott és szótlanul követte láthatatlan vezetőjét. Keresztülmentek egy sötét szobán, majd még egyen.
    - Kezd izgalmas lenni - mondta Emma visszafojtott nevetéssel. - Remélem ez nem minden. Rajongok a titokzatosságokért.
    - Nyugodt lehet kisasszony, ez csak a kezdet. Olyasmit fog átélni, ami csak egyszer adatik meg egy embernek...
    Volt valami ennek a láthatatlan vezetőnek a hangjában, ami megborzongatta Emmát. De mert félt, hogy a társaság kineveti, erőltetett nevetéssel válaszolta:
    - Egyszer? Ez talán túlzás egy kicsit. Nem árulná el, hogy mi lesz ez az izgalmas valami?
    A vezető azonban nem felelt erre a kérdésre.
    - Üljön le - parancsolta neki egy kicsit nyersen és mert feltételezte, hogy a lány nem láthat a vaksötétben, erélyes mozdulattal nyomta le egy karosszékbe.
    Az idegen eleresztette a kezét. Egy ajtó könnyedén becsapódott a háta mögött. Nem látta, csak sejtette, hogy egyedül hagyták a szobában.
    Kellemetlenül érezte magát és véget akart vetni a tréfának. A retiküljéből öngyújtót vett elő és meggyújtotta.
    Abban a pillanatban azonban erős ütést érzett a kezén úgy, hogy fájdalmában felkiáltott és az öngyújtót kiejtette a kezéből. Valaki rögtön felkapta és eloltotta.
    Ugyanekkor a háta mögött mély férfihang szólalt meg. Lassan, minden szót tagolva, ezeket mondta neki:
    - Emma Tissot nem félsz?
    - Nem! - kiáltotta a lány hangosan. - De ezt az ízléstelen tréfát kikérem magamnak!
    - Lassabban, mert megkeserülöd - csitította a hang. - Azért hívtalak ide, hogy megmagyarázzak neked valamit, ami bizonyára érdekelni fog.
    Rövid szünet következett, mintha a beszélő mérlegelné azt, amit mondani akar. Emma bosszankodva kiáltotta:
    - Nem érdekelnek az ostobaságai. Azonnal gyújtsa meg a lámpát. El akarok menni, érti?
    - Oh, leány - folytatta a hang kenetteljesen ne mondd azt, hogy nem érdekel. Már hogyne érdekelne téged az, hogy miként halt meg César Tissot. Vagy Paul Tissot. Felelj, érdekel?
    Ebben a pillanatban úgy rémlett Emmának, hogy megismerte a beszélőt. Rettenetes félelem szakadt rá, mely mint két izmos kéz, olyan erővel fojtogatta. Borzasztóan erőlködött, hogy átlásson a sötétségen, hogy bizonyosságot szerezzen a gyanújáról. Soha nem érzett ekkora irtózatot, akkor sem, amikor társaitól elmaradva, eltévedt az őserdőben és hiába kiáltozott segítségért, csak az őserdő millió hangjának gúnyos nevetése válaszolt. Nem, az egész más volt, akkor puska volt a kezében és töltött revolver az övében. Most azonban...
    Tudta, hogy mindennek vége. De valami vad energiahullám csapott fel benne, felugrott és arra rohant, amerről a hangot hallotta. Fájdalmasan kiáltott fel. Falnak szaladt és alaposan megütötte magát. Támolyogva állt meg. A bátorsága teljesen elszállt. Tehetetlenségében hangos zokogásra fakadt.
    Ekkor, mintegy feleletképpen, kigyulladt a villany.
    Emma megfordult.
    Keskeny kispolgáriasan bútorozott ebédlőben találta magát, szemben egy gondosan bespalettázott ablakkal. Asztal nem volta szobában, csak egy nagy ebédlőszekrény és néhány bőrtámlájú szék, meg az a szakadozott párnájú karosszék, ahová titokzatos vezetője ültette őt. A szobában senki se tartózkodott rajta kívül, csak egy nagy, barna ajtó mögül hallott valami halk neszt. Szentül meg volt győződve, hogy egy víg társaság tartózkodik a másik szobában és kitűnően mulat az ő rovására. Elszégyellte magát, valami ügyes mentséget szeretett volna kitalálni, amivel igazolhatja majd a többiek előtt, hogy nem félt, nem vette komolyan a tréfát, hogy ő is csak játszott csupán.
    Az öngyújtóját megtalálta egy széken, rágyújtott egy cigarettára és igyekezett minél elfogulatlanabbnak látszani. Fel és alá járkált a szobában, majd elunva a várakozást bekopogott a zárt ajtón.
    - Na, mi lesz? - kiáltott át vidáman.
    Feleletképpen az ajtó kinyílt. Emma szájából kihullott a cigaretta, élénkpirosra rúzsozott ajka remegett. Mintha taszították volna, úgy hátrált a szobában, a szeme mintha görcsöt kapott volna, elválaszthatatlanul tapadt arra a lassú léptekkel közeledő nőalakra, amely szürke selyemruhában hátratett kézzel jött vele szembe a szomszédos, rosszul világított szobán át.
    Nem akart hinni a szemeinek. Megállt. A kíváncsisága egy pillanatra legyőzte a félelmét is, előrehajolt, hogy jobban lásson. Mert még mindig remélte, hogy valami ügyes trükk, valami optikai játék az egész, a közeledő alak csak egy tükörkép, nem húsból és vérből való! Mozdulatlanul várta, át tudja-e lépni az ott a küszöböt, amiről minden erejével hinni akarta, hogy tulajdonképpen csak egy tükör kerete. Már-már megkönnyebbült, már-már nevetni próbált. Az alak megállt a küszöbön és mozdulatlanul várt. De csak néhány másodpercig.
    Akkor újra megmozdult és belépett hozzá a szobába. Csak egy lépés választotta el tőle, most már a legapróbb részleteit is jól látta a merev, energikus arcnak. A lélegzését is hallotta, ami minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy ébren van, hogy azaz alak nem káprázat játéka, hanem valóság. Hogy az a kegyetlen, könyörületet nem ismerő, hideg elszánt arc, amely szembenéz vele, a saját arca és az a két diadalmas szem, mely hipnotizálón, ellenállhatatlanul mered rá, lenyűgözi és tehetetlenné teszi, a saját szemei. És mégsem azok.
    Hirtelen megértett mindent. Soha nem érzett rettegés fogta el, megdermesztette az ereiben a vért. Oh, hogy bánta most már, amiért olyan könnyelmű volt és eljött erre a randevúra.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633983126
Webáruház készítés