Új jelszó kérése
Termék részletek


Karl May: Az olajkirály_MOBI

Karl May: Az olajkirály_MOBI
890 Ft

May Károly 1893-ban írta ezt a könyvét. Bár címe megtévesztő, ennek ellenére valódi, vérbő, indiános történet ez. May megszokott színhelyén, a Vadnyugaton járunk, s ebben a könyvben is feltűnik Old Shatterhand és persze Winnetou, hogy megakadályozzanak egy monumentális csalást, amelyben egy gazdag és jóhiszemű úrnak el akarnak sózni egy mit sem érő olajmezőt.

A kötetet Hegedüs Arthur klasszikus fordításában adjuk közre. (a Kiadó)

  • Részlet az e-Könyvből:

     

    A karaván útrakelt. A barlang bejáratát céltalan lett volna elrejteni, így hát szabadon hagyták.
    A völgytorkolatból kiérve, Winnetou balra fordult, hogy a csapatot abba az irányba vezesse, ahol a nijorák a mult éjjel tanyáztak. Könnyen ráakadt nyomaikra, melyek előbb egy hegytetőre vezettek, majd azon túl egy végeláthatlan lapályos szavannára. E lapályon nem kellett attól félni, hogy valamely ellenség rajtuk üt, mert a széles síkságon már messziről meglátszott minden mozgó pont. Ezért Shatterhand és Winnetou megengedték társaiknak, hogy hangosan társalogjanak. Óriási kiterjedésű volt a szavanna, melyen haladtak. Tulajdonképen nem is volt igazi szavanna, mert ez gyepes, füves földeket jelent. De Shatterhandék lába alól már rég elfogyott a növényzet s lovaik patkója kopár, sziklás talajon kopogott, melyen semmi sem termett. Itt már ugyancsak éles szemekre volt szükség, hogy a nijorák nyomait el ne vétsék. A karaván csodálta Winnetou pompás szimatját, amellyel oly nyomokra hívta fel társai figyelmét, melyeket azok - Shatterhandot kivéve - sohase vettek volna észre.
    Délfelé pihenőt tartottak főkép az asszonyok és gyermekek miatt. Két órai pihenő után ismét továbbhaladtak. Estefelé az apacs megállította a menetet s leszállt a lóról. Shatterhand követte példáját.
    - Miért állunk itt meg? - kérdezte Sam Hawkens. - Csak nem fogjuk puszta és táborozásra alkalmatlan helyen tölteni az éjszakát?
    - Dehogy is, - felelt az apacs. - Óvatosságból itt várjuk be, míg teljesen besötétedik.
    - Miért?
    - Mert már csak félórai út választ el bennünket a Chelly folyótól. Félórányira kezdődnek az erdőségek s a nijorák valószínüleg ezekben tanyáznak. Odáig sík és kopár területen kellene haladnunk s így a nijorák észrevennének és rajtunk ütnének. Ezért kell itt bevárnunk, míg a nap lenyugszik, hogy észrevétlenül érhessük el az erdőket.
    - De akkor mi sem fogjuk őket látni!
    - Majd rájuk bukkanunk, ha ma nem, hát holnap.
    Mindnyájan leszálltak lovaikról s leheveredtek a meleg földre. Észak felé az ég peremén keselyük keringtek. Old Shatterhand figyelmeztette erre a társaságot s megjegyezte:
    - Keselyüket csak ott látni, ahol dög, vagy pedig egyéb ennivaló akad. Úgy látom, hogy azok ott egy helyben keringenek s ez biztos jele, hogy zsákmányra lesnek. Azt hiszem, ott táboroznak a nijorák.
    - Fehér testvéremnek igaza van, - erősítette meg Shatterhand szavait az apacs. - A keselyük a mi útmutatóink. Még ma kikémleljük a nijorák táborát.
    - Nagy óvatossággal kell dolgoznunk. A harminc nijora egyfolytában tette meg a Gloomy-water-től a Chelly folyóig vezető nagy utat. Ha kémek teszik ezt, az annyit jelent, hogy mielőbb vissza akarnak térni oda, ahonnan elindították őket. Azt gondolom tehát, hogy a Chelly mentén van az egész nijora sereg, hogy onnan kezdje meg hadműveleteit a navájók ellen.
    - Ez esetben úgy a fehér, mint a navájó foglyok az egész sereg őrizete alatt vannak s tízszeresen nehezebb lesz őket kiszabadítani.
    - Kiszabadítjuk őket, - mondta Winnetou szokott határozottságával, - csak az a fő, hogy ne kövessünk el semmi vigyázatlanságot.
    Amint egyre jobban alkonyodott, a szemhatár peremén egyre jobban szembetünt egy sötét csík. A Chelly folyót körülvevő erdőség volt.
    A karaván végre fölkerekedett. Shatterhand előre lovagolt, hogy messzelátójával alaposan szemügyre vegye az erdő szélét. Majd visszatért társaihoz.
    - Tudnotok kell, - mondta, - hogy a Chellynek most bőséges vize van s ez a víz egy völgyben hömpölyög tova. Ennek a völgynek két oldalát erdők borítják, de a lapály szegletén az erdő véget ér. Ha tehát a nijorák az erdő szegélyén táboroznának, messzelátómmal meg kellett volna őket látnom. De nem vettem észre semmi gyanusat. Ebből azt következtetem, hogy lent a völgykatlanban, a folyó közvetlen közelében táboroznak. Nyugodtan mehetünk tovább!
    Nyugaton hamarosan véget ér az alkony s hirtelen besötétedik. Így történt, hogy csak amikor a lovak patáinak dobogása fojtottabb lett, vették észre, hogy gyepes talajra értek. Nemsokára az erdő szélén voltak. Itt megálltak s leszálltak lovaikról.
    Arról természetesen szó sem lehetett, hogy tüzet rakjanak. Az indiánok miatt sötétben kellett maradniok s ezenfelül oly távolságban tőlük, hogy a lónyerítést meg ne hallják. Evégből persze meg kellett állapítani azt, hogy mily messze és mily irányban táboroznak a nijorák. Old Shatterhand és Winnetou meg voltak győződve, hogy közel vannak ahhoz a ponthoz, amelyen a keselyüket látták. Mindketten kémszemlére indultak. Jó félórába telt, míg egyikük: Shatterhand visszatért.
    - Jó helyen vagyunk, - mondta. - Valóban bámulatos, hogy mily éleslátással vezetett bennünket az apacs. Az erdő széle e helyen legfeljebb harminc lépés széles, azontúl hirtelen meredélyen folytatódik le egész a Chelly folyóig. Leereszkedtünk a meredek hegyoldalon, alaposan előrehatoltunk, ami a szuroksötétben nem ment könnyen. Három nagy tábortüzet láttunk, de lehet, hogy több is van. A tüzek számából azt lehet következtetni, hogy nemcsak a harmincfőnyi elővéd tanyázik odalent, hanem a nijorák összes harcosai. Nagyon nehéz a feladatunk, ha ki akarjuk szabadítani a foglyokat.
    - Hol marad Winnetou? - kérdezte Sam Hawkens.
    - Én azért tértem vissza, hogy tájékoztassalak benneteket. Ha mindketten odamaradtunk volna, nyugtalanok lettetek volna. Az apacs még előbbre merészkedett, hogy alaposan körüljárja a tábort. Azt hiszem, hogy aligha tér vissza egy órán belül. A talajviszonyok nagyon nehezek s ahhoz, hogy egy ily nagy tábort, melyben annyi tűz ég, ki lehessen kémlelni, nemcsak fokozott óvatosság, hanem idő is szükséges.
    Old Shatterhandnak igaza volt. Nem is egy, hanem két óra is eltelt, mire az apacs visszatért. Shatterhand mellé telepedett s így szólt:
    - Winnetou a három tábortűzön kívül odébb még kettőt látott. Összesen tehát öt tűz ég s körülöttük több mint háromszáz nijora tanyáz.
    - Egészen úgy van, ahogy gondoltuk. Ki a vezetőjük?
    - Mokasi, akit te is ismersz.
    - Mokasi, a »bivaly«. Kitünő harcos, akit nagyrabecsülök. Ha mint barátok közelednénk hozzá, bizonnyal barátságosan fogadna ő is minket.
    - De mi a foglyait akarjuk kiszabadítani s így ellenségei vagyunk. Nem szabad hát, hogy ő vagy emberei meglássanak bennünket. Egyébként a foglyokat is láttam.
    - Valamennyit?
    - Igen. Nyolc navájót és három sápadt arcot. Az egyik tűz mellett hevernek s harcosok gyűrüje veszi őket körül.
    - Oh jaj! Akkor ugyancsak nehéz lesz őket kiszabadítani!
    - Nemcsak nehéz, de egyenesen lehetetlen. Ma semmit sem tehetünk. Kénytelenek vagyunk holnapig várni.
    - Osztozom vörös testvérem nézetében. Őrültség volna kockára tenni az életünket bizonytalan eredményért.
    - Engedjétek meg, ha kimondom, hogy nem értem elhatározástokat, - szólt Sam Hawkens. - Azt gondoljátok, hogy holnap többre mehetünk, mint ma?
    - Minden bizonnyal.
    - Hogyan? A kilátások holnap se lesznek jobbak, mint ma.
    - Dehogy nem.
    - Hogyan képzelitek ezt?
    - Te is azt a nézetet vallod, mint mi, hogy a nijorák a navájók ellen indulnak, nemde?
    - Természetesen.
    - S azt gondolod, hogy majd kölöncnek magukkal cipelik a tizenegy foglyot is?
    - Hm! Persze nem valószínű, hogy így leszen.
    - Nos tehát! Őrizet alatt hagyják őket. Mi bevárjuk ezt s akkor sokkal könnyebb munkánk lesz.
    - Most már értem a dolgot. Erre egyáltalán nem is gondoltam, ha nem tévedek.
    - Csak tudnók, hogy mikor indulnak tovább.
    - Úgy sejtem, hogy holnap.
    - Ez jó volna. De ha tovább itt maradnak, az a veszély fenyeget, hogy felfedeznek bennünket.
    - Ezzel számolnunk kell.
    - Helyes, helyes! De könnyebb ezt mondani, mint megtenni. Idefönt nincs vizünk. A lovak kevésbbé érzik meg ennek hiányát, mert füvet legelnek, de mit csinálunk mi? A Gloomy-waternél nem ihattunk, mert petróleumos volt a víz s ma egész napi útunk alatt sem akadtunk egy csepp vízre sem. Az asszonyok és gyermekek miatt fölötte aggasztó, magamról nem is szólva, ha holnap se jutunk vízhez.
    Különösen Hobble Frank nyögdécselt nagyokat a kínzó szomjúság miatt. Meghallotta ezt a karaván egyik kivándorló tagja, a volt kántor. Nagyon jószivű ember volt, aki csak abban az egy hibában szenvedett, hogy valóságos bolondja lévén a zenének, hihetetlenül szórakozott volt s jóformán sohasem tudta, mi történik körülötte. Frankkal előző nap csúnyán összeveszett volt s most hogy haragosának kínlódását látta, az az ötlete támadt, hogy úgy engeszteli ki, hogy vizet szerez neki. Ez bizonnyal meg fogja hatni Frankot, - gondolta, - mert nagy nehézségekkel jár a vizet megszerezni. Az igaz, hogy mindenkit eltiltottak attól, hogy lemerészkedjék a völgybe. Ha tehát mégis végre akarja hajtani tervét, ennek titokban kell történnie. Amikor nyugovóra tértek, csak azt várta, hogy mindenki aludjék, ami hamar elkövetkezett. Ekkor óvatosan föltápászkodott Frank mellől, ki tőle nem messze feküdt, és körülnézett. Mindenki aludt, csak Dick Stone, aki őrt állt, volt ébren, de a lovakkal foglalatoskodott. A kántor párna gyanánt használta nyergét s a nyeregtáskában volt kulacsa. Ezt elővette s óvatosan mászott a fák között előre. Azon fölül, hogy Franknak szívességet akart tenni, büszkeséggel töltötte el a gondolat, hogy az ellenség közé merészkedik. Mennyire fognak csodálkozni, - gondolta, - ha szerencsésen visszatér.
    Négykézláb, óvatosan mászott övéitől egyre távolabb s amikor azt hitte, hogy most már Dick Stone nem veheti észre, fölegyenesedett s úgy haladt tovább. A meredek völgyoldalban csak nagy kínnal tudott előrejutni. Lefeküdt a földre s lábaival tapogatózva csúszott lefelé. Éles kövek és tövises bokrok vérezték meg a kezeit, de ezzel nem törődött. Helyenként elvesztette egyensúlyát s fától fáig gurult. Az izgalom annyira erőt vett rajta, hogy nem hallotta a töredező ágak és guruló kövek zaját. Egyszerre meglátta az indiánok tábortüzeit s most már gyorsabban jutott előre. Nem vette észre, hogy a zajra, melyet okozott, amott lent is figyelmesek lettek s néhány indián felugrott és elébe kúszott. Oly hangosan lihegett, hogy a vörösek tisztán meghallhatták.
    - Uff! - suttogta egyikük. - Ez nem állat. Ez ember.
    - Vajjon többen vannak-e? - kérdezte egy másik.
    - Csak egy szál ember.
    - Fogjuk le, anélkül, hogy leszúrnók.
    Eközben a kántor közvetlen közelükbe ért. Az indiánok fölegyenesedtek s a következő percben hat kéz fogta össze a kántor torkát. Ez kiabálni akart, de képtelen volt rá. Idegen nyelven szóltak hozzá, melyet nem értett, de annál jobban értette a kések szavát, melyeket mellének szegeztek. Eszébe sem jutott, hogy védekezzék s minden ellenállás nélkül engedte, hogy elhurcolják. Képzelhető, mily meglepetést okozott a táborban e fogás. De azért csönd fogadta a kántort. Egy fehérarcú lopózott a tábor közelébe, - gondolták, - s eközben foglyul esett. Valószínű, hogy nincs egyedül, hogy társai vannak s ezért az óvatosság csöndet parancsolt. Körülvették, de egy szót sem szóltak hozzá. Mokasi, a főnök, mint tapasztalt harcos, mindenekelőtt néhány embert küldött ki, hogy a tábor környékét átkutassák. Majd megszólította a kántort s neve és szándékai felől tudakozódott. A kántor egy szót sem értett az egészből s anyanyelvén válaszolt.
    - Mi nem értjük az ő szavát s ő nem a mienket, - mondta erre Mokasi. - Megmutatjuk őt a három fehér fogolynak, talán ismerik.
    A kántort odavezették a három fehér fogolyhoz. Amidőn ezek a kántort megpillantották, Poller felkiáltott:
    - Ohó! Hiszen ez a karaván hóbortos kántora. Úgy látszik, ez a fickó megszökött a pueblóból.
    Poller e szavakat angollal vegyített indián nyelven kiáltotta, s így a német kántor nem értette, mit mond, de fölismerte Pollert.
    - Halló! - kiáltott, - hiszen ez a mi derék vezetőnk! Hogy jutott e szerencsétlen helyzetbe, Poller úr? Valóban örvendek, hogy viszontláthatom!
    - Ezek a fickók fogtak el minket, - felelte Poller, természetesen német nyelven, melyet az indiánok nem értettek.
    Ekkor azonban félbeszakította a beszélgetést Mokasi fenyegető hangja:
    - Ne beszéljetek előttem oly nyelven, melyet nem értek. Ismered ez embert?
    - Ismerem.
    - Talán valamely híres vadász?
    - Óh dehogy, nem ért a fegyverforgatáshoz. Zenével foglalkozik és énekel. Jámbor őrült.
    Mokasi barátságosabb szemekkel nézett végig a kántoron. Vannak vad törzsek, melyek nemcsak hogy nem vetik meg a tébolyodottat, hanem tisztelik őket. Azt hiszik ugyanis, hogy az ily embereket valamely gonosz lélek szállta meg. Ezeket aztán még akkor sem bántják, ha ellenséges törzsből valók.
    - Biztosan tudod, hogy ez az ember őrült? - kérdezte Mokasi Pollertól.
    - Egészen biztosan, - felelte ez, azt remélvén, hogy majd hasznot húzhat a dologból. - Sokáig együtt lovagoltam vele és társaival.
    - Kik voltak a társai?
    - Német kivándorlók, akik átjöttek a nagy tengeren, hogy földet vásároljanak a vörösbőrűektől.
    - Ezt a rossz szellem sugalmazta nekik, mert a föld a miénk s azt nem veszik meg, hanem elrabolják tőlünk. Mindenki, aki Nyugatra jön, hogy földet vegyen, ellenségünk. Ez az ember szintén földet akar szerezni?
    - Nem. Ő meg akar ismerkedni a vörösarcú testvérekkel, hogy aztán visszamenjen a hazájába és dalokban énekelje meg hőstetteiket.
    - Ez esetben nem veszedelmes fickó s meg fogom engedni neki, hogy énekeljen, amennyit csak akar. De hol vannak társai?
    - Nem tudom?
    - Kérdezd meg tőle.
    - Ezt nem tehetem.
    - Miért?
    - Mert eltiltottad, hogy oly nyelven beszéljünk, melyet nem értesz, már pedig ő csak a hazája nyelvét érti.
    - Ha így áll a dolog, akkor megengedem, hogy az ő nyelvén beszélj vele.
    - Nagyon helyesen cselekszel, mert azt hiszem, ily módon nagyfontosságú dolgokat fogsz megtudni.
    - Vajjon mit?
    - A kivándorlók, akik közé e fehérarcú tartozik, nincsenek egyedül. Híres vadászok kisérik őket, akik talán szintén itt vannak a közelben. Itt kell lenniök, máskülönben ez az eszelős atyafi sem tudott volna idáig eljutni.
    - Uff! Uff! Híres vadászok? Fehérarcuakra gondolsz?
    - Azokra.
    - Vajjon kicsodák?
    - Sam Hawkens, Dick Stone, Will Parker, Droll, Hobble Frank és úgy lehet, még mások is.
    - Uff! Uff! Uff! Ezek mind híres emberek! Ők ugyan sohasem voltak törzsünk ellenségei, de most hogy a harci bárd ki van ásva, százszorosan óvatosaknak kell lennünk. Tudni akarom, hol vannak ez emberek, de vigyázz, hogy hazugságon ne érjelek! Ha valótlant mondasz, véged van!
    - Ne félj! Te ugyan rútul bántál el velem és társaimmal, de mi mégis meg fogjuk neked mutatni, hogy barátaitok vagyunk. Ennek bizonyságául már most előrebocsátom, hogy mi már eddig is ártalmatlanná akartuk tenni a híres fehérarcokat.
    - Hogyan tehettétek volna ezt?
    - Ka Maku pueblójába csaltuk őket.
    - Uff! Ka Maku a mi testvérünk. A sápadtarcok őt akarták felkeresni?
    - Dehogy is, de Ka Maku elfogta őket: férfiakat, asszonyokat és gyerekeket vegyest.
    - Ezt az eszelőst is?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963398127M
Webáruház készítés