Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Linnankoski Dal a tűzpiros virágról MOBI e-könyv

ÚJ
Linnankoski Dal a tűzpiros virágról MOBI e-könyv
1 190 Ft1190

TARTALOM

Erdőtündér
Gazella
Az anyai tekintet
Apa és fiú
Barnaleány
Napkeltében
Berkenyevirág
Az első hó
Annavirág
A zuhatag hőse
Dal a tűzpiros virágról
Vízitündér és Ahti
Pásztortűznél
Zelnicevirág
Maiju testvér
Életfonál
Sötét vonalak
Két ember
Fenékig a kelyhet
Úton
Az örökség
A saját ház
Egyesülő ösvények
Leánykérés
Az elpattant húr
A nászszoba
Az alvajáró
Életfonalak
A titkos pecsét
Zarándokút
Leszámolás
Várakozásban
Hazatérés

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Leánykérés

    Olavi felment Mojszio házának a lépcsőjén.
    Sápadt volt izgatottságában, de erősnek és szilárdnak érezte magát. Tudta, hogy végig fog hallgatni mindent, de követelni fogja azt, ami megilleti.
    Kinyitotta az ajtót és belépett.
    A szobában ketten voltak. A szigorú tekintetű, vastag szemöldökű öregember mit sem sejtve, éppen az ajtó felé sétált a szoba belsejéből. A leány lelke tele volt nyugtalan várakozással, és mikor az ajtó megnyílt, azt hitte, hogy a szíve kiugrik a melléből.
    Mind a hárman a földhöz szegeződtek.
    - Jó napot! - köszöntött be Olavi tisztelettel, szinte fiúi alázattal.
    Senki sem felelt. Olavi csak azt látta, hogy az öreg két bozontos szemöldöke összehúzódik, mint két sárgásfekete zivatarfelhő.
    - Jó napot! - hangzott később a szoba belsejéből száraz rövidséggel és olyan hangsúllyal, amely kifejezte, hogy egy tisztességes ház még az útonállónak is tartozik ennyivel.
    De a tartozás most már ki volt egyenlítve, és utána fejszecsapásként sújtottak alá a szavak:
    - Mikor elváltunk, kértem, hogy soha többé ne jelenjék meg szemem előtt... valami dolga van velem?
    A fiatal leány elhalványodva támaszkodott a szekrényhez.
    - Dolgom van - felelte Olavi csendesen. - A mi első találkozásunk nem volt olyan, amilyennek lennie kellett volna. Bocsánatot kérek érte... és most újra leányának a kezét kérem.
    - Csavargó! - kiáltott rá az öregember dühtől és bosszúságtól remegő hangon.
    - Igen... de ne heveskedjék!
    - Csavargó faúsztató! - ordította az apa, és dörgő hangja annyira telítve volt megvetéssel és felháborodással, hogy vágott, mint egy kés, és harapott, mint egy harapófogó.
    Sötét vörösség szállt Olavi arcára. A fiatal férfi csak nehezen tudta lecsillapítani azt, ami belsejében forrongott:
    - Igen - mondta vontatva és nyomatékosan. - Földet túró paraszt van minden bokorban, de a jó faúsztató ritkaság!
    Az öreg szemöldökei felgörbültek, azután mélyre süllyedtek, mint ugrásra készülő macskák.
    - Ki innen! - dörögte, mint villamossággal telített zivatarfelhő.
    Mély csend következett. Olavi ajkába harapott, de azután dacosan nézett a zivatarfellegre, és beszélni kezdett. Áradt belőle a szó, mint a zuhatag tavaszi árja.
    Ön már egyszer kiűzött engem, és én elmentem, de most egy lépést sem teszek addig, míg el nem intézzük a dolgunkat! Alázatos szívvel jöttem el, és bocsánatát kértem az akkoriért, bár ma sem tudom, hogy kettőnk közül kinek kellene bocsánatot kérnie. És én elmegyek most is, de nem parancsszóra és nem egyedül. Követelem öntől azt, ami az enyém.
    Az öreg előrehajolt, két kezét ökölbe szorította, és egy szót sem szólva, heves léptekkel az ajtó felé rohant.
    Olavi egy pillanat alatt határozott: ölébe kapja ezt az indulatos öreget, mint egy gyermeket, leülteti a padra, és azt mondja: ülj nyugodtan, és beszélj nyugodtan a dologról, úgy, amint idős emberhez illik! Az öreg elé lépett.
    - Apám! - hallatszott a szekrénytől, és a halovány leány gyorsan megindult, hogy az egymásra rohanók közé vesse magát. - Apám... én... én az övé vagyok!
    Az apa hirtelen megállt, mintha valaki rejtekhelyről hátba támadva éppen a döntés percében sújtott volna rá... megállt, leányához fordult, és sokáig nézte:
    - Te...? - kiáltott fel csodálkozva. - Úgy, hát te az övé vagy igazán? - tette hozzá keserű gúnnyal. - És talán éppen rá várakoztál ezekben az években, amikor nem tudtam keresztülvinni, hogy férjhez menj?
    - Reá vártam! - válaszolt a leány nyugodtan és csendesen. - És elhatároztam, hogy most a felesége leszek.
    Az öreg néhány heves lépést tett a leánya felé:
    - Úgy, te elhatároztad...?
    A leány összerezzent.
    - Így gondoltam - mondta alázatos hangon -, és szeretném, ha ez apám beleegyezésével történhetnék.
    - Csakhogy én is elhatároztam valamit! - Az öreg kiegyenesedett, és állott, mint mohos törzsű századós fenyő a padló közepén: - És most halld a határozatomat: Mojszio nem adja a leányát csavargónak. .. szégyellje magát az, aki nem átall ilyet kérni!
    Az apai hatalom tudatában olyan határozottsággal mondta ezt, mintha megfellebbezhetetlen végzést hirdetett volna ki.
    Kinos csend következett. Küllikki lecsüggesztette a fejét, majd öntudatosan megint felvetette, Olavi elámult, hogy az a kettő, aki szemben áll, mennyire hasonlít egymáshoz: egyforma a tartásuk, a büszkeségük és a határozottságuk.
    - Csakhogy Mojszio leánya nem törődik ezzel, és a csavargóhoz megy! - csendült meg Küllikki hangja, olyan csengéssel, mintha egy acélrúdra kalapáccsal csaptak volna rá!
    Az öreg felkapta a fejét.
    - Akkor hát úgy megy, mint a csavargó szeretője, de nem mint az én leányom! - Olyanok voltak ezek a szavak, mint súlyos kalapácsütések az üllő vasán.
    Azután csend lett. Küllikki arcára a bosszúság pírja röppent, és Olavit heves vágy fogta el, hogy végrehajtsa előbbi szándékát. De érezte, hogy annak a kettőnek a dolgába egy harmadik nem avatkozhatik be.
    - Válassz! - szólt az apa hideg hangon, méltósággal… - És válassz hamar, az a másik vár... Még egyet! - Hangjában metsző gúny remegett: - Ha azt határozod, hogy hozzámégy, indulsz ebben a pillanatban, és indulsz éppen abban a ruhában, amelyben születésedkor e házba érkeztél... Megértetted? Határozz!
    Oly váratlanul és oly leplezetlen célzattal hangzottak el ezek a szavak, hogy a fiatalok csak álltak megdöbbenve és tanácstalanul.
    - Így kell választanom? - kérdezte a leány sápadtan, könyörgő hangon.
    - Így!
    A leány elpirult, majd elhalványult, és állott mozdulatlanul, mintha lélegzetet se venne.
    - Küllikki! - mondta Olavi meghatott hangon. - Nem szeretném, ha az apa és leánya között törésre kerülne a dolog, de ha mégis bekövetkeznék, akkor. .. - szilaj on lerántotta magáról a felöltőjét - akkor itt van ez, nem szükséges ruhátlanul kilépned az országútra.
    Az öreg elmosolyodott mérges mosolygással, és arcán leplezetlen gúny csúfolódott.
    A leány lassan felvetette fejét; és úgy látszott, mintha magasabbra nőne. Két kezét fölemelte nyugodtan. .. egy rántással megnyílt a blúz, majd az övszalag. .. blúza már az ágy fejénél pihent, még mielőtt a szobában levők felfogták volna, hogy mi is történt.
    A gúnymosoly elhalt az öreg arcán.
    Olavi szilaj örömet érzett. Szerette volna vállára kapni azt a meztelen karú leányt és kirohanni terhével.
    A leány nyugodtan állt a helyén. A felső szoknya kapcsa megnyílt... a szoknyája a blúz mellé került.
    Az öreg arca hamuszínre vált.
    Olavi elsápadt és elfordult. Undor és düh bőszítette fel. - Siess! - hallatszott vállán keresztül az apa elfúló hangja.
    A leány helyén állt sápadtan, de nyugodtan. Az alsószoknya kigombolódott és...
    - Végezd már! - hallatszott az apa hangja, mintha föld alól jönne.
    Olavi megfordult, kérdő tekintettel nézett a leány apjára.
    - Menjen! Legyen! Vedd! Vidd! - kiabált az öreg, mint aki nem tudja, hogy mit beszél. - Meglátszik rajtad a famíliád, haszontalan! - kiáltotta leányának. - Jobban illenék hozzád a nadrág, mint a szoknya!... És te! Remélem, hogy el tudod tartani a feleségedet, ha már elviszed erőszakkal... te szégyentelen!
    Forró vérhullám öntötte el a fiatalok arcát. Ott álltak zavartan, egy tagjukat sem tudták megmozdítani.
    - Öltözz már! - szólt az öreg szenvedő hangon. - És te ott, ülj le!
    Küllikki hirtelen úgy elszégyellte magát, mintha meztelenül állana egy nagy tömegben. Felkapta a ruháját, és sebesen a szobájába futott.
    Az öreg Mojszio az ablakhoz húzódva leült a padra, az ablakfájára könyökölt, és kibámult az udvarra.
    Olavi is leült, és mély szánalmat érzett a megtört öregember iránt.
    Egy kis idő múlva bejött Küllikki égő arccal és elfogódottan... bejött, és halkan a szekrény mellé húzódott.
    A fiatalok gyors tekintetet váltottak, és nézték az ablaknál ülő öregembert.
    A szótlan csendesség még tartott egy ideig. Végre az öreg megfordult. Arcán meghatottság volt, de méltóságos és ünnepélyes komolyság áradt el rajta, mikor egyenesen Olavi szemébe nézett.
    - Minthogy most kénytelenek vagyunk rokonságba kerülni egymással - kezdte -, szeretném, ha tisztáznók egymáshoz való viszonyunkat. Az én családomban az a szokás, hogy kimondjuk a szót a maga helyén, és pofont is adunk, amikor szükséges, de nem kérődzünk azon, ami elmúlt.
    - Tiszteletre méltó szokás - szólt Olavi anélkül, hogy tudta volna, mit is mond tulajdonképpen. - Apámnak is ilyen volt a természete.
    Megint hallgatás következett.
    - És mivel belőlem após, belőled pedig vő lesz, volna egy és más elintéznivalónk - folytatta az öreg megszelídült hangon. - Óhajtanám tudni, hogy akarod berendezni az életedet. Mint nős ember is a világot akarod járni?
    - Nem, a vándorlással már felhagytam, és szülőfalumban telepedtem meg, ahol éppen egy kis viskót építek magamnak - válaszolta Olavi.
    - Hm, igen. Különben, ha a dolgok már így alakultak, itt nálunk is akadna viskó, mert, amint hihetőleg tudod, nekem nincs fiúörökösöm, s én magam kezdek már elöregedni. - Olavi hosszan nézett az öreg Mojszio szemébe:
    - Csak most értem, mire célzott azzal, hogy családjukban nem szokás a múltakon kérődzni - mondotta. - Nem tudom eléggé megköszönni jóságát. De a dolog úgy áll, hogy új házat kell építenem, és saját földjeimet kell megművelnem. Birtok van otthon is, de abban nem tudom megkezdeni az életet.
    - Birtok...? - kiáltotta az öreg és felállott. - Hova való vagy tulajdonképpen?
    - Hirvijokiban születtem, ha ugyan hallotta hírét - felelte Olavi.
    - Magam is jártam ott fiatal koromban - mondta felmelegedve az öreg, és Olavi felé sétált. - És ott melyik a ti birtokotok...? - kérdezte, és az asztal melletti lócára ülve közelebb húzódott Olavihoz.
    - Koszkela.
    - Koszkela! Nagy-Koszkela?
    - Elég nagy az - felelte Olavi.
    Az öreg felállt, és hosszú, éles tekintetet vetett rá:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740841
    Státusz
    ÚJ    
Webáruház készítés