Új jelszó kérése
Termék részletek


Krúdy Gyula: A magyar sasfiók_EPUB

Krúdy Gyula: A magyar sasfiók_EPUB
740 Ft

A krónikás - édesapám - és azok, akikről ebben az írásában megemlékezik, régen elpihentek díszes márvány szarkofágokban, vagy szegényes fakeresztek alatt, a bécsi kapucinusok kriptájában, vagy falusi temetők csendjében, köztük Európa legelső gavallérja, az ezüst szakállas császár, Kossuth fia a magyar sasfiók és a többiek, akiktől hangosak voltak egykor Magyarország politikai berkei. Mind elnémultak, meghaltak a drága krónikással együtt...
Meghatva simogatom végig tíz esztendő porától sárgult lapjait e feljegyzéseknek, melyet édesapám akaratából átadok most a kiadónak. Kis cédulát szorít le a foszladozó spárga, mely áthurkolja a kéziratot, a cédulán az ő felejthetetlen betűivel pár sor, a parancs, hogy ezek a jegyzetek csak tíz esztendővel halála után adhatók ki, mikor már temetők csendjében pihennek a régi harcosok, „A magyar sasfiók" szereplői.
Könnyes szemmel olvasom a régi gépiratot a régi Magyarországról, a régi csatát, melyet a nemzet vívott uralkodójával, megremegek a Kossuth név varázsától, mely mint ezüst trombita mámorosította az embereket és megejtve a múlt varázslatos emlékétől gondolok a boldog békeidőkre.
Kossuth fiára, a fehérbajuszos katonaminiszterelnökre Fejérváry Gézára, a lelkes fiatal függetlenségi politikusokra, de a bécsi fiakkeresekre, a nagykalapos fűzött derekú grófnékra és színésznőkre is, akik életre támadnak ebben az írásban.
A feledhetetlen krónikás kincsesládájának egy eddig ismeretlen drágakövét nyújtom át itt az olvasónak. Sóhajkönnyű lehelettel lefúvom róla a ráparancsolt tíz év porát, s a drágakő máris szikrázik a briliáns tündöklésében, földöntúli színek káprázatával ragyogva be a boldog béke regényét: A magyar sasfiókot.
(Krúdy Ilona)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Merénylet Budavárott és Kossuth Lajos iratai

    Mialatt Kossuth Ferenc zászlós kocsijaival a Badacsony hegysége alatti kisközségeket járta a tapolcai mandátum érdekében, mint hajdanán apja, csak azzal a különbséggel, hogy az országot állította talpra, - Pesten és Budán is történtek dolgok, amelyek leginkább azért történhettek, mert Magyarországon újból kezdetét vette a Kossuth-kultusz.
    Szeles Adorján „felrobbantotta" a Hentzi-szobrot.
    Ez a bizonyos Szeles Adorján koromfekete bajszával, kissé himlőhelyes arcával, lelkes tekintetével, dalárdista hangjával, jó megjelenésével, nacionalista rajongásával azokból a józsefvárosi kisvendéglőkből jött, ahol ezekben az években mindenütt Kossuth-asztaltársaságokat alakítottak, nemzeti ünnepélyeket rendeztek, hazafias verseket és lapokat írtak, de itt volt a főváros területén legerősebb a függetlenségi eszme. Nem vacsorázhatott senki a Schwerteczki-féle vendéglőben, akinek a nőegylet tagjai nemzeti kokárdát ne tűztek volna kabátjára és be nem íratták volna valamely hazafias egyesületbe. Itt határozta el a félig kalandor, félig hazafi Szeles Adorján, hogy valamely nevezetes dolgot fog véghezvinni abban az esztendőben, amikor a Kossuth-névtől zengett Magyarország.
    Szeles barátai; Inczédi László, Zarándy A. Gáspár, Schaffer (Sáfár) László és más hírlapírással foglalkozó fiatalos kedvű úriemberek ezidő tájt az „Olvasd!" című hetilapot írták, amely szélsőséges cikkeivel, „királysértéseivel“ gyakran adott alkalmat arra, hogy magáról beszéltessen.
    A Hentzi-szobor ellen elkövetett merénylet, amely ugyancsak az „Olvasd" című hetilap érdekében történt volna, egy lőporral telített szardíniás doboz és egy kenderkóc darab felhasználásával hajtatott végre, korántsem az orosz nihilisták bombájával, amellyel a cárok vonatait a levegőbe röpítették. Bombavetők mindig voltak és lesznek a világon, mert a pusztításnak majdnem annyi gyönyörűsége van, mint az alkotásnak, a Szeles Adorján bombája azonban nem is úgy készült, hogy romboljon, mert legalább egy fél mázsa lőporra lett volna szükség, hogy a levegőbe röpítse a sok mázsás, öntöttvasból való és Buda-vár elestét példázó szoborművet, amely egy haldokló osztrák katonatisztet ábrázolt.
    Fantasztikus álmok, kis korcsmai beszédek, asztaltársasági hősködések, gyerekes fogadkozások eredménye volt a szardíniás doboz felrobbantása, amelyet nem is hallott meg más, csak egy miniszterelnökségi számtiszt, aki éppen akkor - éjfélt ütött az óra - volt hazatérőben a „Balta"vendéglőből és egy várbeli kapun a kulcslyukat kereste. A számtiszt úr figyelmeztette a környéken posztoló konstáblert az éjjeli puffanásra, amely a Hentzi-szobor felől elhangzott, a konstábler jelentést tett feljebbvalóinak, akik mint Ferencz József idejében szokás volt: nagy feneket kerítettek a dolognak, mint minden olyan ügynek, amely az uralkodó érzékenységét érintette.
    Magyarországon csak Ferencz József révén vihette valamire az ember, ennélfogva őfelsége személyét belekeverni valamely ügybe biztos sikert jelentett. Már pedig köztudomású volt, hogy a Hentzi-emléket Ferencz József állíttatta azoknak a várvédő osztrák katonáknak az emlékezetére, akik Görgey hadai ellen Budavárát védelmezték. Katonaemlék volt, vitézek megtisztelése. Csak éppen a neve, a Hentzi-név bántotta a magyarokat, még pedig oly fájdalmasan, hogy még a legjózanabb hazafiak is felkiáltottak örömükben, amikor „merényletet" követtek el a Hentzi-szobor ellen.
    Szeles Adorján a merénylet után miután a vár alatt a Rudas-fürdőben egy kabinban töltötte az éjszakát, eltűnt. Külföldre szökött. Csakhamar akadt azonban denunciáns egy Tóth Ödön nevű tisztiorvos személyében, aki maga is tagja volt a merénylő józsefvárosi asztaltársaságának és így pontosan tudta, hogyan követték el a merényletet. Nagy volt az izgalom. A dolog hetekig foglalkoztatta a közvéleményt, Szeles szökése, külföldről jött nyilatkozatai, barátainak vallomásai csemegéül szolgáltak az akkori nacionalista sajtónak, amely Ferenc József kemény uralma alatt ilyen apróságokkal vélte bosszantani a királyt, amíg Ferenc József egy bécsi kihallgatás alkalmával így szólt Bánffy Dezsőhöz: „Eh, ne beszéljünk erről az éretlen csínyről, nem érdemes róla beszélni!"
    Erre a nemzeti vértanúvá avanzsiroztatott Szeles Adorján „főszerkesztőt", aki Svájcban és Franciaországban Kossuth Lajos szerepét akarta eljátszani, itthon nyomban degradálták. Személye csak addig volt érdekes, amíg a hazafias közvélemény azt vélte, hogy sikerült Ferencz Józsefet kihozni a sodrából. A király nyilatkozata után Szeles Adorján nevét még csak egyszer nyomtatták le a pesti újságok, még pedig akkor, midőn néhány év múlva kinevezték a magyar királyi kereskedelmi minisztériumba tisztviselőnek.
    Kossuth Ferencet azonban végtelen zavarba hozta a „merénylet", amelyet a nagy fantáziák, amelyek ezidő tájt a legboldogabb békében hatalmasan működtek, igyekeztek összefüggésbe hozni az ő tapolcai megválasztásával. Nem is akart a képviselőházban mutatkozni ama harminc nap elteltéig, amíg mandátumát a törvény szerint igazoltnak lehetett tekinteni. Csak a Ház elnökénél, Szilágyi Dezsőnél tett látogatást és ott is csak névjegyét hagyta hátra, miután még Szilágyi Dezső sem volt egészen bizonyos abban, hogy Ferencz József milyen szemmel nézi Kossuth Ferenc tapolcai megválasztatását.
    Arany kor volt ez, amikor minden érzelem és cselekedet az országban az. uralkodó kedvére történt. Más történetírók természetesen azt mondják, a szolgaság kora volt, amikor a nemzet maga óhajtotta a zsarnokságot, annyi szabadságos és mégis boldogtalan esztendő után.
    Ferencz Józsefnek azonban semmi kifogása sem volt az ellen, hogy Kossuth Lajos fia mint megválasztott képviselő bevonuljon a magyar országgyűlés házába. Sőt - Ferencz József uralkodása alatt megtörténhetett az is, hogy Kossuth Lajos iratai az emigrációból könyv alakjában megjelenjenek, amely művek rendezésére pedig éppen Kossuth Ferenc vállalkozott. A nyomda a könyv kiadásához százezer forint hozzájárulást kért a kormánytól és Bánffy Dezsőnek volt bátorsága ezt az ügyet Ferencz József elé terjeszteni, mire a király így válaszolt:
    „Gondoskodjék legalább arról, hogy ne üssenek nagy zajt a dologgal. Nem szeretném, ha kormányom abba a helyzetbe kerülne, hogy védelmére kelljen kelni egy olyan szubvenciónak, amelynek a kérdését egyesek felhasználhatnák arra, hogy a kormány eljárásának törvényszerűségét sikerrel megtámadhassák".
    Igazi ferenczjózsefi szavak, amelyeket a „Budapesti Tudósító" című félhivatalos közöl az érdekeltekkel, így Kossuth Ferenccel és a nyomda-társulattal is. Nincs tehát többé akadálya annak, hogy Kossuth Lajos iratait a hivatalos körök s méltányolják.
    Mikor Kossuth Ferenc bevonul a képviselőházba, ugyanakkor báró Bánffy Dezső kormánya kétmillió forint rendkívüli k: adás megszavazását kéri hadügyi célokra. Kossuth Ferenc és társai, Helfy Ignác, Mülek Lajos, Nánássy Ödön a kormánnyal szavaznak, még pedig abból a szempontból, hogy a magyar kormánynak juttatván a pénzt, megakadályozzák, hogy azt Kriegshammer, a közös hadügyminiszter kivihesse az országból.
    Bánffynak valóban szüksége volt a barátságos támogatásokra, mert ez a kandurbajszú erdélyi fi nagyobb dolgokat mert, mint bármelyik máselődje a miniszterelnöki székben.
    Szembeszállott Agliardival, a pápa bécsi nunciusával, aki Magyarországra jött látogatóba és ezt az alkalmat felhasználta arra, hogy az egyházpolitikai javaslatok ellen agitáljon. Csaknem kikergette a római pápa bíbornokát az országból, amikor az Nagyváradon a polgári házasság ellen nyilatkozott. A római pápa nagy úr, mondta Bánffy, de Magyarország belügyeibe nem avatkozhat. Nagy zenebona támadt Bánffy önérzetes fellépéséből. Kálnoky, a közös külügyminiszter, aki természetesen a római küldöttnek fogta pártját, kénytelen volt deferálni Bánffy előtt, sőt rövidesen lemondását is beadta. Igaz, hogy Ferencz József olyan bizonyítványt adott neki szolgálatairól, amilyet kevés miniszter kapott odáig, megajándékozta a Szent István-rend nagykeresztjéhez való gyémántokkal. De végeredményben Kálnokyt mégis csak elejtette és Goluchowszky Agenort, egy addig teljesen ismeretlen lengyel grófot nevezte ki helyére a császári Ház és a külügyek miniszterévé, Agliardit is visszahívták Rómába a nem sikerült kiküldetés után.
    Bánffy hatalma tetőponti ára érkezett. Még magyar udvarmesterséget is kierőszakolt a királytól a budai Várpalota részére. Ferencz József ki is nevezte Apponyi Lajos grófot “udvari marsallnak" Budára, de természetesen Hohenlohe hercegnek, a bécsi főudvarmesternek rendelkezése alá.
    Nagy dolgok voltak ezek.
    Csak a korabeli magyarok tudták értékelni az izgalmakat, hangulatváltozásokat, reményeket, csalódásokat, amelyekkel ezek az események jártak. Soha ilyen politikai lendület, szinte az egész emberi létet betöltő és foglalkoztató politizálás Magyarországon nem volt. Az egész ország lélegzetfojtva hallgatta Bánffy szavait, amelyeket Agriardi nuncius viselkedéséről a képviselőházban elmondott:
    „A legfelsőbb helyről fel vagyok hatalmazva annak kijelentésére, hogy a nuncius úr túllépte diplomáciai hatáskörét... Eljárása tapintatlan volt. Szerfölött tapintatlan!"
    A tüntető tapsokból kijut Kossuth Ferencnek is, amikor nyíltan Bánffyt támogatja és Rá-kosi Jenő tűnődve írja Kossuth Ferencről a Budapesti Hírlapban:
    „Deák meghalt, Kossuth is meghalt. Most megválasztották Kossuth fiát képviselővé, hogy apja politikáját folytassa és ő kimondotta Tapolcán, hogy neki semmi közös ügy nem kell, se közös hadsereg, se közös külügy. Teljes szeparációt kíván Ausztriától, amellyel egyetlen közösséget ismer el csak - amiben atyjától eltér - a fejedelem közösségét.“
    Rákosi Jenő csupán két ellenfelét látta Kossuth Ferencnek az élők között: az egyik Andrássy Gyula gróf volt, aki a hatvanhetes politikának már születésénél fogva továbbépítője, a másik Tisza István, ugyancsak származásánál fogva a Kossuth ellenes tiszakálmáni politika folytatója.
    Más ellenfele nem volt Kossuth Ferencnek ebben az országban, elérkezett tehát annak az ideje, hogy Kossuth Ferenc helyreállítsa a nápolyi távolléte alatt szétzüllött, eszeveszetten felbomlott függetlenségi pár egységét.
    Nagyszalontán tartják meg az első gyűlést, ahol Kossuth Ferenc megkezdi agitációs munkáját, hogy a függetlenségi pártot mint annak vezére egyesítse. Itt már elismerik Kossuth pártvezérségét, mert ő az egyetlen, akinek még módjában lehet jóvátenni az utóbbi hónapok rombolásait. Itt hangzik el először a párt új neve - egyszerűen „függetlenségi“-nek nevezendi magát a „48-as“ elhagyásával.
    A Tiszák vármegyéjében, Arany János megalkuvó józan hónában Biharban azonban nem sikerül a zászlóbontás oly országos sikerrel, mint ezt várni lehetett volna. Igaz, hogy része volt abban az ottani követnek is, a függetlenségi Lukács Gyulának, aki Kossuth ellenfelei közé sorozódott és el se kísérte Kossuthot kerületébe. Másrészt a közeli Nagyváradon, e rendkívüli számító, élelmes városon átmenő táviratok, az ottani posta-igazgatóságnál, bizonyos cenzúra alá vétettek. Nem volt ott Szalontán az ügybuzgó Pichler Győzősem, Isten tudná merre kalandozott el a legszolgálatkészebb, lármacsináló fiatalember? Hiába hangoztatja Kossuth, hogy „nézzétek, merre megyek és kövessetek!“ - a szalontai hajdúk egykedvűek maradtak, mintha olyan öregek lennének, mint Arany János. A legvénebbek azzal adtak kifejezést Kossuth Ferenc látogatása felett való megindultságuknak, hogy a 48-ban elrejtett Kossuth bankókat kínálták Ferencz úrnak beváltás végett. De annál nagyobb siker kísérte a szolnoki gyűlést, amely egybe volt kötve az ottani követ Justh Gyula beszámolójával választói előtt.
    A képviselők életében a beszámolók mindig nagy napokat jelentettek. Még nagyobbnak látszott e beszámoló Justh Gyula életében, akinek ekkor a függetlenségi 48-as párt szétforgácsolódásáról kellett számot adni. Továbbá számolni kellett arról, hogy miért támogatja a kormányt a függetlenségi vezér az összes kérdésekben, mintha Bánffy a függetlenségi párt segélyével kormányozna. Sokan kritizálták, hogy a függetlenségi párt támogatta az egyházpolitikai javaslatokat és kiáltozták is Szolnokon, Rákóczon, ahol Justh Gyula beszámolóját tartotta:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987438
Webáruház készítés