Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Kóbor Tamás: A tisztesség nevében_MOBI

Kóbor Tamás: A tisztesség nevében_MOBI
740 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Flóra ezalatt csak ült, ült az erkélyen és mondogatta magának:
    - Tehát megint egyedül vagy!
    És ráért bőven gondolkozni a jövendőn. Most állt csak tisztán előtte a helyzet képe. Hiába, mint a Hernyány felesége sem szünik meg az lenni, ami volt. Ez a leghőbb vágya, ez a jövő képe, mely immár oly kedves lett neki, a szomoru és kegyetlen napok sorozatát mutatta. Rejtőzködnie kell ez után is, mint most és Hernyányt is egyre dilemma elé állítja, mert szégyelnie kell a feleségét. Társaságba nem viheti, vendégeket sem fogadhat, csak azokat, akik eddig látogatták s akiket ő utált.
    Képtelenség, lehetetlenség, hogy a Hernyány nyilvános szereplése mellett boldogok lehessenek. De miért is lépett ő erre az utra, miért nem mondott le oly szereplésről, mely megrontója várt boldogságuknak?
    Majd egyet fordult a gondolata iránya. Hernyány nagyra született, a képessége kötelezi a nyilvános szereplésre. Ezt Helleytől hallotta, ez így van. És ha így van, akkor halálos bűn volna, hogy koloncznak a nyakába varrja magát. Ezt nem szabad tennie. Neki is kötelessége van: megóvni a szeretett férfit minden bajtól. És bűne, hogy csak magára gondolt, hogy a mutatkozó megváltástól megvakítva, nem gondolt eléggé Hernyányra. Nem, nem szabad tőle ezt az áldozatot elfogadni, hiszen mind a ketten szenvednének tőle. Lám a Hernyány kedvetlensége, sajátságos tompultsága s amit eddig szeretetlenségnek, kegyetlenségnek vélt, tán már e szenvedés jelenségei. El kell türnie, hogy akárki bizalmasan, trágárul beszéljen a menyasszonyával, kezet kell szorítani emberekkel, akiknek karjaiból került ki. Lehet-e férfitól ily áldozatot kivánni?
    Nem és százszor nem. Hernyány este visszajön. Le fog borulni előtte és bocsánatot kér tőle balgatag álmáért. Feloldja adott szava alól és inkább meghal, sem hogy engedne neki. A szerelmük marad a régi és a régi maradjon a viszonyuk is. Elvégre mi egyebet akar ő? A társaságba menni? Semmi sem vonzza oda, ha Hernyány vele van. Az egész csak egy megfoghatatlan álom volt, valami ösztönszerü vágyódás ki az eddigi életéből, nem annyira be az uj életbe. A lelke sugja neki, hogy megérdemel most már oly tiszteletet, mint akármely asszony, de hát nem elég az önérzet?
    Le fog mondani, kell lemondania és akar is lemondani.
    Ha tudta volna, hogy Hernyány most, ebben a pillanatban áll szemben a lánynyal, akit el fog venni! Ha Hernyány tudta volna, mily határozat fogamzott meg most a Flóra lelkében! Be máskép cselekedett volna akkor!
    Avagy ha szavának áll és estére visszatér elhagyott kedveséhez, hogy ez határozatát tettre változtassa!
    De Hernyány nem tudott róla és kemény harczra készülődött, mikor egyszerü lemondást talált volna. És Flóra nem sokáig áltathatta magát, a valóság, az ijesztő, vérfagylaló valóság közeledett feléje és láthatta, hogy olyanról mond le, ami sohasem volt az övé és amikor igazán, először szeretett, akkor csalatkozott meg a legkegyetlenebbül.
    Este kilencz óra tájt lódobogás hallatszott. Ő az, ő az! Gyászszal elegy örömmel köszöntötte jöttét. Lesietett a lépcsőn; egy lovas hajdu állt a tornácz előtt és tudakolta a nagyságos asszonyt. A szolgálóleány feléje mutatott. A hajdu, lovát kantárszáron fogva, elébe ment és sarkantyuit összeütve, átadta neki a levelet, amit hozott. A nagyságos ur küldte.
    Flóra remegve vette át a levelet, a Hernyány sebtiben odavetett vonásait ismerte meg rajta. Akaratlanul, nem is gondolva mellette semmit, kérdezte:
    - Sokan vannak?
    - Nem, nagyságos asszony, csak a nagyságos ur, a méltóságos asszony, meg a méltóságos kisasszony.
    - Köszönöm.
    A hajdu szalutált és nyeregbe vetette magát.
    - Nem vár választ?
    - Megkövetem alássan, nem szól róla a parancsolat. Megvárjam?
    - Várjon.
    Fölsietett a szobájába és remegve bontotta föl a levélkét.
    - Nem jön, gondolta homályosan, nem jön. Aztán olvasta:
    »Drága Flórám, vigasztalhatatlan vagyok, hogy nem siethetek hozzád. Fogva vagyok. Vucsetics becsukta a lovamat és engem is őriztet. Aztán nem is igen erőszakoskodhatom, mert nagy társaság van együtt, a legjobb akarattal sem szökhetem meg. Aztán meg fontos, igen fontos politikai ügyekről van szó, Helley jól volt értesülve. Bővebbet szóval. A viszontlátásra, drágám, a mielőbbi viszontlátásra
    György.«
    Ennyi. A karja lehanyatlott a levéllel, majd vad keserüséggel öklében összegyürte és az asztalra lökte. Hazudik! Nagy társaság van együtt, holott nem igaz. És a mielőbbi viszontlátásra! Már nem is tudja, mikor fog jönni.
    Kilépett az erkélyre és lekiáltott a hajdunak:
    - Mehet, nincs válasz!
    Aztán visszafordult és vadul járt föl-alá a szobában, miközben lelkében dultak, kavarogtak ezernyi, megértetlen indulatok. Még nem értett semmit, még nem tudott semmit, de a szivében már benne volt minden fájdalom és minden düh, amivel eltelt volna, ha tudott volna már mindent. A lelkét megütötte egy szó: a méltóságos kisasszony! Asszony, leány van ott, ez az a nagy társaság, mely miatt hozzá nem jöhet. E miatt csukták be a lovát és fogták le őt is. A méltóságos kisasszony! A jobbján ül, enyeleg vele, pezsgőt tölt a pohárba, - bókol neki és karját nyujtja, mikor vacsora után tán sétára mennek a sötét parkba. Ördög és pokol! Leány társaságában van, míg ő itt ül, mint a cseléd; eldugva, mint a szégyenfolt; kiverve, mint a kutya! Leánynyal van! Nem jöhet, hogy azt ne sértse, de azzal a gyilkos fájdalommal nem gondol, amit ő reá hoz; a szégyennel, mely arczába kergeti a vért, könyeket présel a szeméből.
    Az éjszaka elvonult fölötte, észre sem vette. A hajnal behasadt az ablakon, mikor fáradtan, halálra csigázottan vetkőzetlenül az ágyra dőlt. Alig két órai halálszerü álom után felriadt s rögtön rabja lett a tegnap marczangoló fájdalmainak. Ekkor találta meg könyeit és zokogva ontotta őket. Majd erőnek erejével csillapodni akart. Összeszorította a fogait és úgy törülte le könyeit, hogy a szemei égtek. Megfürdött, felöltözött. Gyönyörü, langyos volt a reggel. Az égen egyetlen felhőfoszlány sem mutatkozott. A tanya hangos volt a dolgos emberektől. Béke és megelégedés mindenütt. Isten, isten, hát ő miért vesztette el a magáét?
    Beleült kedves kis kocsijába és ujból ki a szabadba hajtott. A megszokott uton, a megszokott lombos fák között, ki az utra, mely határt vetett az ő birtoka és a Vucsetics óriási dominiuma között. Megállította kocsiját. Ott -, alig negyedórányira, emelkedik egy zömök tömbben a Vucsetics-kastély, ahol most Hernyány van. Ha lett volna lelke, egy óra alatt nála termett s egy futó csók után visszaszökhetett volna, hogy észre sem veszik távozását. De nem tette. Eszébe sem jutott. Most valószinüleg alszik még a nagy vendégség után, míg ő itt áll az országuton: mint a kivert kutya, aki a gazdáját lesi.
    Ha bevárná, míg fölébrednek s beállítana hozzájuk! Ha bevárná itt, ha sétakocsizásra mennek s szembe állana velök. Amott előtte porfelhő kavarog. Megijed - hátha ők! S ösztönszerüleg meg akarja fordítani a kocsiját s menekülni, hogy észre ne vegyék. Dehogy is volna lelke szembeállani velök s megszégyeníteni Hernyányt!
    A porfelhőből lovas alak bontakozott ki. Hála istennek, nem ők! Egy hajdu csak, ni, ugyanaz, aki tegnap este nála volt. S amint vágtatva mellette el akar menni, csak fölismeri ő is az asszonyt s hirtelen visszarántja a paripáját.
    - Csókolom a kezét a nagyságos asszonynak, megint csak levelet hoznék.
    És átadja.
    Flóra már teljesen elvesztette öntudatát. Még csak reménykedni, vagy félni sem tud. Érzéketlenül bontja föl és futja végig. Első olvasásra meg sem értette egészen, mikor másodszor végigfutotta, fölegyenesedett ültéből s az ostorral egyet suhintván, a haragtól forró hangon szólt a hajdunak:
    - Menjen előre, magam viszem meg a választ.
    S megindul a hajdu után.
    - Gyorsabban, gyorsabban, nógatta azt és könnyü kocsija repülve vitte a vágtató paripa nyomában.
    Nem érzett ő már akkor szerelmet, sem félelmet, sem boldogtalanságot. A halálra sebzett vad öntudatlanságával vitte az ösztöne szemben azzal, aki megsebezte, hogy utolsót csapván feléje, ott a lába előtt vérezzen el. Mert azt a megalázást nem viselhette volna el akkor sem, ha Hernyány szerelme tisztán ragyogott volna előtte.
    Abban a levélben Hernyány nehány szóval arra kéri, hogy mivel Vucsetics nénje és unokahuga holnap, azaz ma vissza akarják neki adni a látogatást s neki, Flórának, ez a találkozás kényes volna s mivel az a fontos politikai ügy kivánja, hogy néhány napig még Vucseticsékkal legyen, ennélfogva legyen szives Flóra még a reggeli vonattal okvetlenül elutazni és meghagyni a cselédségnek és a tiszttartónak, hogy a vendégek előtt ne tegyenek említést a nagyságos asszonyról. A viszontlátásra, egy-két lanyha szerelmi szó és ezzel punktum.
    Eh, legyen végre világosság! Szembe akar állani vele és tudni végre, hányadán van. Ennek a szégyenletes bujkálásnak nincs se czélja, se értelme. Vagy, vagy!
    Beértek a czimeres rácsos kapun az óriási angol-parkba, melynek közepén emelkedett a Vucsetics-kastély ódon frontja. A finom kavics sziporkázott az uton, néhány álmos cseléd bámészkodott a korai vendégre.
    - Jelentsen be Hernyány nagyságos urnak, - szólt a hajduhoz, aki kisérte. - Mondja meg neki, hogy rögtön akarok vele beszélni.
    - Megkövetem alássan, a nagyságos ur talán még alszik. Későn méltóztattak lefeküdni.
    - Keltse föl. Mondja meg neki, hogy én vagyok itt és rögtön föl fog kelni.
    - Parancs szerint. Erre méltóztassék.
    Befordultak a boltives kapualjba s Flóra reszketve a dühtől, követte a hajdut, aki végig vezette egy hosszu folyosón, mely tele volt aggatva családi képekkel, végül egy keskeny lépcső vitt föl a kastély jobb szárnyába, ahol Hernyány lakott. A hajdu kinyitotta előtte az ajtót:
    - Itt méltóztassék várni.
    A szoba félig sötét volt. Flórára ránehezedett az a sulyos levegő, az arisztokrata szobák hüvös, gőgös elegáncziájával. Szinte félt itten; a szive a megrepedésig dobogott. Megállt a szoba közepén, egy lépést sem tudott volna tenni. Ebben a pillanatban szeretett volna a világ másik végén lenni. De aztán csak ajtócsapkodást hallott és fölszegte a fejét. Gyöngesége, félelme elmult. Ugyanaz az elkeseredettség, sebzett büszkeség és reszkető harag viharzott benne, mint idejövet.
    Az ajtót indulatosan feltépve és sebtében magára kapott ruházatában, magából kikelve rohant be Hernyány.
    - Az istenért, Flóra, megőrültél?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985076
Webáruház készítés