Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Lev Tolsztoj: A kozákok_MOBI

Lev Tolsztoj: A kozákok_MOBI
790 Ft790

Lev Tolsztoj A kozákok című írása önéletrajzi jellegű, Tolsztoj kaukázusi katonáskodásának élményei ihlették. A főhős Olenyin, nyilván magát az írót tükrözi. Olenyin fiatal, gazdag és céltalan – magunkra ismerhetünk benne. „Sem fizikai, sem erkölcsi béklyót nem ismert, mindent tehetett, és semmit sem kellett tennie, nem kötötte semmi.” Olenyin személyében az író minket visz el a távoli érthetetlen és vad vidékre, hogy lássuk legalább, amiről csak hallottunk.
A kozákok közül a hűséges doniakat – háromezer családot – vezényelték át 1792 elején az egyre veszélyesebb kaukázusi térségbe, a Tyerek folyó mellé, ahol aztán erődítmény-falvakat építettek. Közéjük vezet bennünket a mesélő, hogy Olenyin szemén keresztül megmutassa nekünk egy harcos nép mindennapjait, ahogyan azt egy békés helyről érkező, teljesen más kultúrájú, de nyitott, érdeklődő fiatalember láthatja. A kozákok társadalma az európaiak számára furcsa és feje tetejére állított.
Minden munkát az asszonyok végeznek, a falu megélhetése tőlük függ. Ezért aztán önállóak, kemények, öntudatosak és – Tolsztoj szemével – egészségesek és gyönyörűek. Bár látszólag rabszolgaként dogoznak, de „a nő testileg és jellemileg igen erősen kifejlődik és, noha látszólag aláveti magát a férfi akaratának, hasonlíthatatlanul nagyobb súlyt és tekintélyt nyer a családi életben, mint a nyugati nő.” A fiatal, szerelmes természetű Olenyin szemében valódi csoda mindegyik, semmivé, sápadt kísértetté válnak mellettük a jól nevelt úrilányok kiket eddig ismert.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A remény napsugara villant meg lelkében. Hallotta a Terek egyhangú moraját, majd hangok ütötték meg fülét. Oroszok voltak. Odébb a nagy síkság terült el, megcsillant a folyó felszíne, látta az őrállomás tornyát, mellette egy felnyergelt lovat és mindez olyan megelégedett nyugodtsággal töltötte el, mintha rég látott tájat pillantott volna meg. A nap utolsó sugarai áthatottak a felhőkön, biborszínnel vonták be a Terek felszínét; eloszlott az egész tájon, a nádason, az őrtornyon, az őrt álló kozákokon, a kik a torony mellett álldogáltak s akik között Lukasa vonta magára Olenin figyelmét különös, eleven külsejével.
    Azután az őrállomáshoz ment. Köszöntötte a kozákokat, kik nem sokat hederítettek rá. Bement az őrszobába. Itt is hidegen fogadták. Cigarettára gyújtott s várt, hogy majd talál valami módot, ami alkalmat ad neki, hogy szóba keveredhessék a kozákokkal, de azok nem sokat törődtek Oleninnel; először mert czigarettázott, másodszor mert mással voltak elfoglalva. A hegyekből csecencek jöttek át, a kik között voltak az agyonlőtt rokonai is. Ki akarták váltani a holttestet. Az agyonlőtt fivére magas, nyúlánk alak volt, veres szakállal. Nyugodt, hideg ember volt. Nagyon hasonlított agyonlőtt testvéréhez. Nem vegyült a többiek közé; visszavonult a fa árnyékába s nyugodtan szívta pipáját. Nagyokat köpködött s időnként rövid parancsot osztogatott kísérőinek. Olenin a holttesthez lépett, sokáig nézte őt. Fivére mérges pillantásokat vetett Oleninra s megparancsolta az egyik csecencnek, hogy takarják be agyonlőtt testvére arcát. Olenint meglepte a csecencek hideg, büszke magatartása.
    Megkérdezte tőlük honnét valók; alig feleltek szavaira. Bosszankodott, hogy a csecencek oly kevés tisztelettel vannak irányában, de ezt butaságuknak tudta be. Olenin cigarettával kínálta meg az egyiket, mire az nagy nehezen beszédbe ereszkedett vele.
    - Öten voltak testvérek - kezdte a csecenc.
    - Ez már a harmadik, a kit az oroszok agyonlőttek - mutatott a halottra. - Ez itt az egyik testvére; a mikor látta, hogy Achmedet (így nevezték a halottat) agyonlőtték s csónakba téve erre a partra húzzák át, egy maga akart átjönni; alig tudtuk visszatartani.
    - Honnan való vagy? - kérdezte tőle Olenin.
    Ott a hegyek között lakom - mutatott a Tereken át. Tudod hol van Sujuk-Su. Tíz versztnyire ide.
    Lukasa is hozzájuk lépett.
    - Ösmered Girei-khánt? - kérdezte büszkén a csecenctől.
    - Szomszédom.
    - Derék ember, mi? - hetykélkedett Lukasa. Azután tatárul beszélt a csecenccel.
    Megérkeztek a falu vénei s főbb emberei. Azaltiszt jelentette, hogy az őrségen minden rendben folyik. Mindez olyan nevetségesnek tűnt fel Olenin előtt, mintha csak katonásdit játszottak volna a kozákok.
    Csakhamar megtörtént a kiváltás; aláírtak egy papirost s a csecencek átadták a pénzt.
    - Hol vagy Gavrilov Luka? - kérdezte a szotnik.
    Lukasa elé állt; levette kalapját s várt.
    - Már elküldtem az ezredesnek a jelentést. Hogy milyen eredménye lesz, azt nem tudom, de ajánlottam, hogy vitézségedért tüntessenek ki. Tudsz írni? Különben a nélkül is derék legény vagy.
    Lukasa arca ragyogott az örömtől s büszkeségtől; érezte, hogy minden szem rajta függ.
    A csecencek elvitték a halottat s csónakba tették. A kozákok önkénytelenül utat nyitottak nekik. A csecenc, akivel Olenin beszélt, egy másik csecenccel kezdett beszélgetni, odébb mentek, hogy ne hallják őket. Olenin látta, mint az egyik Lukasára mutatott vissza. A másik ránézett. Nem a harag, hanem a megvetés villant ki tekintetéből.
    - Miről beszélhetnek? - kérdezte Olenin az egyik csecenctől.
    - A tieitek megölik a mieinket, mi megöljük a tieiteket, ahogy jön - nevetett a kérdezett. Azután ő is beleugrott a csónakba.
    A megölt fivére mozdulatlanul ült a csónakban s mereven áttekintett az innenső partra. Szemében a gyűlölet tüze égett. A kormányos gyorsan evezett. A hajó átért a túlsó partra, ahol lovaik legeltek. Kivették a hatottat a csónakból, felültek lovaikra azután elvágtattak…
    A kozákok ideát nagyon vígan voltak. Hangos kaczagás vegyült a leányok tréfái közé… Lukasa ragyogó arccal ült Olenin mellett; könyökét térdeire támasztva, egy fapálca faragásával volt elfoglalva.
    - Miért cigarettázik? Van azon valami jó? - kérdezte Olenintől. Szándékosan szólította meg Olenint, látva, hogy az kellemetlenül érezi magát a kozákok között.
    - Csak úgy szokásból - felelt Olenin. - De miért kérdezed?
    - Milyen közel látszanak azok a hegyek - mondta Lukasa, mintha beszédének egészen más fordulatot akart volna adni - és mégsem juthatunk oda… Haza talál egyedül? Már késő van. Különben elkísérem, ha akarja; kérje meg az altisztünket, hogy engedjen el.
    - Milyen egyszerű hang, milyen becsületes önérzet - gondolta Olenin, amint Lukasa arcába nézett. Marjankára gondolt, amint Lukasa őt megcsókolta... - íme egy ember, a ki megölt egy másikat ... és milyen megelégedett tettével, mintha a legnemesebb cselekedetet követte volna el. Semmi nem figyelmezteti őt, hogy nincs alkalma, oka a nagy örömének? Hogy nem abban áll a boldogság, ölni és ölni, hanem abban, hogy önmagunkat áldozzuk fel másokért.
    - Hallottad, hogy mit beszélt rólad; jól megjegyzett magának - mondta Lukasának az egyik kozák.
    - Ki? Az a nyálasszáju, - nevetett Lukasa.
    - Örüljön, hogy száraz bőrrel elmehetett s nem úgy járt mint a testvére, - hencegett az agyonlőtt testvérre célozva.
    - Miért örülsz annyira? Kérdezte tőle Olenin.
    - Ha ő ölte volna meg a te testvéred; akkor is örültél volna. - Nevetve nézett Oleninra. - Hát mi van azon? Anélkül nem megy az élet! Nem lövik-e ők is agyon a mieinket?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984710
Webáruház készítés