Új jelszó kérése
Termék részletek


Karl May: A haramia_MOBI

Karl May: A haramia_MOBI
990 Ft

TARTALOM

Old Wabble
Az oázisban
Kaktuszcsapdában
A tábornok

  • Részlet az e-Könyvből:

    Parker gondjaira biztam fegyvereimet és elindultunk.
    A tó árterületét övező cserjés nem volt széles; vékony szegélyt adott a teljesen nyilt rétségnek. A szélén megállapodtunk, hol egy csomó előrenyuló bokor kellő fedezetet nyujtott, ugy, hogy nem kellett félnünk esetleges találkozástól; gyorsan elbujhattunk. Mikor már beesteledett és teljesen sötét lett, még a netalán előzőleg táplált aggályok is megszünhettek.
    Annak az oktatásnak, melyet Parker Old Wabblenek adott, nem volt tartós hatása, mert még nem jutottunk nagyon messzire, már kérdezősködni kezdett, természetesen halkan:
    - Milyen alakja van a “Kék viz”-nek, sir?
    - Meglehetősen kerekded tó, de nem valami nagy.
    - Mégis mekkora?
    - Husz percre volt szükségem, hogy keresztbe átusszam.
    - Akkor mégsem kicsi, mert hallottam, hogy ön pompás uszó. Azt beszélik, hogy az életéért kellett usznia a sioux-k között.
    - Sőt már többizben.
    - És állitólag ezeknek a vörös gazembereknek még a legjobb uszói is visszamaradtak ön mögött.
    - Mindenesetre, különben már nem is élnék. Hogy uszik ön, Mr. Cutter?
    - Mint a hal.
    - Valóban?
    - Igen. Talán nem hiszi el?
    - Ha ön mondja, igaznak kell lennie. Akkor ön felülmul engem, mert én nem merném azt mondani, hogy ugy tudok uszni, mint a hal. Különben ön nem is nagyon husos.
    - Ugy van, csupa csont, meg bőr, meg ránc, semmi egyéb. De azt hiszi, ez akadálya annak, hogy jó uszó lehessen valaki?
    - Legalább is igy szokták állitani.
    - Ohó! Aki ezt állitja, az semmit sem ért a dologhoz. Aki elhizott, az kövér és széles, rettenetes fáradságába kerülhet átvergődni a vizen; én azonban hosszu és vékony vagyok, tehát valósággal átsiklom a hullámokon. Egészen ugy van ez, mint a nyilvesszővel; ha vékony és hosszu, akkor gyorsabban és mélyebben furódik a husba, mintha rövid és vastag lenne, th’is clear.
    Nekem nem volt a dolog olyan “clear”, mint neki, mégis fel kellett tennem, hogy nem uszik rosszul, ha nem is éppen ugy, mint a hal. Egyébként nemsokára alkalmam nyilott ebbéli ügyességét alapos próbára tenni; egyelőre hittem neki, jóllehet a cow-boyok inkább szárazföldön és a lovon szoktak otthon lenni, mint a vizben.
    - Vannak szigetek a “Kék viz”-ben? - folytatta rövid szünet után.
    - Csak egyetlen egy, nem messze az északi parttól.
    - Ha ilyen sötét marad, mint most van és a vörösek nem gyujtanak tüzet, nehéz lesz megtalálni őket.
    - A csillagok nemsokára jobban fognak világitani és meg vagyok róla győződve, hogy a commancsák tüzet gyujtanak. Nincsen okuk feltételezni, hogy ellenség van a közelben; biztonságban hiszik magukat, nem fognak tehát a sötétben ülni.
    - Hogyan fogunk hozzájuk lopózkodni?
    - A tó mellett, még pedig az emlitett szigettel éppen szemben, van egy tisztás, mely kitünően alkalmas a táborozásra; én két izben is több éjszakát töltöttem ott és azt hiszem, az indiánok is ott vannak. A bozót sürü és magas fák környezik.
    - Az nem jó, mert akkor nehéz lesz áthatolni rajta. Nem ez a véleménye, Mr. Shatterhand?
    - Sajnos, ugy van; de mégis át kell jutnunk. Van még egy körülmény, mely valószinüleg kétszeresen megneheziti tervünk keresztülvitelét.
    - Még pedig?
    - A tó és a bozót között nincs elegendő legelő a lovak számára, fel kell tehát tennem, hogy ezek nem a tó mellett, hanem az erdőcsikon innen vannak, ahol a fű buján tenyészik.
    - Heigh-ho! Akkor ott őrök is lesznek!
    - Természetesen! A tábor tehát előttünk, a lovak az őrökkel pedig mögöttünk vannak és mi olyan helyzetbe kerültünk, mely a legnagyobb óvatosságot igényli, mert az indiánlovak majdnem éppen olyan éberek, mint gazdáik. De most ne beszélgessünk tovább; össze kell szednünk a figyelmünket.
    Körülbelül utunk felét tettük meg és vigyáznunk kellett, mert minél közelebb jutottunk a tóhoz, annál könnyebben lehetséges volt; hogy esetleg ide-oda csatangoló indiánokra bukkanunk. Szerencsére, ez nem következett be és ilyen nem óhajtott találkozás nélkül jutottunk a tó lefolyásához.
    Az erdőcsik széles ivben kanyarodott ki a nyilt rétségre és mi mindenütt követtük, mig egyszerre hirtelen meg kellett állnunk, mert hangos beszédet hallottunk.
    - Pa-gu! - kiáltott valaki. - Hetet-sha cunka?
    Ez annyit jelent, hogy: Pa-gu: hol vagy?
    - Eure (itt), - felelt a másik.
    - Becte omi! (Jer ide!)
    - Schai ka-ta lel (nincs időm).
    Erre megint csend lett. Halkan odaszóltam Old Wabblenak:
    - Ez a turkanához hasonló tájszólása a rokurró-cornmancsáknak; azok vannak tehát előttünk, akiket keresünk. Ismeri ezt a tájszólást?
    - Igen.
    - Akkor megértette, amit beszéltek?
    - Igen. Azt mondta az egyik a másiknak, hogy nincs ideje.
    - Ugy van! Nagyon örülök, hogy érti ezt a nyelvet, mert akkor szintén képes kihallgatni őket. Feltevésem beigazolódott: a lovak vannak előttünk, az egyik őr kiáltott. Jöjjön mögöttem, de olyan halkan és óvatosan, ahogy csak tud!
    Tovább surrantunk a bozót szélén, mig az erdő egy kiugró nyelvére bukkantunk; ott tüzet pillantottunk meg, mely mintegy hatszáz lépés távolságra égett előttünk a réten; néhány indián ült mellette, kik a köröskörül legelésző lovakat őrizték.
    - Egészen igy gondolta, sir, - mondá Old Wabble. - Itt vannak a lovak és a bokrok, mig a fák mögött kell gazdáiknak táborozni a “Kék viz” mellett.
    - Ugyanazon a helyen, amelyről én beszéltem; ott vannak, ahol én már kétszer táboroztam. Most le kell feküdnünk, különben meglátnak minket.
    Most már kuszva mentünk tovább a bozót szélén, mig ez csak lehetséges volt anélkül, hogy felfedezzenek. Előttünk keskeny nyilás volt a bokrok között, mely a tábort a legelővel nyitott ösvénykép összekötötte; nagyon kényelmes lett volna, ha használhattuk volna, de ezt nem volt szabad megtennünk. A vörösek ide-oda járkáltak ezen az ösvényen és nekünk eszünkbe sem jutott, hogy kitegyük magunkat a felfedeztetés veszélyének. Jobbra fordultunk tehát, hogy ezzel az ösvénnyel párhuzamosan hatoljunk át a bokrokon. Mint már emlitettem, ezek nagyon sürüek voltak és mivel minden neszt kerülnünk kellett, sok fáradságomba került és nagyon sokáig tartott, mig a keskeny erdő tulsó oldalát elértük és a tábort magunk előtt láttuk.
    Haditábor volt. Bár az indiánok nem viselték arcukon a hadifestéket, tehát hosszabb ideig szándékoztak itt maradni, mégsem volt egyetlen egy sátor sem felállitva, amit pedig nem mulasztottak volna el, ha csupán vadászatról lett volna szó. Teljes biztonságban érezhették itt magukat, mert nem kevesebb, mint nyolc tüz égett, amelyeknek fényénél több mint százötven harcost számláltunk meg. Hust csináltak; hosszu, keskeny csikokban csüngött alá a kifeszitett szijakon, hogy megszáradjon. Hosszabb hadjáratra készülődtek tehát, hol nincs idejük a vadászatra, vagy pedig olyan vidékre indultak, ahol sem bölény, sem más vad nem akad. Ismertem ezt a vidéket; a kopár, forró, homokos Szaharához teljesen hasonló Llano estacado volt ez.
    Még néhány leteritett bölény feküdt ott és az indiánok legnagyobb része azzal volt elfoglalva, hogy feldarabolja, lefejtse a hust a csontról és csikokra szeletelje. Mások a tüz mellé kuporodtak és hust sütöttek. A megsült darabok halomban hevertek mellettük, bizonyára ez volt a közös vacsorára szánva. Két kisebb tüznél, melyek, sajnos, messze estek egymástól, tétlen alakok ültek, kik nem dolgoztak, hanem beszélgettek és eközben a pipát adogatták körbe, melyből mindegyik csak néhány szippantást tett. Ezek voltak a “tisztek”, ha szabad ezt a kifejezést használnom. Azt mondtam, hogy a két tüz “sajnos” távol esett egymástól, mert ha a két csoport közelebb ült, vagy csak egy csoportot alkotott volna, ugy együtt kémlelhettem volna ki őket; igy azonban meg kellett osztanunk magunkat, mert az eldöntött dolog volt, hogy nem megyünk el addig, mig nem hallottuk, hogy mit beszélnek.
    A sziget, melyet Old Wabblenak emlitettem, ugy terült el a tó mögött, mint egy sötét pont, mely fölött halvány fény derengett. Bizonyára nem látunk enélkül a fény nélkül; valószinüleg tüz égett odaát a bokrok között, melyek ott is akadtak. Ez feltünt nekem és azt kérdeztem magamtól, hogy miért ég a tüz a szigeten? Figyelmesen végigjártattam tekintetemet a táboron csoportról-csoportra és ekkor már meg tudtam válaszolni a kérdést; itt csak indiánok voltak, fehér ember nem volt látható.
    Szorosan egymás mellett feküdtünk egy vad gyapotbokor aljában, mely teljesen elfedett bennünket; egyetlen tekintet, sem vetődött arrafelé.
    - Damn! - suttogott az öreg. - Megszámláltam a fickókat: százötvennégyen vannak; de fehér ember nincs közöttük. Csak nem ölték talán még meg Old Surehandot?
    - Nem.
    - Nem? Ugyan honnan tudja?
    - Ő még itt van.
    - Hol?
    - Odaát a szigeten.
    - A szigeten? Ah! Az a sötét pont az a tó másik oldalán, mely fölött valami tüzféle dereng?
    - Igen.
    - És ön azt hiszi, hogy Old Surehand ott van?
    - Bizonyosan ott van.
    - Ez megnyugtat, ámbár különösnek tünik fel előttem, hogy nem tartják itt a táborban.
    - Előttem nem. Odaát nagyobb biztonságban hiszik, mint itt.
    - Hogy-hogy? Itt háromszáz szem vigyázhatna reá, mig ott nem.
    - De, Mr. Cutter, nem látja be, hogy egy fogoly sokkal nehezebben menekülhet el egy olyan helyről, melyet köröskörül viz vesz körül, mint innen, még ha kevesebb szem őrzi is?
    - Hm, én azt hiszem, itt legalább olyan biztosak lehetnének felőle, hiszen bizonyára meg van kötözve.
    - Mindenesetre meg van kötözve, de nekik az összes lehetőségekkel számolni kell, igy azzal is, hogy a véletlen embereket kerget ide, kik felfedezik a tábort, ennek folytán a foglyot is. Ezt akarják ők kikerülni.
    - Ha ez a következtetés helyes, ugy nincs sok okunk örülni neki, Mr. Shatterhand.
    - Miért?
    - Mi meg akarjuk őt szabaditani, ugy-e?
    - Ugy van.
    - Nos, itt talán hozzálopózkodhattunk volna, de ez a mostani viszonyok között lehetetlen.
    - Pshaw! Sokkal jobban tetszik nekem, hogy nincs itt náluk, a táborban. Nemsokára ön is igazat fog nekem adni. Legelőbb is ki akarom kémlelni az indiánokat.
    - Hogy kihallgassa, mit beszélnek?
    - Igen.
    - Engedje még megjegyeznem, hogy veszélybe döntjük ezzel magunkat, anélkül, hogy valami hasznunk lenne belőle! Én nem vagyok félénk és mindent merek, amit ön megkisérel; de még ha sikerülne is kihallgatnunk őket, ugyan micsoda fontos dolgot hallhatnánk?
    - Fontos vagy nem fontos, én megpróbálom. Sokszor, nagyon sokszor lopózkodtam az ellenséghez és majdnem mindig megtudtam valamit, aminek hasznát vehettem. Sőt azt merném állitani, hogy ez a kikémlelés és kihallgatás nem kevéssé járult hozzá az én és Winnetou sikereihez; tőle tanultam. Azt kérdi, hogy mit fogunk hallani? Természetesen azt, amit beszélnek. És miről fognak beszélni? Arról, ami itt történt, ami most történik és amit még terveznek, tehát valószinüleg a fogolyról, meg a tervezett rablóhadjáratról. Mindenesetre sokat kockáztatunk és ha készséggel el is hiszem, hogy ön nem fél, őszintén megvallva, mégis kellemesebb lenne reám nézve, ha ön is egyetért velem, ha a veszélyt, melyről beszélt, én egyedül magamra veszem.
    - Miért kellemesebb?
    - Mert nem tudom, hogy megüti-e a kellő mértéket.
    - Ohó! Csináltam eddig valamiféle hibát? Nem bizonyitottam be, hogy értek a lopódzkodáshoz?
    - Eddig igen; de az viszonylagosan könnyü dolog volt, most sokkal, de sokkal nehezebb a feladat.
    - Pshaw! Állok elébe!
    - Valóban? Hát megbizom önben. Látja azt a két kisebb tüzet, melyeknél a harcosok tétlenül, beszélgetve ülnek; oda kell jutnunk. Ön vállalja azt, mely hozzánk közelebb esik; a bozót majdnem odáig nyulik és a fedezék, melyet talál, megkönnyiti önnek a közeledést, mig nekem a másikkal, mely szorosan a tó mellett van, sokkal nehezebb dolgom lesz. Helyes?
    - Igen, ámbár nem valami nagy dicsőség reám nézve, hogy a maga részére választja a nagyobb veszélyt.
    - Ez nem szégyen önnek. Figyeljen csak jól arra, amit mondani akarok! Ide térünk vissza. Aki előbb érkezik, jelt ad a másiknak, hogy már végzett. Ennek a jelnek nem szabad feltünni a vörösöknek. Hallja a békák kuruttyolását, ugy-e? Ez a jel nem kelthet gyanut. Fogja ezt utánozni tudni?
    - Meghiszem azt.
    - Akkor kuruttyoljon négyszer, mihelyt visszaérkezik, a második és harmadik hangot gyors egymásutánban. Megértette?
    - Yes. Ez lesz a megkülönböztetés a valódi békáktól.
    - Ugy van! Én éppen igy cselekszem, ha előbb lennék itt, mint ön. Ha felfedeznék önt, ugy...
    - Felfedeznének? - vágott a szavamba. - Jut eszembe, hogy megmutassam magamat.
    - Ne mondja ezt. A legravaszabb és óvatosabb westmannt is szerencsétlenség érheti ilyenkor. Tehát, ha felfedeznék, vágjon át a lehető leggyorsabban a bozóton, anélkül, hogy tekintetbe venne engemet és térjen vissza, én majd utána jövök.
    - És ha önt látnák meg?
    - Akkor én is menekülök és ön követ oly gyorsan és jól, ahogy csak lehetséges. Van még valamiféle kérdése?
    - Nincs. Én megkaptam a feladatomat és meg is fogom oldani; th’is clear.
    - Csak sikerüljön! Tehát csak előre!
    - Ugy van, előre, sir! Meg lesz velem elégedve. Egy szempillantás és már nem is lát engem!
    Beváltotta a szavát, mert a baloldali bokorba bujt és eltünt benne. Vajjon fog-e valami hibát elkövetni? Nem voltam teljesen nyugodt.
    Az én feladatom, mint már emlitettem, sokkal nehezebb volt, mint az övé. A tűz, mely felé igyekeztem, a tó közelében volt és közbül nem volt semmi, ami fedezékül szolgálhatott volna. Hogy jussak tehát oda és maradjak ott huzamosabb ideig anélkül, hogy meglássanak? Ez volt a kérdés. És nem csak oda akartam, de oda is kellett jutnom, mert az egyik ott ülő indiánnak fehér sastoll volt a hajában, őt tehát Vupa-Umuginak, a commancsák főnökének tartottam, bár nem láthattam az arcát.
    Csak egy ut vezetett oda, még pedig a vizen át és ez, ha nem is volt éppen lehetetlen, mégis oly nehéz, hogy - be kellett magamnak vallanom - még soha sem kockáztattam lopódzkodásnál annyit, mint amire most szántam reá magamat. A partot nád fedte, ezt a körülményt ki kellett használnom. Kénytelen voltam levetkőzni és e célból világos bőröm miatt, sötét és félreeső helyet kellett keresnem. Jobbról, nem messze a legtávolabbi tűztől, a bozót egészen a vizig ért; oda kusztam, levetkőztem, kivettem a zsebemből néhány szijat, a vadászkést, majd elrejtettem ruháimat egy sürü bokorba. Ezután annyi nádat vágtam le, amennyire szükségem volt, lehetőleg természetesnek látszó csokrot kötöttem belőle és ugy tüztem a fejemre, hogy a vállaimra simult. Kis nyilást csináltam rajta, melyen átláthattam és a vizbe léptem, hogy nekiinduljak veszélyes utamnak.
    Akár mentem, akár usztam, arra kellett ügyelnem, hogy a nádcsokor mindig egy magasságban legyen a parti nádassal. Ha igy lassan, nagyon lassan, nehogy magamra vonjam a figyelmet, szorosan a part mellett a tüz felé simultam, furcsa fejdiszemet a nádas egy részének kellett tartaniok és remélhettem, hogy szerencsésen jutok el célomig és vissza. Felfedeztetés esetére, mely egyáltalában nem volt kizárva, sőt igen könnyen lehetséges volt, elhatároztam, hogy átmenekülök a tavon és majd későbben jövök vissza titokban a ruháimért.
    A viz sekély volt; le kellett feküdnöm és az iszapban előrekuszni; éles, metsző nádon vitt át az ut és nagyon kellett ügyelnem, nehogy megsértsem magam. Mikor mélyebb vizbe jutottam, felállottam. Később egyszer még el is vesztettem a talajt a lábam alól, ami uszásra kényszeritett. Az egész ut, melyet meg kellett tennem, nem volt több hatvan méternél; de még a felét sem tettem meg és már több mult el félóránál. A vörösöknek nem volt szabad észrevenniök, hogy nádálarcom mozog. Ilyeténképpen órák mulhatnak el, mig megint összetalálkozom Old Wabble-val.
    Szerencsémre olyasmi történt, ami nagyon segitségemre vált. Hangos kiabálásokat hallottam és mikor az ok után kutattam, két indiánt pillantottam meg, kik a bozótból léptek elő és a tábor felé indultak. A két commancsa volt, kiket előző este leütöttem. A főnök a menekülő Old Wabble után küldte őket, most visszatértek és természetesen mindenki tudni akarta, milyen eredménnyel jártak. Magukra vonták az általános figyelmet, még a főnökét is. Ha nem is futott elébük, mint a többiek közül a legtöbben, mégis felállott és feléjük fordult. Ebben a pillanatban ugy ő, mint mindenki elfordult a viztől. Ezt az alkalmat oly gyorsan kihasználtam, hogy alig egy perc alatt arra a pontra jutottam, melyet el akartam érni. Beletúrtam világos testemet a sekély part iszapos talajába, behajtott alsókarjaimra feküdtem és igy, arcommal a viz tükre felett, kényelmesen figyelhettem a történendőket. Mivel a nádcsomó a vállamon volt, ugy látszott, mintha a vizből állana ki és minthogy mindkét oldalamon nádas volt, egész biztonságban érezhettem magamat.
    De legfőbb ideje is volt, mert alig foglaltam el helyemet, a két commancsa odaért a főnök tüzéhez és az utóbbi ezekkel a szavakkal fogadta őket:
    - Egyiketek övén sem látom annak a skalpját, kit meg kellett volna ölnötök. Vakok lettetek és elvesztettétek a nyomát? Vagy lovaitok kitörték a lábukat és nem tudták őt utolérni?
    Az egyik egy szót sem szólt, csak zavartan a földre pillantott; a másik merészebb volt; nyiltan a főnök arcába nézett és igy felelt:
    - Megtartottuk a szemeinket és a lovaink lába is ép maradt.
    - Akkor hol van a skalp?
    - Még annak a fején, akitől el kellett volna venni.
    - Igy tehát a halványarc nem halott?
    - Még él.
    - Szóval hagytátok menekülni?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980484
Webáruház készítés