Új jelszó kérése
Termék részletek


Kúnos Ignác: Japán népmesék EPUB e-könyv

Kúnos Ignác: Japán népmesék EPUB e-könyv
690 Ft

Akár az aesopusi mesék ostor-suhintása, olyasféle a japán osztó igazságnak bambuszcsapása. Mély sebet nem okoz, de sajog, véreset nem vérzik, de fájóra dagad. Hol mosolyognak sorsukon, hol siránkoznak rajta és a magábaszállás megbánó könnyein a megnyugvás derűje szűrődik keresztül.
És csapongva száll a néplélek rejtekessége és virulnak rikító hajtásai. Rizsesföldek ingoványain, tengerbe dülő dombok zöldellő lankáin állati szólások kurrognak és emberivé finomodik a hangjuk. Mert a végzetes Kárma egyaránt teljesedik állaton, emberen, növényen, virágon és állati lélek emberi testben magasztosodik, emberi lélek meg állati testben tisztul és bűnhődik. Szinte mosolyogva büntet és büntetve mosolyog.
Egy-egy erkölcsi tanusággá, oktató példázattá válik minden egyes mese, mely a lélek megtisztulásához és az ősök igazi útjához, a testi és lelki tisztasághoz vezet. Virágszínné, virágillattá nemesedik minden egyes mese, harmatcseppek mosolyává, kékellő égboltozat örök derűjévé. (Kúnos Ignác)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Kőfejtő és Hegy-Istenke

    Városvégi legénykéből nagy legény lett, hegyek megett, szirtek között követ fejtett. Rózsás reggel ahogy derül s hegy ormára mihelyt ráül, megy a legény égbe nyúló hegyek közé, égig érő sziklák mögé. Aprókat fejt nagy kövekből, sziklát hasgat kőszirtekből. Két karjával félvállára, mind rárakja teherbíró nagy hátára, kínálgatja portékáját fűnek-fának, bálványkákat farigcsáló barkácsoknak.
    Hegyek mélyén ijedelmes szakadékban, sötét öblű huhogásos hasadékban, járván, hágván szirtet, sziklát, könyörülő Hegy-Istenke ütött tanyát. Utat mutat eltévelygő úttalannak, csetlő-botló, fészkét vesztett hontalannak, menedéket menekvőnek, intelmeket esendőknek. Mindenkit hall, mindenkit lát; őt nem hallják, őt nem látják.
    Kőfejtőnek városbeli pagodában, dolga akadt úri egy nagy palotában; bálványkára, kőemlékre volt nagy úrnak épp szüksége. Amint belép aranyrácsos palotába, sose látott, sose hallott pompa ragyog rá arcára. Kintről, bentről fénylik fala, aranyból van rézajtaja; cifra márvány minden köve, még az ágy is selyem benne. Bezzeg az ő városvégi vityillója, ütött-kopott szalmabélű nyugovója; kunyhójában alig fekhet, szűkös helyen, kemény aljon ha heverhet. Búsan ballag megint magas kőhegyére, ágas-bogas erdejére; sziklák alján pihen nagyot, keservében fájdalmasat sóhajtgatott.
    - Hej, ha én is gazdag lennék, cifrakövű, márványművű házban laknék, piros selymes ágyban hálnék, száz másával nem cserélnék.
    Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat látatlanba s így szólal meg óvatlanba:
    - Teljesüljön kívánságod, legyen házad, gazdagságod.
    Kőhasító odafigyel zajra, neszre s nem lát szeme egy lelket se. Nekifekszik sziklájának, követ fejtő, követ vájó munkájának. Estefelé kézbe veszi vascsákányát, fogja fejtő kalapácsát; kullog, ballag kunyhójába, nyugtot adó szűk vackába. S közelegvén kunyhójához, messzefénylő palotához, vakul szeme kápráztató látomástól, pompázatos cifraságtól. Kintről, bentről fénylik fala, aranyból van rézajtaja, cifra márvány minden köve, még az ágy is, párnája is selyem benne.
    Kényelembe veti magát, nyujtóztatja teste hosszát s napot, hetet, sok hónapot, úgy megszokott úri módot, mintha világéletében nem zavarták volna soha kényelmében.
    Virágok közt tanyáz egy nap, szagolgat szín virágokat, csipeget szép gyümölcsökben, vígat kurjant jókedvében. Nap-Istenke odapillant krizántémos udvarára, rákacsintgat aranysárga mimózára, elnyilazgat sugarával, perzsel, éget mosolyával; fülleszt, fullaszt tűzmelege, tüzet kábít forró lehe.
    Kertajtón át udvarából, kitekintget lugasából, hát előtte uccák hosszat kígyózik egy szivárványos, színes csapat. Sogun ül egy hinriksában, térdig gyöngyben, sáraranyban; körülötte szolgasereg, szamurájok, fegyveresek. Sogun arcát legyezgetik, meleg ellen őrizgetik, hűsítőkkel kínálgatják, szélvihartól védik, óvják.
    - Hej, ha egyszer sogun lennék, hinriksámban, gyaloghintón pompázhatnék; legyezőkkel legyeznének, szamurájok őriznének.
    Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat látatlanba, így szólal meg óvatlanba:
    - Teljesedjék kívánságod, legyen meg a méltóságod.
    S alig térül, alig fordul, sogun lett a dúsgazdagból. Szolganépség, lovascsapat, gyöngyös, lakkos gyalogfogat, s amit szeme, szája kíván, múlik múló kívánságán. Legyezőkkel legyezgetik, meleg ellen őrizgetik, hűsítőkkel kínálgatják, szamurájjal vigyáztatják.
    Felnéz egy nap vakítóan kéklő égre, Nap-Istenke tűzszemére s hökkenettel látja, érzi, döbbenettel tudja, nézi, amerre csak sugara ér, ami zugba csak belefér, minden ég és perzselődik, tűzlehétől emésztődik. Ami fehér, mind megbarnul, ami színes, mind megfakul.
    - Hej, ha egyszer Nap lehetnék, sugarammal, tűznyilammal tüzet sütnék, tüzet tűznék.
    Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat látatlanba, így szólal meg óvatlanba:
    - Teljesedjék a kérésed, tüzes Nappá váljék tested.
    S azon nyomban, melegében, atyák lakta magas égen, tűzként fénylő a kőfejtő; mezőt, rétet porrá éget, fát, virágot elperzselget. Forrót lehel lehellete, izzót áraszt tekintete, barnára süt sárga arcot, szénné fakaszt vetőmagot; ha soguné, ha paraszté, ha szegényé, ha gazdagé.
    Felhő kerül másnap elő s fellélegzik erdő, mező. Nap tűzarcát letakarja, föld termését eltakarja, hűvös szellőt lengedeztet, madárral dalt zengedeztet.
    Nagyot fortyan nap haragja, kőfejtőnek emberbéli indulatja, toporzékol vak dühében, irígykedő féltésében. Futó Felhő, a toprongyos, szembeszegül mindenható Napja ellen, az a lompos.
    - Hej, ha egyszer Felhő lennék, még cifrábbat művelhetnék.
    Hegy-Istenke mosolyogva, látatlanba szól a szava:
    - Teljesedjék óhajtásod, Felhő legyen hivatásod.
    Felhővé lett tűzszóró Nap és nem másnap, hanem aznap, odaterült Napja elé, odaborult földje elé. Nap-Istenke sugárkáit elkapdossa, foszladozó foszlányába dugdosgatja.

    *

    Szürke lepel, árnyék leple lopózkodik világbéli mindenségre. Földek füve zöldelőben, cserjék, bokrok, ágak, lombok rügyezőben; színeset hajt ahány virág, lombosodnak száradó fák. Felhőúrfi két szárnyéka nekilódul, eső zuhog, vihar dúl-fúl s órák hosszat, napok hosszat, csapdos, verdes, hetek hosszat. Folyó, patak mind megdagad, gát meg töltés kettészakad; rétek, mezők áradásban, tengermódra hullámzásban.
    Csak a szikla, kemény szikla áll merevest, csak ő nyúlik nyílegyenest. Ránevetgél áradatra, hömpölygéses hullámokra, visszaveri vészes vizek tajtékzását, sistergései loccsanását.
    Nagyot ámul volt kőfejtő, kőfejtőből Viharfelhő.
    - Hej, ha Szikla, kemény Szikla lehetnék én, ott lennék csak magam helyén.
    Hegy-Istenke győzi szóval, hamarosan meg is szólal:
    - Teljesedjék óhajtásos kívánságod, Kősziklává váljék teljes valóságod.
    S ím a Felhő mint Kőszikla, csak úgy harsog szava vissza. Tűzhet a Nap parázstűzként, zuhoghat is fergetegként, zápor verhet, vihar dúlhat, meg se mozdít sziklafalat. Áll erős szirt nyílegyenest, kimagaslik kőmerevest.
    Tarkóját ép kapargatja viharverte gőgös szikla s odalentről talpa alját mintha kissé birizgálnák. Mélyre hajtja kemény fejét, kidülleszti két kőszemét, hát odalent, lába tövén, munkában egy követ fejtő kemény legény. Vascsákányt vesz vasmarkába, nagyokat csap Kősziklába; szertetörik, szétgurulgat, nagy darabból sok száz darab. Gőgös szikla megütődik, kemény szíve rőkönyödik, kitör rajta indulatja, hördül egyet nagy bánatja:
    - Hát nagy erőm, indulatom? Mindentudó akaratom? Hogy egy legény pehelykönnyű csákányával, többet tehet két karjával? Legény lennék akkor inkább, én csapdosnám azt a Sziklát.
    Újfent figyel Hegy-Istenke, újfent helyén felelete:
    - Teljesedjék legénykének, volt Sogunnak, volt Felhőnek, volt Sziklának, volt Napfénynek még utószor a kérése.
    Kőfejtő lett megintelen, sziklákat fejt szünettelen; meg elkezdi megszokásos mesterségét, megtalálja megnyugvásos emberségét.

     

    Pacsirták és Csillag-lelkek

    Csillag-lelkek kék ég alján, kékes égbolt kék palástján, derengtére rózsaszínű virradatnak, elaléltan, elernyedten bóbiskolnak. Felleg ölén puha fészkük, bársonypárnán pihenőjük. Álmos szemük pislogtatják és a nappalt húnyó szemmel átálmodják.
    Piros reggel pirkadóban, gyöngyös szemük csukódóban s alig hogy elheveredtek, alig hogy elszenderedtek, mintha füttyszó füttyentene, csicsergő hang csicseregne. Tágra ébred riadozó látókájuk, tátva marad csodálkozó szemük, szájuk. Kandikálva kihajolnak, párnák mögül kikukkannak, hát pacsirták, kis madárkák csiripelő csipogását, annak hallják csattogását.
    - Szedte-vedte arcátlanja - kiáltoznak háborogva -, ki-micsodás a fajtátok, hogy ily lármát, ricsajt csaptok?
    - Hangosan kél hangos szavunk, énekelünk, ricsajt csapunk - felelik a kotnyelesek és megint csak csirip-csirip, csiripelnek.
    - Egy-kettőre pusztuljatok, irhátokat elhordjátok. Lent a földön, domboldalon a helyetek, ott füttyenjen a füttyetek, nem Nap-Isten kéklő egén, csillag-lelkek nyugvóhelyén.
    - Hangosan kél hangos szavunk, magasra tör nótánk, dalunk, égi kékség peremére, foltos felhők közelébe. Persze, ti csak sötét éjjel ha csillogtok s napról napra szemhúnytáig lustálkodtok. Álomszuszék, renyhe népség.
    Egyre pattog pergő nyelvük, egyre csipog csacska csőrük, csuhajosan nótázgatnak, felhőpárnák közelében álomrontó lármát csapnak.
    Csillagoknak forr a vérük, halaványul sápadt fényük, derengésük. Acsarkodnak ágyaikon, selyemsima, bársonypuha párnáikon. Jól tudják ők, kis mihasznák, csillagoknak fittyet hányó kis szárnyaskák, hogy a csillag idő előtt fel nem kelhet s fénye nappal, fényes nappal nem derenghet. Csipogásuk, szószólásuk szeleverdi, röpködésük, szálldosásuk hányaveti; heverőknek orruk előtt suhannak el, fülük mellett röppennek el. Csillag-lelkek mély haragban dúlnak-fúlnak s egyre jobban halványulnak.
    Üstökös a csillagok közt, nagyapó a gyermekek közt; borzolgatja csóvás haját, tépegeti rőt szakállát. Szűk a szava, bősz az arca, nőttön nő az indulatja. Kimonóját meglibbenti, zord homlokát ráncba szedi; mérges szókkal rivall rá kis pacsirtákra, incselkedő, dévajkodó madárkákra.
    - Széllel bélelt garázda had, nem tűrhetem álomrontó lármátokat. Lóduljatok egy-kettőre, magas égről földetekre, mert különben rátok rontok, mind egy szálig elpusztultok.
    Meghökkennek kis madarak, ijedtükben elhallgatnak. Ám Hajnalfi már-már dereng, ezüstleple szerteterjeng, szürkülni kezd színezüstös, fényét veszi az üstökös. Csak éppen hogy villog egyet, pirkadásos napfény mellett. Pacsirtáknak fogy a félsze, egyre jobban nő a mersze.
    - Nézd a kócost, a bozontost, fülét, farkát, azt a lompost - kezdik megint a madárkák s nagyvihogva, csúfolkodva, mind egy szálig megcsúfolják.
    Torzonborzos fürtös fejét, megemeli tűz üstökét; űzi őket hajkurássza, tűzszikráját szórja, rázza. Korbácsot fon tűzhajából, tűzostorkát lengedező szakálából s addig-addig kergetőznek, jobbra-balra keringőznek, míg üstöke hátrafelé tántorodik s elszédülten, elbódultan lezuhan a sárga földig.
    Jaj, szegényke csillagocskák, nagyapókát de sajnálják, de siratják; összebujnak mindahányan, szívszorongó bánatukban. Pacsirták is meghökkennek; se szó, se hang, elröppennek.

    *

    Lent a földön, rizzsel vetett földje mellett éldegélt egy öreg szerzet. Kimegy reggel kis kertjébe, kertje kellős közepébe s amint járkál s szétnézdegél, krizántémok bokra mellett megpillant egy kurta-furcsa seprőnyelet. Rúdja tövig üszkösödő, seprős része sercegető. Előveszi, le is teszi s amint jobban szemre veszi, majd hanyatt dől megálltában, szájatáti bámultában. Tűzként fénylik hosszú nyele, mintha tiszta arany lenne; seprős része sziporkázik, hol sugárzik, hol szikrázik.
    - Rút ördögök pokolbéli szigetjéről, annak való tűzföldjéről - szól s bámulja tüzességét, szikraszóró fényességét.
    Elereszti, megintelen kézbe veszi és a seprést, sepregetést meg is kezdi. Be jól seper a seprője, be gyorsacskán végez vele, ami gyim-gyom udvarában, egyhelyt hever garmadában. Pihenni tér árnyék alá, cseresznyefa hűse alá; előszedi dohánykáját, teletömi rézpipáját, rágyujt, füstjét eregeti, félszemmel meg azt a tüzes seprőt lesi.
    Véletlenül pipájából, átparázsló dohányából kipattan egy szikracsipet s valamikép rá a seprőnyélre esett. Nagyot serceg tüzesedő bűvös seprő s olyan egy láng csapott elő, hogy apónak az inába ereszkedett bátorsága. Hát még amint durran, csattan és a seprő talpra pattan, hát még amint lángralobban és a nyele nagyot dobban és egy csóva, tüzes csóva égnek repül sustorogva.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988466
Webáruház készítés