Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Lie, Bernt: Kalandok a fjordok földjén_MOBI

Lie, Bernt: Kalandok a fjordok földjén_MOBI
540 Ft540

TARTALOM

A vén tudós
A kis gonosztevő ! A szki-verseny hőse.
A fővárosi rokon
Rablósdi
József köpenyege
Vakációban
A halál torkában

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Ez a rokon, ha az ember jobban meggondolja, tulajdonképen nem is kellemes fiú.
    Így gondolkodott lefekvés után Péter, aki meg volt arról győződve, hogy a krisztiániai rokonról ezt a véleményét se az édesapja, se az édesanyja nem helyesli. Hiszen napestig egyebet sem lehet hallani csak ezt:
    - Péternek jó dolga van, nagyszerűen tölti a szünidőt, reggeltől estig annyit mulathat, amennyit csak akar... mert Herman, a krisztiániai rokon ugyancsak vidám, kedves fiú.
    Péter az iskolai év vége felé alig győzte már várni a rokonát s így valóban nem lett volna illő dolog, ha most panaszkodnék, siránkoznék miatta.
    Krisztiániából hirtelen egy ilyen kis városkába jutni, valóban érdekes dolog. Tagadhatatlan, hogy itt az élet sokkal egyszerűbb, mint amott. De hát akkor miért jött ide? Hiszen gondolhatták, hogy kis városban más az élet, mint odafönt a fővárosban.
    Végre is mindennek van határa. Istenem, mennyit kínlódott már az elmult nyolc nap alatt, csakhogy Herman jól érezze magát. Kárbaveszett minden igyekezete, a krisztiániai rokonnak semmi sem volt inyére. Az első ellenvetés minden alkalomkor így kezdődött:
    - Ez a nyomorult fészek...
    És a nyomorult fészek valóban nem állta Krisztiániával a versenyt. A városka házai, még a legszebbek is, egyszerű vityillókká törpültek a krisztiániai paloták mellett. Barátai, akikkel megismertette, egytől-egyig «buta falusi kölykök» voltak, akik minden örömüket abban lelték, hogy nappal az Arndt-féle réten labdáztak, este pedig tolvaj-zsandárt játszottak a városka zegzúgos utcáin, ész nélkül szaladgáltak, kiabáltak, erdei vadak módjára üvöltöttek. A krisztiániai hasonló korban lévő fiúk már rég kinőttek az ilyen fajta kedvtelésből. Nekik már különböző «érdekeik» voltak, egyesületet alakítottak, ujságot szerkesztettek, estefelé pedig szép hölgyekkel korzóztak. Az idevaló lányok, akikkel Bugge-ék házi-mulatságán ismerkedett meg, «buta libák» voltak és ha művelt emberhez illőn szólt hozzájuk, ostobán vihogtak. Nem akarja őket látni többé.
    Ilyenféle okok miatt kerülte a patakban való fürdést is. Ugyanis mindannyian a gátnál fürödtek s az a gyerekes hancúrozás, amit ott véghezvittek, csak gúnyos nevetésre késztette. Valóban különös látvány volt mindez annak, aki a krisztiániai uszodákhoz s a komoly úszóversenyekhez volt szokva. Azonkívül meg tapintatlanok, sőt kíméletlenek az idevaló fiúk s nem átalják szemébe mondani, hogy Krisztiániában kloaka-vízben fürdenek... és több más efélét.
    Nyomban észrevette, hogy mindannyian haragszanak reá. Kisvárosi szokás szerint minden ok nélkül képesek voltak haragudni a fővárosi úrfira. Ő azonban nem tartotta magához méltónak: a haragot haraggal viszonozni. Ha akarná, meg tudná mutatni az egész «pereputtynak», hogy mi a krisztiániai hadd-el-hadd!
    Péter édesapja a két fiú részére uszodai bérletet váltott s meghagyta nekik, hogy naponta kétszer fürödjenek. Ők azonban ehelyett inkább a közeli erdőbe mentek, ott lefeküdtek a fűre s egész nap olvastak. Az olvasnivalót Herman tanácsára Péter vette ki édesapja szekrényéből. A könyv címe: «Gróf Monte Cristo» volt, s mert több könyvet nem sikerült elhozniok, Herman fennhangon olvasta.
    - Bizony a felolvasás a legunalmasabb dolog a világon és «Gróf Monte Cristo» a legképtelenebb ostobaság, - gondolta magában Péter.
    Herman ezzel szemben rendkívül érdekesnek, sőt «izgatónak» találta ezt a regényt, amelyet szerinte minden művelt ifjúnak ismerni kell. Péter ásítozva feküdt a fűben, unatkozva hallgatta Gróf Monte Cristót, miközben az uszodából áthallatszó zsivajra figyelt.
    Az első délutánokat a fiúk társaságában töltötték: az Arndt-féle réten labdáztak. Ezt a mulatságot azonban Katica, «az utálatos béka» egyszerre és mindenkorra elrontotta. Egyszer napnyugta előtt arra felé járkált, meglátta, hogy Péter nem bánja, amint Herman félrehúzódva a többiektől, egyedül csatangol a réten, - hanem vigan labdázik s Katica ezt odahaza beárulta. Este Pétert az édesanyja jól lehordta és ráparancsolt, hogy legyen figyelmesebb; csak olyan játékban vegyen részt, amelyben a krisztiániai rokonnak is kedve telik.
    Hermannak azonban csak egyetlen szórakozáshoz volt kedve: a korzón sétálgatni, közben pedig beülni a cukrászda udvari szobájába s ott rengeteg tésztát, limonádét fogyasztani - hitelre. Igen, a krisztiániai rokon csak hitelre vásárolt. A cukrász szívesen hitelezett neki, mert hisz így mutatkozott be:
    - Preusz Herman... A nagybátyámnál, Preusz konzulnál töltöm a vakációt.
    A finom cukrászsütemények s a habzó limonádé bizonyára kitünő dolgok, de azért mégis megfeküdték a Péter gyomrát. Másféle szórakozást Herman nem óhajtott s a társalgás is mindig ugyanegy tárgyról folyt: a fővárosról, Herman iskolájáról, a barátairól és barátnőiről, a kávéházakról, a villamosvilágításról és a közúti vasutakról. Szó sincs róla, ezek is érdekes dolgok, de itt mással jobban lehetne mulatni.
    Péter már titkon olyasfélét is gondolt, hogy bárcsak elmult volna a szünidő s Herman visszautaznék Krisztiániába. Most bizony sokkal kellemesebb dolognak tartotta az iskolába való járást, mint Hermannal a szünidőzést, Herman ugyanis - a szó köztünk maradjon - utálatos fráter volt...
    Délben, az ebédnél Péter édesapja azt mondta, hogy másnap Simonsen tornatanár úr a «Nixe» gőzösön nagyobb kirándulásra viszi a fiúkat és hogy ő is vett két jegyet Péter és Herman részére. A fjordokon át kimennek a nyilt tengerre s visszafelé egy «vadregényes félszigeten» kötnek ki.
    Péter rendkívül megörült ennek a hírnek, de amikor észrevette, hogy Herman kedvetlen, amiért ilyen gyermekes mulatságra kényszerítik, lassanként elszomorodott. Herman már csak arra volt kiváncsi, hogy lesz-e bőven málnaszörp és habsütemény a hajón. De amikor Péter lelkesedve magyarázta, hogy ilyenkor miféle pompás szórakozás várja a kirándulókat, hogy friss tejfölt-vajat kapnak rozskenyérrel és hogy milyen nagyszerű dolog Hausstein Jören csónakán bejárni a fjordot, egykedvűen vonogatta a vállát.
    Másnap hat órakor indult el hazulról a két rokon és mire a kikötőhöz értek, már tömve volt a «Nixe» jókedvű fiúkkal. A födélzeten, a parancsnoki híd mellett állott Simonsen tornatanár úr s amikor a kirándulók mind a hajón voltak, rövid beszédet tartott. Elmondta, hogy ez alkalommal ő nem megy el a kirándulásra, mert azt akarja, hogy a fiúk teljes szabadságot élvezzenek. Hausstein Jörennel mindent részletesen megbeszélt s most már a fiú becsületérzésére bízza a továbbiakat. Ezután négy fiút kiválasztott Simonsen s ezeket bízta meg a kirándulás vezetésével. A négy fiú: Haassted Krisztián, Gabrielsen Vilmos, Bech Antal és Preusz Herman, - a krisztiániai rokon - volt.
    Amikor Simonsen elhagyta a hajót, Haasted Krisztián fölkiáltott:
    - Éljen Simonsen tanár úr!
    - Éljen, éljen! harsogták a fiúk s ezalatt a «Nixe» már útnak is indult a ragyogó, napsugaras időben. Péter túláradó boldogsággal ment oda Hermanhoz: gratulálni akart neki a nagy kitüntetéshez. De az «előkelő rokon» ásítozva ült egy nádszéken s savanyú arccal nézte a tengert.
    A félsziget kikötőjében Jören és házanépe várta a kirándulókat. Jören házának tágas udvarán vertek tanyát s nyomban reggelihez láttak. A gazda, a felesége és kilenc gyermeke nagy kancsókban tejet hoztak ki a házból.
    A reggeli után mindent visszaraktak a helyére, amint az rendes emberekhez illik s most játszani kezdtek. Három labdázó csapat alakult, néhányan bújósdit játszottak, a legkisebbek pedig Jören öreg béresével kimentek a mezőre szénát rakni. Minden úgy ment, akár a karikacsapás, épen csak Herman volt levert: egymaga sétált föl és alá a parton.
    Péter nagy kísértésben volt. Egy ideig mellette maradt, egyre nógatta, hogy vegyen részt az egyik labdajátékban. De minden ékesszólása kárba veszett. Herman nem akart «ezekkel a gyerekekkel» együtt «helytelenkedni».
    - Beláthatod, - mondta azután Péter - hogy szólnom kell nekik... várnak... hogy nincs kedved játszani.
    - Megmondhatod, - hangzott az egykedvű válasz.
    Péter nyomban elsietett s a következő percben már a labdázók közé vegyült. Jó kedve azonban, ahányszor csak a part felé nézett s ott megpillantotta Hermant, mindig el-elhagyta. Ennél talán még keservesebb volt az, hogy Herman eljárását állandóan mentegetnie kellett a barátai előtt, akik érthető módon ugyancsak haragudtak reá.
    Jören később ebédelni hívta az ifjakat. Éhesen siettek be a házba, ahol az összes szobákban terített asztalok várták őket. Az ebéd valóban finom tejföl és más eféle volt rozskenyérrel s utána kitünő túrosrétest is kaptak.
    A fiúk nagyszerűen érezték magukat, általános volt a megelégedettség s a tányércsörömpölés mellett olyan vígság támadt, hogy a nagy zajtól alig értették meg az egymás szavát.
    Herman, az előkelő rokon is részt vett az ebéden, - az ember még a legkeserűbb «világnézetek» mellett is megéhezik - és a fiúk asztalához ült, de a tejfölből nem evett és egy szót sem szólt a szomszédaihoz.
    Gabrielsen Vilmos egyszerre csak odakiáltott neki:
    - Na, ilyesmi nincs Krisztiániában, úgy-e?
    - Bizony nincsen. Ott még kint a fjordoknál is elsőrendű vendéglők vannak.
    - De ott nem lehet úgy játszani, mint itt.
    - Az igaz, de viszont kitünő ételeket adnak ebédre és nem holmi tejfölt.
    - Micsoda fráter vagy te, - kérdezte hirtelen Jören, aki ép a szék mögött állt, - ha még azt sem tudod, hogy a legjobb tejfölt, aludtejet és vajat nálam lehet kapni?
    Herman, az előkelő rokon elvörösödött, míg a fiúk hangos hahotára fakadtak. Alig távozott el Jören az asztal mellől, Bech Antal így szólt Hermanhoz:
    - Talán Krisztiániában az a szokás, hogy a vendégszeretetet az étel szidásával viszonozzák?
    - Nem tudtam, hogy Jören úr a szobában van.
    - De azt tudtad, hogy az ő szobájában ülsz és az ő vendége vagy?
    - A te megjegyzéseid nem érdekelnek.
    - De én érdeklődöm az iránt, hogy mindnyájan tisztességesen viseljük magunkat, ha közös kiránduláson vagyunk.
    Hangos veszekedésbe fogtak, de a többiek hamarosan elcsitították őket, hogy az általános jó hangulat oda ne legyen.
    Ebéd után elhatározták, hogy mindannyian indiánosdit fognak játszani.
    Hermanon, úgy látszik, fogott a lecke, mert most kijelentette, hogy ő is velük tart. Amikor azonban játszani kezdtek, egész sereg oktondi tanáccsal s akadékoskodással bosszantotta a társait.
    - Nem elég egyszerű háborusdit játszani, hanem fejleszteni kell a dolgot, mondta fontoskodva. A kisebbeket tegyék meg squaw-oknak, asszonyoknak, akiket aztán elrabolnak, elrejtenek és fölkutatnak. Ilyen módon lesz egy kis értelme is a játéknak, lesz egy kis regényes íze.
    Hosszas vita indult meg ezután. Végre is elfogadták Herman indítványát - nem akarták, hogy az ellenkezéssel elmérgesítsék a dolgot.
    Aztán mindannyian az erdőbe mentek. Lándzsákat, nyilakat, pajzsokat készítettek s amint így fölfegyverkeztek, nyomban kitört a háború: az erdő csak úgy visszhangzott az indiánok csatakiáltásaitól.
    Hirtelen vészjel szakította meg a kiabálásokat.
    - Gyülekezzünk! - kiáltotta valaki s nemsokára mindannyian kiértek az erdő szélére, ahol Bech Antal tizenkét squaw-val veszekedett.
    - Mi történt? - kérdezték mindenfelől ijedten.
    - Ezek a fiúk, - mondta Bech - nem akarnak squawok lenni.
    - Nem vagyunk leányok, - mondták a squaw-jelöltek - és nincs kedvünk asszonyszerepet játszani.
    - Tehát sztrájkoltok? - kérdezte nevetve Bech.

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982426
Webáruház készítés