Új jelszó kérése
Termék részletek


Karl May: Winnetou aranya_MOBI

Karl May: Winnetou aranya_MOBI
890 Ft

TARTALOM

Harmadik fejezet
Old Jumble
Negyedik fejezet
"Sti-i-poka"
Ötödik fejezet
Hóban

  • Részlet az e-Könyvből:

    Másnap déltájban volt. A Big Sandy Creek és a Green River között voltunk és a csapás, amelyet követtünk, északnyugat felé, New Fork irányába vezetett. Az eleinte meglehetősen lapályos talaj most hegyes lett. Meglátszott, hogy Corner ismeri a vidéket. Mindenütt megtalálta az utat, amerre könnyebben haladhatott. Nyomát nem volt nehéz leolvasni. Úgy látszik, ebben a tekintetben nem voltak aggodalmai és csak a lehető gyors előrejutásra gondolt. Sajnos, ebben eredményesebb volt, mint kívántuk volna; a lovai jobbak voltak, mint a mieink, kivéve persze az én Hatátitlámat. De mit használt az én feketém kiválósága, ha nem lovagolhattam gyorsabban, mint a többiek!
    Épp egy kiterjedt, fűvel igen benőtt fennsíkon lovagoltunk, mely kilátást nyújtott nekünk a messzeségbe, mikor a távolban, tőlünk jobbra, egy pontot vettem észre, mely mozogni látszott. Megállottunk, hogy megfigyelhessem. Ez nem volt vadállat mozgása. Embereknek kellett ott lenniök. Leszállottunk, hogy ne láthassanak meg bennünket könnyen. Némi idő múltán két embert tudtunk felismerni, akik felénk közeledtek. Fehérek voltak. Hogy ne tegyem őket gyanakvókká az indiánok miatt, egyedül újból lóra ültem és lassan eléjük lovagoltam. Mikor közeledni láttak, előbb meghökkentek, majd tovább előrelovagoltak. Pedig most már meglátták az indiánokat is. Még nem voltak oly közel hozzám, hogy arcvonásaikat világosan felismerhettem volna, mikor az egyik vidám hangon felkiáltott:
    - Ohó! Ha nem csalnak öreg szemeim, akkor ez Old Shatterhand! Csak előre, előre, előre!
    Vágtatni kezdtek és most már megismertem a kedves szakállas, öreg arcot, amelyről igazán nem hittem volna, hogy itt fogom viszontlátni.
    - Sannel, Amos Sannel! - kiáltám. - Lehetséges? Tényleg ön az?
    - Miért lenne ez olyan lehetetlen? - kérdezte nevetve, miközben feltartotta lovát és kezét felém nyújtotta köszönésre. - Hiszen tudja, hogy itt kezdődik az én kedvenc területem. Vagy talán már azt hitte, hogy meghaltam?
    - Mindenesetre.
    - Micsoda? Igazán? Miért? Nem hinném, hogy talán a temetésemmel találkozott volna!
    - Azt nem, de... hm! Mutassa csak a fegyverét!
    - Ezt a vackot? Ezen ugyan nincs sok néznivaló. Persze, ha még meglenne az én öreg egycsövűm! Hiszen ismerte. Azóta már csak félember vagyok!
    - Hát hova lett a fegyvere?
    - Hova? Ellopták tőlem.
    - Kicsoda?
    - Két gazember, akiknek nem fontos a neve, mert bizonyára hamis nevet mondtak. Odaát a Belle Fourche River mellett találkoztam velük és hagytam elbolondítani magamat, hogy velük maradjak. A második éjszakán eltűntek és elvitték a fegyveremet. Eddig hiába kutattam utánuk. De jaj nekik, ha nyomukra bukkanok! De miért kérdezősködik a fegyverem után?
    - Mert... de mondja meg előbb, honnan jönnek és hova mennek!
    - Ezúttal a Sand Hillstől jövök át és ott találkoztam ezzel a gentlemannal, aki ugyanoda akar menni, ahová én igyekszem, vagyis Avah-Niáhhoz, a sosón főnökhöz. Azt hisszük, hogy a Wasatch-hegyek környékén találhatjuk most törzse körében.
    - Akkor tévednek. Őt a Kénes- és Hoback-folyónál kell keresniök.
    - Hiszen az nincs is messze ide! Mi ugyanis figyelmeztetni akarjuk őt. Ez a gentleman megtudta, hogy a varjú indiánok meg akarják támadni a sosónokat; azért vágtattunk úgy, ahogy a lovaink csak bírják, hogy figyelmeztessük Avah-Niaht.
    - Erre semmi szükség. Ő már tudja. Winnetou nála van.
    - A mi felséges apacsunk? Hogyan történhetik az, hogy önök nincsenek most együtt, Mr. Shatterhand?
    - Mert nekem fel kell mennem a Fremonts-Peakhoz, hogy elhozzam az ön fegyverét, - feleltem.
    - Az én... az én...de melyiket? - kérdé elcsodálkozva.
    - Az ön Ralling-puskáját.
    - Teringettét! Nem értem önt. Csak tréfál, ugyebár?
    - Nem, ez komoly dolog. Kezemben volt a fegyvere, lőttem is belőle és akinek jelenleg a birtokában van, a tolvaj, itt lovagol előttünk. Üldözzük őt, mert számadásunk van vele. Jöjjön csak velünk, Mr. Sannel. Ha a sosónokhoz akar menni, akkor egy utunk van.
    - Le... lehe...lehetséges? - dadogta örömében. - A fegyverem a közelben van?
    - Igen. Jöjjön csak! Nekem ugyanis nincs vesztenivaló időm. Útközben majd mindent elbeszélek.
    - Szép, szép, jó, jó! Ha így van, akkor a mai nap legyen ezerszeresen áldott! Ismét visszakapom fegyveremet! Ah! De engedje meg, Mr. Shatterhand, hogy bemutassam önnek ezt a gentlemant! Örülni fog neki! Tudniillik ő is német, mint ön, Hiller a neve, de Nana-ponak hívják.
    Az öreg Sannel közömbösen mondta ezt; sejtelme sem volt, milyen fontos rám nézve ez az esemény. Valósággal vissza kellett magamat tartanom, hogy hangosan fel ne kiáltsak örömömben. Rost is elképedt. Intettem neki, hogy hallgasson és lehetőleg nyugodt hangon szóltam...
    - Nagyon örvendek, Mr. Hiller, hogy megismerkedhettem önnel, mert dicsérettel hallottam emlegetni a Nana-po nevet.
    Nem válaszolt azonnal. Szemeit sötéten az upsarokákra szegezte, azután engem mért végig fürkészőleg és megkérdezte:
    - Nem veszi észre, Mr. Shatterhand, hogy micsoda pillantásokkal nézegetnek engem ezek a vörös gazemberek? Az ön társaságában vannak? A barátai?
    - Nekem minden becsületes ember barátom!
    - Well! De ezek gazemberek! Én önt ma látom először. Már ezerszer óhajtottam, hogy találkozzam egyszer önnel és Winnetouval és most, mikor végre kívánságom teljesült, nem tudok örülni, mert halálos ellenségeim vannak az oldalán!
    - Nem azok!
    - De igen! Ön egyáltalában nem tudja...
    - Már tudom! Csak jöjjön velünk! Nincs vesztenivaló időnk. Útközben majd elbeszéljük, ami elbeszélnivaló akad.
    - Jó, de mondhatom, hogy csodálkozni fog!
    - Ön nem kevésbé!
    Tovább akartam lovagolni, de észrevettem, hogy az upsarokák állva maradnak. Mikor az ok után kérdezősködtem, az egyik így felelt:
    - Itt van Nana-po, aki a mi foglyunk volt. Őt hátrahagytuk és megszökött, amikor mi elmentünk. Nekünk nem lehet Old Shatterhanddal lovagolnunk, ha Nana-po vele van!
    Az ő szempontjukból igazuk volt. Rövidesen átgondoltam a dolgot. Ha Hiller és a derék öreg Sannel velünk van, nincs további segítségre szükségem. Tehát így feleltem a vöröseknek:
    - Ha vörös testvéreim vissza akarnak térni, megtehetik. A teherhordó lovat azonban itt kell hagyniok. Yakonpi-Topa visszakapja, amikor hazavisszük neki a lovakat, amelyeket a szökevények elloptak.
    - Uff! Legyen úgy, ahogy Old Shatterhand mondja!
    Megkértem Rostot, hogy fogja meg a teherhordó ló kantárát. Engedelmeskedett. A vörösek visszafelé vágtattak, anélkül, hogy hátrapillantanának. Mi pedig tovább indultunk.
    Eleinte természetesen Hiller kötötte le érdeklődésemet. Magas és erős alak volt, de haja szürke és arcán mély ráncok vonultak keresztül-kasul. Meglátszott, hogy nemcsak kora az oka ezeknek a ráncoknak. Ez az arc rokonszenves lett volna nekem, ha nem rítt volna le róla annyi zárkózottság és ridegség. Felesége azt mondta, hogy elvesztette a hitét. Elhatároztam, hogy nem mondok el rögtön neki mindent, hanem megpróbálom, hogy a lelkére beszéljek.
    Mivel szabad tisztáson voltunk, egymás mellett lovagolhattunk és kényelmesen beszélgethettünk. Amos Sannel csak a fegyverére gondolt és nagy hévvel kérdezősködött, hogy micsoda alkalomból volt a kezemben. Elbeszéltem neki a versenylövést, de nem neveztem meg a várost. Arca egészen a bajusza hegyéig ragyogott, mikor hallotta, milyen lövéseket tettem. Azután anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznám, nagy vonásokban elmondtam, hogy a Ralling-puska jelenlegi tulajdonosát a Lake Jone mellett viszontláttam és hogy mi történt ott.
    - Ez az ember tehát ezen a nyomon jár? - kérdé, mikor elhallgattam. - Vajon a tolvajtól vette-e?
    - Azt merem állítani, hogy ő maga a tolvaj.
    - Úgy?! Ha ő lenne, azonnal felismerném. Most már nem törődöm a sosónokkal; csináljanak, amit akarnak. Vissza kell kapnom a fegyveremet. És nem térek le erről a nyomról, míg le nem számolhattam a betyárral. Micsoda szerencse, hogy találkoztam önnel, Mr. Shatterhand! De mi lesz önnel, Mr. Hiller? Önnek a sosónokhoz kell mennie, ahol még egész halom szőrméje van. Nem törődhetik tehát velem és kedvenc fegyveremmel.
    - Miért ne? Legfeljebb egy-két napi időveszteségről van szó, ha önökkel tartok. Avah-Niahhoz azután is eljuthatok. Ha ennyi ideig kuksoltam a varjúknál, akkor pár nap ide, vagy oda, már nem számít.
    - Köszönöm ezt önnek! Ha az embernek ilyen gazemberekkel akad dolga, mindig jobb, ha több van néhány ököllel a kelleténél, mintha kevesebb. De mondja csak, Mr. Shatterhand, melyik város volt is az, ahol azokat a remek lövéseket adta le a puskámból?
    Közönyös hangon adtam meg a választ. Közben azonban Hillert jól szemügyre vettem, anélkül, hogy ő észrevette volna:
    - Nem hiszem, hogy ismerné azt a várost, Mr. Sannel. Westonban volt, Missouri államban.
    - Micsoda? Hol? Westonban, Missouriban? - kérdezte gyorsan Hiller. - Ott járt ön, ott, Mr. Shatterhand?
    - Igen.
    - Mikor volt az?
    - Jó két hónapja lehet.
    - Ez nagyon érdekel engem. Én ugyanis ott lakom.
    - Westonban? Igazán? Ah, most jut eszembe. Beszéltek ott egy Hiller nevű szőrmevadászról, aki túl sokáig elmaradt a Nyugaton.
    - Az én vagyok. De nem késtem el, hanem a varjúindiánok foglya voltam.
    - Azt tudom. Yakonpi-Topa elmondta, hogy Nana-po az ő foglya. De ki gondolta volna, hogy ez a Nana-po és az a Hiller egy és ugyanaz a személy?
    - Ezt megtudhatta volna Westonban a feleségemtől. Ő gyakran, igen gyakran óhajtotta, bár láthatná önt valaha. Vagy Winnetout. A fiam hasonlóképpen. Nekem tudniillik fiam is van. Vajon hogy érezhetik magukat? Nagy aggodalomban lehetnek miattam!
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980507
Webáruház készítés