Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Kóbor Tamás: Cognac-idillek_MOBI

Kóbor Tamás: Cognac-idillek_MOBI
990 Ft990

TARTALOM

 

COGNAC-IDILLEK:
I. A kutyafejű
II. A megcsalt asszonynál
III. A gyászos özvegynél
IV. A féllábú leány
V. Tükör-őrület
VI. A másik
VII. Prometheus
VIII. A fúria
IX. Idegvilág
X. Az úr

ELBESZÉLÉSEK:
Csipkerózsika
Erdő szélén
Végre
A pók
Szegény asszony
A próba
Egy szegény fiú emlékeiből
Mihály
Örmény regény
Két ágy
Vak asszony
Károly
Mesék
A vadállat
A bosszú
Szétbarátkozás
A gróf
Nyomok a hóban
Nellike gyógyul
A téma
Phyrné
Az öreg úr
Emmi kisasszony
A jó Kazimirné leánya
A léleklátó
Romantika
Az élet szürkeségéből
Udvariasan
A bús özvegy
Végzet

  • Részlet az e-Könyvből:

     

    A vadállat

    Azt mondják, én öltem meg a feleségemet. Én, aki most azon töröm a fejemet: ugorjak-e rögtön utána a sírba vagy várjam be, amíg utána búslakodva, nélküle elernyedve magamtól a halál karjaiba szédülök. Mert élni nélküle nem tudok. Ezt érzem most, hogy örökre elvesztettem, de éreztem akkor is, mikor elhagyott. Utána indultam és sírva, könyörögve, úgy megalázkodtam előtte, ahogy férfi soha még meg nem alázkodott asszony előtt. S az édes lélek nem volt elég erős ellenállani, engedett és visszatért hozzám. Vesztére, mondják az emberek. Ha hajthatatlan marad, ma is élne. Én vittem a sírba.
    Megdobban a szívem a vádtól és félek meghalni. Hátha igaz? Átvizsgálom a lelkemet s nem találok benne mást, csak mondhatatlan szerelmet a feleségem iránt. De hátha igaz?
    Átvizsgálom életünk folyását és a mézesheteket leszámítva, csak könnyet és bánkódást találok a drága lélek multjában. Én is szerettem, ő is szeretett, és ő boldogtalan volt mindig, én meg mindig boldog voltam, kimondhatatlanul boldog voltam. Hogy lehetséges ez?
    Sóhaj, sírás, zokogás. Ez az asszony élete. Víg nóta, jó kedv, kacagás - ez az enyém. Nem tudtunk harmóniálni, ennyi az egész. De miért, miért, mikor oly nagyon szerettük egymást.
    Egymást? Ezt nem hiszik el nekem. Vadállatnak mondanak, aki lassanként kiszívtam a szegény asszony vérét, halálra kínoztam brutalitásommal. Pedig soha egy rossz szót nem ejtettem előtte. Mindössze, nem tudtam szentimentális lenni. Tudja Isten, nem szoktam meg a mások szívével érezni, a mások hajlamaival számolni.
    Én nem értem, másoknál hogy lehet ez máskép. Mikor feleségül vettem, a magam boldogságát kerestem, ő meg a magáét. Tán mások, mikor beleszeretnek egy leányba, azért veszik-e feleségül, mivel az nem tudna nélkülök élni? Akármennyire akarnám is, nem bírom ezt átlátni. Mentől nagyobb a szerelem, annál erőszakosabb az önzés. S vajjon ő, a gyöngéd, az érzékeny lélek, jött-e volna hozzám, ha tudta volna, hogy én boldog leszek ugyan mellette, de ő elpusztul?
    Bizony nem. Hiszen mikor állítólag nem bírta már tovább a szenvedést, otthagyott. A maga javát kereste, nem az enyémet. Nem találta meg, az az ő végzete; én megtaláltam, az az én szerencsém. Ki itt a hibás? Én nem.
    Igaz, én nem mondtam le semmi kedvtelésemről az ő kedvéért, ő meg mindenről kénytelen volt lemondani. Kegyetlenség ez? Hiszen a családi életben csak egy akarat lehetséges és általános, hogy a férfi akarata legyen az uralkodó. Az asszonyok már úgy születtek, hogy alkalmazkodni tudjanak, ő is alkalmazkodott, de, úgy látszik, nehezére esett. De tehetek én róla? Másoknál is a férj tesz, amit akar és az asszony egészen jól érzi magát mellette.
    Mi, fájdalom, kivétel voltunk. Miért? A jó isten tudja. Mikor megismertem, vidám, tizenhét éves leány volt. Azt szerette rajtam, amitől később annyit szenvedett. Az erős, határozott jellememet, mely büszkén nekiszegződik minden akadálynak, rideg energiámat, mely mindenkit lenyűgöz. Szeretett, mert erős voltam.
    És aztán boldogtalan volt, mert vele szemben sem voltam gyönge. Volt egy érzés és két akarat. Egyiknek engednie kellett. Talán az enyémnek, aki férfi voltam és soha semmiféle más parancsot nem ismertem a magam akaratán kívül? Még az erős asszony sem kívánhatta volna tőlem, hát még ő, aki gyönge volt és voltaképen sohasem tudta, mit akar?
    Azért gondolkozom ezen, mert szememre vetik, hogy egyre elnyomtam őt. Pedig nem is igaz. Soha semmi összekoccanás nem volt köztünk, soha semmiben nem akadályoztam. Apró, nevetséges semmiségekből gyúrták az asszony tragédiájává az én gyászomat.
    Nem tudom, más lányok hogy képzelik maguknak a házasságot. Ő azt hitte, hogy a férj az ő fölszabadulását jelenti, valaki az, aki verőfényt csinál neki, mikor esik az eső, napot hoz le az égről és tollseprővel elhessegeti mellőle a legyeket, mikor alszik.
    Nekem, igaz, ábrándjaim nem voltak. Megszerettem őt, mivel úgy éreztem, hogy életemnek tökéletessége rászorul épp az ő szerelmére. Enélkül csak félember és félboldog volnék. És szerettem szenvedéllyel, elültem mellette órahosszat, imádva, becézve, mikor a kedvem megkívánta, aztán jártam a dolgom után, a kedvteléseim után. Ha olyan természetű volt, hogy ő is résztvehetett bennök és fokozta őket, magammal vittem, ha csak akadályozott volna, otthon hagytam.
    Kérdem, nem így van-e ez minden házasságban. Igaz, sokszor kért, ne menjek el. De ugyan mire jutottam volna, ha kérését teljesítem? Nekem a szabadság az elemem, ha valamit akarok, nem viselhetem el, hogy ne cselekedjem utána. Lemondani nem tudok. Nem tudtam volna lemondani róla, de nem tudtam lemondani az ő kedvéért sem.
    Ő pedig mindent lemondott. Kénytelen volt vele, mert gyöngébb volt, mint én.
    A szerelmünkben is, úgy látszik, neki jutott a szenvedés, nekem a gyönyörűség. Ez is sajátságos jelenség, de szintén nem én vagyok az oka. Tudja isten, bármennyire szerelmes voltam is belé, néha éppenséggel nem volt kedvem a szerelmeskedéshez. Émelyített a csókja, evett az unalom. Ilyenkor szükségem volt, hogy egy órácskát magamban sétáljak. Ebből aztán nagy patáliák kerekedtek. A nyakamba akaszkodott és hízelgett. Leráztam magamról.
    - Édesem, nincs kedvem.
    Nem engedett.
    - Olyan nagyon szeretnék veled lenni!
    Egyetlen egyszer próbáltam engedni a kérésnek. De akkor olyan határtalan utálat fogott el a csókja ellen s annyira dühbe jöttem, - nem tudom, miképen - hogy ész nélkül ellöktem magamtól és elrohantam.
    Máskor meg egy ideig hiába kérlelve, egyszerre csak ő lökött el magától, sértett büszkeségében megvetően, talán gyűlölettel végignézett rajtam és azt mondta:
    - Eredj, nem is csókollak soha többé.
    Mentem s az úton egyre rá kellett gondolnom. A vérem lobbot vetett, ellenállhatatlanul vonzódtam hozzá és alig egy órával későbben a lábainál ültem és hízelegtem neki, könyörögtem egy csókjáért.
    Megmaradt hideg sértődöttségében. Én meg annál jobban hevültem. Majd a szobájába akart zárkózni és akkor szilaj szenvedéllyel a karjaimba kaptam és erőszakkal magamhoz szorítottam.
    Sírt megalázkodásában és csikorgatta a fogait.
    - Gyávaság, gyalázat! - kiáltotta és vonaglott karjaimban. Én nem törődtem vele.
    - Szeretlek és jogom van hozzád, - mondtam és az oly világos, hogy maig sem látom másképen.
    Igaz, annyit átlátok, hogy szegény rettenetesen szenvedhetett szerelmemtől, mikor ő nem volt szerelmes kedvében. Tán ugyanaz az utálat és düh, ami engem majd szétvetett, őt is gyötörte és ilyenkor ő nem menekülhetett el úgy, mint én. De hát megint csak kérdeznem kell: más házasságban a férfi és nő hangulata, vágya találkozik-e úgy, hogy soha ily érzelembeli összeütközés nincsen? S ha igen, bizonyára az asszony az, aki enged, hacsak nem hitvány az ura. És ebben az esetben is a férj kénytelen a szenvedéseket viselni az asszony helyett. Szóval, az egyiknek szenvednie kell. Hát miért lett volna épp őneki ez a szenvedés halálthozó?
    Azt mondta, nem bírja tovább és elhagyott. Két napig elbírtam nélküle, akkor utána mentem. Parancsoltam, ellenkezett. Kértem, hajthatatlan marad. Ekkor mondhatatlan kétségbeesés fogott el, térdre hulltam előtte és sírtam. Nélküle nem tudok élni és én szeretem az életet. Ha nem könyörül rajtam, főbe lövöm magamat.
    Ez, úgy látszik, meghatotta. Visszatért és én boldogan zártam a karjaimba. De a mivoltomat nem változtathattam meg és az ő szenvedései újra kezdődtek.
    Úgy látszik, megtört, mert semmi kísérletet nem tett többé az ellenállásra. Mindenbe belenyugodott immár ellenvetés és panasz nélkül.
    Ebben az időben voltam én a legboldogabb. Ő pedig egyre fogyott és végül meghalt. Halálos ágyán súgta meg, hogy mindig szeretett és megbocsát nekem. Én meg mintha megőrültem volna rengeteg fájdalmamban.
    Boldogítani nem tudtam és nélküle élni szintén nem tudok. Hogy én öltem volna meg, talán igaz, de isten előtt nyugodtan megállhatok s nem tehetek róla. Az egyéniségemmel nem bírok; ahogy ez a silány, önző akarat összetörte őt, úgy összetör engemet is. Nem voltam rosszabb hozzá, mint önmagamhoz.
    Utána megyek.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980408
Webáruház készítés