Új jelszó kérése
Termék részletek


Karl May: A bosszú_EPUB

Karl May: A bosszú_EPUB
740 Ft

Karl May ezen regényének a címe: A bosszú. De ki és mi bosszul meg? Erre maga az író, az alcímmel válaszol: A Winnetou folytatása. Ennek megfelelően tehát a könyv főhősei Winnetou, Old Shatterhand, Old Surehand és társaik.
A kötetet Hegedüs Arthúr fordításában adjuk közre. A megértést számos megjegyzés segíti, amit kiadónk illesztett az eredeti szöveghez lábjegyzetként. Így olvasóink (wi-fis olvasó esetén) egy kattintással láthatja az ördög fejét, vagy egyéb, a kötetben szereplő tájakat. (a Kiadó)

  • Részlet az e-Könyvből:

    Az a haditény, amiről Schahko Matto beszélt, az én Winnetou barátomnak igazi mestermüve volt. Sajnos, abban az időben én még nem voltam vele együtt, de saját szájából hallottam minden részletét annak a ragyogó sakkhuzásnak, mellyel ő a velünk barátságos Cheyenn-törzset nemcsak megmentette a leveretéstől, hanem számukra, bár az ellenségnél jóval gyöngébbek voltak, megszerezte a fölényes győzelmet anélkül, hogy egyetlen csöpp vér ömlött volna. Schahko Mattonak iránta táplált gyülöletét meg lehetett érteni.
    - Miért nem bosszultad meg magadat eddig? - kérdezte Old Wabble. Hiszen olyan könnyen el lehet őt fogni. Csak a legritkábban van a maga apacsai tanyáján, hanem a rossz lélek mindig átkényszeriti őt tul a hegyeken. Nem szereti a kisérőket. Igazán nem nehéz őt kézhez kaparintani.
    - Beszélsz, anélkül, hogy meggondolnád, hogy mit mondasz. Hiszen éppen azért nem lehet őt elfogni, mert szakadatlanul uton van. Már többször hirt kaptunk a helyről, ahol tartózkodik, de mire oda értünk, már hire hamva sem volt. Olyan mint a birkózó, akit nem lehet megragadni, mert a testét beolajozza és mindig kicsuszik a kéz alól. És amikor már azt hiszi az ember, hogy no most kézrekerült, ugy rögtön mellette terem és segitségére van a fehér ember, akit Old Shatterhandnak hivnak. És a fehér ember a legnagyobb élő varázsló és ha ők ketten együtt vannak, ugy száz osag is kevés arra, hogy őket legyőzze, vagy pláne elfogja.
    - Nos, én bebizonyitom neked, hogy tévedsz. Old Shatterhandot is ellenségnek tartod?
    - De még mennyire! Őt még jobban gyülöljük, mint Winnetout. Az apacsok főnöke régi vörös harcos, aki hozzánk, indiánokhoz tartozik. Old Shatterhand azonban fehér ember, akit már ezért is gyülölnünk kell. Ő már kétszer állott velünk szemben, ő a legnagyobb ellensége az Ogellallahoknak, akik a mi barátaink és testvéreink. Ő már sok harcosunkat, akik őt el akarták fogni, bénákká lőtte, ugy hogy ezek a harcosok most olyan tehetetlenek, mint a vénasszonyok. Rosszabb, mintha megölte volna őket. Ez a kutya ugyanis azt mondja, hogy ő csak akkor veszi el ellenségeinek az életét, ha rákényszeritik. Varázspuskájából vagy a térdébe, vagy a tomporába lő. Tehát nem öli meg őket, csak olyan sebet üt rajtuk, hogy soha többé nem lehetnek harcosok. Ez rettenetesebb, mint a lassu kinhalál. Jaj neki, ha egyszer kezünkbe kerül. Sajnos, ez sohasem fog megtörténni, mert ő és Winnetou hasonlitanak azokhoz a nagy madarakhoz, akik mindig a tenger felett a magasban röpülnek és sohasem szállnak le, hogy elfoghassuk őket.
    - Ismét tévedsz, ők igen sokszor leszállnak. Én tudom, hogy éppen most is lent vannak és könnyen elfoghatod.
    - Micsoda? Igazat mondasz?
    - Igen.
    - Láttad őket?
    - Beszéltem is velük.
    - Hol, hol? Mondd meg gyorsan.
    Ezt a felszólitást nagyon hevesen tette Schahko Matto. Hallottuk, milyen rettenetesen vágyott arra, hogy végre bennünket hatalmába kerithessen. Minden szavából kiérzett az izgalom, a velünk szemben érzett gyülölet. Old Wabble azonban annál nyugodtabban és megfontoltabban válaszolt:
    - Én segitségedre lehetek abban, hogy Winnetout, Old Shatterhandot és három fehérbőrü kisérőjüket elfogjad, mert tudom, hol tartózkodnak, de ezt csak egy feltétellel közölhetem veled.
    - Mondd hát, mi az a feltétel?
    - Elfogjuk mind az ötöt. Ti megkapjátok a három másik fehéret, nekem engeditek át Old Shatterhandot és az apacsok főnökét.
    - Ki az a három másik fehérbőrü.
    - Két nyugati ember, akiknek neve Hammerdull és Holbers és egy rendőr, aki Treskownak nevezi magát.
    - Én ezt a hármat nem ismerem. Hogyan kivánhatod azt tőlem, hogy elfogjunk öt embert és közülük csak olyan három maradjon a kezünkben, akik bennünket nem érdekelnek, ellenben neked engedjük át azt a kettőt, akik nagyon is a gyomrunkban vannak.
    - Már pedig én ezt akarom, mert én bosszura vágyom e két ember ellen és pedig olyan kegyetlenül, hogy az életemet adnám érte, hogy bosszumat kitölthessem rajtuk.
    - Mi nem kevésbé gyülöljük őket.
    - Ez lehetséges. De én tartom őket kelepcében, tehát engem illet az elsőség.
    - Hol vannak tehát.
    - Egész közel ide.
    - Micsoda? Ki gondolta volna? - De biztosan a kezedben vannak már? Tényleg kelepcében vannak, ahogy te mondtad?
    - Csak néhány harcosra van szükségem, hogy elfogjam őket.
    - Tőlem akarsz harcosokat kapni? Enélkül nem lehet?
    - Nem.
    - No hát akkor nincsenek a kezeid között. Az én harcosaimnak kell segitségedre menni, nélkülük nincs kelepce. Hogy követelheted tehát a magad számára éppen azt a két embert, akikre nekünk fáj erősen a fogunk.
    - Ugy, hogy semmit sem kapsz, ha ezt a kivánságomat nem teljesited.
    - Igazán?! És mit kapsz te, ha nem kapsz tőlem harcosokat. Semmit, egyáltalában semmit. Te nagyon sokat kivánsz tőlem.
    Egy darabig igy vitatkoztak egymással. Schahko Matto sokkal okosabb volt, semhogy lefőzni hagyta volna magát és minthogy Old Wabble látta, hogy bosszujáról le kell mondania, ha ragaszkodik kivánságához, inkább elhatározta, hogy egyik személyről lemond, hogy a másikat annál biztosabban megkaphassa, igy szólt tehát:
    - Nos hát jó. Hogy lásd az én előzékenységemet, hajlandó vagyok a három fehér ember mellé még Winnetout is nektek átengedni, de Old Shatterhandot nekem kell megkapnom. Őt nem engedem, ő az, akivel nekem sokkal nagyobb elszámolásom van, mint az apacsok vezérével, őt okvetlenül meg kell kapnom. Ha ebbe nem egyezel bele, ugy inkább meneküljenek mind az öten. Most hát tégy, ahogy jól esik.
    Az osagnak nem nagy kedve volt arra, hogy ezt a föltételt elfogadja, mert engem is nagyon szeretett volna kezébe kaparintani, de mégis ugy gondolkodott, hogy jobb lesz megelégednie a kevesebbel, semhogy elveszitse a kedvező alkalmat, amikor Winnetoun bosszut állhat. Elfogadta tehát Old Wabble föltételeit a következő szavakkal:
    - Legyen Old Wabble akarata szerint. Meg fogja kapni Old Shatterhandot. De most már végül mégis szeretném tudni, hol van az öt ember és hogyan tudjuk őket elfogni.
    Az öreg cowboy elmondotta, hogy a Fenner-farmon találkozott velünk, természetesen elhallgatva azt a dicstelen helyzetet, amelyben volt. Amikor elbeszélését befejezte, még ezeket mondta:
    - Most már tudod, miért nem érkeztem ide a megbeszélt időben. Mindenről tudnom kellett, ami csak kipuhatolható volt erről az öt fickóról és semmit sem volt szabad elmulasztanom, ami alkalmas, hogy az öt fickó a kezeink közé kerüljön.
    A farmon élő cowboyoknak sejtelmük sem volt arról, hogy állok én Winnetouval és Old Shatterhanddal. Egyikük az épületben hallotta, miért jöttek ezek ketten a River-tartományba és elmondotta a többieknek. Kihallgattam őket, majd alkonyatkor az ablakhoz lopództam. Fenner ott ült a szobában Winnetouval és Old Shatterhanddal, akik több élményüket beszélték el a farm tulajdonosának. Közben kitértek mostani terveikre és Coloradóba akarnak eljutni, ahova előre lovagolt már egy fehér ember, aki a vöröseknek ugyancsak halálos ellensége. Valahol - nem tudtam meghallani, hogy hol - találkozni fognak és fehér csapatot szerveznek, amely...
    - Ki az a fehér ember, akiről beszélsz, - szakitotta meg Old Wabblet az osagok főnöke.
    - Közönségesen Old Surehandnak hivják.
    - Old Surehand? Ez jó. Ezt a kutyát egy izben három napig üldöztük, de nem tudtuk elfogni. Üldözés közben két harcosunkat és több lovunkat agyonlőtt. Azóta nem jött a mi közelünkbe. Kerüli ezt a környéket, mert reszket bosszunktól.
    - Te most ismét tévedsz. Néhány nappal ezelőtt a Fenner-farmon volt és mivel onnan Coloradóba lovagolt, át kellett haladnia a ti területeteken. Ugylátszik tehát, nem igen fél tőletek.
    - Akkor a gonosz szellem láthatatlanná teszi őt. De ha visszafelé nem megy a magas hegységen keresztül, ugy mégis a kezeink közé kerül. Ő tehát biztos a számunkra. Bizonyos, hogy éjszaka lovagolt át, mert különben megláttuk volna.
    - Hát ha éjszaka lovagolt, akkor nappal nem találhattátok meg a nyomát. Ez a fickó nem ismer félelmet. Hogy az emberek általában mennyire nem félnek tőletek, bizonyitja, hogy Winnetou és Old Shatterhand halálos ellenségeitek, idejöttek, dacára, hogy tudják, hogy kiástátok a harci bárdot.
    - Hallgass! Ezt nem azért teszik, mert nem félnek tőlünk, hanem azért, mert a nagy szellem megvakitotta őket, hogy igy kezeink közé kerüljenek. A fődolog, hogy azt tudjuk, hogy hol vannak és melyik uton akarnak betörni.
    - Azt hiszed, hogy én eljöttem hozzád, mielőtt mindezt megtudtam volna. Én már a dolgokat ugy intéztem, hogy nem szökhetnek meg előlünk. Hogy meddig maradnak a Fenner-farmon, azt nem tudom, mert sajnos, el kellett onnan jönnöm, de bizonyos, hogy ma mindenesetre eljöttek, mert Old Surehandot utol akarják érni. Természetesen a folyó irányát fogják követni és mivel át kell nekik kelni a folyón, mindazon helyeken, ahol az átkelés lehetséges, egy-egy kisérőmet őrként állitottam föl. Ezért jöttem ide egyedül. Ezeknek az őröknek az a feladatuk, hogy figyeljék, amikor az öt fickó átkel a folyón, titokban kövessék őket, azután jöjjenek hozzánk és mondják meg, hova lovagoltak. Nos, nem rendeztem el ravaszul a dolgot?
    - Old Wabble nagyon okosan cselekedett, - helyeselt az osagok főnöke.
    Természetes, hogy mi, akik ezt a beszélgetést kihallgattuk, egészen más véleményen voltunk. Az öreg “cowboy király” nagy bakot lőtt, amikor föltételezte, hogy mi a folyó irányát fogjuk követni. Mint már ismeretes, mi azt a kanyarulatot, amit a folyó tett, egyenes vonalban átmetszettük és messze elkerültük az ő őreit. Azok ott várhatnak ránk őrhelyeiken, amig meg nem unják és helyettük Old Wabblenak hozzánk lesz szerencséje.
    - Az osagok vezére - folytatta Old Wabble - remélhetőleg elismeri, hogy én mindent, amit csak lehetett, megtettem. Most már csak az kell, hogy a ti harcosaitok is kéznél legyenek, amikor szükség lesz rájuk.
    - Rögtön értük megyek és elhozom őket, - mondotta Schahko Matto.
    - Hol vannak? Messzire vannak innen?
    - Az a parancsuk, hogy gyülekezzenek amellett a vizmosás mellett, amely a bivalyösvény közelében van. Ez a hely elég messzire van a folyótól, amely mellett a fehérek szoktak haladni, hogy az összes harcosok összegyülekezhessenek anélkül, hogy egyetlen fehér ember észrevenné őket. Igy tehát a fehérek, ha tudják is, hogy mi kiástuk a csatabárdot, még csak nem is sejthetik, honnan és mely oldalról fogjuk mi a támadást meginditani.
    - Én nem tudom, hol van az a vizmosás. Mennyi ideig kell lovagolnod, hogy odaérj?
    - Lovam pihent és a legjobban futó ló az osagok egész birodalmában. Jóval napfölkelte előtt ott lehetek és neked délig annyi harcost hozhatok, amennyi bőven elég lesz öt ember elfogására.
    - Tehát mennyien lesznek?
    - Husz azt hiszem bőségesen elég.
    - Nem hiszem. Igen. Ha Old Shatterhandnak nem volna az a fegyvere, amit ti varázspuskának neveztek. Én ugyan tudom, hogy szó sincs varázslatról, de azt is tudom, hogy ez a fegyver tulajdonosának a kezében éppen annyit ér, mint 20-30 más fegyver ugyanannyi közönséges nyugati ember kezében. Megmondhatom neked, hogy egy izben elloptam Old Shatterhand puskáját, de nem tudtam abból egyetlen lövést sem leadni. Annak a fegyvernek olyan titokzatos a szerkezete, hogy hasztalan törtem a fejemet, nem tudtam rájönni a nyitjára és nem is tudtam a fegyvert használni. Nem tudtam egyetlen csavarját sem mozgásba hozni.
    - Micsoda? Te elloptad a fegyverét és nem tartottad meg?
    - Igen. Bizonyosan csodálkozol, hogy mi késztetett engem arra, hogy a fegyvert visszaadjam. De mintha az ördög esküdött volna össze ellenem. Hiszen össze kellett volna a fegyvert törnöm, gondoltam is rá, hogy megteszem, de a tábornok nem akarta. Ez a piszok magának akarta megtartani a fegyvert és ezért nem egyezett bele, hogy én...
    Mondat közben hirtelen szünetet tartott. Ugylátszik eszébe jutott, hogy jobb lesz nem beszélni a rá nézve olyan kellemetlenül végződött esetről. Az osagok főnöke feltette a kérdést:
    - Old Wabble valami tábornokról beszélt. Miért hagyta olyan hirtelen abba az elbeszélést?
    - Mert ugysem jön ki belőle semmi fontos. Vannak emberek, akikről legszivesebben hallgat az ember. De remélem, hogy a tábornok még a kezeim közé kerül. És akkor tizszer annyi ütést fog kapni, mint akkor a Helmers-farmon, ahol azt a gyalázatosságot elkövette, hogy elárulta, mit tervezek... Ez a dolog most is ugy furdal, mintha tegnap történt volna. De minek erről olyan sokat beszélni, most más és fontosabb dologról kell tanácskoznunk. Tehát az osagok fönöke most el akar lovagolni és husz harcost hozni. Ennyi nem elég. Legalább ötven harcos kell.
    A főnök az imént azért mondott csak husz embert, hogy ne higyje őt a cowboy gyávának, de Old Wabble szavaira rögtön beleegyezett:
    - Old Wabble bizonyosan tudja, hogy mit mond. Ha azt hiszi, hogy ötven harcos szükséges, legyen, ahogy ő akarja. Ellovagolok és elhozom őket.
    - És én maradjak, amig megérkeztek?
    - Igen.
    - Nem volna jobb, ha én is veled lovagolnék?
    - Nem. Neked itt kell maradnod és fogadnod az embereidet. Hiszen az embereid nem tudják pontosan a helyet, ahol megtalálnak. Éppen ezért nagy tüzet is kell gyujtanod, ami messzire világit.
    - Ezt nem szabad megtennem, mert ezt meglátják Old Shatterhand és Winnetou, ha jönnek. Jobb lesz, ha...
    Többet nem tudott mondani, mert ebben a pillanatban Winnetou két kézzel megfogta a nyakát. Schahko Matto ekkor már felállott, hogy a lovához menjen és megoldja kötőfékét. Itt volt tehát az idő, hogy cselekedjünk. Winnetou Old Wabbléval bánt el, én viszont a főnökhöz ugrottam, hátulról balkézzel megfogtam a nyakát és jobbkezemmel rámértem az ismert vadászütést oly erősen, hogy összeroskadt és lezuhant a földre. Ekkor visszavittem oda, ahonnan elindult és ahol Winnetou már éppen elkészült Old Wabbleval. Nem telt bele két perc, már mindkettő meg volt bilincselve. Winnetou ekkor a megbeszélt módon háromszor élesen füttyentett. Rövid idő mulva már mellettünk voltak bajtársaink, lovainkkal és fegyvereinkkel. A két fogoly ekkor még nem volt eszméleténél. Mindkettőt ráfektették saját lovukra és odakötözték őket ugy, ahogy a zsákokat szokás. Azután elhagytuk az erdőt, ahol nem maradhattunk, mert Old Wabble emberei minden pillanatban megérkezhettek. Ha ugyanis a kiséret szintén meglátja a lándzsát a fán, ugy mi nagy bajba kerülhetünk. Az erdőből egy ideig a patak mentén fölfelé lovagoltunk, azután átkeltünk a patakon, egyenesen be a preiriebe, ahol addig lovagoltunk, mig egy kis fás területet nem találtunk, ahol megpihenhetünk. A föld laza volt, sok helyen mély árkot ásott benne a vizfolyás. Egy ilyen mélyedésben tüzet is gyujtottunk, minthogy annak a világossága nem hatolt messzire ki a mezőségbe.
    Foglyainkat ekkor leoldoztuk a lovakról és elhelyeztük őket a tüz mellett. Ekkor már eszméleten voltak. Már utközben magukhoz tértek, de nem szóltak egy szót sem. Amikor megláttak bennünket, a főnök ekkor is hallgatott, de Old Wabble ijedten felkiáltott, közben hasztalanul iparkodva kibujni bilincseiből.
    - Ördög és pokol! Ismét a jámbor pásztorok, akik ezuttal nem is egy, de két báránykát vezetnek a legelőre. Mi jutott eszetekbe, hogy engem ismét elfogjatok.
    Winnetou sokkal büszkébb volt, semhogy válaszolt volna és én követtem példáját. De Hammerdull tudta, mit tervezett ellenünk Old Wabble, mert utközben mindent elmondtam társaimnak. Rettenetesen haragudott Old Wabblera, gyávaságnak tartotta, hogy a sviháknak ne válaszoljon.
    - Csak ne beszéld be magadnak, hogy ártatlan bárányka vagy. Rosszabb vagy a vadállatnál, amely azért öl, hogy élni tudjon. Minthogy itt tüz ég, nagy kedvem volna egy kis tüzes vasat sütni a hátadra. Ne sokat fecsegj, mert meg is teszem.
    - Ezt nem türné a szelid Shatterhand - nevetett a cowboy.
    - Hogy türi-e vagy sem, az nekem mindegy. És ha tegnap még nem telt be büneid mértéke, ma már tul is van azon. És ha azt hiszed, hogy helyzetedet szemtelenséggel javitod, nagyon tévedsz. És ezt rögtön be is bizonyitom, amint még egy szót mondasz, ami nekem nem fog tetszeni.
    - Ugy! Akkor legalább is mondd meg, hogy milyen jogon tartasz bennünket fogva.
    - Ne kérdezz ilyen ostobaságot, te vén bünös. Old Shatterhand és Winnetou az erdőben közvetlen mögöttetek feküdtek és minden szavatokat hallották. Mi tehát nagyon jól tudjuk, hogy mit terveztetek ellenünk és ezer okunk van arra, hogy ártalmatlanná tegyünk benneteket.
    Ez a közlés elvette Wabble bátorságát. Ha mi tudjuk, hogy ők el akartak fogni és meg akartak ölni bennünket, ugy igazán nem terjedhetett szemtelensége annyira, hogy el tudja emögé rejteni bosszunktól való félelmét. Ámbár én megbocsátottam már egyszer neki az ellenem megkisérelt merényletet és ha rólam volna csak szó, valószinüleg ujból megbocsátanék neki, de mai tervük valamennyiünk élete ellen irányult, a cowboynak tehát most már tudnia kellett, hogy fölényeskedő gunnyal itt aligha érhet el valamit. Nem szólott tehát többet és igy Hammerdullnak is el kellett hallgatnia.
    Ezután olyasmi történt, ami ismét bebizonyitotta, hogy mennyire rokon velem szellemileg az apacsok főnöke és hogy milyen csodálatosan egyértelmüen szoktunk mi ketten gondolkodni. Nyomban, amint elhagytuk az erdőt, Fennerre és a többi farmtulajdonosra gondoltam, akiket meg akartak támadni. Ámbár az osagok főnöke kezeink között volt és igy bizonyos volt, hogy a rablótámadás terve halasztást szenvedett, de teljesen még nem voltunk urai a helyzetnek és minden óra olyan előre nem látható eseményt hozhatott, ami könnyen megsemmisithette mostani helyzeti előnyünket. A tervezett támadás csak elhalasztódott, de semmiképpen sem adták fel a tervet. Értesiteni kellett tehát legalább is Fennert, azzal, hogy intelmünket továbbitsa a többieknek is. De ki vigye el az üzenetet? Treskow semmiesetre. Hammerdull és Holbert ugyan nyugati emberek, de ilyen fontos küldetést egyikre sem bizhattam; ugyanis nemcsak a szerencsés odalovaglásról volt szó, de még inkább a sokkal nehezebb visszaérkezésről. Nem maradt tehát más hátra, mint én vagy Winnetou. Nekem kellemesebb volt, ha az apacs viszi meg az üzenetet, mert ő kevesebb kapcsolattal rendelkezett a három kisérőnkhöz, mint én. Tehát inkább kellett nekem velük maradnom. Észrevettem, hogy az apacs nemcsak éles szakértő szemekkel vizsgálgatta Schahko Matto lovait, de mintha egyenesen megbecsülni akarta volna, hogy mennyire lehet az állatot az adott helyzetben hasznositani. Azután fölkelt, odalépett a lóhoz, megragadta a nyeregtáskát, kidobott belőle mindent, ami benne volt, beletett több darab hust, fölvette ezüstcsövü puskáját és ezt kérdezte tőlem:
    - Mit szólsz testvérem az osag lovához?
    - Tüdeje igen egészséges - feleltem - és lábai versenyeznek az antilopéval. Vörös testvérem lova hadd gyüjtsön erőt a Coloradóba való ügetésre, majd én itt személyesen ügyelek rá, Winnetou tehát csak üljön fel a sötétbarnára, amelyik gyorsan elviszi és visszahozza.
    - Tehát Shatterhand fivérem tudja, hogy én hová készülök.
    - Igen. Éljenek jól az én testvéreim.
    Nyeregbe szállt és ellovagolt. Tudta, hogy nekem nem kell többet mondanom, de legkevésbé kell beszélnie arról, hogy távollétében mihez tartsam magamat. Más volt a helyzet három társammal, akik rögtön Winnetou utjának célja felől érdeklődtek, amint az apacs ellovagolt. A legszükségesebbeket suttogva közöltem velük. Nem akartam, hogy a foglyok megtudják, hogy a farmok veszélyben lévő tulajdonosait figyelmeztetjük a veszedelemre. Ezután megvacsoráztunk, majd elosztottam az őrségtartást ugy, hogy én magam körülbelül éjfélig alhattam. A praerien ugyanis az éjféltől hajnalig terjedő időszak a legkritikusabb. Ekkor nekem ébren kellett lennem, mert magamban mindenesetre jobban biztam, mint társaimban, akiket a legnagyobb elővigyázatosságra intettem a foglyokat és a tüzet illetőleg. A figyelmeztetés után lefeküdtem és azon nyomban el is aludtam. Semmiféle gond nem tudta ugyanis elvenni az álmomat. Aludtam, amig Hammerdull fel nem keltett. Mindent rendben találtam és mialatt az őrségben elődöm lefeküdt, én kimentem a mélyedésből és a fákon tul föl és le sétáltam. Közben megfontoltam, hogy mi történjék a két fogollyal.
    Az életüket nem akartam elvenni, bár a Savanna törvényei szerint jogositva voltam, hogy mint reánk nézve életveszélyes egyéneket ugy tegyem őket ártalmatlanná, hogy életüket veszem. De szó sem lehetett meggyilkolásukról. Ha meghagyom az életüket, milyen büntetésben legyen részük? Arra gondoltam, hogy magunkkal visszük őket Coloradóba, hogy a farmok megrohanását lehetetlenné tegyük, de ez ellen komoly érvek szólottak. Két megbilincselt ember nagyon feltartott volna bennünket utunkban, és különböző vonatkozásokban kellemetlen is lett volna, eltekintve attól, hogy éppen arra a helyre vittük volna őket, ahol mi a jövőben tartózkodni fogunk, tehát szinte kitettük volna magunkat bosszujuknak. Végül is ugy határoztam, hogy bevárom Winnetout és megkérdezem, mi az ő véleménye a dologról.
    Azt a helyet, ahol most az osagok tartózkodnak, pontosan ismertem, mert Winnetouval együtt már többször jártam ott. Körülbelül hasonló ahhoz a helyhez, ahol most megálltunk, csak jóval több fa és fű van rajta, mint ezen, fekvése is jóval mélyebb, ugyhogy az esőviz összegyülhet benne ugy, hogy a legforróbb nyáron sem párolog el teljesen. Winnetou nem ok nélkül vezetett bennünket éppen arra a helyre, ahol most vagyunk, mert az az irány, amelyben mi a foglyokkal az erdőből idejöttünk, egyenesen ahhoz a telephez vezetett, ahol az osagok voltak, biztosan azért, hogy visszatérte után, ha messziről is, mégis szemügyre vegyük az osagokat.
    Az éjszaka elmult, már jócskán reggel volt, de társaimat nem költöttem fel. Hagytam őket aludni. Most ugyanis semmi tennivalónk nem volt és később valószinüleg nagy hasznát vesszük az erőnek, amit a jó hosszu alvás ad. Később, amikor felébredtek, reggelire egy darabka hust ettünk. A foglyok semmit sem kaptak. Néhány napos éhségkura mit sem árt az ilyen embereknek; én eleget koplaltam, pedig sohasem törtem mások életére. Reggeli után ismét lefeküdtem aludni. A nap eltelt felváltva alvással és őrködéssel. Estefelé, amint én azt már tegnap előre láttam, Winnetou visszaérkezett. Körülbelül husz órát volt utban, egy másodpercet nem aludt és mégis olyan frissnek látszott, mintha éppen most aludta volna ki magát és alapos pihenés után ébredt volna. És lován sem látszott tulságos fáradtság. Láttam, hogy milyen büszke tekintettel állapitotta ezt meg a ló volt gazdája, az osagok főnöke is. Elhatároztam, hogy büszkeségét dühhé változtatom. A Savanne-jog szerint a fogoly, az összes nála levő értékekkel együtt annak a tulajdonába jut, akinek a fogságába került. Nekünk szükségünk volt jó lovakra. Winnetounak és nekem kitünő lovaink voltak. Hammerdull lova ugyan nagyon utálatos volt, de erős és kitartó, nem is lehetett volna a kövéret rávenni, hogy lovától megváljon. Treskownak volt a legjobb lova, de az utóbbi időben már nem mutatkozott tulságosan jónak. Ugyanez volt a helyzet Pitt Holbers paripájával is. Eddig ugyan nem volt ok ez ellen a két ló ellen semmi panaszra, de ha egyszer előáll az az elkerülhetetlen eset, hogy gyorsan kell elérnünk valami fontos célpontot, vagy éppen menekülésünk függ lovaink gyorsaságától, ugy ez a két ló aligha nem válnék reánk nézve veszélyessé. Hogy Schahko Matto soha vissza nem kapja lovát, az már elhatározott dolog volt. Ezt a kis büntetést igazán bőségesen kiérdemelte gazságával.
    Winnetou leugrott a lóról, üdvözölt bennünket és leült mellém. Csak tekintetet váltottunk és már minden szó nélkül tudtuk mindketten, amit egymástól megtudni akartunk. Winnetou szerencsésen figyelmeztette Fennert a veszedelemre, itt pedig semmi emlitésreméltó dolog nem történt. Szavakra nem volt szükség. Treskow, Hammerdull és Holbers természetesen kiváncsian fordultak az apacs felé és nagyon csalódottaknak érezték magukat, hogy Winnetou egyetlen szót sem szólt. De kérdezni nem mertek tőle semmit.
    De ha végzett utjáról nem is kellett nyilatkoznia, azt mégis tudtam, hogy más vonatkozásban viszont nem sokáig lesz hallgatag. Nekünk tudnunk kellett, hogy az esővizes árokban táborozó osagokkal hogy állunk, pedig ez a hely kiesett Colorado felé vezető utunk irányából. Tudtuk azt is, hogyha meg akarjuk közeliteni az osagok táborhelyét, ugy a két foglyot nem vihetjük a vörösek közelébe, mert fenyeget a veszély, hogy valami jelt adnak és a vörösek kiszabaditják őket kezeink közül. Ez a dolog Winnetout bizonyára éppen ugy foglalkoztatta, mint engem és igy biztosan tudtam, hogy a kérdésről való véleményét rövidesen hallani fogom. Nem is csalódtam. Még öt percig sem ült mellettem, amikor már kérdezte:
    - Az én testvérem jól ki van aludva. Hajlandó velem most rögtön az esős árokhoz lovagolni?
    - Igen! - feleltem én természetesen.
    - Mi a foglyokat egészen Colorado határáig magunkkal visszük, de tudnunk kell, hogyan állunk a hátunk mögött maradó osagokkal. Ezt majd az én testvérem meg fogja tudni.
    - És Winnetou testvérem a foglyokkal innen egyenes irányban tovább lovagol Colorado felé.
    - Igen.
    - Mikor?
    - Amint az osag éhes lova elegendő füvet legelt.
    - Nem várna inkább Winnetou testvérem holnap reggelig? Hiszen egész éjjel nem aludt és nem tudjuk, vajjon az elkövetkező éjszakán alhatunk-e.
    - Az apacsok főnöke megszokta, hogy akkor aludjék, amikor ideje engedi. Shatterhand testvéremnek is vas szervezete van és tudja, hogy én nem vagyok fáradt.
    - Legyen, ahogy akarod. És hol találkozunk?
    - Testvérem ismeri azt a nagy lyukat, amelyet a dakoták “Rih-pe-ta-kih”-nak neveznek?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980699
Webáruház készítés