Új jelszó kérése
Termék részletek


Klebelsberg Kuno: Utolsó akkordok_MOBI

Klebelsberg Kuno: Utolsó akkordok_MOBI
390 Ft
  • Részlet az eKönyvből:

    A nemzetek politikáját a népesedés alakulása, különösen szaporodása lényegesen befolyásolja, amint most a fasiszta Olaszország gyarmati politikájának vonalvezetésén világosan láthatjuk. Ezt a történeti igazságot közelebbről megvilágító párhuzamok felállításánál figyelmen kívül hagyjuk az Amerikai Egyesült Államokat, mert ez országban a korábban óriási bevándorlás egészen abnormális fejlődést eredményezett. De a német és a japán számok tanulsága lényegesen megkönnyíti az olasz politika dinamikájának megmagyarázását.
    A kilencvenes évek folyamán a berlini egyetemet látogattam. Nagy professzorom, Wagner Adolf, a nemzetgazdaságtan ordináriusa, sovén ember volt, telve az 1870-1871 után kifejlődött teuton hatalmi öntudattal. A franciákat nem szerette, kevésre taksálta. Büszkén mutatott rá arra, hogy míg a francia népesség alig növekedett, addig a németek természetes szaporodása 1895-ben 725.790, 1896-ban meg éppen 815.783 főre rúgott. Ehhez képest a Reich lakosságának száma 1890-ben 49.4, 1900-ban 56.3, 1910-ben pedig 64.9 milliót tett, ami évtizedről-évtizedre óriási emelkedés volt. A Németbirodalom erre a népesedési folyamatra építette jogát gyarmatok szerzésére, exportjának növelésére, evégből a világkereskedelemben való fokozottabb részvételéhez s végelemzésben hadiflottájának kiépítéséhez. Szóval az idő a német-francia relációban erősen Németország javára dolgozott s ha a német külpolitika el tudta volna kerülni a világháborút, akkor a birodalom népessége napjainkig valószínűleg elérte volna a 80 milliót; holott a háború, a vereség és a területveszteségek következtében 1930-ig 63.2 millióra szállott alá, aminek folytán a német külpolitika expanzivitását el is vesztette.
    A japán-kínai konfliktusról a mult év őszén közzétett cikksorozatomban kifejtettem, hogy Japán lakossága 1873-tól 1930-ig, vagyis valamivel több, mint félszázad alatt, 33.3 millióról 64.4 millióra emelkedett, s hogy ez a fejlődés belső kényszerűséggel szorította rá a fölkelő nap birodalmát a terjeszkedő külpolitikára, előbb Formóza, majd Korea annektálására, most pedig Mandsúria megszállására.
    Mult vasárnap rámutattam arra, hogy Olaszország népessége 1872-től 1932 április végéig 26.8 millióról 42 millióra növekedett, aminek szintén óriási a feszítő ereje. És Mussolini nagysága jórészt éppen abban van, hogy klasszikusnak nevezhető egyszerűséggel nézi és látja az olasz nép életerőinek működését és fejlődését, elementáris szükségleteit és alapproblémáit. Mikor 1927-ben fogadott, a fasiszta politika vezérelveiről szólva, vaslogikával kifejtette, hogy az olasz nemzet ereje termékenységében, szaporodásában rejlik; de a rohamosan növekedő népesség a félszigetnek aránylag kis földjén hovatovább nem fér el. Ezért termékennyé igyekszik tenni minden talpalatnyi földet és különösen a mocsaras területek lecsapolására veti rá magát. E részben is az antik Róma nyomdokában jár, amely fantasztikus méretű közmunkákat hajtott végre és teleszórta Európa jórészét, sőt Ázsia és Afrika partvidékeit romjaikban is csudálatot keltő közművekkel. Már folyamatban volt akkor a régi ager romanusnak, a középkor folyamán vizenyőssé, maláriássá vált híres Campagnának asszanálása, termékennyé tétele és belső telepítés útján való benépesítése. De a Ducenak különösen kedves közmunkája a pontini mocsarak levezetése, amelyek kereken 50 km hosszúságban és 15 km szélességben Rómától délre, az antik Via Appiától keletre, Látium tengerpartján, Cisternától Terracináig terjednek. Ha Mussolini, óriási elfoglaltságának közepette, jó napot akar magának csinálni, akkor autón kiszáguld az ott folyó közmunkák megtekintésére, melyet hajt, siettet, hogy a malária karmaiból kiragadott hatalmas területet olasz földművescsaládok között mielőbb kiparcellázhassa. Bár nem ilyen nagyméretű, de lényegükben hasonló közmunkák természetesen egyebütt is folyamatban vannak.
    Ám magának Olaszországnak a földjén már fogytán vannak azok a területek, amelyeket a vízi- és a kultúrmérnök hatalmas közmunkák révén termékennyé, településre éretté tehet. Túl a belső telepítésen szükség van tehát a szaporodó népesség elhelyezése céljából gyarmatosító politikára. Olaszország főkolóniája Libia, amely az anyaországgal szemben fekszik a Földközi-tenger szembeeső déli partján. Két alkotóelemből áll, amely közül a nyugatit, a Tunisszal határost, Tripolisznak nevezik, a keletit, az Egyiptommal szomszédost pedig Cirenaikának hívják. Libiát most az olasz népfölösleg és kivándorlás odairányításával olyan nagy tartománnyá akarják átalakítani, melyet olaszok laknak. Bono tábornok, gyarmatügyi miniszter ilyen értelemben mondotta nemrég a kamarában: «A gyarmatok semmiben sem különböznek a nemzettől, egyszerűen Olaszország és pedig java Olaszország». Az olasz gyarmati szakértők szerint nincs komoly akadálya annak, hogy - amint az antik Róma uralma alatt - azonképpen most megint újból termékennyé tegyék nemcsak a tengermelléket, hanem e gyarmat fennsíkjait is. E programm megvalósítása céljából már legközelebb kezdetképpen ötszáz családot szállítanak Cirenaikába. Szervezési téren pedig az olasz minisztertanács egyik legutolsó ülésén elhatározta, hogy speciális autonóm igazgatást létesítenek, amely monopóliummal fog bírni a Cirenaikába való telepítés terén. Új igazgatási ágat szerveznek egy egyezmény alapján, melyet a gyarmatügyi minisztérium kötött azzal a komiszariátussal, amelynek hatáskörébe tartozik, hogy az év különböző szakaiban és a felmerülő szükségletek szerint a félsziget belső vándorlásait, különösen pedig a mezőgazdasági munkásságét rendezi s melytől most azt várják, hogy a vándor mozgalmakat ezentúl Libia felé is tereli. Elsőbbséget élveznek majd a hadviseltek és azok, akiknek sok kicsiny gyermekük van, hogy a családok az új területeken könnyebben meggyökeresedjenek. Továbbá azon lesznek, hogy ugyanarról a vidékről származó homogén családcsoportokat telepítsenek át, hogy ekként kezdettől fogva társadalmilag összefüggő vidékeket alakítsanak ki. Minden család, a rendelkezésére álló munkaerőkhöz képest, 40-50 hektáros telket kap. A gyarmat kormányzata mindjárt kezdetben megszervezi az összes közszolgálati ágakat. E kivándorlás költségeit az állam viseli, amely ennek ellenében az átengedett telkekre jelzálogot nyer.
    És valóban, nagy állami áldozatok árán, a modern technika és mezőgazdasági tudomány vívmányai segítségével, de különösen a fasiszta rezsimet jellemző energia következtében előreláthatólag sikerülni fog az olaszoknak százezreit, sőt talán pár millióját Cirenaikába és Tripoliszba, szóval Libiába áttelepíteni. Persze annak ellenére, hogy Libiának a területe 1,850.000 négyzetkilométer, mégis abból aránylag csak kis rész alkalmas európai ember letelepítésére; a nagyobbik rész, Szahara, homoktenger, sivatag. De még így is a francia sajtóban erős aggodalom tükrözik amiatt, hogy a fasiszta Itália Cirenaika katonai meghódításának befejezte, meg gondos közigazgatási és közgazdasági előkészítés után, módszeres akcióval dob át nagy olasz tömegeket a Földközi-tenger déli partjaira, ahol ekként a francia Tunisz szomszédságában, olasz mezőgazdasági népességből, a munkás olasz parasztságból zárt nyelvterület fog kialakulni, amivel szemben a franciák - kiknek nincs népesedési fölöslegük és koloniális kivándorlásra hajlandó parasztságuk - hasonlót szembe nem állíthatnak.
    Általában az egyesült Olaszország gyarmatpolitikája a francia koloniális akcióval való ellentét jegyében fogant és azzal párhuzamosan fejlődött ki. A XIX. század nyolcvanas éveiben, mikor Franciaország hatalmába vette Tuniszt: a Deprestis kabinet külügyminisztere, Mancini rátette a kezét a Vörös-tenger déli kijáratánál a nyugati partsávot alkotó Eritreára. S ez akciónak a folytatásaként Olaszország még megszerezte Afrikának az Indiai óceánba benyúló félszigetén, Szomáliban a partvidék nagy részét. A huszadik század tízes éveinek elején pedig, amikor Franciaország lebonyolította Marokkó megszállását, Itália hadat üzent Törökországnak s elhódította tőle Afrikában Libiát, az Égei-tengerben pedig a Dodekanesszosznak nevezett tizenkét szigetet s ezenfelül még a nagyobb Rodoszt. Hogy az osztrák-magyar és német külpolitika a világháború előtt mennyire elégtelen volt, annak jellemző bizonyítéka az is, hogy bár a francia imperializmus Algirból átcsapott Afrikának már az olasz Szardiniával és Sziciliával szembenfekvő partvidékre, a nyílván olasz érdekszférába esett Tuniszra, ami az olaszokat vérig sértette; annak ellenére, hogy Olaszország előbb Eritreát és Szomálit, utóbb Libiát és a Dodekanesszoszt Franciaországgal rivalitásban szerezte meg; a francia diplomáciának mégis sikerült Olaszországot a hármasszövetségtől elvonni és az antant oldalára átvezetni. Minden lehetőség a mi kezünkben volt, mégis teljesen elügyetlenkedtük a dolgot. A versaillesi béketárgyalások alkalmával azonban az antant megint mostohán bánt Olaszországgal. A saintgermaini békében csak a leroskadt Ausztriától kaphatta meg Trentinót, Görzöt, Triesztet a tengermellékkel és Isztriát, meg a kis zárai pozíciót, de megtagadtak tőle kettőt. Nem kaphatta meg Dalmáciát s így az Adria nem lehetett újból olasz beltenger, mint a velencei köztársaság idején volt. Továbbá nem adtak neki gyarmatokat, különösen semmi érdemlegeset Afrikában, főleg annak a régi római impériumhoz tartozott Földközi-tengeri partvidékén. Igy Olaszország minden háborús erőfeszítése és áldozata ellenére változatlanul fennáll az a diszparitásos állapot, hogy Franciaországnak 10.15 millió négyzetkilométer gyarmatbirodalma van 60 millió lakossal s ezzel szemben Itáliának csupán 2.2 millió négyzetkilométer területe két millió lakossal. Természetes tehát, hogy Olaszországban a világháború után megint belső szükségességgel ugyanaz a hangulat fejlődött ki, mint 1881-ben Tunisz francia megszállása után, amely hangulatot a Gioventu Fascistának az a speciális száma híven tükrözi vissza, amely nemzetközi körökben oly nagy feltűnést keltett és amely arra késztetett, hogy a magyar közönséget az olasz-francia ellentét lényegéről tájékoztassam.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633643501
Webáruház készítés