Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Karl May: A haramia_EPUB

Karl May: A haramia_EPUB
740 Ft740

Karl May négy remek, egymáshoz lazán kapcsolódó indiános történetét tartja kezében az olvasó. Feltűnnek itt a komancsok, Old Surehand és izgalom-izgalom hátán.
A kötetet Hegedűs Arthúr klasszikus fordításában tesszük közzé. Olvassák el, nem bánják meg! (a Kiadó)

  • Részlet az e-Könyvből:

    Szünetet tartottam. Old Surehand hallgatagon nézett le maga elé és egy szót sem szólt. Én tehát élénken folytattam:
    - Talán csodálkozni fog, hogy ilyen hévvel beszéltem, de ha azt hallom, hogy valaki arról beszél, mit érdemelt meg, mit nem, vagy zugolódik a sorsa felett, akkor azzal szemben, hogy ő mit gondol magáról, meg kell mondanom, hogy én mit hiszek magamról: Isten előtt nincsenek sem óhajaim, sem érdemeim, hanem csak kötelességeim iránta; naponta hálát kell neki adnom, hogy megteremtett, hogy ebben a földi életben előkészülhessek a magasabbra.
    - Bár én is képes lennék erre! - sóhajtott most fel. - Ön kiküzdötte magát és bensőleg megerősödött. Engem azonban a sors helyről-helyre sodor, belsőleg is elvesztettem a szilárd horgonyt, hazámat és nincs nyugalmam.
    - Ott fogja megtalálni a nyugalmat, ahol egyedül található; tagastai Augustus atya mutatja meg önnek, mikor azt mondja: Az ember szive nyugtalan, mig csak Istenben nem nyugoszik! Az a nyugalom, melyet ön keres, feltalálhatatlan, csak Istenben és a szent vallásban. És ha Old Wabble azt mondta azelőtt az ő bűnös elbizakodottságával, hogy a meghaláshoz egyikre sincs szüksége, remélem, hogy ön benne nem mintát, hanem elijesztő példát lát!
    - Ne aggódjék, Mr. Shatterhand! Én nem vagyok Isten megtagadója és kigunyolója, csak elvesztettem őt és küzdök, hogy ujból megtaláljam.
    - Ő megmutatja magát önnek és meg fogja találni.
    - Ezt tiszta szivemből remélem. És most hagyjuk ezt, különben tul sok lesz nékem egyszerre! Előbb szigoruan bánt el velem, mikor emlékeztetett semmiségemre, de hálás vagyok érette. Ugy érzem, hogy hálásan meg kellene csókolnom a kezeit, mert egy negyedóra óta megmozdult valami a lelkemben és jóslatszerüen arra int, hogy reménységem teljesülni fog. Ön világot gyujtott, melyet most ugyan még a távoli messzeségben látok; de ne nyuljon hozzá, nehogy ujból elaludjék: él bennem a remény, hogy folyton közelebb fog jönni!
    Ezek a szavak boldoggá tettek. Valóban megérném azt az örömet, hogy ujjmutatásom folytán egy lélek helyes irányba jut? Még pedig egy olyan férfiu lelke, mint Old Surehand! Rendkivüli és nagyon szomoru viszonyok lehettek, melyek megfosztották hitétől. Titokban tartotta és nem beszélt róluk. Ez a zárkózottság nem irántam való bizalmatlanságának következménye volt; nem akarta felszakitani sebeit, melyek valószinüleg még ma is véreztek benne. Bár beszélt volna! Természetesen anélkül, hogy tudtam, vagy csak sejtettem volna, abban a helyzetben voltam, hogy szivét megkönnyebbithettem és őt nyomra vezethettem volna, melyet hosszu, hosszu időn keresett anélkül, hogy felfedezte volna.

    Lovaglásom olyan nyugodt, zavartalan folyást vett, hogy nincs rajta semmi emlitésre méltó. Reggel felé megállottunk, hogy lovainkat kipihentessük és késő délután balkézre tőlünk, megláttuk az első póznát és Winnetounak, meg apacsainak nyomára jutottunk, kikhez Bloody-Fox bizonyára már csatlakozott. Ettől a póznától egy kilométerre volt a második pózna és ezeket követve, hamarosan elértük célunkat.
    Az apacsoktól Gutes-nontin-khainak, a commancsáktól Suks-ma-iestavinak nevezett hely, ami mint már emlitettem, “Száz fát” jelent, a sivatag szélén terül el és a következőképen festett:
    A Llano és az ettől nyugatra fekvő zöld sikság között a határ nem volt egyenes vonalu; helyenkint nagyon kifejezett volt, egyébként azonban alig felismerhető és ki- meg beszögelléseket alkotott, melyek hol csak kicsi, hol nagy kiterjedést vettek. Ilyen kis öböl a Száz fa is. Patkó alaku, melynek meglehetősen magas széle lassacskán esett lefelé, mint egy lejtő. A háttérben viz fakadt, mely előbb egy körülbelül husz lábnyi átmérőjü medencébe gyült, majd tovább folyt kelet felé, hogy apránkint elapadjon a homokban. A vizenyősség folytán buja fű volt itt, mely nagyon kapóra jött lovainknak. A patkóalak különösen azáltal ütött el a környéktől, hogy a már emlitett lejtő egészen a tetejéig meglehetősen sürü bozóttal volt benőve, melyből egy csomó vékony szálfa emelkedett ki. Ez szolgáltatta az anyagot a póznákhoz, melyekkel Siba-bigk fáradozott, persze hasztalanul, hogy megjelölje az utat a Llano oázisáig az őt követő commancsáknak. Szembetünően meglátszott, honnan vágta le a póznákat; mindenfelé hevertek az ágak, gallyak, melyek embereinek kése alatt hullottak.
    A forrásnál leszállottunk, hogy előbb magunk igyunk, majd a lovakat megitassuk; hosszu kortyokkal élvezték a vizet és csak azután széledtek szét legelni. Azután tábort ütöttünk a viz mellett és óvatosságból egy apacsot felküldtem a magaslatra, hogy nyugat felé figyeljen, nehogy Vupa-Umugi esetleg rajtunk üssön.
    Csak néhány órát akartunk itt pihenni; hosszasabban nem volt szabad maradnunk. Mikor ez az idő elmult, a lovaknak még egyszer szabad volt inniok, azután ujból felültünk, hogy oda menjünk, ahol eltölteni szándékoztunk az éjjelt.
    Ez körülbelül két angol mérfölddel feküdt északnak a Száz fától és a sikság közepén mélyedést alkotott, mely hasonlitott a “homokvölgy”-höz, ahol elfogtuk Siba-bigket és embereit.
    Ezen a helyen nem volt egyéb, mint homok és homok, egyetlen fűszál sem akadt; már ezért is aligha juthattak a commancsák arra a gondolatra, hogy valakinek eszébe juthatna egy egész éjjelt, sőt még hosszabb időt ott eltölteni. Azonkivül ez a mélyedés még azért is majdnem egészen biztos rejtekhely volt, mert az ellenség, ha nem közeledik egészen annak széléig, semmi esetre sem láthatta meg, hogy mi ott vagyunk. Egyáltalában nem volt semmiféle ok, ami valamelyik commancsát arra inditotta volna, hogy ide jöjjön. Megérkezve ebbe a talajmélyedésbe, lovainkat kipányváztuk, azután lefeküdtünk a puha, mély homokba. Természetesen őrt állitottunk ki, ki a magaslaton feküdt le, hogy Vupa Umugi és csapata után szemlélődjék.
    Azok után, amit Siba-bigktől tudtam meg, a vörösek megérkezése ma estére volt várható. Nagyon óhajtottam, hogy ne jöjjenek későbben, mert viz nélküli, szomoru táborhelyünkön a tartózkodást sehogy sem lehetett kellemesnek nevezni.
    Szerencsére ez a kivánság előbb teljesült, mint gondoltam, mert a nap még nem érte el a láthatárt, mikor az emlitett őr felülről lekiáltott:
    - Uff! Naiini peniyil - a commancsák jönnek!
    Felvettem látcsövemet és Old Surehanddal felmentem. Ámbár a távolság oly nagy volt, hogy minket nem láthattak meg, a megfigyelést nem állva, hanem fekve végeztük. Bizony jöttek, még pedig olyan módon, mely azt mutatta, hogy nagyon biztosan érzik magukat. Nem lovagoltak ugyanis különbeni szokásuk szerint, különösen ha harci mezsgyén járnak, ugynevezett libasorban, hanem egyenként, vagy csoportosan egymás mellett, vagy mögött, egészen tetszés szerint.
    - Ezek egészen biztosan tudják, hogy az ut szabad és tökéletesen meg vannak róla győződve, hogy nincs a közelükben ellenség. Még csak felderitőt se küldtek ki, - mondá Old Surehand. - Tulajdonképpen ez nagy vigyázatlanság tőlük.
    - Ez az én véleményem is, - válaszoltam. - Én Vupa-Umugi helyében felderitőket küldtem volna ki, hogy a Száz fát és környékét végig kutassák.
    - Még jó, hogy nem tette ezt; mert ezek a felderitők valószinüleg felfedezték volna a nyomunkat, mely ide vezet.
    - Persze! Én éppen az ő gondatlanságában biztam, különben onnan nem egyenesen ide lovagoltunk volna.
    - Innen nem lehet világosan látni, hogy igy van-e ez, de remélhetőleg egyenes irányban a Száz fa felé tartanak. Egyáltalában nem nagyon kellene észak felé letérniök, hogy itt reánk bukkanjanak.
    - Ezt bizonyosan nem teszik!
    - De mégis csak lehetséges.
    - Aligha!
    - Azt hiszi, hogy még láthatják Siba-bigk nyomát és azt követik?
    - Nem. Valószinüleg most már látják a bokrokat a láthatáron. És ha nem is igy állana az eset, akkor is rábizhatnák magukat a lovaikra, amelyeknek már szimatjukban van a Száz fa nedvessége és bizonyosan ez vezeti őket.
    A vörös lovasok, tőlünk nézve, oly nagyoknak látszottak, mint apró kutyák, melyek pontosan kelet felé futnak és mind kisebbek és kisebbek lettek, mig végül ebben az irányban eltüntek a szemünk elől.
    Most mindenesetre nagyon fontos kérdés volt számunkra, felfedezik-e a nyomunkat. Tulajdonképpen meg kellett látniok; csak attól függött minden, hogy figyelnek-e reá. Ebben az esetben feltettem, hogy Siba-bigk nyomának fogják tartani, éppen ezért cseréltük fel csizmáinkat indián mokassinokkal.
    Ha gyanut fognak, egészen bizonyosan azonnal átlovagolnak hozzánk. Nagy várakozással figyeltünk tehát; délfelé, ahonnan ebben az esetben érkezniök kellett; de elmult egy óra és még több anélkül, hogy bárki is mutatta volna magát és mikor azután a nap lement és beállt a szürkület, elmondhattuk, hogy nem kell felfedezéstől félnünk. Elhagytuk tehát a mélyedés magas peremét és ujból leszállottunk embereinkhez. Itt Old Wabble ezekkel a szavakkal fogadott:
    - Tehát megjöttek. Tulajdonképpen meg kellene csinálni azt a tréfát, hogy éjszaka rajtuk üssünk és leöljük őket.
    - Ezt ön tréfának nevezi? - kérdeztem.
    - Miért ne? Talán szomoru dolognak tartja, ha az ember legyőzi ellenségét?
    - Azt nem, de éppen olyan kevéssé tartom tréfának százötven ember lemészárlását. Ismeri a véleményemet ebben a tekintetben. Mi engedjük őket nyugodtan tovább menni, ahogyan megállapodtunk és később bekeritjük őket. Igy minden vérontás nélkül a mieink lesznek.
    - Tovább vonulni, igen! De ha ezt nem teszik meg holnap reggel, hanem itt maradnak egész nap? Honnan vesszük akkor a szükséges vizet magunknak, meg a lovak részére?
    - Nem maradnak; abban megnyugodhatik. Nem is juthat az eszükbe, hogy elveszitsenek egy egész napot. És még ha nekik közömbös is lenne egy ilyen időveszteség, holnap reggel mégis el kellene hagyniok a Száz fát, hogy helyet adjanak a katonaságnak.
    - De vajjon ezek jönnek-e?
    - Azt nagyon hamar megtudjuk.
    - Kitől?
    - A commancsáktól.
    - Ki akarja őket hallgatni?
    - Igen!
    - Pompás, pompás! Akkor önnel megyek!
    - Nem szükséges!
    - Ha nem is szükséges, de mégis önnel megyek!
    - Ilyen helyzetben, mint a mienk, csak a szükségeset kell megtenni és minden egyebet mellőzni. Különben az ember olyan veszedelmekbe jut, melyeket nem könnyü kikerülni.
    - Nincs abban veszély, ha ön kémlelni indul?
    - Bizonyos körülmények között mindenesetre.
    - És nem tanácsos Önre nézve, magával vinni valakit, aki segithet Önnek?
    - Segiteni? Hm! Talán Ön akar nekem segiteni?
    - Yes.
    - Köszönöm! Szivesebben bizom meg saját magamban.
    - Tehát igazán egyedül akar menni?
    - Nem. Mr. Surehand el fog kisérni.
    - De miért nem én?
    - Mert én igy akarom. Ezzel az ügy remélhetőleg el van intézve.
    - Hozzá tehát több bizalma van, mint én hozzám?
    - Hogy igy áll-e az eset vagy sem, az mellékes; őt viszem magammal és Ön itt marad!
    Láttam rajta, hogy haragos válasz lebeg az ajkán, de uralkodott magán és hallgatott, ő lett volna az utolsó a vigyázatlansága miatt, akit magammal vittem volna a commancsákhoz!
    Mivel ugy számitottam, hogy ezek másnap kora reggel indulnak tovább, előrelátható volt, hogy aznap korán fekszenek le. Nem várakozhattam tehát sokáig, ha ki akartam őket kémlelni és valóban meg akartam tudni valamit. Ezért a teljes sötétség beállta után nem hagytam többet eltelni, mint egy órát és Old Surehanddal utnak indultam. Később, ha feljön a hold, nehezebb lett volna rejtve maradni, mint most.
    Saját nyomunkat használtuk vezetőnek és a Száz fához megérkezve, legelőbb is a patkó öböl magaslata felé tartottunk, hogy kikutassuk, amint ezt az elővigyázat követelte, vajjon állanak-e ott őrök. Nagyon sokáig tartott, mig végigjártuk az egész félkört anélkül, hogy egyetlen commancsát találtunk volna. Vupa-Umugi ide fenn nem állitott őrt; rendkivül biztos lehetett a dolgában.
    Lent, a viz mellett, több kis tűz égett, melyeket a levágott ágak és gallyak tápláltak, melyeket köröskörül heverni láttunk. A forrásnál a főnök ült, ugy látszik, legkiválóbb harcosaival; a többiek a patak medrének két oldalán helyezkedtek el, hogy mekkora távolságban, azt nem láthattuk. A lovakat sem láttuk; ehhez most még nagyon sötét volt. Hogy odalent, a Llano felé, állanak-e őrök, szintén kivül esett látókörünkön, de reánk nézve közömbös lehetett, mert mi nem erről az oldalról jöttünk.
    Az volt a feladatunk, hogy lehetőleg mennél jobban közeledjünk a főnökhöz, hogy szerencsés esetben hallhassuk, mit beszél. Bebujtunk tehát a bozótba és a magaslat bokra között lefelé másztunk, én elöl, Old Surehand mögöttem. Ez nem volt nagyon könnyü, mert lábaink alatt minden pillanatban leválhatott a nagyon laza talaj egy része és a legurulás által előidézett zaj árulónkká lehetett volna. Az indiánok oly csendben voltak, hogy egy ilyen zörejt feltétlenül hallaniok kellett volna. Minden lépésnél tehát lábamat előbb tapogatózva előredugtam, hogy megvizsgáljam, hova lépek. Lassan, nagyon lassan haladtunk és bizonyosan eltelt egy óra is, mig leereszkedtünk és végül egy sürü bokor alatt feküdtünk, mely oly közel volt a forráshoz, hogy hallanunk kellett a mellette heverő vörösek beszélgetését, amennyiben egyáltalában beszéltek.
    De nem beszéltek. Némán, mozdulatlanul ültek egymás mellett és a kis tüz fénylő parazsába bámultak, ahol mint a még el nem illant szag elárulta, előzőleg hust sütöttek. Vártunk egy negyedórát, majd még egyet; minden olyan csendes maradt, mint azelőtt és azt lehetett volna hinni, hogy élettelen alakokkal van dolgunk, ha valamelyik indián hébe-hóba meg nem mozditotta volna a karját, hogy egy galyat dobjon a tüzre. Old Surehand már meglökött, ami érezhető kérdőjel volt, hogy nem lenne-e jobb visszatérni, mikor hirtelen a táboron kivül hangos kiáltás hangzott fel, melyet további zaj követett. Odakünn tehát mégis őrök állottak és ugy látszik, ezek valami feltünőt vettek észre, mert a kiabálás fokozódott és oly sürgető lett, hogy felriadt az egész tábor. Vupa-Umugi felugrott, a mellette állók hasonlóképen. A zaj nagyobb lett, a hangok hol innen, hol onnan hallatszottak. Egészen ugy tetszett, mintha üldöznének valakit, akit el akarnak fogni. Aggodalom fogott el, melyet nem tudtam leküzdeni, bár szerettem volna.
    - Mi lehet ez? - kérdezte Old Surehand halkan.
    - Ugy hangzik, mintha egy embert kergetnének ide-oda, - feleltem éppen ugy suttogva.
    - Igen, valakit meg akarnak fogni; nem tévedek; egészen határozottan lehet hallani. De ki lehet? Csak nem...?
    Nem fejezhette be a kérdést.
    - Mit akart mondani? - kérdeztem.
    - Semmit, Sir. Igazán őrültség lenne tőle!
    - Kitől?
    - Hát... de nem, ez lehetetlen!
    - De lehetséges. Tudom már, hogy kit gondol.
    - Nos, kicsodát?
    - Old Wabblet.
    - Az ördögbe! Ön is azt hiszi?
    - Róla fel lehet tételezni.
    - Igen, ő bele van bolondulva a lopódzkodásba és mivel az előbb olyan nagyon el akart jönni, tehát... hallgassa csak! - Kiáltás hangzott fel odakinn balról.
    - Sus taka - egy ember!
    És nemsokára jobbról, a bozót másik oldaláról ezt a kiáltást hallottuk:
    - Sus kawa - egy ló!
    Azután csend lett; de mozgolódást vettünk észre, inkább a fülünkkel, mint a szemünkkel, mely közeledett. Balról, majd jobbról is hoztak valakit, vagy valamit. Kicsoda, micsoda lehetett az?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980477
Webáruház készítés