Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Köves József: Ki hallgat meg egy villamost?_EPUB

Köves József: Ki hallgat meg egy villamost?_EPUB
1 290 Ft

Köves József novelláskötetének alcíme egy rövidítés: I.M.Ö.I. Hogy ez mit jelent? A novelláskötet alapján pedzeni lehet, hogy igen, ez utalás Örkény Istvánra és méltán híres egyperceseire.
Vannak-e ebben a kötetben egypercesek? Van egy-két örkényi egyperces, mely méltán ered a mester nyomába. Ám a novellák ennél általában hosszabbak, lassabban áradnak, ám csattanójuk legalább olyan súlyú, mint egy örkényi egypercesé...

És tényleg: Ki hallgat meg egy villamost? Akárt azt, amelyik a címlapon zörömbül, tele emberekkel, történetekkel, Budapest és az itt élők múltjával, emlékeivel. Fájdalmas-nehéz emlékeivel. Ezek a novellák ugyanis fájdalmasak. Témájuk, üzenetük, sok esetben drámai. Ám mégis olvassuk ezeket, mert múltunkból, közelmúltunkból táplálkoznak, olyan élményt adva, ami egy aha érzéshez hasonlít: Jé, hát ez a mi családunkban is megtörtént...
Olvassák szeretettel ezeket a szerethető, édes-bús, néha szomorú írásokat. Egy bölcs ember nagymúltú emlékeit kapják kézhez. Becses kötet ez, higgyék el!

a Kiadó

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Világszám

    A vándorcirkusz hatalmas plakátokon hirdeti szenzációsnak ígérkező műsorát a tó partján. Valóban tengernyi látványosság ígérkezik: késdobáló lóhátról, három trapézművész háló nélkül, zenélő majom, balettozó elefánt…
    Sok a szenzációs mutatvány - de egyik se világszenzáció.
    Az igazgató (maga is artista, bohócnak öltözve ő tölti ki az egyes számok közötti kényszerű szüneteket, amíg a porondot átrendezik) többre vágyik. Olyan produkcióra, amivel többet lehet elérni, mint faluról falura vándorolni néhány berendezett lakókocsival, rácsozott vagonnal. Amivel el lehet jutni akár las Vegasba is.
    Keresi is - nem a szenzációt, hanem a világszenzációt. Ott van minden artistavizsgán hazájában is, Európában, sőt az afrikai kontinensen is. És reménykedik… Hogy hátha…
    - Mit tudsz te, amit az én csoportom tagjai nem tudnak? - kérdezgeti a jelöltektől mindenütt.
    De egy válasz se elégíti ki, sehol. Borotváló elefánt? Volt. Motorkerékpárral a gömbben a magasban, százhatvannal? Volt. Két kézzel megfogott, hatástalan kétszázhúsz volt? Volt. Fejét az oroszlán szájába dugó idomár? Volt.
    Volt, volt volt…
    Ám egyszer, történetesen Máltán, közel Vallettához, jelentkezett egy fiatal férfi. Szögletes fejű, szögletes testi felépítésű. Még a rövid frizurája is szögletes.
    - Tizenöt méter magasból háló nélkül fejest ugrok egy kőtömbre.
    - Kőtömbre? - néz rá gyanakodva az igazgató. - Mondjuk: márványra?
    - De van egy kikötésem - mondja az ember. - Nem vándorlok. Mindössze háromszor vagyok hajlandó végigcsinálni a mutatványt.
    Olyan elszánt, annyira komoly, hogy az igazgató végül is hisz neki. Szerződteti. És persze úgy hirdeti meg a szenzációt, hogy Világszám, csak három alkalommal. És nem is cirkuszban -, először egy sportarénában, ahol tizenötezren férnek el.
    Teltház.
    Vastraverz, dobogó. Tizenöt méter magasan. Reflektorok.
    Az artista felmászik a lépcsőkön, kiáll a rugózó trambulinra. Dobpergés, a szögletes férfi széttárja két kezét, mint aki repülni készül. Ellöki magát, még egy szaltót is pörget a levegőben, majd fejjel belezuhan a márvány kőlapba, mely fekete, mint egy sírkő. A közönség döbbenten nézi, mi lesz vele. De az artista felkel, két karját a magasba emeli, integet. Zúgó taps ismeri el a produkciót.
    Következik másnap a második előadás - most már a város legnagyobb arénájában. Itt is teltház van. Minden ugyanúgy megy, mint előző este. Dobogó, trambulin, ugrás, fejjel lefelé a márványlapra. A különleges pasas fölkel, mosolyog, integet, köszöni a tapsorkánt.
    A cirkuszigazgató este a bevételt számolgatja. Elképesztő összeg. És a világsajtó is tele a produkcióval. Minden politikai ügy, tömegtüntetés, háború, terrorizmus hátra szorul, mert a címlapokat a - így írják - vasfejű ember produkciója foglalja el. A direktor most már egy százezres stadiont bérel a harmadik estéhez.
    Százezer helyre százöt ezer nézőt szorítanak be, de kint a kapuknál még tömegek szeretnének bejutni.
    És megint a traverz, a dobogó, a trambulin. És a világszám: most testhezálló, ezüst nadrágban, trikóban. Dobpergés, ugrás: csukafejes. A márvány egy picit megreped.
    Őrjöngő tömeg, fél órás tapsvihar.
    Az igazgató este díszvacsorát ad embere tiszteletére. Köszöni, ezerszer a csodás produkciót, és óvatosan megpróbálkozik:
    - Barátom, ha folytatná, milliárdosok lennénk.
    Az artista megrázza kemény fejét:
    - Nem, nem megy. Megmondtam: csak háromszor vállalom. Ennyi.
    - De hát miért? - kiált fel a direktor. - Miért?
    A Világszám megsimogatja a fejét:
    - Hát mert… mert nagyon fáj.


    A gyász

    Mióta túllépett a hatvanon, szokása lett, hogy először a gyászjelentéseket nézze meg az újságban. A feleségét nagyon bosszantotta, de nem tudta nem ezzel kezdeni az olvasást.
    - Talán várod valakinek a halálát? - kérdezte szinte gonoszul Erika, miközben az elektromos sütővassal bodorította még mindig dús, enyhén őszülő haját.
    - Nem, dehogyis - morogta zavartan. Röstellte bevallani, hogy ismerősök neveit keresi. Kicsit várva a rátalálást, ugyanakkor szorongva is, nehogy majd valaki nagyon közeli réglátottra leljen.
    Ha egy ismert nevet talált, rögtön közölte a feleségével is: - Képzeld, meghalt Brantek Lajos.
    - Nem ismertem - mondta az asszony. - Ki volt az?
    - Együtt dolgoztam a sógornőjével a szövetkezetben.
    Az asszony, Erika, ilyenkor legyintett.
    Reggelenként bosszankodott, hogy le kell caplatnia az újságért. Felöltözni valamennyire, mert hideg a lépcsőház, várni a liftet, beszállni, lejutni meg majd a lappal vissza. Már útközben, fölfelé menet a halálozás rovathoz lapozott. A szokott kicsit gyomorszorító izgalommal, hogy hátha van ismerős - de jobb, ha mégse…
    Két újságot is járatott, de az egyikben csak közéleti személyiségek halálhírét közölték. Alig volt a lapban hirdetés. Pártatlan - pontosabban párt nélküli - napilap volt.
    Ez a gyászhír-keresés már-már szenvedélyévé vált. Erika hiába bosszankodott.
    - Nem kéne pszichológushoz fordulnod? - kérdezte.
    Ő nem is hallotta, mit mondott az asszony, csak maga elé meredve mondotta:
    - Ez rettenetes! Minden nap meghal valaki. Minden egyes nap…
    Egy szombat reggel a kisföldalattin utazott a Széchenyi gőzfürdőbe. Kicsit véletlenül belenézett a szomszéd utas újságjába, és hatalmas, keretes gyászjelentéseket fedezett föl benne. Sok kandeláber rajzzal meg keresztekkel. Azon túl már a harmadik napilapot is megvásárolta. Legalább hétvégén, szombatonként.
    Néha a fejét csóválta. Ismertem, hallottam, olvastam róla. Szegény, még hatvan se volt. Váratlanul, türelemmel viselt, hosszan tartó, tragikus körülmények között, visszaadta lelkét... Néha már tippelt, milyen formula lesz a kereten belül.
    - Szörnyű vagy - mondta Erika. - Nem tudsz mással foglalkozni?
    Nem tudott.
    Egy szerdai reggelen az ágyban olvasta kávézás után az újságot, s persze a halálozás rovatnál kezdte. Föltette a szemüvegét, úgy nézte a három keretes közleményt. Az egyik egy 83 éves nyugalmazott katonatisztről szólt, akit a Honvédelmi Minisztérium saját halottjának tekintett, a másik egy baleset következtében elhunyt negyvenhárom éves mérnökről tudósított. Aztán meglepetve nézett a harmadikra. Furcsa, gyomorszorító érzés lepte el, beleremegett. A saját neve köszön vissza a keretből. „Váratlanul elhunyt Pásztos Vilmos, nyugalmazott gazdasági igazgató”. Kicsit kellemetlenül érintette, hogy a saját nevét kell visszaolvasnia egy gyászjelentésből.
    Borzongató volt.
    Hát még amikor meglátta az évszámokat is a név alatt: 1948-2012.
    És utána: gyászolja felesége, Erika, lánya és fia: Magdi, Ákos, négy unokája: Tündi, Réka, Csaba és Vili. Temetése május 7-én, csütörtökön délelőtt 11 órakor lesz az Új Köztemetőben.
    Még egyszer végigolvasta, hátha tévedett.
    Nem.
    Remegő lábakkal indult ki az előszobába. A fali tükörbe nézett, furcsán sápadtnak találta magát. A szemei pedig mintha nem fénylenének, szemhéja megereszkedett. Két ujjal megfogta a bőrt a szeme alatt, lejjebb húzta. Aztán sírni kezdett.
    Visszament a szobába, két kezére hajtva a fejét, ledőlt. Ismét elővette az újságot, megint megnézte a gyászhírt. Nem változott.
    Semmi kétség. Őt temetik.
    Akkor az jutott eszébe, amire régen nem gondolt. A halott nem tudja, hogy halott. Ő végigéli az életét, mindazt, ami váratlan betegség, baleset, infarktus satöbbi után történt volna vele. Az aggkori végelgyengülésig. Egyszer régen majdnem elütötte a villamos. Oldalra lökte. Elesett, úgy segítették fel a megrémült járókelők. Talán akkor… talán akkor valójában meghalt, de a lelke tovább játssza életét? Vagy amikor pár hete beverte a fejét a pince egy kiálló téglájába?
    Behúzódott a szobájába, vacogott. Úgy érezte, nagyon hideg van. Pedig kellemes tavaszi nap sütött. Lent a téren gyerekek szaladgáltak, hintáztak. Szorongó érzete volt, nehezen kapott levegőt.
    Este a vacsoránál Erika szemét nézte. Fénytelennek találta. Mintha kisírta volna - gondolta. - Biztosan engem sirat…
    Elhatározta, hogy kimegy a temetésére. Alig várta, hogy csütörtök legyen.
    Sötét öltönyt vett fel fehér inggel, fekete nyakkendőt kötött hozzá. Trolival majd villamossal utazott, a peronon állt meg, nézte, de nem látta a kőbányai komor gyárépületeket.
    A ravatalozónál már gyülekezett a gyásznép. Bosszúsan állapította meg, hogy kevesen vannak, pedig állítólag szerették. Hát ennyit ér a barátság - gondolta, de békülékenyen azt is hozzátette magában: - Munkanap van, különben is az emberek nemigen szeretnek temetésre járni.
    Felesége sötét ruhában, fekete kalapban állt, Magdi és Ákos két oldalról támogatták, az unokák mögöttük értetlenkedtek. Erika máskor rózsás arca most sápadt volt, szemei kisírtak, szemhéja megereszkedett.
    Lelkész kezdte a szertartást. Az Atya, Fiú, szentlélek nevében. Ámen - vágta rá néhány hittudó, köztük sógora, Emil.
    - A mélységből kiáltok hozzád, Uram - mondta a pap. - Uram, halld meg hangomat! Ha a bűnöket számon tartod, Uram, ki állhat meg előtted? De nálad van a megbocsátás, hogy féljenek téged.
    Pásztos Vilmos körülnézett. Elöl néhányan könnyeztek. Sokan a lelkésszel énekelték azt, amit ilyenkor kell. Ő is elkezdett énekelni, de egyrészt zavarta, hogy önmagát búcsúztatja, másrészt pedig nem volt soha vallásos, nem ismerte a liturgiát, csak gyerekkorából emlékezett halványan egy-egy momentumra.
    - Könyörgünk hozzád elhunyt testvérünkért. Légy hozzá irgalmas, és láttasd meg vele örök atyai szeretetedet. Könyörgünk hozzád a gyászolókért. Vigasztald meg őket a te igéddel, hogy teljes szívvel reménykedjenek benned. - Unokái valamit sugdolóztak elől, Tündi kicsit elnevette magát. Ákos, az apja pisszegett egyet, és megrángatta a kardigánja szélét. Hiába, gyerekek, nem értik, még… - Könyörgünk mindnyájunkért, vond magadhoz szívünket végtelen szereteteddel, hogy keressük országodat, cselekedjük igazságát, és békességgel fogadjuk el tőled keresztünket.
    Bűnökért? - bosszankodott. Hát milyen bűnei vannak neki? Épségben, szeretetben fölnevelte a gyerekeit, szakmát adott a kezükbe. Jó, néha kimaradozott fiatal korában, olykor egy könnyű nő ágyában ébredt, de soha semmit nem tagadott meg a családjától.
    Amikor a pap befejezte, Csopi Béla lépett a kandeláberek elé. A Csopek, ahogy a munkahelyen nevezték, senki nem tudta, miért. Kezében papírt szorongatott.
    Megállt, kicsit krákogott, majd föltette a vastag keretes szemüvegét. A papír felé hajolt, majd meggondolva a mozdulatot, inkább a papírt emelte közelebb az orrához.
    - Drága barátom - kezdte. - Mindnyájunk barátja. Voltál. Olyan szomorú ezt kimondani, hogy már nem vagy. Te, aki annyira szíveden viselted kollégáid sorsát…
    Pásztos megcsóválta a fejét, és arra gondolt, hányszor veszekedett Csopekkel, aki szakszervezetis volt, és követelőző, soha nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy most nincs fizetésemelés, nincs prémium, baj van.
    - Te, aki mindent megtettél, hogy anyagilag is jobban járjunk…
    - Egy frászt! - kiáltotta közbe bosszúsan.
    Sokan felé fordulva pisszegni kezdtek, Ákos, a fia bosszankodva nézett rá, és a fejét csóválta. Zavartan elhallgatott.
    Hosszú csend volt, amíg az alkalmazottak kivitték a koszorúkat és fölrakták a kocsi tetejére. Amikor a koporsóra került sor, a felesége hangosan felsírt. Ez jólesett.
    Aztán a menet elindult. Elöl a család: Erika, a gyerekek, az unokák, mögöttük a távolabbi rokonok, ismerősök. Némelyek beszélgettek, olykor valaki felnevetett. Ez meg bosszantotta.
    Amikor a koporsót leeresztették, és a fia utána dobta az első rögöt, elszorult a torka. Ez a véglegesség - gondolta. Hallgatta, hogy dübörög a föld a deszkára, aztán már csak az ásók csikorgó hangját hallotta, nem tudott odanézni, elfordult. Bevégeztetett.
    A barátok sorra odamentek részvétet nyilvánítani. Érthetetlen kényszerrel ő is odament Erikához, és megszorította a kezét. Az özvegy felnézett, és azt mondta:- Köszönöm.
    Nem ismert meg - kesergett magában Vilmos, és a gyerekeihez már nem is lépett oda.
    Maga elé engedte az oszladozó gyászmenetet. Felesége a barátnőivel beszélgetett, és néha-néha már fölnevetett. Ez rosszul esett Vilmosnak. Hát ennyit jelentett az a majdnem negyven esztendő - gondolta -, hogy pár óra múlva már elkezdődik a felejtés?
    Megvárta, míg mindenki eltűnik a szeme elől. Még visszanézett a hevenyészett fejfájára, aztán nehéz lélekkel elindult hazafelé. Nagyon sajnálta magát.
    A felesége még nem volt otthon. Eszébe jutott, hogy hátha nem is jön haza, mert a gyerekeknél alszik. Rossz egyedül - gondolta.
    Rossz is volt. Egyedül töltötte az éjszakát. Ráadásul a bárszekrény üres volt. Pedig most szívesen ivott volna valami erőset.
    Zavaros álma volt: bezárva a deszkák közé, kezei a mellén összecsukva, megpróbált dörömbölni velük, de csak gyöngén tudta megérinteni a koporsó fedelét.
    Keserű volt az ébredés is. Mintha valami nagyon megváltozott volna tegnap óta. A falióra tízet vert. Csöngettek.
    A postás volt, nyugdíjat hozott. Erikának.
    - És én? - kérdezte aggódva. - Az enyém hol van?
    - Magának nincs… Maga már nincsen - felelte a postás, és elsietett.
    Pásztos Vilmos visszacaplatott a szobájába, és most már keservesen sírt. Magáért is, a pénzért is. A bizonyosság miatt.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633648841
Webáruház készítés