Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Karl May: A bosszú_MOBI

Karl May: A bosszú_MOBI
990 Ft990

TARTALOM

I. fejezet
Thick anyónál
Schahko Matto

II. fejezet
Kolma Puschi

III. fejezet
Kui-Erant-Yuawban.

IV. fejezet
A Devils-Headon.

  • Részlet az e-Könyvből:

    Egy keskeny cserjésen lovagoltunk keresztül, amely mint egy hosszu kötél huzódott a sikságon át. Éppen a végére értünk a cserjésnek, amikor két lovast láttunk, egy teherhordó lóval jöttek és akik jobbról egyenesen felénk jöttek. Minthogy már meg is láttak bennünket, nem rejtőzhettünk el sem mi, sem ők. Tovább lovagoltunk tehát és közben láttuk, hogy az egyik lovas fegyverét kézbe veszi, ami mindannyiszor meg szokott történni, ha a vadnyugaton valaki ismeretlenekkel találkozik.
    Amikor körülbelül háromszáz lépésnyire voltunk tőlük, megálltak, láthatóan azzal a célzattal, hogy bennünket előre bocsássanak, anélkül, hogy megszólitanának bennünket. Old Wabble azonban igy szólt:
    - Ezek mitsem akarnak rólunk tudni, tehát lovagoljunk mi egyenesen hozzájuk!
    Ez megtörtént. Csak néhány métert lovagoltunk előre, amikor mögöttem több felkiáltás hangzott:
    - Uff! Uff! - hallatszott Schahko Matto hangja.
    - Uff! - kiáltott csak egyszer Apanacska, de annál erőteljesebben. Meglepetésének óriásinak kellett lennie.
    Ekkor én is élesebben odanéztem és nem kevésbé voltam meglepve. A lovas, aki a fegyvert a kezében tartotta, ugyanis nem volt más, mint a Raüni-komancsok fehér orvosságos embere, a mi Tibo takánk, akiről már annyi szó esett, a másik pedig senki más nem lehetett, mint indián asszonya, a titokzatos Tibo wete. A teherló a Harbours-farmon is velük volt.
    Az orvosságos ember nyugtalan lett, amint látta, hogy nem lovagolunk egyenesen tovább, hanem felé tartunk. Zavara azonban csak néhány másodpercig tartott, majd lovát felénk hajtva és kezével integetve kiáltott:
    - Old Wabble! Old Wabble! Welcome! Ha ön van itt, akkor semmitől sem kell tartanom, Mr. Gutter!
    - Ki ez a fickó? - kérdezte az öreg cowboy. - Én nem ismerem.
    - Én sem! - felelte Cox.
    - No majd meglátjuk, ha közelebb jön.
    Old Wabble rettenetesen sovány és magas alakjáról és még inkább messzire lenyuló hosszu fehér hajáról - aminek felét ugyan tegnap a tűzben elvesztette - már messziről felismerhető volt. Amint közelebb értünk, az orvosságos ember minket is fölismert. Először nem tudta, hogy fusson-e, vagy maradjon, de amikor látta, hogy mi meg vagyunk kötözve, örömében formálisan felkiáltott:
    - Old Shatterhand, Winnetou! Schahko Matto és... és... és... nem akarta megnevezni állitólagos fiát... és társai? Egytől-egyig megkötözve! Hiszen ez egy csodálatos, egy egészen csodálatos eredmény Mr. Gutter! Hogyan történhetett ez? Hogy tudtátok ezt elérni?
    Ekkor értünk hozzájuk és Old Wabble megkérdezte:
    - De hát kicsoda ön, uram, tulajdonképen? Ismer engem? Nekem is ugy tetszik ugyan, hogy ismerem önt valahonnan, de nem tudok visszaemlékezni, hogy honnan.
    - Gondoljon csak Llano estacadó-ra.
    - Hol? hogyan? És mikor?
    - Amikor mi az apacs foglyai voltunk.
    - Mi? Hát kikre gondol?
    - Mi komancsok!
    - Micsoda? Hogyan? Ön a komancsok közé számitja magát?
    - Akkor igen, de most már nem.
    - Ön azt mondotta az imént, hogy most már nem kell félnie?
    - Egészen természetes, ön ugyanis nem lehet barátja az én ellenségemnek, mert ön akkor ellopta Old Shatterhand fegyvereit és társa volt a tábornoknak. A Harbour farmon pedig hallottam Belltől, a cowboytól, hogy ismét komisz összetüzése volt Winnetouval és Old Shatterhanddal. Ezért örülök az önnel való váratlan találkozásnak.
    - Well! Ez mind igen szép, de...
    - Csak gondoljon vissza! - szólott szavába a volt komancs. - Akkoriban, mint indián, természetesen vörösre voltam festve...
    - All devils! Vörösre festve. Most már emlékszem. Csak nem ön a komancsok akkori orvosságos embere?
    - De bizony én vagyok!
    - Hát lehetséges ez? Orvosságos ember, aki, mint most látom, eredetileg fehér ember volt. Érdekes, rendkivül érdekes! Ezt el kell önnek beszélnie! Itt tehát meg fogunk állni, mert olyan kalandról fogunk hallani, amilyet ritkán él át valaki.
    - Köszönöm Gutter ur. Nagyon köszönöm, de én nem maradhatok, nekem tovább kell mennem. Remélem azonban, hogy még találkozunk. Annyit mondhatok önnek, hogy a mai nap életem legboldogabb napja, mert látom, hogy az ön kezében vannak azok az emberek, akiket én azonnal kiirtanék a világból, ha rajtam állna. Csak tartsa őket erősen! Erősen!
    Az eddigi beszélgetés alatt én a másik lovast figyeltem. Az asszony volt, anélkül a fátyol nélkül, ami a Harbour farmon eltakarta az arcát. Férfiöltözéket viselt ugyan, de kétségtelenül az asszony volt. Ugyanaz a magas, szélesvállu alak, mint akkoriban Kaam-kulanoban. Ugyanaz a sötétbarna, mélységesen beesett, szinte kaukázusiasan metszett arc, ugyanazok a reménytelen, merev és mégis vadul fénylő szemek, amelyeknek láttára rögtön az őrültek házára gondoltam. Férfimódra ülte meg a lovat, erősen és biztosan, mint egy gyakorlott lovarnő, felénk fordult, önkéntelenül félkört alkottunk az orvosságos ember mellett. A félkör egyik szélére akkor ért az asszony, amikor férje befejezte beszédét. A félkör végén megállt és egyetlen szó nélkül tekintetét mereven a távolba irányitotta. Apanacskára néztem. Szoborként ült mozdulatlanul lován. Látszott, hogy számára senki más nem volt itt, mint akiről megszokta, hogy anyjának nevezze. Ennek dacára a legcsekélyebb kisérletet sem tett arra, hogy hozzá közeledjék.
    Az orvosságos ember észrevehető kényelmetlenséggel látta feleségét a körhöz jönni, de megnyugodott az asszony tökéletes részvétlenségében és ismét Old Wabbléhoz fordult.
    - Mint már mondtam, nekem tovább kell mennem, de amint ujból találkozunk, meg fogja tudni, miért örülök én olyan nagyon annak, hogy ön ezeket a fickókat fogságában tartja. Mi fog velük történni?
    - Ez majd kiderül! - felelte az öreg. - Igen kevéssé ismerem még önt arra, hogy erre a kérdésre felelhessek.
    - Well! Nekem ez is elég, mert gondolom, hogy nem sok ceremóniát fog velük csinálni. Megérdemlik a halált. És csak a halált. Ön nagy bünt követne el, ha élve hagyná őket. Hogy itt megkötözve látom őket, ez megér nekem tiz évet az életemből. Milyen boldogan legeltetem rajtuk a szememet! Szabad őket egyszer alaposan megnéznem Mr. Gutter?
    - Miért ne! - Nézze őket, ameddig jólesik.
    Az orvosságos ember az osaghoz lovagolt, arcába nevetett és igy szólt:
    - Ez itt Schahko Matto, aki évekig hiába akart minket elfogni. Szegény féreg! Te akarsz olyan embereket elfogni, mint mi ketten voltunk és ma is vagyunk? Ennyire nem terjed a te szegényke kis agyvelőd! Ugyebár az nagyszerü “stikli” volt akkor! Nemde? Annyi bőrt, olyan olcsón még aligha vásárolt ember valaha is.
    - Gyilkos! Tolvaj! - kiáltott rá az osagfőnök. - Ha a kezem szabad volna, megfojtanálak.
    - Ezt elhiszem. Csak fulladj meg magad!
    Ezután Treskowhoz fordult:
    - Ez a hirhedt rendőr, akiről azt mondta nekem a cowboy, hogy ül a szobában. Hülye fráter! Mit gondolsz tulajdonképpen? Nevetséges és haszontalan munka. Még csak néhány hét és minden elévült. Ezért jöttünk ismét vissza! Nem veszed észre?
    - Jó lesz, ha elengedi mulni ezeket a heteket. Ön tul hamar tünik fel, Thibaut ur!
    - Ezer mennydörgős mennykő! Ön tudja a nevemet? - Hát a rendőrség egyszerre mindentudó lett? Gratulálok uram!
    Odalovagolt Apanacskához. - “Kutya!” - kiáltotta rá és Winnetouhoz fordult:
    - Tehát ez az apacsok főnöke és általában a leghiresebb főnök? - kérdezte gunyosan. - Az ember ki sem nézné ebből a kamaszból, hogy mi telhet ki egy kutyából! Mi ismerjük egymást, nemde? Remélem, hogy te most már utban vagy az örök vadászterület felé. Ha nem, ugy óvakodjál velem találkozni! Mert olyan golyót küldök a fejedbe, hogy a napnak alkalma lesz két oldalról az agyvelődbe világitani.
    Winnetou rá sem nézett és nem válaszolt. Bizonyos, hogy dacára a kötelékeinek, nem türte volna bosszulatlanul a sértést, ha nem utálta volna annyira ezt az embert.
    Az orvosságos ember a neki nyujtott kedvező alkalmat a végsőkig kihasználta és lovát felém irányitotta. Mint fehér ember nem voltam kötelezve Winnetou stoikus érzéketlenségére. Ami büszkeségemet illeti, ugy nyugodtan átnézhettem az egykori varázsló feje fölött, de az ész más eljárást parancsolt. Meg kellett kisérelnem, hogy valami elszólásra birjam. Éppen ezért, amikor felém jött, arra fordultam és vidám hangon mondottam:
    - Nos, a hires Tibo taka most már engem is sorra kerit? - Itt ülök, megkötözve. Most tehát alkalma van szivét teljesen kiönteni. Rajta tehát!
    - Diable! - kiáltott rám dühösen. - Ez a fickó nem is várja be, hogy megszólitsam! Ez a szemtelenség párját ritkitja! Igen, nekem van veled beszélni valóm, te csirkefogó és ezt alaposan meg is fogom tenni! Egész jól jössz most nekem.
    - Well! Én készen vagyok. - De engedje meg, mielőtt hozzákezdene, hogy jóakaratu tanácsot adjak.
    - Még azt is! No, hát ki vele! - Mi az a jóakaratu tanács?
    - Ne legyen nagyon merész, hanem óvatos, amikor velem beszél. Valószinüleg még a multból tudja, hogy nekem bogaraim vannak.
    - Igen, tudom. De ezeket a bogarakat rövidesen kiverik belőled. Talán bosszant, hogy tegezlek. Te is illethetsz engem a bizalmas - “Te”-vel.
    - Köszönöm. Nem csinálok tegeződést soha, különösen nem tegeződöm ostoba, gonosz idiótákkal, akiknek azonban megengedem, hogy engem letegezzenek, mert egyebet ugysem tudnak mekegni.
    - Nekem mondod ezt, te szegény ördög? Hát azt hiszed, hogyha golyóm egyszer célt tévesztett, sohasem találhat el téged?
    Rámirányitotta fegyverét és felhuzta a ravaszt. E pillanatban azonban Cox mellette termett, eltolta a fegyvert és rászólt:
    - Tegye el a fegyvert, uram, mert közbe kell lépnem! - Aki Old Shatterhandot megsebesiti, az tőlem kap egy golyót!
    - Öntől? Ugyan? - Hát kicsoda ön?
    - Engem Coxnak hivnak és vezetője vagyok a csapatnak.
    - Ön? Én azt hittem, hogy Old Wabble.
    - Én vagyok. És ez elég!
    - Akkor bocsánat! Nem tudtam. De szó nélkül türje az ember, hogy igy megsértsék!
    - Azt hiszem, igen! Mr. Gutter az én engedélyem nélkül engedte meg önnek, hogy ezekkel az emberekkel “szórakozzék” és én ezt eddig türtem. Ha azonban ők az Ön “udvariaskodását” nem hallgatják szótlanul, ugy ön egyedül a hibás. Hozzájuk nyulni, avagy éppen megsebesiteni nem szabad őket.
    - De beszélhetek tovább is ezzel az emberrel?
    - Nincs ellene kifogásom.
    - És nekem sincs, - tettem én hozzá. - Egy indián bohóccal való beszélgetés mindig mulattató dolog! Egy ilyen öreg paprikajancsi nekem mindig jókedvet csinál.
    Ökölbe szoritotta a kezét, de ismét lebocsátotta és büszke hangon mondta:
    - Pschaw! - Te nem fogsz engem többé felbosszantani. Csak ne volnál fogoly és a prerien találkoznánk! Megfizetnék neked Kaam-kulano-ért ugy, ahogy még elképzelni sem tudod.
    - Igen. Az ön egész szellemi képességét meghaladja ennek az elgondolása. Hallja, beszéljen egyszer nyiltan! Végre tudna ön életében egyszer is hajtani olyan cselekedetet, amilyen az a kaam-kulanói látogatásom volt? Nos, tegye a kezét a szivére, “nagyrabecsült ur!” Én nem akarom önt bosszantani, mert ahol nincs, ott ne keress! Csak megállapitom, hogy önnek ott fönn a kalapja alatt ennyi esze nincs.
    - Azt a...! - orditott ujból. - Hogy ezt nekem türnöm kell! Ha csak megtehetném, amit szeretnék...!
    - Igen, igen, önnek mindenütt az ész hiányzik. Wawa Derricket sem tudta egyedül elintézni; ehhez is segitségre volt szüksége.
    Szemei egyszerre megnőttek. Erősen rámszegezte. Keresztül-kasul akart rajtam látni, de mivel én megtartottam mosolygós ábrázatomat, rámkiáltott:
    - Mit mesélt neked az az átkozott Bender?
    Tehát Bender! - Ez a név B-vel kezdődik. Mindjárt gondoltam, az I. B. és E. B. kezdőbetükből ott fönn a hegyen a meggyilkolt Padre Diterico sirjánál. De hát ki legyen az a Bender? Igy természetesen nem kérdezhettem; érdeklődésemnek tehát más fogalmazást adtam és kérdésemet oly gyorsan tettem fel, hogy nem maradt ideje a meggondolásra.
    - Akkor? Ugyan mikor?
    - Akkor, Llano estacadoban, amikor nálad volt és saját testvér...
    Ijedten tartott szünetet. Az én agyamban a pillanatnak egy kis része alatt villámgyors gondolat termett és az ő megszakadt mondatát ugyanolyan gyorsan folytattam:
    - ...saját fivérével harcolt. Pschaw! Amit ő nekem akkor mondott, azt én már régen tudtam sokkal jobban, mint ő maga. Nekem már jóval előbb alkalmam volt kutatni Padre Diterico után.
    - Di... te... ri... - nyögte ijedten.
    - Igen. Talán nem szivesen ejti ki ezt a nevet. Nevezhetjük Ikwehtfi-pának is, ahogy hazájában, a moquiknál nevezték.
    Először szótlan maradt; de arca dolgozott. Nyelt és nyomott, mint akinek valami a gégéjén akadt; majd hangosan orditotta:
    - Kutya, - te engem ismét becsaptál, mint akkor valamennyiünket. Téged ártalmatlanná kell, kell és kell tenni! Vedd ezt!
    Ujból előrántotta fegyverét, a ravasz csettent és... Cox ujból hozzáugratta lovát; de már későn jött volna, hogy engem a dühöngőtől megmentsen, ha magam nem segitettem volna magamon. Előrehajoltam, hogy megkötözött kézzel egészen elöl szorosra foghassam a zablát, lábamat a ló vékonyába nyomtam és elkiáltottam magam:
    - Cska! Hatatitla, cska!
    Ez a kiáltás, amit a mén jól megértett, kiegyenlitette a hátrányt, amelyben én, mint lovas, a megkötözéssel voltam. A csődör, mint egy macska huzta össze magát és engem hatalmas ugrással oly közel vitt Thibauthoz, hogy a lovak egymáshoz dörzsölődtek. Lábam teljes erővel idomult a ló hatalmas ugrásához, és én ugrás közben eleresztve a ló zabláját, összekötött öklömmel Thibautnak akkorát sujtottam éppen abban a pillanatban az oldalába, amikor a lövedék a fegyverből kirepült, hogy ő mintha lerántották és ledobták volna a nyeregből, nagy ivben a földre zuhant.
    E pillanatban Winnetou és azon a hülyén kivül, aki kirepült a nyeregből, senki nem volt a jelenlevők között, aki az ijedtségnek, a meglepetésnek, majd az elismerésnek felkiáltását ne hallatta volna. Az én derék csődöröm azonban csak ezt az egyetlen ugrást tette, egy lépést sem többet, és ugy állt nyugodtan, mintha ércből lett volna öntve. Én odafordultam az orvosságos emberhez. Föltápászkodott és elment messzire repült fegyveréért. Szemei szikráztak a dühtől. Cox kivette kezéből a fegyvert, s igy szólt:
    - Nem adom vissza a fegyverét, mig tovább nem lovagol, mert még valami ostobaságot csinál. Megmondtam, hogy nem türök semmi ellenségeskedést, különösen pedig tettlegességet Old Shatterhanddal szemben.
    - Hagyja csak őt, hagyja! - szóltam. - Ha mégegyszer merészel ellenem valamit, ugy még jobbat kap. Én különben magam is figyelmeztettem, hogy vigyázzon magára. Ez az ember tényleg gyógyithatatlan hülye.
    A dühtől reszkető ember felorditott:
    - Ölje őt meg! - Mr. Cox. Meg fogja őt ölni?
    - Igen, - bólintott a kérdezett. - Életét oda igértem Old Wabblenak.
    - Hál Istennek! - Különben mégis megöltem volna, amint fegyveremet ujból kézhez kapom még akkor is, ha utána ön engem öl meg. Ön nem is hiszi, hogy ez a csirkefogó mennyire fölötte áll minden ördögnek. Emellett Winnetou valóságos angyal. Tehát ölje őt meg, lőjje agyon!
    - Ami ezt illeti, nyugodt lehet! Az ön kivánsága teljesülni fog! - biztositotta Old Wabble. - Vagy ő, vagy én. Közülünk a földön csak egynek van helye és minthogy ez az egy én vagyok, tehát neki kell elmennie. Erre minden lehető esküt leteszek.
    - Ugy csak gyorsan végezzenek vele, mert még megszökik.
    Ezalatt az asszony, akit semmi, még a lövés sem zavart meg nyugodtságában, a cserjéshez lovagolt, letépett néhány ágat, koszoruba kötözte és fejére tette. Igy jött vissza, lovát a legelső tramp felé irányitotta és fejére mutatva, igy szólt:
    - Látod? Ez az én mirtusz-koszorum! - Ezt a koszorut az én Wawa Derrickem tette a fejemre.
    A volt komancs elfelejtett engem, az asszonyhoz rohant, mert félt, hogy beszédével elárulja valamelyik titkát, öklével fenyegetőzve rászólt:
    - Hallgass, te őrült, a te ostobaságoddal! - Majd a trampokhoz fordulva, ezt mondotta:
    - Ez az asszony tudniillik megőrült és olyanokat beszél, amik megbolonditják az ember fejét.
    Célját most elérte, de ebben a pillanatban figyelmét más irányba, nevezetesen Apanacska felé kellett irányitania. Apanacska eddig a nyugalom és önmegtartóztatás mintaképét mutatta, amint az asszonyt beszélni hallotta, odalépett hozzá és megkérdezte:
    - Megismersz engem anyám? - Nyitva van a szemed fiad számára?
    Az asszony szomoru mosollyal nézett rá és a fejét rázta. Ennek dacára Tibo taka rákiáltott Apanacskára:
    - Mi beszélni valód van vele? - Hallgass!
    - Ő az anyám! - felelt Apanacska nyugodtan.
    - Már nem. - Ő raüni, te pedig elhagytad törzsedet. Semmi közötök sincs egymáshoz.
    - Én a komancsok főnöke vagyok és nekem egy fehér, aki őt is és engem is megcsalt, nem parancsolhat. Én igenis beszélek vele!
    - Én pedig a férje vagyok és megtiltom!
    - Akadályozd meg, ha tudod!
    Tibo taka nem mert Apanacskához hozzányulni, dacára, hogy meg volt kötözve. Old Wabbléhoz fordult tehát:
    - Segitsen nekem, Mr. Gutter! - Ön az az ember, akiben bizalmam van. Ez az ember, az én korábbi nevelt gyermekem az oka annak, hogy feleségem megőrült. Ahányszor csak ujra látja, mindig betegebb lesz. Hagyja ez az ember békében a feleségemet. Segitsen nekem, uram!
    Old Wabble, aki nagyon féltékeny volt azért, mert Cox önmagát mondotta vezetőnek, ugy látta, hogy most alkalma van megmutatni, hogy ő is valaki. Gyorsan megragadta az alkalmat és parancsoló hangon rászólt Apanacskára:
    - Nézd, hogy elmégy onnan, te vörös! - Hallottad, hogy semmi közöd a nőhöz! Tehát menj, pakkolj!
    Hogy Apanacska ilyen hangon engedjen magával beszélni, arról természetesen szó sem lehetett. Az öreg cowboyt lesujtó tekintettel végig nézte, megvető hangon kérdezte:
    - Ki beszél itt hozzám, a komancsok legelső főnökéhez a Kanean-törzséből. Talán valami béka brekeg, vagy valami varju károg? - Én itt senkit nem látok, aki engem magakadályozhatna, hogy beszéljek azzal a nővel, aki az anyám volt.
    - Ohó! Béka? Varju? - fejezd ki magad udvariasabban fickó, mert meg találod tudni, hogyan kell tisztelni a cowboyok királyát.
    Lovával Apanacska és az asszony közé nyomult. A komancs néhány lépést hátrált és lovát a másik oldalra vezette. Az öreg oda is követte őt. Apanacska tovább lovagolt. Old Wabble is. Igy mozogtak két körben az asszony körül olyformán, hogy Gutter mindig el akarta távolitani Apanacskát az asszonytól. Közben a két ló folyton erősen egymás szemébe nézett.
    - Hagyd ezt Gutter, - szólt Cox. - Hadd számoljon egymással apa és fiu. Intézzék el maguk között dolgaikat. Téged ez az ügy nem érdekel.
    - Tőlem segitséget kértek! - felelt az öreg.
    - Hát ön a vezér, vagy én?
    - Én vagyok, mert én szerződtettem önt.
    - És ön azt hiszi, hogy amit most tenni akar, azt végre tudja hajtani?
    - Jes! Igenis, hiszem. - Talán csak kordában tudok tartani egy vöröst, aki hozzá még meg is van kötözve!
    - Megkötözve? Pschaw! - Gondoljon csak Old Shatterhandra és erre az idegenre. Az a vörös egészen más fickó, mint ön!
    - Hát próbálja meg!
    - Well! Ahogy önnek tetszik. - Én nem törődöm többé a dologgal!
    Most már minden szem a két ellenfélre irányult. Még mindig ugyanabban a körben mozogtak. Old Wabble belül, Apanacska kivül. Az asszony állt a középen, teljesen lélektelenül. Tibo taka a közelben állott és természetesen a legnagyobb érdeklődéssel várta a különös jelenet végét. Bizonyos idő multán Apanacska föltette a kérdést:
    - Oda enged végre Old Wabble az asszonyhoz?
    - Nem! - felelt az öreg.
    - Ugy kényszeriteni fogom rá!
    - Próbáld meg!
    - Én az öreg indiángyilkost nem fogom kimélni a kényszerités közben.
    - De én sem téged.
    - Jó, hát akkor tartsd meg az asszonyt!
    Megforditotta lovát és ugy tett, mintha helyét el akarná hagyni. Ahogy én Apanacskát ismertem, tudtam, hogy ez csak csel. Ha csak egy pillanatra is, de el akarta vonni az öreg figyelmét magáról. A végkimenetel közelgett. Old Wabble tényleg becsapatta magát. Arrafelé fordult, ahol Cox állott és önelégült hangon mondta:
    - Nos, kinek van igaza? - Hogy Fred Gutter meghátráljon egy indián előtt? Ez teljes lehetetlenség; th’is clear!
    - Vigyázz! Vigyázz! Ő jön! - hangzott fel több tramp figyelmeztető kiáltása.
    Az öreg hátra is fordult, de lova nem. Az öreg látta, hogy Apanacska lovával őrült ugrással rálovagol és az ijedtségtől hangosan felkiáltott. Az ugrást kikerülni már késő volt. Mindössze néhány másodpercig tartott az egész jelenet, amit a nézők lélegzetfojtva figyeltek. Az én ugrásom lovammal az imént az orvosságos ember ellen, csak a Nyugaton “Force and adroitness”-nek nevezett ugrás volt. Apanacska egészen másként, sokkal vakmerőbben csinálta a dolgot. A komancsok áthatóan éles támadó kiáltását hallatva, repült az öregre és egyenes irányban ugy repült át a lovon, mintha lovas nem is volna a nyeregben. Közben életét reszkirozta, mert kezei össze voltak kötözve, lábai pedig a lóhoz kötve és Old Wabblera rá kellett pattannia. És mégis szerencsésen átjutott az öreg lován. Amint lova ujból földet ért, - közben csaknem felbukott - Apanacska hirtelen hátradobta magát, de közben a lovat elöl erősen fogta. A ló néhány lépést még előre ingott, majd megállt. Mélyet, igen mélyet lélegzettem, mert nagyon féltettem Apanacskát. Cselekedetével életével játszott. Most már tul volt a veszélyen.
    És Old Wabble mint egy ágyulöveg repült ki a nyeregből. Lova földült. A ló néhányszor ide-oda fordult, majd sértetlenül felállott, az öreg ellenben eszméletlenül feküdt a földön. Nagy pánik, nagy izgalom támadt. Mi ebben a pánikban könnyen megszökhettünk volna, de dolgaink nélkül. Ezért inkább maradtunk.
    Cox az öreg mellett térdelt és igyekezett eszméletre tériteni. Az öreg hamarosan magához is tért. Felállni azonban már nem tudott. A kezét sem tudta mozditani. Föl kellett őt állitani. Amint reszkető lábain állott, érezte, hogy csak egyik kezét tudja mozgatni, a másik lelógott a testéhez. El volt törve.
    - Nem figyelmeztettem? - szólt Cox, ami természetesen most már nem tudta meg nem történtté tenni az eseményeket. - Most itt van a következmény! Mit használ az ön cowboy király cime, amikor kilencven éven felüli testével olyan ellenféllel áll szemben, mint ez az Apanacska?
    - Lődd le azt az átkozott fickót, aki ravaszsággal elbolonditott, - kiáltott dühösen az öreg.
    - Miért kell mindjárt lelőni?
    - Én parancsolom. Érti? Én parancsolom! - Nos, megtörténik ez rögtön?

  • Cikkszám
    9789633980705
Webáruház készítés