Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Kabos Ede Két halott regénye MOBI e-könyv

Kabos Ede Két halott regénye MOBI e-könyv
540 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Vera mindig a kapitány társaságában jött. De akármilyen gyanakodva figyeltem, érintkezésükben nem tudtam megbotránkoztatót találni. Soha, még a játék önfeledtségében sem vettem rajtuk olyasmit észre, mintha értenék egymást s valami ördöngős komédiára szövetkezve akarnának megtéveszteni. Van a megtévedt asszonyokban egy titkos ellenségük, aki elárulja őket, akárhogy vigyázzanak. Valami illat, mely másképpen csiklándoz, mint a becsületes asszonyok illata. Valami durvaság, mely olykor belopózik a hangjukba s hirtelen kiábrándít, mint amikor az érett szilva hamvas bőre alól kilátjuk a féreg piros fejét. Valami mozdulat, mely önkénytelen elárulja az ördögöt, aki ezt a szép asszonyi testet mozgatja. Hiszen ez a titkos ellenségük bátorítja úgy föl a férfit! S én hiába lestem, kutattam a harag lázával, hiába próbáltam Hittig kapitány viselkedéséből kiérezni valamit, ami nyomra vezet: csak az egészséges, nyugodt asszonyt láttam, aki szívesen tűri meg közelében a kapitányt, mert jókedvü és tisztességesen viselkedik. Udvarolt neki a kapitány, az bizonyos, de ha szerencsés udvarló volt, akkor ez az asszony a legcsodálatosabb teremtés a világon, mert akkor is meg tudta magának őrizni a tiszteletet, mikor már nem érdemelte.
    De nem, Hittig kapitány sokkal több iróniával udvarolt, semhogy gyanus lehetett volna. A tekintetéből hiányzott a diadalnak az a ragyogása, melyet nem lehet elfojtani s mely haragosan gyúl ki, ha az asszony az első diadalt becsmérli s úgy tesz, mint aki még nem hódolt meg. De nem is hihettem róla, hogy diadalmas szerető létére elkisérje Verát, mikor látnivaló, hogy a régi urát akarja meghódítani. Csak a szenvedély, a ki nem elégített vágy alacsonyíthatja úgy le az embert, hogy ilyen kellemetlen úton is megmaradjon az asszony kiséretében. Megy utána, mert be van fogva.
    Egyszer meg is mondta:
    - Már nem állom nevetés nélkül! Micsoda asszony maga! Azt hiszem, szoktat minket egymáshoz, mint két idegen paripát. S én már olyan kezes voltam! Ich bin wirklich kein gewöhnliches Pferd.
    Éreztem, hogy a vér arcomba szökik, de nem tudtam haragudni a kapitányra. Valahogy csak azt mondta ki egyenesebben, amit én titkon gondoltam. Mert ha volt valami meglepő a Vera viselkedésében, az a szenvedélyes törekvés volt, hogy engem Hittig kapitánynyal megbarátkoztasson. Mentül nehezebbnek mutatkozott ez a föladat, annál buzgóbban dolgozott rajta s egy hétig majdnem rendszeresen megismételte azt a kisérletet, hogy kettőnket magunkra hagyjon.
    Valahol csak megfutott előlünk s mire észrevettük, már száz lépésnyire volt.
    Eleinte a kapitány megemelte a kardját és futólépésekben szökött utána. Én ugy néztem messziről s dacosan lassítottam meg lépteimet. Hadd játszanak! Azért se szaladgálok. Öreg is vagy hozzá, próbáltam magamat meggyőzni.
    S ha aztán közelükbe értem (mert megvártak), még hallottam Vera szavait:
    - Kapitány úr, maga délelőtt feltünően ostoba.
    - De nagyságos asszonyom, - nevetett Hittig.
    - Mért futott utánam?
    A kisérlettel nem hagyott föl. S egyszer aztán a kapitány, mikor Vera megint előre szökött, odafordult hozzám, rezignálva:
    - Hja, Arday uram, ebbe már bele kell törődnie. Itt maradok magával, különben megint összeszid. Ha ő egyszer a fejébe vette, hogy mi ketten jóbarátok legyünk, hiábavaló minden berzenkedés. Én már belenyugodtam. És hogy megmondjam, - folytatta valami csudálatos léhasággal, - nem is tudom, miért ne lehetnénk jó barátok? Két szerencsétlen regruta, ha már mindig egymás mellett kell marsolnunk, legalább ne nézzen rám olyan vasvillaszemekkel.
    Azt hittem, meg kell vetnem a közeledéseért.
    - Kapitány úr megalkuszik a helyzettel.
    - Nix megalkuszik, - pattogott Hittig, - engedelmeskedem, ahogy illik. Vera őnagysága így parancsolja, hát legyen.
    Mind a két kezét felém nyujtotta.
    - Érzem, mennyire fölösleges vagyok, de hát mit csináljak? Az ördög tudja, nem mondhatom meg magának, hogy mért vagyok itt, mért nem szedem föl a sátorfámat, mikor körülbelül érzem, hogy csak elefánt vagyok... De hát az ember öt esztendőn keresztül remélt valamit s nem vagyok én próféta, hogy előre láttam volna, ami történt. Hogy éppen ebbe a buta faluba kellett jönnünk, ahol magával találkozik.
    Elnevettem magamat.
    - Persze, persze. De megnyugtatom a kapitány urat, a nyár nem tart örökké s ha őnagysága visszaköltözik a városba, én itt maradok. Én már itt fogok megvénülni.
    Furcsa mosolygással nézett rám.
    - Rossz tréfa.
    - Nem tréfa, - mondtam szárazon s el akartam sietni. De valami ösztökélt, hogy a lelkébe nézzek ennek az embernek. Egy pillanatra szinte felbőszített, hogy talán gyereknek néz, aki azért bújtam el tíz esztendőre, hogy amikor véletlenül megint találkozom Verával, már a ruhájába kapaszkodjam és menjek vele, mintha semmi sem történt volna. Ha úgy festek én, mint aki már mindent elfelejtett s alig lesem, hogy Vera megkérdezze tőlem, mikor töröljük le a mult táblájáról azt az egész csúnya epizódot?
    Megálltam a kapitány előtt és elfojtott hangon szóltam:
    - Nem emlékszik kapitány úr Sztropkay Bálintra?
    - Ugyan, kérem...
    - A kapitány úr ott volt a párbajnál s azt hiszi, hogy nekem most tréfás kedvem van?
    Hittig bosszankodva rázta a fejét.
    - Sztropkay... Hencegett a kutya!
    - Bizonyítsa be.
    - Bizonyítsam be, bizonyítsam be... Ezt hajtogatja őnagysága is váltig. Hát hogy bizonyítsam be?
    - Már pedig Sztropkay bebizonyította, hogy nem hencegett. Tisztelje benne tiszttársát, aki becsületesen tudott meghalni. Rólam pedig ne merje hinni, hogy amikor elég ostoba vagyok néhány hétig megmaradni a Vera közelében, azért egészen elment volna az eszem.
    Ötven lépésnyire láttam a Vera alakját. Hogy megállottunk, ő indult visszafelé hozzánk. Nevetve szóltam a kapitányhoz:
    - Mintha a világon se volnék... Ah, hiszen csak nem fél az elvált férjtől?
    Hittig komoran lépkedett oldalomon.
    - Sztropkay rongy fráter volt. Verlogen wie ein Papagei.
    - Elég volt, kapitány úr! Még azt kellene hinnem, hogy olyan szerepre vállalkozott, mely sehogysem illik ahhoz a tiszti kardbojthoz.
    Vera mosolyogva állt elénk. Valami bolondsággal köszöntött, de ezúttal a kapitány is adós maradt a nevetéssel s Vera hirtelen elhallgatott. Úgylehet, megérezte, hogy történt közöttünk valami, mert egy pillanatig arcomon éreztem hideg, kutató tekintetét. Nekem úgy rémlett, már meg is bánta, hogy magunkra hagyott. S abban a pillanatban szinte jólesett, hogy heteken keresztül vesződött a kisérlettel s a végin balul ütött ki. Óh, ez nem sikerült, nagyságos asszonyom, vihogott bennem a kárörvendezés. Már csak más kisérleten kell a szép fejecskéjét törnie. Az első kisérlet nem vált be.
    Hittig a kardjával piszkálta a sárga faleveleket. Vera kinyitotta a napernyőjét s azt mondta:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988985
Webáruház készítés