Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Kosztolányi Dezső Elsüllyedt Európa EPUB e-könyv

Kosztolányi Dezső Elsüllyedt Európa EPUB e-könyv
990 Ft

Kosztolányi csaknem 15 év alatt bejárta Európa szinten minden fővárosát. Éles szemével, írói érzékenységével mindenhol meglátta azt, ami elválaszt, és azt, ami összeköt bennünket itt, Európában. Meglátta, és megértette azt, amit ma is kevesen: miben rejlik a svéd egészségügyi modell ereje, miképp függ össze a népek egészsége és a leszelt kenyér átlagos vastagsága észak-déli irányban. Találkozott a pápával, és a német császárral, akárcsak egyszerű emberekkel a pályaudvarokon. S mindezt személyesen, lenyűgöző mesélő erővel tárja elénk. Ma is élvezetesen, hitelesen és szórakoztatóan. Ám tanulságai ma is érvényesek...

  • Részlet az e-könyvből:

    Németország.

    A hajnali fényből ódon várromok lépnek elő, rózsaszín köpenyben. Gyalogbodzák futnak versenyt a vonattal.
    Ismeretlen hangú toronyórák ütnek, messziről, múlt századok távolából, komolyan és megindítóan. A lélek, a szorgalom, az öntudat, a megbízhatóság, az áhítat, a családiasság országa ez.
    Hársfák kínálgatják gyógyteájukat mellbajosoknak.
    Az étkezőkocsiban fehér kenyér, rozskenyér, svéd kenyér, de van kenyér a cukorbajosoknak is, koffeinmentes kávé és nikotinmentes cigaretta. Németország egy csodálatos vegykonyha.
    Élelmiszereiket gyakran gondolkozóikról keresztelik el: ,,Egyetek Kant-csokoládét". Eszem a Kant-csokoládét s közben eltűnődöm, hogy a világ az én képzetem és így bizonyára ez a csokoládé is az. „A Leibnitz-kétszersült a legjobb". Helyesebben: az összes elképzelhető kétszersültek közül a legjobb.
    Öreg, pápaszemes gépész szakértelemmel javítgat egy szelepet. A fűtő, csupasz mellel, jókedvűen, kialudtan kacag, szőkén és daliásán, mint Siegfried.
    Itt rend van. Gyárkémények füstölögnek, pörölyök zuhognak, villamosok cikáznak, fenyves erdők nőnek. Benn az erdőkben pedig azok a bogarak élnek, melyekről egy tudósuk évtizedekkel ezelőtt megállapította, hogy ott tartózkodnak. Talán néha nekik is kedvük volna fölszedni sátorfájukat és továbbállni. De nem teszik. Teljesítik kötelességüket. Német bogarak.

    Az önérzet alázata.

    Hetvenmillió ember beszéli ezt a nyelvet. Ez a nép azonban - talán éppen azért, mert oly nagy, vagy mert képzelete nagy s ennélfogva egészen emberi - tisztelettel, alázattal, sőt érdeklődéssel tekint azokra az idegenekre, akik hibás hangsúllyal selypegik az ő nyelvét. Goethe járt elől jó példával, a legnémetebb német, aki kijelentette, hogy rá a külföldiek német beszéde különös, kellemes varázzsal hat.
    Dürer szülőházában többen tudakolják tőlem, mi volt nagy festőjük magyar neve. Mind följegyzik, hogy "Ajtós".

    Kínzókamra.

    A nürnbergi kínzókamrában látni a vasszüzet, mely halálos roppantással ölelte magához az elítélteket, a kínpadot, mellyel a lábszárakat kissé ki-nyújtották, a szájterpesztőt, melynek segítségével fölpeckelték a gyanúsítottak száját és vizet öntöttek beléje, míg föl nem pukkadtak, a tréfás álarcokat a megátalkodott rágalmazók, a pellengéreket a csalárd kalmárok, a spanyol gallért a civódó szomszédok számára, a hüvelykszorítót, mellyel vért sajtoltak a rossz muzsikusok ujjából, valamint a szöggel kivert bölcsőt, a különböző csipeszeket, harapófogókat s ollókat, melyekkel lenyisszantották a gonosz némberek mellét. Némelyik szerszám egyszerre több halált is tartalmaz. (Családi adag.) Mind e középkori borzalmak pedig csekély 50 pfennigért tekinthetők meg. De a gyermekeknek - az ártatlan kisdedeknek - belépti díja csak 30 pfennig. Micsoda méltányosság.

    Eleven irón.

    Nürnberg mellett cédruserdő nő, melyből egy itteni gyár az irónjait faragja. Köröskörül - eleven sövényül - fenyőket ültettek, hogy megvédjék az elemek haragja ellen ezeket a kényes, szinte irodalmi fákat, melyeknek az lesz a hivatásuk, hogy bepiszkítsák a fehér papirost. Millió és millió kis irón kerül ki ebből az egyetlen cédrusból. Ha megállók előtte s elgondolom, hogy kiknek a kezébe jut, milyen iskolás lányoknak, pincéreknek, tanároknak, bankszolgáknak, tudósoknak, gonosztevőknek, költőknek s milyen föladványokat, számlákat, érdemjegyeket, címeket, sarkigazságokat, névtelen leveleket, rímeket írnak majd vele, megbicsaklik a képzeletem. A lehetőségek oly szédülete kavarog föl, mintha azt hallanám, hogy az óceán vizét apró palackokba fejtik. Ez a cédrus - úgy rémlik - előre tudja rendeltetését. Úgy áll itt, mint egy eleven írón, mely óriások kezébe való s zöld lombozatával máris délibábos ákombákomokat firkál az alkonyodó égre.
    1931. július 19.

    Élmény.

    Az útról hazahozhatsz egy és más élményt, föltéve, hogy azok már akkor is veled és benned voltak, mikor otthon a vonatra szállták Más módja az élményszerzésnek nincsen.

    Schopenhauer.

    Frankfurt am Mainben az ő életnyomait kutatom.
    Ha számot vetek magammal, be kell vallanom, hogy ő az az író, aki először eszméltetett magamra, először éreztette velem, milyen különös dolog élni, mászkálni a földgolyó kérgén s a világegyetem csillagközi polgárának lenni.
    Tizenhárom éves kamasz voltam, mikor egy viharra hajló nyári délután édesapám könyvtárában turkálva, véletlenül kezembe ötlött egy könyv: „Az élet semmiségéről és gyötrelmeiről“.
    Mohón kezdtem olvasni. Ez a könyv nem hasonlított semmi eddigi könyvhöz. A világ, melyet annak előtte elfátyolozott előttem a hazugságok pókhálója, egyszerre megvilágosodott s ma is úgy látom - abban a színben -, mint akkor.
    Közben kitört a vihar, megeredt a zápor, villámlott, mennydörgött, de én még mindig olvastam, az ablakpárkányra könyökölve, ámuló szemmel. Ez az őszinteség kitágította szívemet. Egy lángelme szólt hozzám. Este pedig, hogy lefeküdtem, úgy tetszett, hogy minden megváltozott köröttem. Már nem voltam többé kisdiák. Kétségbeesetten és büszkén gondoltam arra, hogy én is ember vagyok.
    Ezzel a gyermekkori áhítattal bolyongok mostan a városban, ahol Schopenhauer leélte sötét, különc élete javát. 1831-ben negyvenkét éves korában idemenekült a berlini kolera elől - mert ő járványok elől állandóan utazgatott - és hetvenkét éves korában itt halt meg.
    Mindenütt az életét keresem. Végigsétálok a Langestrassen. Tudom, hogy itt lakott. Megállítok két siető frankfurtit. „Schopenhauer’s Haus.“ Rám merednek s azt kérdezik, miféle üzlete van neki? Régi, híres cég, felelem, a legtartósabb eszméket szállította a tizenkilencedik századnak, gondolatokkal kereskedett. De ők ezt nem értik, mert huszadik századiak.
    Egyébként se szerették őt itt soha, amint ő se szerette a frankfurtiakat, mert általában nem szerette az embereket. Kortársai sokáig nem ismerték, futóbolondnak tartották. Tőrt hordott magánál, hogy még ne támadják. Az utcán hangosan beszélt és nevetgélt.
    Csak a szomszédos könyvtárban kapok fölvilágosítást. Egy tudós szolga bevezet a múzeumba, maga is meghatottan, mint távoli zarándokot.
    Látom főműve kéziratát, melyet nem egészen harmincéves korában vetett valami kékes papírra, lúdtollal. „Die Welt als Wille und Vorstellung.“ Olvasom saját kezűleg írt végrendeletét, melyben többek közt rendes életjáradékot biztosít leghűbb barátjának, az uszkárkutyájának, akivel naponta - jó időben, rossz időben - két óra hosszat szokott sétálni, azzal a botjával, mely az üveglap alatt nyugszik, abban a kürtőkalapnak is beillő, emeletesen magas fekete szalmakalapban, mely oly csodálatosan idézi a múltat.
    Két ősz hajtincs ezüstlik az emléktárgyak között.
    Megállók a keskeny, fölöttébb kényelmetlen díványka előtt, melynek egyik sarkában ülve halt meg. Egy szeptemberi reggelen hirtelenül rosszul lett. Házvezetőnője orvosért futott. Mire visszatért, gazdája már nem élt. Nyugodtan, „nem eltorzult arccal" hajtotta le fejét az élet legnagyobb tagadója, a dívány támlájára.
    Ismeretlen arcképeit bámulom. Az egyik 1852-ben készült. Gőgösen, fölényesen ül karosszékében. Keskeny száját görcsösen szorítja össze. Az arc ördögien elmés, rejtélyes, önmagát és minket gúnyoló, mintha olyasmit is tudna az életről, amit senkinek se volna hajlandó elárulni. A másik arckép 1855-ből való. Egy aggastyánt ábrázol, aki már távol van mindenkitől és mindentől, csak puszta „nézője" az életnek, „ennek a csiklandós komédiának", melyben nem tanácsos tevékeny részt venni. Olyasvalaki ez, aki az egészsége ápolására, az önzése kiépítésére törekedett, nem a boldogságára, csak a fájdalom kerülésére. Meredek, tar koponyáján bojtosán lobog a (havas haj. A száj mérges, szinte harapós.
    De itt van egy festmény édesanyjáról is, Johanna Schopenhauerről, az írónőről. Hogy gyűlölte a fia ezt a szellemes, könnyed, nagyvilági hölgyet, aki édesatyja halála után irodalmi szalont tartott Weimarban s Goethével, Grimmel s a két Schlegellel barátkozott. Az anyja is hasonlóan érzett irányában. „Boldogságomhoz szükséges tudnom - írja neki -, hogy boldog vagy, de ennek nem óhajtok tanúja lenni. Kellemetlen vitatkozásod, a buta világról meg az emberi nyomorúságról való sopánkodásod elrontja az éjszakámat s rossz álmokat szerez nekem." Úgy látszik, miután az anya nem akarta meghallgatni, a fiú az egész emberiség éjszakáját rontotta el.
    A házat, amelyben meghalt, emléktáblával jelölték meg. Bementem utolsó lakásába. Ablakai a Majnára néztek. Ott, ahol írt s hajdan Buddha aranyozott szobra állt és Shakespeare márványszobra, most álló-íróasztalok vannak, kettős könyvvitelt visznek, egy virágzó borkereskedés irodái működnek.
    Sírját is meglátogattam. Szürke gránitlap borítja. Végső akarata szerint nincs rajta se évszám, se emlékmondat.
    Csak ennyi: Arthur Schopenhauer.

    Galambturbékolás.

    Hajnalban fölvernek álmomból szerelmes galambok. Pokoli lármát csapnak. Most figyelem meg, hogy milyen a galambturbékolás, melyet epedőnek, lágynak szoktak leírni. Ez nem igaz. A galambturbékolás kemény, érdes, mintha követ törnének. Költők, jegyezzétek meg, hogy a szerelem hangja sohase lagymatag. Próbáljatok ti is ily keményen és érdesen énekelni a szerelemről.
    1931. július 26.

    Játék és valóság.

    Utazni: színház.
    Ez a tartalmától megfosztott élet, melynek csak felülete, jelmeze látszik. Pusztán képek és jelképek tűnnek elénk s mi kedvünkre értelmezhetjük. Ügy rémlik, hogy egy képeskönyvet forgatunk, a magunk mulatságára. Micsoda függetlenség.
    Mindaz, ami egyébként súlyt, értelmet, jelentőséget ad a házaknak, az intézményeknek, az embereknek, számunkra megszűnt. Játéknak tetszik az egész. Itt semmi se vonatkozik ránk, semmihez sincs közünk. Felelőtlenül mozgunk, mint a gyermekek. Csak látni, hallani, tapasztalni, élvezni, ámulni, meglepődni akarunk. Akár a művészek - a külsőség héján és vázán át - érzékletesen sejtjük meg a mélyebb, igazabb valóságot.
    A villamosok haladnak, de hogy hová és miért, nem firtatjuk. Járókelők loholnak, de hogy milyen ügyben, gondban és lázban, az rejtély. Nézzük a verekedőket a külvárosokban s szinte gyönyörködünk abban a vérszalagban, mely homlokukról lepántlikázik. A tüntetők ordító tömegében oly pártatlanok tudunk maradni, mint az istenek.
    Néha az idegen város utcáin is végighalad egy temetés. Akkor magunkra ocsúdunk. Vége a játéknak. Ráeszmélünk, hogy ez a színház komoly. A díszlet egy szakadásán, a képeskönyv egy repedésén át ijedten szemléljük a minden korban, minden földrajzi fokon lévő élet döbbenetes azonosságát.

    Egy régi kastélyban.

    Ansbachban, az őrgrófok kecses renaissance-kastélyában bolyongok, melyben annyi aranyos terem van, hogy mire végére érek, kifáradok, mint egy távgyaloglástól.
    Az angolok, akik velünk járják a kastélyt, föl vannak háborodva. Vezetőnk csak németül tud. ők viszont egy kukkot se tudnak németül. Ezért a vezető úgy igyekszik segíteni magán, hogy továbbra is németül ugyan, de tagoltan és kiabálva beszél az angolok felé, mint a hülyéknek vagy süketeknek szokás, abban a reményben, hogy így talán megértik őt. Ezen mindannyian röhögünk.
    Bizonyos idő múltán minden vezető idegeimre megy. Annyit dobálódzik évszámokkal, választófejedelmekkel, méreggel, árvízzel, tőrrel, tűzvésszel, mint egy avult, romantikus dráma. Egyébként néha mutat érdekeset is. A tükrökkel kirakott teremben, mely hajdan a csillárok gyertyalángját s az üveg- polcocskákon ragyogó porcelánokat megsokszorozta, úgyhogy aki itt tartózkodott, egy tündérútvesztőben érezhette magát, van egy láthatatlan ajtócska, szintén tükörlappal borítva. Egy sötét, szellőzetlen lyukba nyílik, mely akkora, hogy egy ember éppen elfér benne, állva. Ebben fülelt éjjelnappal a lakáj, hogy ura vagy úrnője intésére azonnal kéznél legyen. Ide rejtették az őrgrófok szolgájukat. Hogy hova rejtették emberi lelkiismeretüket, azt nem tudom.
    Jó elmaradni ettől a bámész csoporttól, leülni egy keskeny selyemszékre, az ablak mellé, s képzelődni, milyen világ lehetett errefelé a tizenhatodik században, mert a kastély már akkor is ebben a formájában állott. Ő, mikor a halovány őrgrófné itt hevert a kereveten, vagy hárfázott s valahonnan a tizenkettedik teremből nesz hallatszott, léptek, közeledő léptek, talán egy kalandor, aki besurrant, vagy egy titkos szerelmes, aki kötélhágcsón kúszott föl, vagy egy lovag, aki véres csizmában, csatakosan érkezett messziről, egy járvány, egy diadal vagy egy vereség hírét hozva, mely csodálatosan megváltoztatott mindent és künn a sötét udvaron - ugyanezen az udvaron - zúgtak a fák, ugattak az ebek s a szemhatár alján pirosló fény egyszerre jelenthetett alkonyt és égő falvak lobogását.
    Milyen mélyen-titokzatos volt akkor az élet. Milyen határtalan volt akkor minden lehetőség. Aki távoli kedvesére, barátjára gondolt, sohase tudhatta biztosan, vájjon él-e, hal-e abban a pillanatban s kénytelen volt őt a végtelenség távlatába állítani, múltba és jövőbe egyszerre. Mi viszont az örök jelenben élünk. A sajtóval, a távirattal, a telefonnal, a rádióval, a repülőgéppel tágítani akartuk életünk határait, de voltakép összeszűkítettük. Minden, ami történik, azonnal tudatunkba jut. Nincs is múltúnk és jövőnk, csak jelenünk. Egy kutyáról, melyet valaki elveszt az utcán, a rádió útján előbb értesülünk, mint ezek a régi, elmaradt emberek egy ország elvesztéséről. Lehet azonban, hogy ők boldogabbak és tartalmasabbak voltak. Akkor élték a regényt. Ma csak olvassuk.
    A vezető, aki jön idegenjeivel, fölébreszt álmodozásomból s egy mosollyal figyelmeztet arra, hogy még nem adtam borravalót. Szóval a vezető, aki az imént a múltba vezetett, most visszavezet a jelenbe.
    1931. augusztus 2.

    Hollandia

    I.

    Hollandia, úgy várom jöttödet, mint valami türelmetlen kamasz. Már órák óta topogok a vonatban, futkározom a folyosón, vörösbort iszom az étkezőben s feketézem, füstölök, hogy ezzel is siettessem a gőzöst. Segíteni kell neki, mert nagyon lassúnak tetszik ez a nyolcvan kilométeres nyargalás. Csak már jönnél Hollandia. De még mindig nem vagy itt.

    *

    Dadának képzellek, régimódi, terebélyes szoptatós dajkának, aki mellére ölel minden girhes csecsemőt, emlő jére rak minden vérszegény kisdedet s azok a keblén dőzsölve, szemlátomást megduzzadnak, kigömbölyödnek, rózsállani kezdenek, aztán tejcsöppekkel szájuk csücskén, a jóllakottságtól felpöndörödött ajakkal, gödörkés angyal-nevetéssel szenderednek el.

    *

    Gyermekkoromban olvastam Edmondo de Amicisnek versét: „A holland táj“-ról, mert véletlenül pont ez a vers volt olasz nyelvtankönyvemben:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634742050
Webáruház készítés