Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Lewis Wallace: Ben Hur_EPUB

Lewis Wallace: Ben Hur_EPUB
540 Ft

"Regény Krisztusról" - állítja a világhírű - évekkel ezelőtt hazánkban is játszott monstre film által méginkább elhíresült - bestseller alcíme. Valójában nem Jézus életregényéről van szó, hanem a címszereplő élettörténetéről, amely Jézus korában játszódik. Ben-Hur, egy dúsgazdag jeruzsálemi fejedelem (fiktív alakról van szó, még csak nem is volt ilyen rang Heródes idejében) egyetlen fia, aki persze hazáját szerető, a római hódítókat gyűlölő zsidó. Épp e róma-ellenessége miatt gyűlik meg a baja a hatóságokkal, akik mondvacsinált ürüggyel életfogytiglanig gályára ítélik. A szinte még gyermek Ben-Hur azonban nem pusztul el a gályán, sőt, az állandó evezés következtében a világ legerősebb férfijává fejlődik. Amikor sikerül megszöknie a rabságból, összetalálkozik apja régi, hű "bankárával", aki folyósítja neki - persze titokban - az apai vagyon nemcsak hogy megmentett, de jelentősen meg is gyarapított hatalmas összegeit. A csodaszép, mérhetetlenül erős, minden divatos sportágban (például kocsihajtásban) verhetetlen, ráadásul dúsgazdag Ben-Hur igazi akciótörténetbe illő események sorozatában vesz elégtételt a rómaiakon a hazáját és saját magát ért sérelmek miatt, de ezenközben ideje van arra is, hogy megismerkedjen a jézusi tanokkal, kiválassza az érte rajongó nők sokaságából azt, aki egyedül méltó szerelmére, és végül hogy a terjeszkedni kezdő, ám súlyos anyagi gondokkal küzdő keresztény egyház nagy támogatója legyen...
Az érdemtelenül nagy népszerűségnek örvendő mű ma sem marad hatástalan. (Legeza Ilona)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Találkozás a sivatagban.

    A Dzsebel esz Zubleh ötven mértföldnél is hosszabb, keskeny hegylánc és kacskaringói a térképen olyan hernyóhoz hasonlítanak, mely délről észak felé mászik. Vörös-fehér szikláiról a kelő nap irányában csak az arab sivatag látható. A hegy lábait az Eufratesztől hordott sivány homok takarja; mert a hegység Moáb és Ammón legelőit védi nyugaton, hogy el ne árassza őket is a sivatag homokja.
    A vén Dzsebel számtalan vádinak, vagyis patakmedernek a szülője, melyek, átmetszvén a római utat, egyre mélyebbre vonják barázdáikat, amint tovahaladnak, hogy az esős időszak patakjait a Jordánba, vagy végső medencéjükbe, a Holt-tengerbe ömlesszék. E vádik egyikéből, mely a Dzsebel legvégső pontján keletkezik, s északkeleti irányban végül a Jabbók folyó medrévé szélesedik, egy utas bukkant elő, aki a sivatag fensíkja felé haladt. Külsejéről itélve mintegy negyvenöt éves lehetett. Derékig érő szakálla, mely egykor koromsötét volt, deresedni kezdett. Arcát, mely barna volt, mint a pörkölt kávé, úgy eltakarta a vörös kufijeh a (fejre való kendő), hogy csak részben volt látható. Nagy, sötét szemét olykor-olykor fölemelte. Öltözete keleties volt, de a szabását részletesebben leírni nem lehet, mivel parányi sátor alatt, nagy fehér tevén ült.
    A derék állaton meglátszott, hogy telivér, sziriai fajta: csupa erő és izom; hosszú lépései, biztos és zajtalan járása mind oly tulajdonságok, melyek megfizethetetlenek a «sivatag hajójá»-ban. A szokásos kantár skárlát rojtokkal takarta a homlokot, de nem volt hozzá zabola a lovas, sem szíjj a hajtó számára. A hátán levő alkotmány alig volt négy láb hosszú, s úgy állt egyensúlyban, hogy mindkét oldalán egy-egy faláda húzta lefelé; puhára kárpitozott és behúzott belsejében tetszése szerint ülhetett, vagy félig ledőlve fekhetett az utas, és fölötte zöld sátor feszült.
    Midőn a dromedár a vádinak utolsó mélyedéséből is kiemelkedett, az utas a hajdani Ammónnak határához ért. Előtte terült el a sivatag: még nem a sívó homok birodalma, de már az a terület, hol a növényzet törpülni kezdett. A tevét mintha észrevétlenül egyre jobban hajtotta volna valami; meggyorsította lépteit, fejét egyenest a szemhatár felé fordította, tág orrlyukain keresztül nagyokat húzva lélekzett. Egyes mélyedésekben száraz levél zörgött a földön. A levegőt ürömhöz hasonló illat édesítette meg. Pacsirta és csicsergő parti fecske bukkant fel itt-ott és az útból fehér foglyok futottak el fütyölve és kodácsolva. Nagy ritkán egy-egy róka vagy hiéna eredt gyors ügetésnek, hogy biztos távolból vegye szemügyre a betolakodókat. Jobbfelől a Dzsebel halmai emelkedtek és gyöngy-szürke fátyol takarta őket; legmagasabb csúcsaik fölött egy ölyv lebegett széles körökben, kiterjesztett szárnyakkal. De a férfiú a zöld sátor alatt mindezekből nem látott semmit; merően, szinte ábrándozva nézett a távolba, mintha látná a célját és a teve tartása is olyan volt, mintha vezették volna.
    Végre déltájban, amikor az utas már messze bent járt a sivatagban és a Dzsebel ormai is letüntek a szemhatárról, a teve magától megállt és sajátságos nyögést hallatott, mellyel mindig a túlterhelés ellen tiltakozik, vagy figyelmet és pihenést kér. Erre a gazda megmozdult, mintha álomból ébredt volna föl. Fölnézett a napra, a vidéket minden oldalról hosszasan és gondosan áttekintette, majd, mintha kedvére ütött volna ki a vizsgálat, elégedetten bólintott, mintha mondaná: «Végre, valahára!» Egy pillanat mulva keresztbe tette kezét a mellén, a fejét lehajtotta és halkan imádkozott. E jámbor kötelesség végeztével halkan rikkantott: - ikh! ikh! - mire a teve, közben nyögve, lassan letérdelt. Ekkor az utas lábát az állat karcsú nyakára tette és a homokra lépett.
    Most látszott csak, hogy az utas mily előkelő, fejedelmi alak. Megoldván a selyem zsinórt, mely a kufijéh-t fejéhez erősítette, hátra tolta a rojtos ráncokat, míg az arca födetlen lett. A sötét, csaknem fekete szinű arc, az alacsony, széles homlok, a sasorr, a külső szemszögletnek némi fölfelé hajlása, meg a dús, egyenes, durva és ércfényű hajzat, mely számos fürtben omlott a vállra, mindjárt elárulta a származását. Ilyenek voltak a fáraók és a későbbi Ptolemeuszok; ilyen volt Mizraim, az egiptomi faj apja. Kámiszt viselt, mely szűk ujjú, elül nyitott, fehér pamut-ing és egészen bokáig ér, a gallérja és melle pedig himzett; föléje barna gyapjú-köpenyt húzott, mely szennyes-sárga széllel volt egészen körülszegve. Lábát szandál védte, s ezt puha szíjjak szorították a bokájához.
    A vándor tagjai elzsibbadtak, mert a tevén-ülés hosszú és fárasztó volt; azért megdörzsölte kezeit és topogott a lábával, körüljárta hűséges szolgáját, mely kérődzésében nyugodt elégültséggel hunyta be ragyogó szemeit. Közben az utas gyakran megállt és kezeiből ernyőt csinálva, a szemhatár legszéléig átvizsgálta a sivatagot, de arcát mindannyiszor csalódás tette borussá. Nyilvánvalóan várt valakit, sőt bizott is abban, hogy a várva-várt társaság megérkezik. Addig is előszedett a ládájából egy vörös-fehér csikos, kerek pokrócot, egy nyaláb vesszőt és egy erős nádat, melyekből gyorsan sátort hevenyészett, majd egy kárpitot vagy négyszögletes szőnyeget hozott elő s azt a sátornak napellenes oldalán a földre terítette. Ennek végeztével ismét a homoktengert fürkészte, mely a delelő nap tüzétől sötét volt.
    - Eljönnek - mondá nyugodtan. - Aki engem vezérelt, az vezérli őket. Elkészítek mindent.
    Néhány marék babbal megetette a tevét, aztán pálmarostokból font tálakat, kis bőrtömlőkben bort, szárított és füstölt ürühúst, magvatlan sámit, vagyis szír gránátalmát, datolyát, sajtot és kovászos-kenyeret szedett elő a feneketlennek látszó ládából s ezt mind behordta a sátor szőnyegére, végül pedig három darab selyemszövetet rakott körbe, annak jeléül, hogy még két vendégre számít.
    Most már minden elkészült. És ime, amidőn kilépett: keleten, a sivatag arculatán egy sötét folt tünt föl. Az idegen megállt, mintha lába a földbe gyökerezett volna; a szeme kitágult, testét borzongás járta át, mintha valami természetfölötti érte volna. A folt pedig nőttön-nőtt; tenyérnyi nagyságú lett és végre határozott körvonalakat öltött. Kevéssel később már látszott a hatalmas dromedár, mely hindosztáni utazó sátort hordozott a hátán. Erre az egiptomi keresztbe tette kezét a mellén és szemét az égre emelte.
    - Csak az Isten nagy! - kiáltott föl, és a szeme megtelt könnyel, a szive félelemmel.
    Az idegen közeledett, végre megállt. Mintha álomból ébredt volna föl, pár pillanatig révedezve nézte az egiptomit, majd tevéjének nyakáról a homokra lépett. Egy pillanatig egymásra néztek; azután mindakettő előre ment és amikor szemben álltak egymással, jobb karját mindegyik a másiknak vállára tette, balját pedig az oldalára és állát először a mellnek bal, azután a jobb felére nyugtatta.
    - Béke veled, ő az igaz Istennek szolgája! - kezdte az idegen.
    - És veled, ó testvér az igaz hitben! - felelte hévvel az egiptomi. - Béke veled és üdvözlégy!
    Az ujonnan érkezett magas és szikár volt, sovány arccal, beesett szemmel, a haja és szakálla fehér, teste szine pedig a fahéj és a bronz szine közt ingadozott. Ő is fegyvertelen volt. Öltözete hindosztáni; süvege fölé széles redőkben turbán módjára sál csavarodott; ruházatának szabása az egiptomiéhoz hasonlított, azzal az eltéréssel, hogy a köntöse rövidebb volt s alóla a bokán összekötött, bőráncú bugyogó látszott ki. Lába szandál helyett piros bőrből készült, hegyes végű papucsba volt bujtatva. Megjelenése előkelő, fönséges és szigorú volt. Hófehér ruhájában nem is e világról valónak látszott, csak a szeme árulta el, hogy gyarló ember, mert könnyben úszott, midőn az egiptominak melléről fölemelte arcát.
    - Csak az Isten nagy! - kiáltotta ekkor.
    - És áldottak, akik neki szolgálnak! - felelte az egiptomi, csodálkozván, hogy saját kiáltásának az ismétlését hallja.
    - De várjunk - tette hozzá - várjunk; mert lásd, amott jön a harmadik!
    Éjszak felé néztek, ahol már tisztán kivehető volt a harmadik teve, ép oly fehér, mint a többi. Hajóként ringatózva közeledett a nemes állat és a két utas, mindketten egymás mellett állva, várakozott, - várakozott, míg az ujonnan érkezett odajött, leszállt és hozzájuk lépett.
    - Béke veled, ó testvér! - mondá, miközben a hindut megölelte.
    - Legyen meg Isten akarata! - felelte a hindu.
    Az utoljára érkezett épen nem hasonlított barátaihoz: termete karcsúbb volt, az arc szine fehér; hullámos, szőke haja művésziesen koronázta kicsiny, de szép fejét; sötét-kék szemének melegsége finom elmének és nyájas, derék természetnek a jele volt. Feje födetlen, s ő maga fegyvertelen vala. A tiruszi takaró redői alatt rövid ujjú és alacsony gallérú tunika látszott, mely csaknem térdig ért és zsinór szorította a testhez, de nyakát, karját és lába szárait meztelenül hagyta. Lábát szandál födte. Ötven, talán több év mult el fölötte, alig hagyván rajta más látható nyomot, mint hogy a magatartása méltósággal teljes, a beszédje higgadt és komoly lett. A bölcsője Hellász földjén ringott és kék szemeiben a görögség derült filozófiája mosolygott.
    Midőn karját az egiptomiról levette, az utóbbi reszkető hangon mondta:
    - A lélek először engem hozott; azért azt hittem, hogy én vagyok kiválasztva testvéreim szolgálatára. A sátor rendben, a kenyér törésre kész. Engedjétek, hogy tisztemet teljesítsem.
    Mindegyiket kézen fogva, bevezette őket, s lehúzván szandáljaikat, megmosta lábukat, vizet töltött a kezükre és törülközőkkel megtörülte. Azután pedig, megmosván saját kezét, így szólt:
    - Viseljük gondját magunknak, atyámfiai, amint kötelességünk megkivánja és együnk, hogy erősek legyünk hátralévő napi kötelességünk teljesítésére. Evés közben megtudhatjuk, kik a többiek, honnét jönnek és hogyan kapták a meghívást.
    A lakomához vezette és úgy ültette őket, hogy egymással szemben voltak. Fejüket egyszerre hajtották meg, kezüket keresztbe tették a mellükön és egymáshoz szólván hangosan, ezt az egyszerű könyörgést mondák:
    - Mindenek Atyja, Isten! a mink van, tetőled van; fogadd hálánkat és áldj meg minket, hogy folytonosan a te akaratodat teljesítsük.
    Ez utolsó szavaknál fölemelték szemüket és csodálkozva néztek egymásra. Mindegyik oly nyelven beszélt, melyet a többi azelőtt soha sem hallott; de mindegyik teljesen megértette, amit a más kettő mondott. Lelküket isteni megindulás járta át; mert erről a csodáról ráeszméltek Isten jelenlétére.
    *
    A most leírt összejövetel Róma 747-ik esztendejében történt. December hónap volt s a Földközi-tengertől keletre fekvő vidékeken tél uralkodott. A kis sátorban levő társaság jóizűen evett s a bor után elbeszélgetett.
    - Az idegen országban utazónak mi sem oly kedves, mintha megtudja jó barátja nevét - mondá az egiptomi, ki a lakománál a házigazda tisztét vitte. - Itt az ideje, hogy megismerjük egymást. Azért, ha úgy tetszik, az szóljon először, aki utoljára érkezett.
    Erre a görög, mintha vigyázna magára, kissé vontatottan kezdett szólni:
    - Amit mondani akarok, testvéreim, oly különös, hogy alig tudom, hol kezdjem, vagy hogy mit is mondjak. Még magamat sem értem. Legföllebb arról vagyok bizonyos, hogy földöntúli akaratnak engedelmeskedem és hogy a szolgálatom szakadatlan öröm. Máskülönben Gáspár, az athénei Kleantesz fia vagyok. Hazámnak éjszaki részén, Thesszáliában - folytatá a görög - van egy hegy, ahol Zeus lakozik, kit honfitársaim istennek hisznek; a hegy neve Olimposz. Ide vonultam, mert megvetettem hazám bölcseinek sivár fejtegetéseit az élet céljairól, a természet örök rejtélyeiről, melyeket úgy akartak megfejteni, hogy az embert állították a mindenség középpontjába, mint hogyha érette történnék minden a világon. Egy dombon, hol a nyugatról tova nyuló hegység délkeletre hajlik, barlangot találtam és ebbe költöztem, hogy elmélkedjem az élet céljáról és az ember rendeltetéséről a földön. Remete-lakomnak ajtaja a tenger egyik nyelvére, a thermei öbölre nyilik. Itt láttam egy napon, hogy a tovavitorlázó hajóról egy férfit a tengerbe löknek. A boldogtalan partra úszott. Én befogadtam és gondját viseltem. Zsidó ember volt; és tőle tudtam meg, hogy nekik külön Istenük van, aki választott népének atyja, törvényhozója és királya, nemzetének történetében és törvényeiben jártas. Beszélt a prófétákról, kik az első kinyilatkoztatást követő századokban Istennel érintkeztek és kijelentették, hogy Isten, a Messiás, ismét el fog jönni. És ez a második eljövetel küszöbön van: minden pillanatban várják Jeruzsálemben.
    A görög elhallgatott és arcáról eltünt a derültség.
    - Igaz, - mondá kis vártatva, - igaz: azt is mondta nekem a zsidó, hogy Isten és a kinyilatkoztatás, amelyről beszélt, egyedül a zsidókat illeti, és aki eljövendő: a zsidók királya lesz. - «A világ többi részének hát mit sem ád?» - kérdém. - «Nem» - volt a büszke válasz. - «Mert mi vagyunk az ő választott népe!»
    Midőn a zsidó eltávozott és újra egyedül voltam, egy éjjel, barlangom szájánál ülve, megint az élet céljairól elmélkedtem. Ekkor hirtelen, lenn a tengeren, vagyis inkább a sötétben, mely ráborult a tengerre, fényes csillagot láttam felragyogni; a csillag lassan emelkedett, egyre közelebb jött, majd megállt a domb és ajtóm fölött, úgy, hogy a fénye teljesen reám sütött. Lerogytam és elaludtam, mire álmomban hangot hallottam, mely így szólt:
    «Ó Gáspár! Hited diadalt aratott! Boldog vagy! Más kettővel, kik a föld legszélső részeiről jönnek, meg fogod látni őt, aki meg van igérve. Légy bizonyság felőle és az ő érdekében. Reggel kelj útra, találkozzál velük, és bizzál a Lélekben, aki vezérelni fog».
    - És reggel fölérzettem a Lélekkel, ki a napét is felülmuló világosságot árasztott bennem. Letettem remete ruhámat s úgy öltöztem föl, mint régente... A rejtekhelyről elővettem a kincset, melyet a városból hoztam. Egy hajó vitorlázott arra. Reákiáltottam, fölvettek, és Antiókhiában partra szálltam. Ott vettem a tevét és fölszerelését. Az Orontesz partjait ékesítő kerteken és gyümölcsösökön keresztül Emesszába, Damaszkuszba, Boszrába és Filadelfiába utaztam; onnét ide. És így, ó testvérek, hallottátok történetemet. Most hadd hallom én is a tiéteket.
    Az egiptomi és a hindu egymásra néztek; az előbbi legyintett a kezével, az utóbbi meghajolt s így kezdé:
    - Testvérünk jól beszélt. Bár az én szavaim is oly bölcsek lennének.
    Egy pillanatig elgondolkozott s aztán folytatta:
    - Testvérek, a nevem Menyhért. Én hindu születés vagyok. Nemzetem volt az első, mely a tudomány mezőin járt és könyvekbe gyűjtötte a Szent-Szabályokat, beléjük foglalván a hindu elme minden erőfeszítését mely Isten és a lélek rejtélyének megfejtésére törekedett. Szent könyveink tanítása szerint három-egy az isten: Bráma, Visnu és Siva. Ezek közül Brámát mondják fajunk szerzőjének. Szájának lehelletéből a brámán-kaszt jött létre, mely hozzá leghasonlóbb lévén, a legmagasabb és legnemesebb, a hitnek és tudománynak egyedüli tanítója. Én született brámán vagyok. Életem folyását szigorú törvények szabályozták. Nem járhattam, ehettem, ihattam vagy alhattam, hogy valamely szabály megsértését ne kockáztattam volna. És a büntetés, ó testvérek, a büntetés, mely lelkemre várt! A mulasztás fokozatai szerint lelkem az egek egyikébe ment; - Indráé a legalacsonyabb, Brámáé a legmagasabb; vagy visszaűzték a földre, hogy tovább éljen egy féreg, a légy, a hal, vagy barom testében. És a tökéletes életmód jutalma is csak az volt, hogy a lélek beleolvadt Bráma lényébe, ami nem boldogságot jelentett, hanem csak abszolut nyugalom volt.
    A derék férfiú ráncos arca láthatólag kigyult, amint tovább folytatta:
    - A szeretet boldogsága a cselekvésben áll; próbája az, hogy mit akar valaki tenni másokért. Nem tudtam nyugodni. Mikor láttam a sok nyomort és ezzel szemben a szabályokba szorított vallás ridegségét, megszántam és szeretni kezdtem a szenvedő emberiséget. De mikor a szeretet kötelességeiről akartam prédikálni, a hallgatóim mind elszökdöstek tőlem, vagy az életemre törtek. Végre egész Indiában nem volt hely, ahol békében vagy biztonságban lehettem volna, még a száműzöttek közt sem. Ekkor oly zugot kerestem, ahol, Istent kivéve, mindentől elrejtőzzem. A Gangesz mentén haladtam fölfelé, egész a forrásig, messze föl a Himalájákba, hogy egyedül Istennel lakozzam, imádkozva, bőjtölve és a halálra várakozva.
    Szava ismét félbeszakadt, és a csontos kezek hevesen összekulcsolódtak.
    - Egy éjjel a tó partjain jártam s a hallgatózó csendben így szóltam: «Mikor jön el az Isten, hogy követelje a magáét? Nem lesz hát megváltás?»... A vizen hirtelen egy fény kezdett reszketve fellobbanni; csakhamar egy csillag jött föl és megállt a fejem fölött. A fényesség elkábított. Míg a földön feküdtem, végtelenül kedves hangot hallottam, mely így szólt: «Szereteted diadalmaskodott. Boldog vagy, ó India fia! A megváltás közel van. A föld távol részeiből való más kettővel meg fogod látni a Megváltót és bizonysága léssz, hogy eljött. Reggel kelj útra és találkozzál velük; helyezd minden bizalmadat a Lélekbe, aki vezérelni fog.»
    - És ettől az időtől fogva - sóhajtotta Menyhért boldogan: - a fény velem maradt; és így tudtam, hogy az a Léleknek látható jelenléte. Reggel neki indultam a világnak azon az úton, amelyen jöttem. Egy sziklahasadékban roppant értékű követ találtam, melyet Hurdvárban eladtam. Lahóron, Kabulon és Jezden át Iszpahánba értem. Itt vettem a tevét és innen Bagdadba mentem, mindig egyedül, de mitől sem tartva, mert a Lélek velem volt és most is velem van.
    Az élénk görög örvendezve ölelte meg a hindut, az egiptomi pedig részvéttel így szólt:
    - Üdvözöllek, testvérem. Sokat szenvedtél, de végre is diadalmaskodtál. Ha szivesek vagytok meghallgatni, most megmondom, ki vagyok, és miképen jöttem ide. Én Boldizsár vagyok az egiptomi. A történelem velünk kezdődött. Mi örökítettük meg először az eseményeket, amelyeket az emlékek megőriztek. A paloták és templomok homlokzataira, obeliszkekre, a sírok belső falaira felírtuk királyainknak neveit és tetteit; és a finom papiruszokra biztuk bölcselkedőink bölcsességét és vallásunk titkait - az összes titkokat, egynek kivételével, amelyről azonnal szólok. Ez pedig az, hogy hazámban mindig két vallás volt: az egyik titkos, a másik nyilvános; az egyiknek sok istene volt s ezt a nép vallotta; a másik az egy Istené, melyet csupán a papság ápolt. Hiába volt a sok százados elnyomás, a királyok minden pusztítása, az ellenségek minden beavatkozása, az idők minden változása. A hegyek alatt levő maghoz hasonlóan, mely idejére vár: élt a dicső igazság; és ez - ez az ő napja!
    Az egiptomi egy korty vizet ivott a közellevő tömlőből és folytatta:
    - Alexandriában születtem, s mint herceg és pap, az osztályomnak megfelelő nevelésben részesültem. De nagyon korán kételkedni kezdtem. A megszabott hitnek egy része az volt, hogy a halál után, a test megsemmisültével, a lélek megint előbbi fejlődését kezdi meg a legalacsonyabb foktól föl az emberségig: és ez a lélekvándorlás teljesen független attól, hogy jó vagy rossz volt-e életében az ember? Ez az igazságtalanság megdöbbentett. Ha Isten, mint tanítóm hirdette, igazságos, miért nincs különbség a jó és a rossz között? Addig tünődtem és elmélkedtem ezen, míg végre világossá, bizonyossággá lett előttem, hogy a halál csak az a való pont, melyben a gonoszak megmaradnak vagy elvesznek, míg a hívők egy fensőbb életre kelnek; és ez az élet - tevékeny, vidám, örök élet - élet az Istennel! Ekkor elgondoltam: Miért legyen az igazság továbbra is a papság önző vigasztalásának titka? Egy napon tehát megálltam a Brucheiumban, Alexandriának legnépesebb negyedében és szónokoltam. Istenről, a lélek, a jog és a bűn, és az ég, az erényes élet jutalma felől beszéltem. Hallgatóim először bámultak, azután kacagtak, nevetségessé tették Istenemet és gúnnyal sötétítették el mennyországomat. Hogy ne vesztegessem az időmet tovább hiába, kitértem előlük.
    A hindu nagyot sóhajtott:
    - Testvér, az embernek ember az ellensége.
    Boldizsár tovább beszélt:
    - Sokat gondolkoztam azon, hogy mi lehet kudarcomnak az oka és végre rájöttem, hogy: aki reformot akar kezdeni, ne menjen a nagyok és gazdagok közé, hanem inkább azokhoz, akiknél a boldogság pohara üres: a szegényekhez, az alázatosakhoz. E naptól fogva, ó testvérek, föl és alá utaztam a Niluson, a falvakba és az egyes törzsekhez, az egy Istent, az igaz életet és a mennybeli jutalmat hirdetve. Jót tettem - de nem illik mondanom mennyit. Én tehát tudom, hogy a világ egy része érett annak a befogadására, akinek fölkeresésére megyünk.
    Pirosság öntötte el a beszélő sötét arcát; de leküzdvén érzelmeit így folytatta:
    - És hittem, hogy el fog jönni; csak az a kétség gyötört, vajjon megláthatom-e, megérem-e a világ megváltását? És, amikor egy éjjelen Bar-el-Abiadon túl elmélkedve sétáltam a tó partján, úgy tetszett, hogy a víztükörben fénylő csillagok egyike fölszáll a fejem fölé és ott megáll, hogy szinte kézzel is elérhettem volna. Lerogytam és elfödtem arcomat, míg fölöttem megcsendült egy nem földi hang: «Jó cselekedeteid győztek. A megváltás küszöbön van. A világ távol vidékéről más kettővel együtt meg fogod látni az Üdvözítőt és bizonyságot teszel róla. Reggel indulj el és találkozzál velük. S midőn mindnyájan Jeruzsálembe, a szent városba érkeztek, kérdjétek a népet: hol van az, ki a zsidóknak királyul született? mert mi Keleten láttuk csillagát és imádására vagyunk küldve. Vesd minden bizalmadat a Lélekbe, aki vezérel téged».
    - És a fény benső világossággá lőn - folytatta Boldizsár: - mint kormányzó és kalauz velem maradt. A folyón levezetett Memfiszbe, hol neki készültem a sivatagnak. Tevét vettem és pihenő nélkül ide siettem a szuezi és kufilehi úton s Moáb és Ammón tartományokon keresztül. Isten velünk van, ó testvéreim!
    Csönd lett, melyet sóhajok szakítottak és könnyek szenteltek meg. Majd együtt kimentek a sátorból a sivatagba, amely oly csendes volt, mint nyári éjszakán a temető. A nap csaknem leáldozott. A tevék aludtak.
    Kevéssel később szétszedték a sátort s a lakoma maradványaival együtt visszarakták a ládába; azután mindegyik felült a tevéjére és megindultak a hideg éjszakában, egyenest nyugati irányban. Lassanként feljött a hold. És, amint a három hatalmas, fehér teve nesztelen léptekkel tovasietett a csillagos éjszakában, hirtelen, nem magasabban, mint egy alacsony dombtető, lobogó láng lobbant föl előttük a levegőben; midőn oda néztek a lobogó láng vakító fényű gömbbé tömörült. Szivük hevesen dobogott a lelkük megrendült, és egy hanggal kiáltottak föl:
    - A csillag! a csillag! Isten velünk van!...
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649169
Webáruház készítés