Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Krúdy Gyula: Varjúleves_EPUB

Krúdy Gyula: Varjúleves_EPUB
640 Ft640

Varjúleves címen nem jelent meg Krúdy Gyula életében sem azután semmilyen válogatás. Az ezen kötetbe, és testvérkötetébe, az "Úriember nem tér vissza a másvilágról" címűbe válogatott novellák egykor a "Delikátesz" című kötetbe gyűjtve láttak napvilágot. És persze számos egyéb darab más kötetekben is felbukkan, ekként tehát ez a válogatás is a legjobb Krúdy-novellákat tartalmazza. (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Ifjúkori mulatozásaim emlékére

    Hetivásárkor, lóvásárkor, dohánybeváltás idején: egyszóval olyankor, mikor a városban valamiképpen lelkesebben lengenek a gyaluforgácsok a megfelelő házereszeken, megjelent a piacon egy rókaszínű kabát (apró réz meggymagokkal), egy zöld vadászkalap (a legnagyobb zergeszakállal, amelyet valaha ezen a vidéken viseltek), régi szarvasbőr nadrág, amilyent a pandúrvilág óta nem viseltek errefelé: - Ostábla úr volt ő, aki cserebere végett jött a városba.
    Ostáblának valamikor más neve volt, de fiatal korában részt vett a Nyírvidéken divatban lévő betyáréletben. Repcze Jóska bandájában ette a szegénylegénység sótalan kenyerét, amikor is illő dolog volt minden úri családból származott fiatalembernek valamely álnevet választani a cifra élethez. (Már csak a szégyen miatt is, amely a családot érné a banda felrobbantásakor.) Így lett hősünkből Ostábla, a név rajta maradt a szép élet elmúlásával is, mikor Ostábla felcsapott kereskedőnek, és kijelentette, hogy legalábbis olyan jó kereskedő lesz, mint amilyen jó betyár volt.
    Mivel kereskedett Ostábla?
    Csonttal és ronggyal, házzal és földbirtokkal, ruhaneművel és ékszerrel. A vidékünkön azt mondták, hogy Ostábla példája annak az elzüllött magyarnak, aki utolsóbb lesz az örménynél is. Ostábla azonban nem sokat törődött a görbe pillantásokkal, minden lovat, minden szekeret, minden házat megnézett, amely útjába került. De elment a ritka sétapálcák, a különösebb kabátok és ócska kalapok után is. És miután készpénze nemigen volt Ostáblának: csereberekereskedést űzött. Néha csak egy tajtékpipát ajánlott fel egy bunda ellenértékéül, de az legalább valódi tajték volt. Máskor egy pár csizmára vetett szemet, amely valakinek a lábán volt. Addig hízelkedett, addig ígérgetett, amíg a csizmát levetette az illető lábáról.
    Ilyenformán jutott tudomására, hogy a megyei múzeumban a régi embercsontokért nagy árat fizetnek. Persze, csak az olyan csontokért, amelyek Árpád apánk vagy más régi királyunk idejéből származnak. Még a lócsontokat is megveszik, ha azokat megfelelő cölöpsírokban találják. A régi lószerszám meg pláne aranyat ér... Valamint a vasak és a karddarab is.
    Ekkor virult fel Ostábla valódi fénykora!
    Mint afféle régi betyárember, valamikor sokat nyargalászott lóháton, de gyalogszerrel is azok között a buckák között, amelyek arról voltak gyanúsak, hogy benne ősmagyarok temetkeztek. Ismerte azokat a messze látó, méla halmokat, ahonnan valamikor a betyárok kémlelték az úttalan országutakat, különösen nagyvásárok idején. Kedves a szélkiáltó madár hangja, derűs a vadlibáé, vidám a víziszárnyasé, amely új víz keresése végett a pusztán átrepül, de talán mindennél kedvesebb az a keréknyikorgás, amely terhes szekerek alatt a messzi, őszi ködbe borult éjszakából felhangzik. A bucka tetején virrasztó Ostábla egykor csak ezekre a vásáros szekerekre ügyelt a társaival. Nagy szomorúsággal olvasta, hogy háromnál több szekér is elhalad a messzi tájon, mert akkor a megrohanás már bizonyos kockázattal járt. De annál inkább felvidult a magános szekér láttára!
    Hát most újra meglátogatta az ifjúkori buckákat, de most már egészen más szempontból tanulmányozta egykori tanyázóhelyeit. Ásóval meg csákánnyal jött a régi karabély helyett - a csendes nézdelődésnél, figyelmezésnél fontosabb volt neki a sírásó munka, amellyel a domboldalt kivájta. A szekérzörgés csak zavarta munkájában. Ilyenkor elbújt, amíg a szekér tovább nem haladt vala az éjszakában.
    Ostábla ásott a régi holtak után, mert hiszen ezt még könnyebb keresetnek vélte eddigi kereskedésénél is.
    Egy napon aztán Ostábla elkezdte a szállításait a megyei múzeumba.
    Jósa Andrásnak hívták akkor a megyei múzeum igazgatóját, tudós, de tréfás ember. A legenda szerint fiatal korában maga is betyár volt, mint minden valamirevaló érző ember ezen a tájon. E betyárvilág elmúlott. Jósa András felcsapott orvosnak, tudósnak, igazgatónak... Ostábla szekérrel hozta a találmányokat, amelyeket állítólag az ősmagyar sírokban talált. Volt a szekéren lófej, emberfej, sisak, nyereg, kard, törött bögre, kancsó, nyílhegy, páncéldarab, ami már az ilyen sírokban található. Csak éppen az volt a csodálatos, hogy a valóban értékes régiségek mellett Ostábla becsempészett mindenféle tegnapi dolgokat is. Így például egy pár sarkantyúról rövidesen meg lehetett állapítani, hogy azt még az 1877-i agarászatnál az öreg Borocskay viselte a csizmáján. Egy törött bögrére pedig váltig esküdözött Jósa Andrásné, hogy az leány korában az ő kezében tört el. Asszonynép nem felejti el az ilyesmit.
    Mikor Ostáblát felelősségre vonták a sarkantyú és a bögre miatt: a feltaláló egykedvűen vállat vont:
    - Ott van a pogánysír a domboldalban, abban találtam. Azt kérdezzék meg, hogyan került oda a tekintetes asszony bögréje.
    Jósa András azonban nem volt az az ember, akin könnyen ki lehetett volna fogni. Most már kettőzött figyelemmel kezelte az Ostábla szállítmányait, sőt kikérdezte, hogy hol és merre kutat mostanában ősmagyar sírok után.
    - Majd bolond leszek megmondani! - felelt Ostábla. - Hogy mások kiássák előlem a kincset.
    Ámde ha Ostábla hallgatott is az ásatás alatt lévő sírokról, annál többet beszéltek erről azok a kémek, akik minden vármegyében vannak, akiket a múzeumi igazgató Ostábla sarkába eresztett, akármilyen sűrű volt az éjszaka. Most már pontosan lehetett tudni, hol és merre ás a megyében Ostábla, hol keres, hol rendezi a cölöpsírokat.
    Csak így történhetett, hogy egy ködös éjszakán, amikor Ostábla megérkezett egy domb mellé, ahol már jó darab idő óta épített egy cölöpsírt, amelyet apránként felszerelt mindazokkal a szükségesekkel: ócska sisakkal, kengyelvassal, lócsonttal, karddarabbal, sarkantyúval (ami mind bőven kitellett a régebbi gyűjteményéből) - mondom, egy ködös éjszakán, midőn a kincsásók lámpájával belépett a cölöpsírba: az ősmagyar nyergében egy eleven és mozgó embert vett észre a lámpa szüremlő világosságánál.
    Ostábla, mint afféle régi betyárember, meglehetős bátorsággal rendelkezett, de erre a jelenetre még ő is kijött a sodrából. Hogyan került eleven ember az ócska sisak alá, aki most kardját feléje szegezi?
    Ostábla a kísérteties jelenet alatt térdre esett, és alig hallható hangon rebegte:
    - Ifjúkori mulatozásaim emlékére, kérlek, mondd meg, hogy betyár vagy-e, avagy kísértet?
    A sisak most megmozdult, a kard leereszkedett, és Jósa András, a megyei múzeum igazgatója ragadta torkon a vén betyárt:
    - Ifjúkori mulatozásaim emlékére - kezdte dörgő hangon a kísértet - olyan huszonötöt vágatok kendre, hogy arról koldul, ha még egy darab ócskavassal elémbe merészkedik.
    (1926)

    A kancsi ember különös szerencséje

    - Hát kit szeretett utoljára igazán, bolondul, álmatlanul, halálra váltan, mint ahogy szeretni dukál? - kérdeztem a művésznőt, mikor egy téli délután folyamán beszámolt az összes királyokról és hercegekről, akik valaha lábai előtt térdepeltek.
    A művésznő elmosolyodott, mintha édes emlék hevítgetné a szívét. Szőkére festett haja alól egy pillanatra kiröppenni látszottak az öregedés gondjai: a mosás, vasalás, háztartás, a cseléd bére és az új kalap, amelyet tavaszra okvetlenül meg kell venni, ha még számítani akar valamit a városban... Feloldódtak ezek a görcsre kötött kötelékek, amelyek szegény rab módjára őrizték a szívet; a szem tükréből eltűnt annak a pajzsos embernek az árnyéka, amely pajzsos emberrel a bibliában a szegénységet ábrázolták: - a művésznő szerelméről beszélt, mintha a házbére már régen ki volna fizetve.
    - Tudja, ez akkoriban történt, amikor hosszabb külföldi tartózkodás után Pestre jöttem. Énekeltem és táncoltam az angol királynak, az orosz cárnak, Ferenc Józsefnek és más maharadzsáknak. Torkig voltam a férfiakkal, mert ráeszméltem, hogy voltaképpen mind egyformák, akár a trónuson üldögélnek, akár csak éjjeli bakterok a színház körül. Azt hittem, hogy többé semmi sem háboríthatja meg szívemnek nyugalmát, vége a múló örömöknek, de a hosszadalmas szenvedéseknek is. A férfiak azt hitték rólam, hogy pillanatnyilag, szeszélyből is tudok felejteni; ezt gondoltam én is gyakorta magamról, mikor nem szerettem igazán... De mikor egy alapos, mélyen begyökerezett szerelmet kellett kitépni a szívemből, akkor aztán szenvedtem, mint egy állat. Higgye el, kedves barátom, hogy a mi pályánkon halálos veszedelem az igazi szerelem. Mondom, holtfáradtan Pestre jöttem, elbújtam régi ismerőseim elől, mert amikor egynémelyiket láttam közülük, megijedtem, hogy mennyire megöregedtek.
    - Leginkább a budai Duna-parton szerettem sétálni, ahol aligha ismertek fel sűrű fátyolom alatt. Különben is a budai Duna-parton tiszteletben tartják a magánosan sétálgató pesti nőket. Valamiképpen minden tétovázó lépésükkel, mélázó fejtartásukkal, bágyadtságukkal azt fejezik ki, hogy boldogtalan szerelem miatt szenvednek. Az ilyen nőket a budaiak éppen úgy tiszteletben részesítik, mint akár a betegápoló apácákat. Kitérnek előlük még a harmonikás nadrágot viselő, nyugalmazott tábornokok is, pedig ezek az urak már nem nagyon zavarják meg a női szíveket.
    - Ebédelni anyámhoz jártam, aki szent asszony volt, és már leány koromban sem tűrte, hogy gavallérok látogassanak a házunkhoz, őmiatta bízvást pártában maradtam volna. Olyan kis főzelékeket, apró húsokkal és házitésztákat eszegettem anyám konyháján üldögélve, mintha világéletemben mindig ezen a konyhaszéken üldögéltem volna, és az asztalt takarékosságból nem terítettük meg. Sohase felejthetem el a bab savanyúságát, amelyet anyám pénteken főzött. Sohase felejthetem a harisnyákat, amelyeket anyám a hosszú délutánokon kötögetett. És sohase felejthetem el, hogy egyetlen szóval sem kérdezte, hogy mit csináltam tíz év alatt, mialatt külföldön bolyongtam. Nem volt kíváncsi egyetlen maharadzsára sem, akit meghódítottam.
    - Nos, vagy a budai Duna-parton, vagy pedig anyám házánál találkoztam először a kancsi emberrel.
    - Mondhatom, hogy elnevettem magam. Olyan kancsi volt, mint a külföldi cirkuszokban a bohócok vagy a zenekarokban a nagydobosok, akiket azért alkalmaznak, hogy a közönséget megnevettessék. Volt abban a kancsi szempárban valamely pokoli jókedv, maró gúny, ördögi fölényesség, mintha ez az ember mindenkit megvetett volna. Én azt gondoltam magamban, hogy ez az ember akkor hahotázik leginkább a világon és az embereken, amikor egyedül van, négy fal között.
    - A neve is furcsa volt: Ferdinándnak hívták az egész városban, mert régi pesti svindler volt, aki mindennel foglalkozott, ami éppen előadta magát. Kártyaasztalok mellett üldögélt, grófoknak pénzkölcsönöket szerzett, házakat adott el, jótékonysági mozgalmakban gyűjtött, és ha megszagolta, hogy egy gazdag ember szerelmi betegségbe vagy testi nyavalyába esett, elment hozzá, leült az ágya mellé, és meggyógyította. Anyámnál egy régi családi képünkre alkudozott, amely az én véleményem szerint mit sem ért, de anyám annál drágábbra tartotta, minél inkább megvenni akarta Ferdinánd.
    - Az első kérdése hozzám az volt, hogy talán a külföldi rendőrségekkel volt valami bajom, hogy visszatértem hazámba.
    - Nevetnem kellett, amint elmagyarázta, hogy a rendőrség a világon mindenütt egyforma. Szent Hermandad szobáihoz kulcs van, amely nem sokban különbözik a tolvajok és betörők álkulcsaitól. Minden embert, még ha rendőr is, ki lehet nyitni, ha megtalálják a hozzávaló kulcsot. Megnyugtattam, hogy a fejedelmek és a hercegek amúgy sem engedtek volna eltoloncoltatni. - Mit tehet egy király? - felelt fitymálón. - A királyoknak kezei meg vannak kötözve. Egy kipróbált, régi titkosrendőr jobban ismeri az életet, mint a legbölcsebb király. - Ferdinánd nézete az volt ugyanis, hogy a királyoknak elegendő egy mákszemnyi bölcsesség, hogy pályájukon boldogulhassanak. De mennyi sütnivalójának kell lenni egy magafajta szegény embernek ahhoz, hogy az életet átlavírozhassa?
    - Ferdinánd, a mulatságos kancsi, apránként rendes kísérőm lett a budai korzón. Csak éppen az zavart eleinte, hogy Ferdinándnak mindenki ismerőse volt itt, a sohasem látott emberek sétaútján, mindenkinek a legnyájasabban köszönt... - Tudja, művésznő, én tulajdonképpen senkit sem ismerek itt közelebbről. De régi szokásom, hogyha valamely új városrészbe teszem be a lábamat, igyekszem lehetőleg mindenkivel jó viszonylatba keveredni. Sohasem lehet tudni, hogy mikor kell Pestről más vidékre áthelyezni működésem színterét.
    - Én pedig azt gondoltam magamban, hogy miután külföldön birodalmi grófok és zászlósurak kísérgettek sétáimban: itt, a csendes Budán megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy egy svindlerrel sétálgassak. Ki tudja, melyik ismeretség használ többet a kedélyemnek, az idegeimnek, a betegségemnek: a megyéspüspök barátsága-e, vagy pedig az elvetemedett kancsi emberé, aki mindent és mindenkit kigúnyolt a világon?
    - De egyszer észrevettem séta közben, hogy Ferdinánd cipőjének az orra kunkorodni kezd.
    - Régi időből tudom, hogy mikor kezd a férfiak cipőjének az orra kunkorodni... Mikor már nem állnak többé szilárdan a sarkukon, hanem valami belső szenvedély miatt ágaskodni kezdenek. Többnyire olyankor, amikor megszerelmesednek... Még a legmegtermettebb férfiak között is szeretne magasabbnak, magasztosabbnak, kitűnőbbnek mutatkozni szerelem idején, hogy a nő úgy bámuljon reá, mint valami másvilági csodára. A kisebb emberek ilyenkor veretnek magas sarkot a cipőikre. Van dolga borbélynak, szabónak, szappannak, bajuszpedrőnek, költeményes könyvnek, kártyavető asszonynak, uzsorásnak, pénzhajcsárnak, de még a kalaposnak is, mert a régi kalap rendszerint nem tetszik az új szerelemben.
    - A régi pesti svindler, aki szóbeszéd közben önmagát mindig az “okos Ferdinándnak” nevezte, végre bevallotta szerelmét. Hogy volt, mint volt? Talán éppen akkor, mikor egy hirdetőoszlop előtt állottunk, amelyen a színházi előadást hirdették, ahova én sohase jártam Pesten. - Nézze, Ferdinánd, ha maga engem igazán szeret, akkor könnyűszerrel megtehet egy kis szívességet is - szóltam. Ferdinánd úgy állott, mintha spitztánchoz készülődne. - Hasznavehetetlen, felesleges életemet, művésznő, egy intésére feláldozom - felelé.
    - Megnyugtattam, hogy életére nincs szükségem, sokkal prózaibb ügyben óhajtom segítségét megnyerni. Tudomásomra jutott ugyanis, hogy volt férjem, báró X., aki szenvedélyes kártyás volt Bécs városában, az utóbbi időben szenvedélye miatt adósságokba keveredett. Az én értesülésem szerint húszezer aranykorona volna az az összeg, amely volt férjem ügyeit rendezni tudná. Én rendelkezem ezzel az összeggel, de semmi esetre se akarom, hogy volt férjem megtudja, hogy az én segítségemmel került ki bajaiból. Egy megbízható ember kellene, aki az én pénzemet a maga nevében a bárónak kölcsönadná. Természetesen kellő biztosíték és a kereskedelmi szokások szerint, hogy volt férjem ne is gyanakodhasson. - Ferdinánd elgondolkozott, és vállalta a megbízhatósági szerepet. És mialatt pesti bankomból egy bécsi bankba utaltam a kellő összeget, Ferdinánd elutazott.
    - Nehéz dolog ilyen dolgokról még annyi esztendő múltán is beszélni. Valami csendes szégyenkezés fogja el az embert, amikor a szerelmi szenvedélyekbe a pénz kérdése is megjelenik. Ferdinánd kifogástalanul végezte dolgát. Volt férjemtől elhozta a kellő váltókat. Igaz, hogy húszezer korona helyett csak tizenötezer koronát adott át volt férjemnek, mert az első kamatokat mindjárt lefogta a pénzből. De egyébként igen korrekten kezelte az egész pénzügyi kérdést.
    - No lássa, kedves barátom - fejezte be a művésznő szavait -, ezt a kancsi embert szerettem a legjobban életemben, és nem a királyokat.
    (1926)

    Emeletes lak a Duna mentében
    vagy: a jó szagok apostola

    Úgy emlékszem, az 19**-ik esztendő egyik olyan tavaszi, szűziesen hófúvásos napját éltük, amilyen kora tavaszi napokról nem merészel jövendölni a Nemzeti Kalendáriom szerkesztője, mert a hó csókolózásán áthallatszik a márciusi madárka tütülése, amint ezüstté keményedett sípján át a bizonyosan bekövetkező jó időt hirdeti. De azért mégis fejcsóválva álldogál az ember háza ablakánál, mielőtt végérvényesen elindulna mindennapi munkája után. Hm, gondolja magában, megint nem lehet az új kalapot feltenni, amelyet az 19** tavasz tiszteletére vettem. Megint csak olyanformán kell felöltözködni, mint egy vándorlásra induló kálvinista deáknak, holott az ember, így tavasz felé, már különböző terveket forgat a fejében. - Ilyeneket gondoltam én is, mert magányos ember vagyok, nincsen senkim, aki gondolataimat kellemetes völgyekbe vagy pedig fénylő hegycsúcsok felé irányítaná.
    És ekkor, midőn az ablaknál álldogáltam volna, a ház előtt, a parkban, egy sohasem látott különös embert pillantottam meg, aki megjelenésével, véleményem szerint, más, tapasztaltabb embereket is meghökkentett volna.
    Éppen csengős falusi kocsiról szállott le, a csengők még mindig úgy himbálóztak, mintha szomorú eltévedésükről akarnának hírt adni valahová a messziségbe.
    Szent Péter külsejű, fehéren fénylő szakállú, hosszú hajú férfi volt, de valahogy mégse látszott rajta az a szándék, hogy felmászván a háztetőre, innen egyenesen Madridba repül. Hajlott, de elég magas termetét valami csuhaféle borította, amilyent búcsúnapokon a tekintély kedvéért öltenek magukra a környékbeli kegyhelyek tudatlan sekrestyései, akik ebben az öltözetben még a gyermekek és öregasszonyok kézcsókjait is elfogadják. Rézkeresztes zarándokbot volt a kezében, amellyel bizonyára megfelelő csodákat tudott elkövetni, ha a kéményben elérhette a füstölnivalókat. A melle mindenféle amulettekkel és érmékkel, jelvényekkel volt teletűzdelve, amelyek nyilván szerencsét hoztak másoknak, de bajosan tehetik már szerencséssé ezt az öregembert. Mert bármiként is körülveszi magát mindenféle rózsafüzérekkel: a halál már ott ballag a háta mögött. S lábán olyan fakóvá kopott csizmák voltak, amelyek már rég elfelejtették azt a sírást, amelyet lóbőrkorukban tudtak. Most már, különösen a térd felé, mindinkább távolodtak egymástól a megviselt csizmaszárak, mintha már nem volna többé se menyecske, se lány az országban, akit megszorongatni kellene; az utolsó lovaglás a Szent Mihály lován lesz, ahhoz pedig nem kell különösebb erőfeszítés.
    Fellépett a régi ház lépcsőjén, mintha már járt volna itt valamikor, és a hordókádárok műhelyeiben hallható hangon így szólott:
    - Nyergesújfalusi vagyok, apostol és hittérítő. Itt szeretnék megtelepedni, ebben a házban, mert elég közel esik a városhoz.
    Nyergesújfalusi nem tartozott ama bűzös öregemberek közé, akik életük alkonyán magukkal hordanak minden szagot, amelyet az élet különböző stációin felszedegettek - sőt nagy gondot fordított a mosakodásra. Pedig bizony megfordult útonjárásaiban mindenfelé, mégsem lehetett rajta megérezni sem a püspökladányi vasúti állomás szagát, ahol pedig az ország keleti és északkeleti részéből való szagok úgy összekeverednek, mint valami karavánszerájban. Nem, Nyergesújfalusi nem hozott magával sem juhakol-, sem lóistállószagokat, amelyeket az alföldi emberek sohasem tudnak levetkőzni, nyomukba száll az, mint láthatatlan légyraj, akármilyen gyors kocsikon hajtanak. Az Erdély felől szálldosó medveillatok, kormos, füstös, vándorcigányos szagok se költöztek be Nyergesújfalusival a házba, mint eleinte féltem. De még csak az a fülledtség se lett ismerős nálunk a vendéggel, amely fülledtség elmaradhatatlanul kíséri a gúnárlábú búcsújárókat, amikor az országutakon menetelnek, izzadnak, és port vernek, a vadkörtefák alatt tanyáznak, és a csalitban hosszadalmasan üldögélnek, miközben az orruk előtt járó hangyák, katicabogarak, földi poloskák járását-kelését figyelmezve, elgondolkoznak a nagy természet csodálatosságán... Nyergesújfalusi inkább valami faggyúgyertyaszagot terjesztett, amely szag meg szokta ütni az orrunkat, midőn templomok ajtaja előtt elmegyünk, amelyek darabig zárva voltak. Gyóntatószékek mellett érezni ilyen szagot, ahol a pap fáradtan hajtja tenyerébe homlokát, a gyónók egyforma és régen megunt bűneire hallgatózva. Kivilágított oltárképeknek van ilyen szaguk, ahol a hivők alázatos diskurzust folytatnak az oltári képpel, mindenkor igazolni akarván magukat tetteikért és gondolataikért. (Persze, hiábavaló minden agyafúrt okoskodás: az oltárokról igen jól látják a görcsös, szíjas, gonoszságtól megfeketedett szíveket - de látják az eltévelyedett bárányok szíveit is.)
    Nyergesújfalusi, amikor megjelenésével, viselkedésével és áldásos imádkozásával meggyőzte az emeletes lak asszonynépségét arról, hogy itt-tartózkodása feltétlenül jó hatású lesz, tud füveket és gyermekorvosságokat, elriasztja a szerencsétlenséget és a pörpatvart, kipusztítja az egereket, a pókokat és a házi tolvajokat: elhelyezkedett a házban. (Furcsán éltünk akkor - örvendeztünk a váratlan vendégnek.)
    - Azt kérdezi, nagyságos úr, hogyan kerültem ide? - kezdte Nyergesújfalusi egy napon, mikor kileste, hogy az unalom pókhálója kezdi kedvemet körülgubózni, alkalmasnak látta tehát az időt a megszólalásra. - Ha nem tudnám, hogy okos emberrel van dolgom, azt is mondhatnám, hogy mindenféle régi könyvekben olvastam arról, hogy erre és emerre van egy ócska ház, amelyben jó emberek laknak, aminthogy az egykori vándorlegények mondogatták mentségükre, mikor beállítottak sohasem látott idegen városokba. Én már csak azt se mondom, hogy valamikor már jártam ezen a helyen, amikor még itt három-négyszáz esztendő előtt más lakók voltak. Szent életű barátok, remeték, gyíkok és orvosságokat termő fák. Lehet, hogy akkor én is itt voltam, vörös köpönyeget viseltem, de azt úgyse hinné el nekem senki. Azért csak maradjunk meg az igazságnál. Én erre a helyre azért jutottam el, mert igen tehetséges orrom van.
    Ekkor szemügyre vettem az apostol orrát, leginkább disznóéhoz hasonlított az, bizonyára sok mindenféle bűzös, ingerlő vagy kéjenckedő szagot magába szívott ez az orr, a mindig érdekes fokhagymától az emésztőgödrök szagáig, amely dolgot kedvelnek némely orrok. De hallgassuk tovább az apostolt:
    - Ismétlem, igen tehetséges orrom van, amelynek köszönhetem, hogy most, vénségemre is tudok valamit az életből. A szemem elhagyott - ma már aligha tudnám meglátni mai szememmel a szent bibliában azokat a helyeket, amelyeket az istentagadók és eretnekek a maguk igazságának vallottak, de nem tudnám meglátni a hamispénzverők, a vásári bűvészek és a zsebtolvajok munkáját sem. Az öregség köde ült a szememre, a faleveleknek csak a legyezését érzem, de nemigen látom őket. De ez nem nagy baj volna, mert a teljesen vak embereknek, így a vak zenészeknek is megvannak a maguk örömei. Némely szégyenlős nőszemélyek nem cserélnének el egy vak embert egy látóért. A hallásom sem olyan már, hogy meghallhatnám, mit beszélnek mögöttem az erdőben a haramiák, azt is csak kitalálni tudom, hogy mit súgnak egymás fülébe a suttogók. Pedig valamikor azt is meghallottam, hogy mit beszélt egymás között két asszony, amikor egymás mellett feküdt az ágyban. Nem kell azt hinni, hogy mindig csak istenes dolgokról beszélgetnek. Hát még a tapintásom mennyire elhagyott! Manapság legfeljebb már csak azt tudnám kitapogatni, hogy kinek van gipszbe öntve a lábszára, ami különösen nőknél fordul elő, magam sem tudnám megmondani, hogy miért. De azt már egyszeri tapintásra nem tudom megmondani, hol van a szoknyáknak a nyílása, amely néha oldalvást is szokott esni, nem tudom megmondani, hogy a vásárosembernek vagy egyéb kupecnek hányadik mellényében van az a nagy zseb, amelyben a bugyellárist hordja. Sőt már azt sem tudnám kitapogatni, hogy fiú vagy leány az a gyermek, aki a szív alatt fekszik. Nem ér már az én tapintásom semmit, holott azelőttiben a lábom nagyujjával többet tudtam a jó utakról, rossz utakról, szerencsés mendegélésekről, jó találkozásokról, ígéretes ajtóküszöbökről és grádicsokról, mint akár a házalók, akik egész életükben az országutakat járják. Így vagyok a szájam ízével is... Nem ismerem meg többé a nyelvem hegyével a jó vizet, a jó bort, a jó kenyeret. Pedig valamikor elég volt egy falatnyit kóstolnom az ételből, hogy behunyt szemmel megmondjam, milyen az az asszony, aki főzte, milyen az az udvar, ahol a kakas repdesett, a tyúk kaparászott, milyen az a vadász, aki az erdőből a vadat hozta, milyen az a madarász, aki a vadgalambot megfogta. Most minden ételről azt hiszem, hogy öregasszony kotlott rajta, kiszárította a húsok velejét, kiszikkasztotta a csontokat, még a fiatal sóskát is elhervasztotta, csak a borsószem gurul ki az átkozott kezéből, mert a borsó őszi növény... Nem maradt meg nekem semmim az egész életemből, mint a nagyon tehetséges orrom.
    Ekkor ismét szemügyre vettem apostol vendégünk orrát, amely ez idő alatt, míg róla volt szó: olyan erősen látszott figyelmezni, hogy alakot cserélt, mint az emberek az élet különböző helyzeteiben. Most leginkább tetszelgő vőlegénynek látszott Nyergesújfalusi orra, akire különböző, örömteljes teendők várakoznak az élet folyamán, nagy reményekkel indul el tehát útjára, amelyre a kellemetes szagok vezetik... Az apostol így folytatta:
    - Az orromnak köszönhetek mindent, mint akár a régi római korszakban a cézárok, akiket tudvalevőleg akkor szeretett valójában a nép, ha szép nagy orruk volt, amelyek jól festettek a különböző pénzeken. Nézze meg, nagyságos úr, ennek az orrnak a tartását, amikor egyszerre tud kifejezni tiszteletreméltóságot és alázatot... Tud ez az orr felvidámítani és elszomorítani... A konyhák tájékán még sohase fordult meg ilyen hálás orr, de tud ez az orr szellemes is lenni, ha éppen vitatkozásra kerül a sor. De ez mind csak az orrom külsőségeire vonatkozik, amely külsőségeket hosszabb gyakorlat után éppen úgy meg lehet tanulni, mint a fejbőr mozgatását, a fül hegyezését, a szemeknek kancsalítását... Belső tulajdonságai vannak ennek az orrnak, amelyek megbecsülhetetlenek. Így például az orrom egyúttal a zsebórám is. Akár sötét éjszaka, akár sűrű erdőségben orromnak egyetlen szippantásával meg tudom mondani, hány óra van. Beösmerem, hogy más orrok is tudhatják, hogy mikor van délelőtt vagy délután, éjfél előtt vagy éjfél után, mert hiszen akkor az időnek egészen más szaga van. De kíváncsi vagyok, hogy meg tudná-e mondani bármely orr e tartományban, hogy mikor áll háromfertály két órára a mutató mindazokban a vendégfogadókban, kolostorokban, papi házaknál, ahol valamit adnak az ebédelésre és az ebéd utáni gondolatokra?
    Nem értettem meg hirtelenében, hogy mit akar Nyergesújfalusi mondani, ugyanezért mindentudó orrára néztem, amely most megint formát változtatott, mint egy hűséges szolga, aki mindenben egyetért gazdájával. Az orrnak most körülbelül olyan alakja volt, mint a gömböcnek, amely zsíros lében úszik a tűzhely üstjében, és a szakácsné fakanalának érintésére felemelkedik a mélyből, és színét változtatja. Most már elgondolhattam, hogyan változtatja ez az orr a színeit, amikor az egész világon ebédelnek... Az apostol olyan elégedetten mutogatta az orrát, mint valami asszony az új kalapját.
    - Tessék csak elgondolni, hogy mi maradhat titokban egy ilyen tehetséges orr előtt, amikor elhalad egy ház mellett, végigbandukol egy elátkozott falun, vagy kisvárosok házikói előtt megáll, és szemügyre veszi az eseményeket? Egy messzi életkor felé közeledek, és ezen idő alatt az embereket megismervén: egyetlen valódi bölcsességre jöttem rá. Az emberek életében az ebédelés a legfontosabb. Fontosabb mindennél, leánynál és betegségnél, szép csizmánál vagy szép szeretőnél. Az az ember, aki nem ebédelt: nem sokat jelent ezen a világon. Nem biztos a dolgában, nem biztos a szavában, sem a tennivalójában. Bizonyosan csinál valami hibát aznap, amikor nem ebédelt. Nos, ezért voltam mindig kíváncsi, hogy mit ebédelnek az emberek. Az orrom nem fennhéjázó, és megálldogált olyan magányos kis házak előtt is, ahol egyedül való ember, mint a svájci kártyában a makk disznó, főzögeti vízből, lisztből, sóból való leveskéjét... De mégiscsak jobban kedvelte az orrom azoknak a kisvárosi ebédeknek a szagát, amelyek olyanformán főződnek, hogy az egész szomszédság tudomást szerez róluk. Megálltam a ház előtt, és elgondolkodtam az asszonyon, aki odabent konyhájában forgolódott. Tavaszonkint a petrezselyem, a tavalyi répa és a sáfrány szaga megértette velem, hogy odabent egy olyan asszony áll tűzhelye felett, aki ébredéskor nem foglalkozik holmi ágyhoz nyűgöző gondolatokkal, a komámuram bajszának állásával, hanem kiugorva az ágyból, elsősorban arra gondolt, hogy vajon mit főz ebédre. Vajon akad-e a mészárosnál konc, amelynek elég zsírja, húsa, csontja legyen? Vajon van-e a kofának új sóskája, vagy pedig a tavalyi paradicsomot kell elővenni? (Mellékesen megjegyzem, hogy ahol tavaszi időben jó szagú sóskamártás kerül az asztalra, ott az asszonynak hajlamossága van a házimunka és a kertészkedés iránt. Előbb-utóbb talál magának egy kis darabka földet, még ha valami vén, sokat utazott ládát is kellene erre a célra felhasználnia, ahol legközelebbi rokonait, a tavaszi veteményeket elülteti. A legtöbb asszonynak testvéri viszonya van a fiatal hagymával, bár nem eszi, mert félti leheletének a szagát; unokatestvér a piros retekkel, de ezzel már inkább mer barátkozni, pedig néha ki kell mennie a szabad levegőre a retek élvezete után; nénikéje a petrezselyemnek, a sóskának és mindazoknak a tavaszi növényeknek, amelyek nőies életet élnek, tudniillik tavaszkor a legszebbek. Itt meg kell jegyeznem, nagyságos uram, hogy a répák, karalábék, káposzták és a krumplik inkább férfias növényeknek mondhatók, mert ugyan asszonyok gondoskodnak az eltartásukról, de tulajdonképpen mégiscsak akkor kerül reájuk a sor, amikor a férfiidő, a tél elkövetkezik. A kelkáposztáról azonban még nem tudta megállapítani az én orrom se, hogy férfi savanyúsága vagy nő szaga érezhető-e benne?)
    Ismét megtekintettem az apostol orrát. Ez az orr most egy tengericsutkához hasonlított, amilyen csutkát a gyermekek a hóember orrába szoktak nyomni, amely tengericsutka azután vigyázgat udvarokra, téli kertekre, vándorlegények huhogására... Vérmes, étvágyas, vénes lett az apostol orra, mintha valami láthatatlan leves gőzölgésében párologtatná magát, miközben az orrlyukai megteltek a tavaszok és telek ama szagaival, amely évszakokat nemsokára itt kell hagynia. Ám halljuk az apostolt:
    - Hát mondom, azok a kis házak voltak orromnak mindig legkedvesebbek, ahonnan olyan szagok áramlottak ki, mintha a nagypénteken mosott női fehérneműek szaga összekeveredett volna a tavaszi női növények illatával. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen konyhákon az asszony megmossa a kezét, miután fokhagymát vagdalt késével, a kert a legjobb barátnője, és tud vele beszélgetni, mikor egyedül van, megértik a szavát az állatok, amelyek körülötte vannak, a kutya mint tisztátalan állat, csak az ajtó előtt meri csóválni a farkát, mert nem meri bevallani, merre kóborolt az imént... Nyilvánvaló, hogy az ilyen tavaszi konyhákon bíbelődő asszony a lábát és derekát is meg szokta mosni, hogy az ételeihez a maga jó illataiból is hozzáadhasson valamit. Vegyük csak példának a húsleves illatát... Nyomban megérződik rajta, hogy milyen asszonyféle tette fel vizét forralni, mert a víz, ha asszonykéz mellett folyik el, nyomban magába veszi annak szagát, mint akár a hegyek ásványainak az ízét. És a levesbe való tészta tán nem árulója egy asszony teljes gondolatvilágának, tehát belső szagának is? Ezzel a levesbe való tésztával foglalkozik igazában a női kéz. Amint hosszúkásra, laposra, kockásra, laskásra vagdalja őt, gondolatai ott virrasztanak a tészta mellett, még ha huszársarkantyú-forma derelyét használ is a tészta felaprításához. A csiga, a gombóc, a daragaluska, amint tészta alakjában jön ki egy asszony kezéből: megragadja az orr figyelmét, vagy pedig eltávolítja érdeklődését. Azt mondom, nagyságos uram, hogy egyéni illata csak a levesnek van ebben a tartományban. Nyomban megmondhatom, hogy jövőjére gondoló papgazdasszony, vagy pedig a sors borúját és derűjét egyetlen gombhoz, karóhoz vagy fához fonogató asszonyka főzte a levest. De minden körülmények között annak a levesnek van a legjobb szaga, amelyet megszerelmesedési célzattal vagy leánykérőbe jött vendégeknek szokás főzni. Én azt hiszem, hogy az ilyen levesbe a nők bele szoktak főzni egy gombostűszúrásnyi vért a magukéból.
    Még egy utolsó pillantást vetettem a Nyergesújfalusi úr orrára. Ráncos, görbült, de egyúttal megmerevedett volt az, mint valami elátkozott állatnak az ormánya, amely állat fojtott lihegéssel vagy hangos üvöltözéssel szalad keresztül a világon, hogy álmában érzett szagokat, messziről sejtett áramlásokat, vele rokonszenvező odőröket feltaláljon. Futamodik ez az ormány, hol a búcsúvezér köntösében, hol pedig hercegi hazugságokkal, mint az öreg férfiak szoktak, akik vénségükre még egyszer szeretnék átölelni a világ minden levesestálját. Miután több tapasztalatlan, fiatal nő lakott akkoriban a háznál, Nyergesújfalusinak útilaput kötöttem a talpára.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649428
Webáruház készítés