Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Krúdy Gyula: A magyar sasfiók_MOBI

Krúdy Gyula: A magyar sasfiók_MOBI
740 Ft740

TARTALOM

Előszó
Bevezetés
Milyen ember volt Kossuth Ferenc?
Wekerle megbukik, Kossuth győz, de nincs többé függetlenségi párt
Merénylet Budavárott és Kossuth Lajos iratai
Kossuth Ferenc megszólal
A millénium jobban kedvez Ferencz Józsefnek, mint Kossuth Ferencnek
Mi történik isten békéjének esztendejében?
A millénium
Kossuth Ferenc mint szónok
A "Nagy Március"
A győzelem felé
Kossuth Ferenc első találkozása a királlyal
A királynak nem kell a koalíció
A magyar betyárok Bécsben
A nemzeti ellenállás ideje
A király újra békül
A győzelem után

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A „Nagy Március"

    Kossuth Ferenc csaknem tíz esztendeig „reménytelenül“ politizált Magyarországon. Azzal a reménytelenséggel, amellyel a függetlenségi párt már Tisza Kálmán idejében eszmékért küzdött. „Lelkesítő nagy eszmék, de meg nem valósíthatók", - mondták nagyrészt a középosztályhoz tartozó választók és aztán szépen leadták szavazataikat a mindenkori kormány jelöltjeire.
    A magyar nép azonban, ez a rejtelmes őserő, ez a szántóföld, amely nemcsak talaja a magyarságnak, de mindig hajlandó volt és mindig hajlandó is lesz a szabadság magvának megteremtésére, a magyar nép rendületlenül kitartott Kossuth Lajos eszméi mellett. Voltak kerületek, még az óriáskígyó módjára országot összeroppantó Tisza Kálmán fénykorában is, ahová más, mint Kossuth-párti jelölt, még a lábát sem tehette be. Leginkább az Alföld népe, amelyet egykor „Kossuth Apánk" fegyverbe szólított, állott töretlenül a Kossuth zászló alatt. Szabolcs a maga hat függetlenségi követével, Debrecen, Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös, Szeged, a Duna-Tisza köze, a honfoglaló magyarság, a székelység töretlenül állott a reménytelenül muladozó évtizedek alatt is Kossuth eszméi mellett. Édes volt ez a reménytelenség, mint a vértanúság, magasztos, mint a szenvedés a hazáért, elzsongító, mint a honfibú. A reménytelenül vallott függetlenségi eszmék mellett a magyar ember megtalálhatta az élet célját: szenvedni a hazáért.
    Valóban ez volt a magyarság életcélja a szabadság leveretése után...
    Soha annyi gyönyörű regény, mint a múlt század második felében a szabadság hőseiről. Még itt jártak közöttünk a hősök megmaradottjai, az öreg honvédek, akik már életükben szentté váltak. Nem volt olyan magyar ház, ahol Kossuth Lajos képe ne függött volna a falon, - igaz, sokszor Ferencz József képével szemközt.
    Minden esztendőben megjelent egy csomóregény a Kossuth-i időkből. Jókai Mór a „Kőszívű ember fiai“-val aratja egyik legjelentősebb sikerei, - és a zászlók csak akkor voltak igaziak, ha „1848“ volt reájuk írva...
    Mégis meg kell állapítani, hogy a függetlenségi eszme jutalma nem lehetett Magyarországon más, mint az üldöztetés, a mellőzés, a szegénység. A reménytelenség politikája fojtogatta Kossuth Ferencet csaknem tíz esztendőn át, és mégis az ő idejében és az ő vezetése alatt győzött a függetlenségi gondolat és vele a párt, oly dicsőséges fölénnyel, hogy még maga Ferencz József is behódolt neki. Függetlenségi párti lett darab időre a magyar király is, aki pedig egyben osztrák császár volt.
    Talán ez a korszak Magyarország legfantasztikusabb kora. Lehetetlenségek valósulnak meg. Hatalom, erő, cselfogás, megtörik a nemzet ellenállásán. Fennállása óta ekkor volt a legerősebb Magyarország. Ezer esztendő energiáját adta ki magából Kossuth Lajos fiának felhívására...
    Ha a nemzet nem győzött az 1848-49-i szabadságharcban, az történelmi átok volt.
    De győzött a második Kossuth vezetése alatt, ez évszázad elején, ötven egynéhány esztendőmúltán az első kudarc után.
    Hogy volt ez?
    Elmondunk mindent, ami az emlékezetben megmaradt, mint érdemrend egy kopott kabáton, mint régi mese, amelynek hallgatói maguk is öregesen bóbiskolnak már, amikor az elmúlt dicsőségekről hallanak. Előveszik a régi zászlót a világháborúban megsokasodott lobogók alól. Könnyes, de bátor, halk, de igazságos, - ilyen volt Kossuth harca a később következendő harcokhoz mérve.
    Akkor győztünk!
    Míg a világháborúban megsemmisültünk.
    Beszéljünk tehát a győzelmes időről.
    *
    Az 1904. esztendő márciusi szabadságünnepén K. F. nem vehetett részt. Betegség kötötte az ágyhoz, amely betegség kínjait hiába igyekezett enyhíteni Müller Kálmán főorvos úr, aki lapátalakú veres szakállával, gyertyaegyenes alakjával egyik nevezetessége volt a fővárosi lakosságnak. Reumatikus fájdalmak gyötörték Kossuth Ferencet, nem tudtak neki örömet okozni még a ceglédi nők sem, akik választókerületéből küldöttségbe jöttek a beteghez és annyi virágot hoztak neki, hogy szagos lett tőle az egész palota.
    Kossuth Ferenc Bristol-szállóbeli lakásán beszámol képviselőtársainak első királyi kihallgatásáról.
    A pirosarcú menyecskéket, liliomarcú lányokat, szokás szerint gyászruhás, tapasztaltabb honleányok vezették, akik már tudták a járást a fővárosban. Am az öregasszonyok, akik pedig Cegléden is értik a különféle betegségek gyógyítását, ugyancsak nem tudtak írt mondani szeretett képviselőjük betegségére. A ceglédi nők küldöttsége lehajtott fővel jött ki a betegszobából, a karszékben ülő Kossuth Ferenctől és némelyik asszony tán már észrevette a lesoványodott, ellankadt, elhalaványodott arcú férfiún, a halk léptekkel közeledő öregedést.
    Pedig nagy márciusra készült a főváros, mert a szabadság ünnep öt nap híján egybeesett Kossuth Lajos halálának tízedik évfordulójával és a magyar nemzet az Abbáziában üdülő Ferencz Józsefnek tudomására akarta hozni mindazt az elkeseredést, amelyet a honszerelmes magyarságérzett.
    Ez az elkeseredés pedig nagy volt és komoly. Egyre élesebben rajzolódott ki az ellentét a nemzet és királya között. Egy fél esztendővel előbb, 1903. szeptember 16-án adta ki I. F. J. a galíciai Chlopy-ban nevezetes hadparancsát, amelyben eme sorsdöntő bejelentés foglaltatott:
    „Tudja meg hadseregem - melynek szilárdszerkezetét egyoldalú törekvések, ama magas feladatok félreismerésében, amelyeket a monarchia mindkét állama területének javára teljesít, alkalmasak volnának meglazítani, - hogy én sohasem adom fel azokat a jogokat és jogosítványokat, amelyek Nekem, mint a hadsereg Legfőbb Hadurának biztosítva vannak".
    Ez a hadparancs nemcsak a hetedik és tizenkettedik hadtestnek szólott, amelyeknek hadgyakorlatán Ferencz József kiadta, hanem az egész Magyarországnak, amelynek az uralkodó így adta tudtára, hogy sohasem lesz hajlandó beleegyezni abba, hogy a magyar katonákat magyar nyelven vezényeljék.
    A chlopyi „soha!“ rendkívüli módon kiélezte a helyzetet. Még a szabadelvű pártban is elítélték a hadparancsot és az egész nemzet elleni kihívásnak tartották. Az összes parlamenti pártok együttesen tárgyalták meg a helyzetet és úgy döntöttek, hogy felkérik Khuen-Héderváry ideiglenes miniszterelnököt, utazzék a királyhoz és közölje vele a nemzet felháborodását. Jellemző, hogy voltak olyan vidéki törvényhatóságok, amelyek felháborodásukban határozatot hoztak, hogyha a nemzet elégtételt nem kap, beszüntetik az állami adók fizetését.
    A király szeptember 20-án fogadta Khuen-Héderváryt. Az audiencia során kijelentette Ferencz József, hogy nem akarta megbántani a nemzeti önérzetet. Ki is adott egy manifesztumot, amelyben sajnálkozását fejezte ki, hogy hadparancsát félreértették és bejelenti, hogy nem akarta csorbítani a nemzet jogait. Hangsúlyozta, hogy továbbra is a kiegyezés alapján áll és hozzájárul ahhoz, hogy a kormány beváltsa a nemzetnek a hadsereg magyar vezérlett nyelve ügyében tett ígéreteit.
    Az ellenzék azonban .nem hitt a királyi szónak. Mikor Khuen-Héderváry szeptember 22-énfelolvasta a Házban a manifesztumot, Barabás Béla hangja beleharsogott:
    „Nem hiszek a királynak!"
    Nyolc nappal később Khuen-Héderváry megbukott.
    Ilyen izgalmak után készült az ország az ezerkilencszáznegyedik esztendőben a márciusi napok megünneplésére.
    A „Nagy Március“-ra való előkészületeket hetek óta intézték különböző hazafias bizottságok, amelyeknek lelke, titkárja, mozgatója egy szöghajú sápadt homlokú, lángoló tekintetű, tehát Petőfi-képű budai tanár, Taksonyi József volt, aki hazafias költeményeivel már megfelelő hírnévre tett szert a nemzeti asztaltársaságoknál. Taksonyi maga legalább húsz asztaltársaságnak volt tagja Budán és Pesten, de a szabadságünnepélyekhez nem is nagyon kellett verbuválni az asztaltársaságokat. Csatlakoztak azok maguktól is, hisz ilyenkor mutathatták meg, mit tudnak, mit érnek, hányán vannak, mekkora a hatalmuk, ki a költőjük, ki a szónokuk?
    Korcsmárosság akkoriban a jövedelmezőbb iparok közé tartozott, a korcsmárosok maguk is szívesen áldoztak azért, hogy a náluk székelő asztaltársaságok kitegyenek magukért a szabadság ünnepélyén, csináltattak jelvényeket, zászlókat, koszorúkat, ha nem lett volna elegendő a persely tartalma, amely perselyben az asztaltársaságok egész éven át gyűjtöttek a szabadság megünneplésére, de a karácsonyi adományokra is szánt összeget.
    Taksonyi József, a budai költő már hónapokkal előbb elkezdte az agitációt, hogy a Kossuth Lajos halálának tízesztendős évfordulóját egybeeső szabadság ünnepeket a legemlékzetesebbé tegye.
    Pohárköszöntők szenvedélytől fűtött mondanivalóival járta be a Józsefvárost, az asztaltársaságok hazáját, ahol két-három asztaltársaság is tanyát vert egy-egy nagyobb vendéglőben, elnevezvén magukat Kossuthról, Rákóczi Ferencről, Irányi Dánielről, Petőfi Sándorról, Garibaldiról, Türr Istvánról, Klapka tábornokról, Damjanichról, sőt még a francia forradalom alakjairól is, valamint a bombavető Orsiniről, s az orosz nihilistákról. A Józsefváros volt a hazafias asztaltársaságok fészke és elegendő volt Taksonyi József megjelenése, hogy nyomban kimondják csatlakozásukat a készülőben levő szabadságmozgalomhoz.
    Temérdek asztaltársaság volt a Belvárosban is, ahol a „Sasok" vezettek Kléh István takarékpénztári igazgató nyugalmas elnöksége mellett, de itt szónokolt Polónyi Géza és Olay Lajos is, akik alkalomadtán kurucabbak voltak a kurucnál. A negyedik kerületi sorházak, udvarokban rejlő bormérések, régi és újabb „Zenélő Órák“ de még a javában talpon levő „Korona" vendéglő, a hírneves „Kispipa" mind tartogatott magában egy-egy méhkast, vagyis asztaltársaságot, amely az első hívó szóra kész volt kirajzani az utcára. Taksonyi itt is megtette a maga vizitjeit, habár ezek a műveltebb társadalomból alakult asztaltársaságok amúgy is tudták, mi a teendőjük, amikor a márciusi szabadságünnep elkövetkezik.
    A Ferencvárosban sem kellett sok szót vesztegetni a felhívásnál. Abban a városrészben, ahol a fuvarosok és a tejkereskedők laktak, jól tudták, mit jelentenek a márciusi napok. Talpra kellett állni minden asztaltársasági tagnak, hogy méltóan kivegye a részét az ünnepből. A "ferencvárosiak" mindig asszonyaikkal, leányaikkal, a Damjanich Jánosnéról elnevezett egyesület tagjaival vonultak ki március tizenötödikén. Ígérték, hogy elhozzák őket most is a dunaparti Petőfi-szoborhoz és a Vigadóba, ahol Taksonyi az ünnepélyeket tervezte.
    Nagyobb baj volt a Terézvárosban, ahol Vázsonyi Vilmos még csak egy kávéházat mondhatott a magáénak, ahol „V. V.“ betűkkel jelzett hírlapi cikkeit, hangosan felolvasták. A kerület úgynevezett komoly polgársága még Radocza Jánoshoz, illetőleg a hatvanhetes eszmékhez! húzott, amelyek tudvalevőleg ellentétben állnak a negyvennyolcas ideálokkal. Legalább is így tanították akkor a polgárokat…
    Az Erzsébetvárosban még sokan bosszankodtak Morzsányi Károly megbuktatása miatt az ugyancsak forradalmi eszméket jelentő Pichler Győzőre, aki szegény már javában a rákosi temetőben pihentette idegbeteg tagjait, árván hagyván a zászlót, melyet Kölesd adott kezébe, ahol azzal nyerte meg a választópolgárok szívét, hogy első kortesbeszédében kijelentette: Kossuth Lajos halálos ágyán ő reá bízta a magyar hazát…
    Taksonyi József járt Budán is, ahol a nyugalmazott úriemberek asztaltársaságai székeltek, mert bizonyos életkorban már csak Budán érzi jól magát az ember. Innen minden kisebbnek látszik, mint Pesten, nem izgulnak minden apró-cseprő dolgokért az emberek, akik harminc-negyven év szolgálati időt mondhatnak a hátuk mögött. Budán legfeljebb a szerelmesek izgatottak, pláne kora tavasszal, amikor még a szél is éppen tanulja a járást a budai utcákon. Ha valamely szerelmi mozgalomhoz kellett volna verbuválni híveket: Taksonyi József bőviben talált volna Budán anyagot. De a nyugalmazott hivatalnokok, bár érzelmeikben a penzióba való lépés után mindnyájan ellenzékiek: nehezen szánják rá magukat, hogy Pestre menjenek tüntetés szempontjából. Csupán a Krisztinában akadt egy hazafias asztaltársaság, Guyon Richárd tábornokról elnevezve, amely vállalkozott arra, hogy a márciusi ünnepélyeket Pesten tölti.
    Óbuda viszont biztos volt. Ott mindig erősellenzéki szellem uralkodott, éppen a városrész mostoha viszonyai miatt, amennyiben a lakosság megcsalatva érezte magát a hatvanhetes kiegyezés folytán. A fővároshoz csatlakozott, lemondott önállóságáról, de ezért semmit sem kapott. Óbudáról a rezes bandák lelkesen Ígérték meg közre-működésüket a márciusi ünnepélyekre.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987445
Webáruház készítés