Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Kabos Ede Koldusok EPUB e-könyv

Kabos Ede Koldusok EPUB e-könyv
540 Ft

Talán nem olyan mélyek, mint Gelléri Andor Endre novellái és nincs olyan szegényszaguk. Talán nem olyan gördülékenyek, mint Nagy Károly novellái. Ám tragikumuk ott lapul a mélyükön, s miután a novella utolsó sorát elolvastuk, s elröppentek a szavak, kezd hatni egy-egy novella ereje. Ám mégsem a tragikum Kabos Ede valódi műfaja, hanem a szórakoztatás. Mert ezeken a komor darabokon is átsejlik valami báj és kellem, hogy aztán a kabaré világában teljesedjék ki írójuk tehetsége.







  • Részlet az e-könyvből:

     

    Szárnyatlan madár

    Estefelé Szever kissé izgatott lehetett s valami csekélységért ilyesmit dörmögött növendéke felé:
    - Szamár...
    Tele lett a lakás lármával. A vén franczia madám ijedtében megütötte a kis Izát, pedig simogatni akarta s most már a kis leány is sirni kezdett. A madámnak befagyott a hangja s nem tudta csitítani. Aztán egyszerre az asszony, a nagykereskedő neje is bejött a szalonból s a madám még jobban megijedt. Egy szót sem tudott szólani, csak mutatott kétségbeesetten a csukott ajtó felé.
    Onnan pedig hangzott a fulladt kiabálás:
    - Nem kell instruktor! A mamának kell instruktor! Mama szereti! Én instruktor nélkül is lehetek szamár! Menjen mi tőlünk, maga koldus...
    Akkorára az anyja felszakította az ajtót. A fiu ordítozva hátrált a sarokba s onnan sivította:
    - A mamának kell... nekem nem.
    Egy könyv feküdt az asztalon. Az asszony megkapta s neki hajította a fiúnak. Valahogy meghasította vele a képét s a tizenkét éves kamasz most már hörögve lapult meg a földön. Az anyja oda futott, ütötte, rugta s lábai alól az összekuporodott fiú dühösen, fogait vicsorítva sziszegte:
    - A mamának kell... szereti... megmondom a papának...

    I.

    Szever lesietett az utczára. Valami zavar vett rajta erőt s nem tudott magának számot adni, hogy mi történt, mi változott meg az utolsó órában. S a mint egészen a házakhoz húzódva sietett tovább az aszfalton, mégis úgy érezte, hogy a gázvilág bántja, hogy ismerőssel nem akar most találkozni. Úgy rémlett előtte, hogy az az asszony ott fenn még most is veri a fiát s ez még mindig ordítja: »nem nekem, a mamának kell az instruktor...« Fázott s bizonyos csodálkozással kérdezte magától, hogy valjon minden bünné változik, ha egyszer kimondják? Sohasem gondolt arra, hogy talán csuf életet él; mindössze annyira emlékezett, hogy nem volt tulságosan nehéz dolga, mint instruktornak; egy kissé hanyag is lehetett, de a fiú okos volt, magától is tanult s az anyja nem volt éppen nagyon szigorú. Talán nem is törődött az egészszel. Világosan emlékezett egy estére: a fiúval ült s egyszerre az asszony bejött, megszólította:
    - Szever úr, jöjjön be egy kissé a szalonba.
    Ő zavartan szabódott, növendékére mutatott. Akkor az asszony felhuzta a vállát s egy kis gúnynyal mondta:
    - Elvégzi azt Bódus maga is.
    S benn a szalonban, holott tükör alá szorított villanyburákból szóródott szét a tejszín világosság, a zongorához ült. Eleinte nem játszott, csak meg-megütötte a billentyüket, közben kérdezett s hallgatta, hogy ő mit felel, aztán mikor már melegebb lett volna a beszélgetés, szándékosan elfojtotta azzal, hogy valami vad, szeszélyes, talán nem is létező dalt verdesett s azalatt is egyre csak mosolygott, csak mosolygott. Szever nem tudta, mire vélje a játékot, a mosolyt, a hallgatást. Homályosan sejtette, szinte ösztön szerint érezte, hogy az asszony forral ellene valamit. Egyelőre úgy magyarázta, hogy egy kissé kaczérkodik. Csak úgy, a hogy tükör előtt is kaczérkodnék, ha egyéb alkalmatossága nem akad: hogy a gyakorlatból ki ne jöjjön. Elég csinos, elég fiatal asszony is volt még s Szevernek a játék nem volt visszatetsző.
    Egyszerre az asszony abban hagyta a játékot, ölébe nyugtatta két kezét s megszólalt.
    - Ugy-e maga szegény fiu?
    - Az vagyok.
    - Magának szerencse, hogy nálunk lehet?
    - Nem tagadom.
    Az asszony valamivel közelebb huzódott hozzá.
    - Meséljen nekem valamit a nyomorról - könyörgött s mikor Szever zavartan hallgatott, szinte esdekelve folytatta: - meséljen. A regényeknek nem akarok hinni, azok mindent túloznak. Maga meséljen nekem - s egy kis pajkossággal tette hozzá: - a maga nyomoráról. Hisz már úgy is elmúlt.
    Szever folyton zavarban volt. Valami olyant mondott, hogy a nyomorról nem lehet szalonban beszélni, hogy ez a szégyenlős, mezitlábas leány humorisztikus a maga hangos sírásával az ilyen ragyogó keretben, hogy a nyomor csak a maga fészkében félelmes, hogy olyan, mint a kénytelenül meztelen ember: önmagának siralmas, másnak esetleg kaczagtató s több ilyesmit. Aztán a nagykereskedőné már nem is faggatta, hanem szinte haragosan ott hagyta. De másnap újra kezdődött a játék. S egyszerre... Megesik az ilyesmi máshol is.
    De hogy csúfság, arra nem gondolt. Csak most, hogy az a vad, makranczos fiú oda sugta az anyjának:
    - A mamának kell... szereti...
    Egy kis undort érzett: az asszony iránt és maga iránt is. Különösnek találta az egészet. Soha, egy perczre nem gondolta eddig, hogy ő abban a házban nem instruktor és most bántotta, hogy ezt a növendékétől kellett megtudnia. Úgy érezte, hogy az arcza szégyenben ég. Míg azt hitte, hogy nyomorából kivergődött s ezt állásának köszönheti, még az asszony kaczérkodásának is tudott örvendeni. Azt mondotta magának, hogy a férfitől végtelen gyámoltalanság volna, ha bizonyos időben nem tudna - gyönge is lenni. De most, hogy az egész úgy tűnt föl előtte, mintha a nyomorból nem egy állás, hanem egy asszony húzta volna ki, utálta ezt az asszonyt. És sok mindent megtudott már magának magyarázni. A mosolyt, mely barátainak arczán olykor megjelent; a kérdezősködést asszonyára olyanoktól is, a kik talán nem is ismerték; az évődést a kávéházban, hogy most már jó meleg fészke van...
    És sötét pirral arczán kezdte érteni, hogy miért nem találhatja soha otthon - Margitot...

    II.

    A váczi-utcza sarkán megvárta, míg kijött a masamód-üzletből. Hozzá sietett és megszólította a leányt:
    - Margit!
    Kissé idegenül nézett reá a leány. Míg mellékutczába nem értek, nem is szólott Szeverhez, de ott aztán egy perczre megállt s úgy nézte a fiatal embert.
    - Rég nem láttam.
    - Sokszor künt voltam maguknál, de nem találtam soha.
    - Saison van és nagyon sok a munka.
    Aztán, mintha meggondolta volna magát, valamivel halkabb hangon jegyezte meg:
    - Most hazudtam, Szever. Mindig otthon voltam.
    - S nem akart velem találkozni.
    - Nem.
    - Haragszik rám?
    - Nem tudom. Nem akartam látni s most érzem, hogy igazam volt. Fáj, hogy látom.
    - Margit!
    - Igazat mondok. Fáj. Ne jöjjön velem.
    - Beszélni akarok magával. Engedje, hogy haza kisérjem.
    - Lóvonatra ülök.
    - Magával megyek...

    III.

    Lomhán indult meg a kocsi a külváros felé. A domború, vastag üveg mögül sárgán világított be az égő olaj s a leány háttal ült a világosságnak, míg Szever szemben helyezkedett el. Kettőjökön kivűl nem volt más a kocsiban. Az őszi hűvös levegő élesen áramlott be a nyitott ajtón s Szever hamarosan becsukta. Aztán kissé előre hajolva, hogy szinte érezte a leány lehelletét, beszélni kezdett:
    - Nem tudom, tudott-e maga arról az életről, melyet én eddig folytattam. Ha tudott, ha nem: nem változtat rajta. Nagyon csúf élet volt. De azt higyje el, hogy én csak ma tudtam meg. Hogy, amit eddig sohasem mertem megtenni, az utczán lestem meg, ezt is azért tettem, mert a szégyen égette a lelkemet s kerestem magát, hogy vezekeljek. Ezért nem mentem el, pedig küldött, úgy-e? Beszélnem kell magával; e világon senki sincs, a ki előtt szükségét éreztem volna, hogy tisztázzam magamat, csak ön, Margit. Nem menteni akarom életemet, csak azt akarom, hogy ismerjen meg s magamaga fog engem menteni. Azok a csöndes kisvárosi esték, sétáló népükkel, világítatlan sétányukkal s szelid, meleg levegőjükkel, mikor együtt járkáltunk és sohasem mondtam, hogy szeretem, de egész lelkemmel éreztem, hogy az egész élet csak maga miatt kedves nekem, - azok az édes, ártatlan beszédek, melyek lelkemet a magáéval úgy összeforrasztották s azok a kedves, apró jelek, melyek éjszakánként azt álmodtatták velem, hogy maga is szeret: most itt vannak a lelkem előtt s miattuk érzem százszorosan szégyenemet. Meghallgat engem Margit?
    A leány halkan suttogta:
    - Beszéljen.
    S Szever folytatta:
    - Szárnyatlan madár voltam, a mióta élek. Mindig meg volt bennem a madár vágya: magasba szállani, biztos, tiszta levegőben ringatózni - s hiányzott hozzá a szárnyam. A gymnáziumban úgy éreztem, hogy százszor jobban tudnék tanulni, ha nekem is volnának szüleim s élhetnék náluk gondtalanul, mint társaim s mikor akadt egy jó ember, aki magához vett engem, tanultam is, boldog is voltam. De csak rövid ideig. Aztán megvett a gond, hogy mi lesz velem, ha majd fölkerülök a fővárosba, az egyetemre? Éreztem, hogy ott ismétlődni fog bajom, hogy a »holnap« gondja el fogja venni erőmet a »ma« munkájától. Éreztem, hogy a félelem a bizonytalantól meg fogja fojtani erőmet, hogy a bizonyost kiaknázhassam. Éreztem, hogy egész lényem és természetem olyan, mint az anekdota emberéé, aki nem tudott élni, mert félt a haláltól. Egész sereg társam szaladt neki bátran az életnek s meg is szerezte magának éppen vakmerőségével a biztos alapot, míg én remegő lélekkel álltam a befagyott folyó közepén s nem mertem a biztos part felé indulni, mert hátha beszakad alattam a jég. Pedig a többi kaczagva, csoportosan, gondtalanul futott a partra s onnan kaczagta az én bátortalanságomat. S én még akkor sem mertem utánuk menni; beteges képzelődésem azt sugta nekem, hogy az a nyomorult jég csak azt lesi, hogy én ereszkedjem rá s nyomban beszakad. Társaim ma kész, munkaképes emberek, én semmi sem vagyok.
    Lehajtotta fejét s egy perczig hallgatott.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988992
Webáruház készítés