Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Linnankoski Dal a tűzpiros virágról EPUB e-könyv

ÚJ
Linnankoski Dal a tűzpiros virágról EPUB e-könyv
1 190 Ft1190

A regény főhőse, Olavi, egy módos parasztgazda fia, csupa életkedv, robosztus erő, erős lélek, szerelmi flörtjei során heves fellobbanással feleségül akar venni egy zsellérlányt, de maradi apja közbelép. Olavi megválik a szülői háztól, s mint a bibliai tékozló fiú földönfutóvá lesz. Egy erdei faúsztató csoportnál talál munkát. A zuhatagos hegyi folyón lélegzetelállító bátorságával elkápráztatja társait, s a közeli faluból odasereglett bámulókat, köztük Küllikit, akibe végzetesen beleszeret. De mint a mesebeli ármány, itt is közbelép a kegyetlen apa, s elválasztja a fiatalokat. Olive ide-oda hányódik, sehol sem tud gyökeret verni. Futó szerelmei csak múló mámort, ürességet hagynak a szívében. Hosszú bolyongás után hazatér, de megbántott apjával már nem beszélhet és anyját is hamarosan elveszti. Lelkében a friss gyász okozta sebekkel levelet ír Küllikinek, s új fordulatot vesz az élete.... Linnankoski elsősorban az érzelmekre tud hatni, mint kortársai közül csak kevesen. Műve nem nélkülözi a népmesék fordulatait, romlatlan báját, üde költőiségét. Erdő- és tájleíró részleteiben inkább poétára emlékeztet, mint epikusra. Nőalakjai légiesen könnyű, szinte álomból szőtt figurák. Műve is ilyen: álom és a valóság, szárnyaló képzelet és a hűvös tények játékos szövevénye; atmoszféráját édeskés, szomorkás hangulat tölti ki. Múlandó kellékeinél sokkal fontosabb az, ami maradandó: Linnankoski kristályosan tiszta, szép stílusa, mesteri leíró művészete. (Legeza Ilona)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Annavirág

    Az annavirág egy ablakban virágzott - kicsi szobácskának kicsi ablakában.
    Az annavirág tavasszal és nyáron virágzik - ez az annavirág már télen virágot fakasztott.
    - Bizony, tudom én, s bizony, tudod te is, miért virágzói most télen - szólt magában a fiatal leány -, hogy boldogság mosolyogjon az ő ablakában.
    Az annavirág csak néhány hónapig virít - ez az annavirág már karácsonykor nyílni kezdett, virágzott egész télen, és még ékesebb lesz napról napra.
    - Bizony, tudom én, bizony, tudod te is, miért virágzói olyan sokáig. Akkor nyíltál ki, mikor a lakószobából ide hoztalak, és mikor elmegy innen, akinek kedvéért ide hoztalak, akkor már neked sem lesz több virágod.
    A leány egyre mélyebben hajolt a virág fölé.
    - Egyetlenegy virága van a leánynak, oly szép és kedves - susogta, és keskeny ajkát simogatva nyomta rá a bimbóból virággá fakadt rózsaszín sziromlevélkékre.
    - Csak egy barátja van a leánynak, oly gyöngéd és finom - mosolygott vissza a virág, s az udvar felé intett.
    Az ablak előtt karcsú ifjú siklott el hótalpakon, sapkája hátracsúszott, hátán kis táska libegett.
    - Végre! - kiáltott fel a leány, és futva sietett a szobán és tornácon át a lépcsőre.
    - Annavirág! - szólt az ifjú alig hallható hangon, de annál ragyogóbb szemmel, s a hótalpakat és a botokat a kerítés eresze alá helyezte.
    A leány örömtől ragyogva bólintott a fejével üdvözletül.
    Az ifjú fürgén szaladt fel a lépcsőn, és megállt a leány előtt.
    - Annavirág! - szólt ismét nevetve, és játszin szorította rá két kezét a leány arcára.
    - Nono! - nevetett a leány, és megfogta a csuklóját. - Úgy vártalak téged. Anyám a faluban van, és az emberek csak később jönnek meg az erdőből.
    - Így hát te egészen egyedül voltál, és természetesen borzasztóan féltél - nevetett az ifjú, és a kezét nem vette le a leány arcáról. Azután a szembefordult leányt gyöngéden betolta a küszöbön át a szobába. Az ifjú a hátizsákot kis kamrájában egy szegre akasztotta.
    - Találd ki, min gondolkoztam most, haza jő vet - szólt az ifjú, mikor visszatért a szobába.
    - A te rejtvényeidet nem tudom megfejteni soha. No, min gondolkoztál?
    - Csak azon, Annavirág, hogy neked is kellenének már ilyen hótalpak - felelte az ifjú, és a leányt kezénél fogva maga mellé húzta a padra. - És amint alkalmas fát találok, csinálok is neked.
    - Ne, ne! Hisz úgysem tudok síelni.
    - Éppen azért, hogy tanulj meg! És azután valamelyik nap eljössz velem az erdőbe, ott pedig mutatok neked valamit.
    - Azt a sok, rettenetes sok farakást?
    - Akár azt is, és felemelnélek a legeslegmagasabb farakás tetejére; úgy ülnél ott, mint egy pintyőke! De nem, nem; most másra gondoltam. Figyelj csak! Ott az erdőben egészen más világ van, mint itt a faluban. Egészen másként élnek, esznek, isznak és beszélnek ott, mint itten. Az erdőnek megvannak a maga külön útjai, falvai, még temploma és papja is van, és...
    - Ezt megint csak te találtad ki - nevetett a leány.
    - De bizony nem én találtam ki, hanem valóban így van. Menj, nézz körül, és aztán valid be, hogy vajon mesét mondok-e. Most éppen jó idő van hozzá.
    - Mi van veled, hogy így bolondozol? Nem mehetünk mi most sehova... és azt hiszem, máskor se!
    - Bizony elmehetünk, és el is megyünk azonnal!
    Az edényes szekrényhez lépett, a sarokban a kifeszített spárgáról leráncigált egy kis gyapjúkendőt, s azt könnyedén a leány fejére kötötte.
    - Most indulunk!
    A leány mosolyogva vette le fejéről a kendőt, s nem tudta, hogy mit gondoljon.
    - Még most sem érted? - nevetett az ifjú, és kezébe vette a kendőt. - Természetesen, figyelembe kell venned, hogy eltelt már néhány hét, és hogy már a hótalpjaid is készen vannak. Gyakoroltuk már néhányszor a síelést a mezőn, s így nem vallók veled szégyent. Most pedig indulni fogunk! Oda nézz!
    A leány belement a játékba. Az ablak fájára ült, és mosolyogva nézett ki az udvarra.
    Amoda tettem a hótalpjainkat egymás mellé - folytatta az ifjú. - És most felcsatoljuk. Apád, anyád és bátyáid az ablakból nézik indulásunkat. No de mi az, miért kopogtatja meg anyád az ablakot?
    - Nagyon magas dombokra fel ne vidd azt a leányt! - figyelmeztet anyád. - Úgyis sokat fog esni.
    - De bizony éppen a legmagasabbakra kapaszkodunk fel! - nevetek, és közben már indulunk is.
    - És te egészen jól síelsz, leesésről szó sem lehet. Majd a mezőnek arra a szélére megyünk, és onnan azon a kis erdős földnyelven keresztül a Hirvi-mocsárra. A pálya olyan síkos, mintha vajjal volna megkenve.
    - De egyszer csak kerítés áll előttünk, és azon bizony nem könnyű átjutni. Mit tehetek mást, ölembe kaplak, felemellek, és te olyan szépen átkarolod a nyakamat...
    - Visszafordulok rögtön, ha ilyeneket mondasz! - kiáltotta a leány, de úgy, mintha csak félig volna igaz.
    - Ne, ne! Ez a kerítés igazán nagyon magas volt; a többieken talán átjutsz az én segítségem nélkül is.
    - És azután folytatjuk utunkat, és csendesen haladunk felfelé a Kultanen-halom oldalán; ismered, ugye, hisz sokszor kerested ott a teheneket? Azon túl már kezdődik is az irtott terület.
    - Most a Kultanen-halom csúcsán vagyunk. Reggel van, természetesen, most kelt fel a nap, a hólepel ragyog, és dércsillagok sziporkáznak az ágakon.
    - Nézd csak azokat a fákat ott, a másik domb lejtőjén! - mondom én. - Olyan szépek és olyan tiszta fehérek, mint amilyen te vagy, és a sok dércsillag úgy ragyog az ágakon, mint a szemed!
    - Igazán nagyon szépek - feleled te. - Nem hittem volna, hogy ily szép az erdő!
    - Nem hiszi azt senki, aki nem látta - mondom én megint. - És nézd csak azt a széles utat, ott a síkságon, az a főút. Azon szállítják el a fatörzseket az erdőből. Oda viszik a rakományokat minden irányból; néha húsz szán is halad hosszú sorban egymás után fatörzsekkel megrakva. Egyik ember énekel, a másik fütyül, némelyek beszélgetnek vagy kiáltoznak egymásnak; öröm és vidámság kíséri el a fatörzseket a folyópartra. És nézz csak oda a domboldalra. Éppen két ember kapaszkodik fel rajta a lovával és az üres szánjával; mondd, nem szép?
    - Szép, szép - feleled te. - Most már elhiszem, hogy nem mese az, amit beszéltél.
    - És egyre szebb lesz! Hallod-e onnan a domb mögül a fejszecsapásokat? Üdvözletül küldik. Most elmegyünk, és meglátogatjuk a munkásokat.
    - Nem megyek, nem megyek, elhiszek már mindent! - vágsz közbe. - De én azt felelem, hogy el kell mennünk, és hogy te megállhatsz távolabb is.
    - Azután lesiklunk a Kultanen-domb lejtőjén, hej, micsoda sebességgel! És felmegyünk a másik dombra, és megállunk a dombtetőn. Onnan már látjuk, mint nyüzsögnek az emberek lenn a síkon, a magas fák között.
    - Olyan, mint a hangyaboly! - kiáltod te.
    - Csakugyan - felelem én. - És most menjünk hozzájuk. Hanem szépen ereszkedj ám alá, vigyázz!
    - A megfagyott hó csikorog a hótalpak alatt. Az emberek felemelik fejüket, és az ostobábbak szájukat tátva, bambán néznek reánk.
    - Jó napot - mondom én, és hozzájuk siklóm.
    - Jó napot - hangzik a felelet, és némelyik hátralöki hüvelykujjával a sapkáját; el nem tudják képzelni, hogy ki lehetsz. - Hát az meg ki lehet? - olvasom ki a kérdést a szemükből.
    - Csak egy városi kisasszony, aki még sohasem látta a falusi életet, s kértek, hogy mutassam meg neki, miféle munka folyik az erdőben - magyarázom én az embereknek.
    - Ahá, vagy úgy! - hallik az emberek csoportjából. - Tehát egy városi kisasszony!
    - Az, az! És egészen svéd, nem érti a finn szót, azért állt meg olyan messze.
    - Egy szót sem tud finnül? - csodálkoznak az emberek.
    - Nem bizony - erősítem én.
    - És az emberek rád néznek, szemük olyan, mint a kérdőjel, és az ostobábbak még jobban eltátják szájukat, mint az előbb.
    - Csak azért öltözött így falusiasán, hogy ne keltsen feltűnést - magyarázom én megint. - Ha most kalapban volna és amolyan úri ruhában, a hóba hullna a szemetek a csodálkozástól, hiszen még így is mennyire bámészkodtok! - nevetek én.
    - És az emberek kacagásban törnek ki, megcsendül rá az egész erdő: No, ez aztán ügyes dolog!
    - Azután én visszatérek hozzád, és továbbmegyünk.
    - De te egészen komolyan kérdőre vonsz engem, hogy mire való az ilyen tréfa. Hisz ez már bolondság.
    - Erre azt felelem, hogy majd meglátod, milyen nagy örömet szerez ez a tréfánk az embereknek. Egész életükben gondolnak majd arra a svéd kisasszonyra, aki egy szót sem tudott finnül, és aki meglátogatta őket egyszer az erdőben. Most azonban egész nap nem szabad megfeledkezned arról, hogy svéd vagy. És mondok neked néhány svéd szót, mikor mások is hallják, és minthogy te nem tudsz svédül, csak mosolyogsz, és bólintasz a fejeddel. így rendben lesz minden.
    - Nem megyek bele az ilyen tréfába! - makacskodol te.
    - Nem is megyek bele! - szólalt meg a leány.
    - Csakhogy kell, nem lehet segíteni a dolgon, mert már megkezdődött. És jól fog menni minden. Nincs itt senki a faluból, nem ismer itt téged senki.
    - És mi továbbhaladunk egyik csoporttól a másikig. Fényesen sikerül minden.
    - Majd egy csoporthoz érkezünk, ahol az emberek éppen tüzet raknak száraz, szurkos fenyőágakból.
    - Most kezdenek az ebédhez; mi is követjük a példájukat, és leülünk a tűz mellé - mondom én.
    - Te ellenkezel, természetesen, de aztán mégis beleegyezel. Én biztosítalak téged, hogy rendben lesz minden, csak ne szólj egy szót sem, legfeljebb - ha kínálok valamit - annyit mondasz: „tack, tack ”, ami azt jelenti: köszönöm, köszönöm.
    - Az emberek sürögnek-forognak a lobogó tűz körül, mikor mi odaérkezünk. Te hol vörös, hol sápadt vagy a rémülettől, mint az afféle városi kisasszony.
    - És megint elmesélem a régi históriát a városi kisasszonyról, aki egy szót se tud finnül, és a falusi ruháról, és megkérdem, leülhetünk-e mi is a tűz mellé - talán ez a kisasszony is ennék egy falatot.
    - És mit eszik ő itt? - csodálkoznak az emberek.
    - No, éppen azt, amit mások - vágok közbe, mintha csak könyvből olvasnám a feleletet. Az emberek lelkesen hordják a fenyőágakat, hogy arra ülj.
    - Majd leülünk. Te szélen ülsz, hogy biztonságban légy a hátam mögött, ha elfog a nevetés.
    - Milyen gyönyörű! A tűz lobog, a hó olvad a tűz alatt és a tűz körül, és az emberek arca kifényesedik a tűz melegétől. Ki húst, ki halat süt kis fenyőnyársán, és majdnem mindenki megpirítja fagyos kenyerét; az megpuhul, és olyan friss lesz, mintha csak most vették volna ki a kemencéből. Én is faragok nyársat, és megpirítom a mi kenyerünket, és húst is melegítek. A húst aztán kenyérszeletre teszem, és a te részedet apró falatokra vagdalom a késemmel.
    - Az emberek megfeledkeznek az evésről, olyan kíváncsian nézik, hogy mit művelek.
    - Behagas det, fröken? vagyis: szabad, kisasszony? - kérdem én, és megkínállak.
    - Te mosolyogsz, és köszönetét intesz, és természetesen elfogadod és csipegeted a kenyeret. Mikor megetted az első falatot, már nyitod a szádat, és én látom a szemedből, hogy most a lehető legtisztább finn nyelven így kiáltasz fel: Nagyszerű! Nem hittem volna soha, hogy...
    - Tag lite’ till, var sá god’ vagyis: vegyen még egy keveset, legyen szíves! - szólalok meg hirtelen, és szorultságomban még egyszer megkínállak a húsból.
    A leány nem tudott többé uralkodni magán, féktelen nevetésben tört ki.
    - No, hát te nevetsz? - szólt az ifjú. - Ellenkezőleg, elpirulsz, és úgy majszolsz zavarodban, mint egy kis egér...
    - Lám, egészen úgy eszik, mint más közönséges ember, ha nincs se villa, se tányér! - csodálkozik az egyik ember.
    - Én csak nagy nehezen tudom visszafojtani a nevetésemet, és te is ajkadat harapdálod a hátam oltalmában.
    - Azután előveszem a tejes kulacsot, amelyet egy kissé megmelegítettem a tűznél.
    - No, most mi lesz? - kérdi az egyik ember, s várakozva tekintenek reám valamennyien.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740834
    Státusz
    ÚJ    
Webáruház készítés