Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Kozma Andor: Vig elbeszélések_MOBI

Kozma Andor: Vig elbeszélések_MOBI
340 Ft340
  • Részlet az e-könyvből:

     

    A boríték

    Gyerek ujságírók voltunk. Könnyelműek, bolondosak és romlatlanok. Babonás dühvel gyűlöltük a korrupcziót, noha csak hírből ismertük. Sokat beszéltünk róla s ha csak szerét ejthettük, írtunk is ellene.
    Valamennyiünk közt különösen ketten tüntünk ki, mint az antikorrupczionizmus fanatikusai. A másik az én legkedvesebb Armand barátom volt.
    Soha kellemesebb úri fiút, mint Armand. Magas volt és karcsú s igen csinosan öltözött. Az volt a legfőbb becsvágya, hogy az ujságíró hivatást az előkelő körök szemében is felemelje. E törekvése folytán a kioszkban mindig a legpipesebb jó családbeli leánykák közt enyelgett és bátran össze lehetett téveszteni a többi fiatal segédfogalmazóval.
    Nagyon könnyen és ügyesen írt. Igaz, hogy soha olyat, amit már más valaki meg ne írt volna előtte. Csak úgy rázta ki hófehér manchettejeiből a kioszkbéli társaságnak való tárczabeszélykéket. El is terjesztette maga felől, hogy ő a magyar Maupassant. És csakugyan, mindig volt is abban, a mit írt, valami hasonlatos ahhoz, a mit a finom francziától legutóbb olvasott. Persze, azért plágiumot sohasem követett el, hisz ez korrupczió lett volna. Nem; ő olyan kedvesen el tudta higítani s össze tudta kuszálni azt, a mit Maupassantból merített, hogy ez, ha Armand tárczabeszélykéit olvassa vala, ebben az alakban maga is megtagadta volna a saját szelleme termékeit. Ha például Maupassant kaucsuk szagú éltes angol misse egy franczia festőért csak egyszer és a szárazon ölte meg magát, Armand legközelebbi tárczájában olyan kaucsuk szagú angol misset eszelt ki, a ki egy magyar festőért kétszer is beleugrik a tengerbe.
    De a magyar Maupassant nem szentelhette magát kizárólag az elbeszélő irodalomnak. Neki bizony a szerkesztőségben híreket is kellett írni és fordítani. Ezenfelül, mint jó megjelenésű fiút, riporterképen szintén elszalasztották hol ide, hol oda.
    Egyszer valami élelmes árendás-fajta ember azt írta a szerkesztőségnek, hogy ő reformálni akarja a főváros elhanyagolt tejügyét, de ebben a sajtó támogatására van szüksége. Küldjön ki tehát a szerkesztőség egy szakértő urat az ő most berendezett városligeti reform-tejgazdaságába, a ki, ha személyesen meggyőződött a vállalat közhasznú voltáról, ne sajnáljon attól néhány jó szót az újságban.
    Miután a tej-reformer levelében azt igérte, hogy idővel bőséges hirdetéseket fog lapunknak feladni, a szerkesztő úgy vélte, hogy ide csakugyan kimehetne valaki, a ki ért az ilyesmihez. A segédszerkesztő ráfogta Armandra, hogy az okvetlenül ért a tejgazdasághoz, mert szeret az apja birtokairól beszélni. És van-e birtok tehén és van-e tehén tej nélkül?
    Armand egy délelőtt járt el küldetésében, aztán künn ebédelt a tejgazdaságban és kora délután jött vissza. Véletlenül találkoztam vele a nemzeti szinháznál, épen mikor leszállt a lóvonatról.
    A fiú arcza lángolt a dühtől s reszkető ajkáról csak úgy töredezett le az elfojtott káromkodás.
    - Mi baj Armand?
    Karonfogva a szinház kapuja alá sodort s izgatottan rázott az orrom alatt egy fehér levél borítékot.
    - A gazember, a hitvány tej-reformátor, ezt merte velem tenni. Velem!
    - Mit?
    - Ezt a borítékot a zsebembe csúsztatta s ebben huszonöt forint van. Csak most a lóvasuton vettem észre. Korrumpálni akar, korrumpálni Engem!
    Magam is fülig pirultam s csak annyit mondtam:
    - Gyerünk vissza s vágjuk a borítékot az arczához.
    - Természetesen a pénzzel együtt.
    - Persze, hogy a pénzzel együtt.
    - És verjük meg a tejest!
    - Jó.
    Indultunk a lóvonaton kifelé. Útközben megtudtam, hogy Armandnak a reform-tejgazdaság, különösen pedig az ebéd eléggé tetszett. Sőt maga a tejvállalkozó is, a ki mindenképen kedvét kereste neki s felváltva, hol doktor urnak, hol meg szerkesztő úrnak szólítgatta. Ha a szerencsétlen ezt a borítékot bele nem lopja Armand felső kabátja zsebébe, holnap dicshimnusz jelennék meg a lapban közhasznú reformtörekvéséről. Igy persze, azt fogjuk róla írni, hogy veszedelmes pancsoló.
    A lóvonattól még jót kellett gyalogolnunk a Pascal-malom felé, de végre is ott voltunk a reform-tejgazdaság udvarán.
    A mint körülnéztem s láttam, hogy milyen tenyeres-talpas legények vasvillázzák el tőlünk a roppant juhászkutyákat, mindjárt tudtam, hogy itt mi verekedni nem fogunk. De minek is? Elég lesz, ha néma önérzettel és megvetéssel visszadobjuk a pénzt.
    Csakhogy ezt sem lehetett. Az ur, a tejreformer, már nem volt ott. Időközben a vasutra hajtatott s elutazott Gyulafehérvárra a marhavásárra. És az egész majorban nem volt egyetlen intelligens lélek sem, a kire huszonöt forintot lehetett volna bízni.
    - Nincs más hátra Armand, mint hogy postán küldd vissza a pénzt a gyalázatosnak.
    - Igen, de néhány lesujtó sor kíséretében.
    - Az magától értetődik. Minden korrupcziót üldözni kell.
    Immár ebben megnyugodva ballagtunk vissza a ligetbe. Ott két nagyon csinos kardalosnő ismerősünkkel találkoztunk, a ki épen azzal jött a szinkörből, hogy a mai előadás elmarad. Ők ma szabadok, mint a liget madárkái.
    - Nem uzsonnálnátok velünk leányok? - kérdezé Armand azzal a vidám biztossággal, melyet akkor érzünk, ha elegendő pénz van a zsebünkben.
    Hát hogyne uzsonnáztak volna velünk azok a jókedvű leányok! Még csónakáztak, ringlispileztek és orosz-hintáztak is velünk. Aztán a fotografusnál levétettük magunkat négyen együtt, négy példányban. Majd az jutott a leányoknak eszébe, hogy ők még sohasem lovagoltak elefánton. Bementünk hát az állatkertbe s felrakodtunk négyen az elefántra. Miután pedig már bealkonyodott s nekünk a szerkesztőségbe kellett menni, a leányok elérzékenyedtek s azt mondták, hogy megszakad a szívük, ha őket is be nem visszük a városba kocsin.
    Egyszóval, mi négyüléses fiákeron robogtunk a szerkesztőség elé s a két kedves angyalt a szomszéd sörházban hagytuk. Ott ők igen sok sóskiflit ettek, igen sok sört ittak, folytonosan nevettek és az étlappal legyezték magukat. Mikor pedig mi visszajöttünk utána nézni, hogy megvannak-e még, akkor nagyon éhesek voltak és vacsorázni akartak.
    Mindent Armand fizetett, én azonban komolyan jeleztem, hogy az egész költségnek felét „hozom” neki.
    Mikor másnap Armanddal elszámoltam volna, ő belenézett a tárczájába, hogy megtudja, mennyit is költöttünk.
    Kutatta, forgatta a tárczát, piszkált a névjegyek közt, meg a bélés alatt - s szinte verejtékezni kezdett elboruló homloka.
    - Pajtás, szólt, itt mindössze egyetlenegy ötös van, meg egy üres boríték. E szerint mi korrupt, elvetemedett fráterek vagyunk.
    - Magam is gondoltam. Mert úgy-e, hogy elvertük tegnap a Judás-pénznek nagy részét?

    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633983867
Webáruház készítés