Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Krúdy Gyula: Szent Margit_EPUB

Krúdy Gyula: Szent Margit_EPUB
340 Ft

Krúdy Gyula e kevéssé ismert története először az 1920-as évek vége felé, folytatásokban jelent meg hírlapokban. Több változata is elkészült, melynek oka az volt, hogy Krúdy - pénzkereseti szempontok miatt - sokszor ugyanazt a történetet kisebb-nagyobb változtatásokkal több lapnak is eladta...
De nem ez a lényeges, hanem ez a bájos történet, mely Szent Margitról is szól, és persze, hogy másokról is: hús-vér Krúdy "hősökről", akik itt élnek köztünk, akár még a Margit-szigeten is... (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Legvégül vörös barátok lakták a kolostort, akik nemcsak az ellenséggel, de egymás között is háborút folytattak. Különösen nem tetszett nekik az apácakolostor szomszédsága, ahol sok kincset sejtettek. Próbálták a nők zárdáját mindenféle praktikával megközelíteni, még föld alatti utakat is építettek, hogy a jól elzárt zárdát a föld alól vegyék be. De a szüzek ellenálltak az ördögi incselkedésnek. Mindinkább megerősödtek hitükben, és öles falaik ellenálltak minden támadásnak. A föld alatt pedig éppen olyan őrséget állítottak fel, mint a kapuknál. Tizenhárom lépcső vitt le a föld alatti állomáshoz. Egy fülke volt az, ahol éjjel-nappal öreg apáca tartózkodott, aki arra figyelt, nem hallatszik-e valamerről, a föld alatt a csákányok, ásók munkája.
    Valamelyik magyar királyunk megunta a panaszokat, amelyek a szigeti vörös barátok ellen hangzottak, és eltörölte a kolostort. Lerombolták a falakat; csupán egy óriási kétemeletnyi romfal áll fenn az egykori dicsőségből.
    Ezek a harcias barátok maradtak meg tölgyfák alakjában a szigeten.
    Úgy zúgnak éjszaka a szélben, mintha csatára készülődnének, pedig oly csend van itt, hogy azt meg lehet hallani, amit a rengő habok beszélnek a Dunában.

    Fenyők voltak itt, amelyek oly magasra megnőttek, mint a torony.
    A fenyő-királynő, a legmagasabb, éppen Máriási Ilona háza mellett állt, mintha közelségével is biztosítaná őt védelméről.
    A fenyő-királynőnek már alig volt ruhája, letépte a szél, elhordta a vihar; kopár, komor, de hatalmas volt az anyakirálynő.
    Míg körülötte alattvalói télen-nyáron lengették sűrű szoknyájukat, az öreg fejedelemnő, lemondva a világ hiúságáról, szikáran, kopaszon, de törhetetlenül állt. Az ő gallyai olyan magasan kezdődtek, ahova a többiek koronája sem ért el.
    Az ő udvarhölgyei, akik körülötte álltak fénylő öltözékeikben, csak akkor beszélhettek a fejedelemasszonnyal, hogy ha nagy szél kerekedett, és a szélvész még a hallgatag úrnőt is megszólaltatta.
    Ilyenkor vad, ijesztő hangokat hallatott a királynő, mintha eszébe jutott volna mindazon szomorúság, amely életében érte.
    Hiszen özvegy volt és gyermektelen. Se közel, se távol hasonló törzsű fa, amelyet gyermekének lehetne nevezni.
    Csak szolgálók, alattvalók mindenütt, akik bizonyára várják halálát, hogy majd összevesszenek egymás között a fejedelemségen.
    S ezeknek a szolgálóknak nem járt egyében az eszük, mint azon, hogy egész nap lengessék bő szoknyájukat a szél muzsikájára, magukhoz csalogassák a napsugarat, amelyet eljátszadozzanak, búvóhelyet adtak a vércsék és kányák ellen menekülő rigóknak, de azért megkövetelték, hogy a vándorló zenészek legszebb rigófüttyeiket fújják el.

    A fejedelemnő bízvást elégedetlen lehetett hölgyeivel. Panaszkodott is annak a százesztendős hollónak, amely hében-korban meglátogatta, hogy alattvalóinak gondolata mindig csak mulatság.
    A vén holló, bár félig vak volt, mert kelet felé, a nap felé már nem szeretett repülni, mindig csak nyugatnak járt, amerről nem bántotta szemét a világosság, komoran hallgatta a fejedelemnő panaszait. Ott gubbasztott néha naphosszat barátnője mellett, és csak olykor szólalt meg rekedt hangján. Talán azt mondta:
    - Mit szóljak én? Mióta vak lettem, mindenki elhagyott. A sereg másfelé jár, senki sem törődik velem, akár élek, akár halok. Mindenki elfelejtette, hogy valamikor én tudtam legjobban repülni, én voltam a legbátrabb a seregben. Az én szemem látott a legmesszebbre, én voltam a vezér. Mit szóljak én, akinek alattvalói sincsenek?

    Máriási Ilona gyakran elhallgatta közelgő tavaszokon, amikor a vén holló a nap elől menekülve a sziget sűrűségét választotta, hogyan beszélgetnek odafent a magasban a madár és a fa.
    A fejedelemnő láthatólag megnyugodott, mikor elpanaszolta búját-baját öreg barátjának. Estefelé, midőn a holló továbbröpült, elhallgatott, és nyugodtabb volt egész éjszaka. Az udvarhölgyek ilyenkor felvidultak és táncoltak a réten. Meglátogatták egymást, és elmondták mindazon pletykákat, amelyeket tudtak. Persze holdfényes éjszaka és némi gyönge szél kellett ahhoz, hogy az udvari dámák elhagyhassák helyüket, mert hiszen a földbe voltak gyökerezve.

    Máriási Ilona hallotta a táncot, amelyet a bőszoknyás fenyők lejtettek, de nem merészelt az ablakhoz menni. Ő igen jószívű teremtés volt, és szíve mélyéből sajnálta a magányos fenyő-királynőt. Sokszor elmondotta, hogy mit ér a rang és a cím, amikor senki sem szereti érte az embert? Lám, ha a vén fenyő megmaradt volna egyszerű, köznapi lénynek: öregségére volnának barátnői, és nem csupán egy kopott, öreg holló hallgatná meg panaszait. Ki tudja, mily nagyravágyó, hiú és kihívó lehetett ifjúkorában a fenyő, hogy királynő lett belőle a többi között? Lehetséges, hogy megölte némely társnőjét, akik nyomába növekedtek, elvette előlük a napot és a levegőt? A fejedelmek útja gyakran véres.

    Egy tavaszon aztán, mikor a szigeti telet és a hófúvásos viharokat csak a legnagyobb küzdelemmel bírta kiállni a vén fenyő, befejeztetett a királynő élete.
    Már a télen elveszítette legnagyobb gallyait, megmaradott lombjait, a hóteher alatt eltöredeztek az öreg csontok. Ha a legkisebb szél fújt; könyörgős nyögés hallatszott a vén fa derekából, mint a nagybetegek sóhajtanak álmatlan éjszakákon. Ha orvosa lett volna a vén fának, aki meghallgatja vala szíve dobogását, mint a beteg emberét szokás: az orvos bizonyosan fejét csóválta volna.
    Mindenféle panaszos kiáltások is hallatszottak a vén fa belsejéből. Talán egészségért kiáltozott, talán panaszkodott, talán el akarta valakinek mondani utoljára élete bánatát.
    De senki sem hallgatott rá. A többi fenyők, akik a vén királynő védelme alatt csendesen kiteleltek és a havakat, viharokat alig érezték kicsinységükben, tavasz első napjaiban legfénylőbb ruháikat vették elő, és úgy pompáztak, ragyogtak, hogy magukra hívták a rigók figyelmét, akik messze földről eljöttek barátnőik mulattatására. Elfújdogálták mindazokat a nótákat, amelyeket télen tanultak, midőn faodúkba voltak zárkózva, és egyebet se tettek, mint hangszereiket próbálgatták.
    Egy napon, mielőtt a nap alászállott volna, megérkezett a pesti homokmezők felől a vén holló.
    Nagy utat tehetett meg, mert lassan szállt által a Duna felett, és vérpiros árnyékot vetett az alkonyati habokra. Tollai különösen fénylettek, mintha megfiatalodott volna, még a hangja is erősebb volt, amint a magasból üdvözölte a királynőt.
    A fejedelemnő felsóhajtott fájdalmában. Nem vette szívesen, hogy egyetlen barátja, a holló így kicsípte magát a tavaszi napokra. Az lett volna rendjén, hogy a holló is megöregedett volna, és hasogató köszvényről panaszkodna, mint az elmúló ősszel tette.
    Szomorúan tapasztalta, hogy a nők korábban és alaposabban vénülnek, mint a férfiak. Ugyanazért nem fogadta a régi szívességgel barátját, sőt tán csípősen megkérdezte tőle, hogy vajon lakodalomba készül, hogy ilyen maskarát csinált magából? Szégyellhetné magát vénség létére, hogy kifesti tollait.
    A vén holló megharagudott a királynő szavaira.
    - Mit? - kiáltott. - Az én tollaim festve vannak? - No majd mindjárt megmutatom. Felségednek már gyönge a szeme, ugyanezért tollaim megítélését udvarhölgyeire bízom. Ők még fiatalok, kötényt hordanak.
    Szólt, és kitépvén egy tollát, az udvarhölgyek közé eresztette.
    Azok pedig nyomban és vígan felkiáltottak, hogy csak a rosszakarat mondhatja, hogy a holló tolla festett. Olyan az, mint a bársony, sőt tán még a bársonynál is puhább.
    Aztán, hogy megmutassák, mennyire tetszik nekik holló tolla, játszadozni kezdtek vele. Dobálták, forgatták, simogatták a közéjük dobott tollat. És a vén holló diadalmasan távozott.
    Ezt a megaláztatást nem bírta elviselni az anyakirálynő.
    Abbahagyta a sóhajtozást, a nyögést, mert hiszen úgy sincs senki részvéttel iránta. Még egyszer az égnek szegezte a fejét, mintha megmutatni akarná, hogy még e szomorú órában is sokkal nagyobb minden alattvalójánál.
    Megvárta, amíg a hold sarlója felemelkedett a Dunából, és ezüst koporsószegekkel rakta ki a fekete habokat. Ez a fényesedő vén Duna lesz az ő koporsója, amint a hold emelkedtével felébredt a szél, és a hold udvarlására siet.
    Ám a szél sokáig váratott magára. A szegény fejedelemasszonynak végig kellett hallgatni udvarhölgyei beszélgetését, akik hiúságukban mind azt hitték, hogy a hold az ő tiszteletükre vette fel ezüst köntösét. A habok az ő kedvükért locsognak, és az éji madarak nekik táncolnak oly fürgén a romfalak között.
    De végre megérkezett a szél.
    Gyenge legényke volt bíz az, alig ért fel a királynő felső gallyaira.
    - Mit akarsz, te siheder? - förmedt rá a királynő. - Küldd az apád, ha valami üzennivalója van.
    A szelecske elbujdosott, szégyenkezve lapult meg a bokorban. De éjféltájban keresésére indult az apja, onnan nyugat felől, miután fiának hírét nem hallotta.
    A fenyő-királynő hirtelen szembefordult az öreg széllel.
    - Tudsz-e még táncolni, öcsém? - kiáltotta hirtelen. És nagy roppanással a szél karjaiba dobta magát, hogy az szinte megtántorodott.
    Aztán belezuhant a Dunába a holt fejedelemnő.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649503
Webáruház készítés