Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Kabos Ede Két halott regénye EPUB e-könyv

Kabos Ede Két halott regénye EPUB e-könyv
540 Ft

Ebben a remek pszichológiai játszmában a főhős, Lőrinc egy ostoba félreértés miatt kihív egy katonatisztet párbajra, akit meg is öl. Tíz évet tölt börtönben, ahol volt felesége, az asszony, akinek nevét megvédeni kívánt, többször is meglátogatja. Szabadulását követően elbujdosik, ám egy véletlen során ismét találkozik volt nejével, akit egy katonatiszt kísért. És ettől a ponttól eszkalálódnak az események, és csak a végén tudjuk meg: ki is a másik halott, akinek regényét kezünkbe rakta Kabos Ede, az író.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    2.

    S én megöltem Sztropkay Bálintot. Nyáron volt, mikor a feleségemet Balaton-Füreden hagytam és magam jöttem vissza a fővárosba, ahol valami ankéten kellett jelen lennem. Este aztán jóbarátok rávettek, hogy menjek velük a Margitszigetre. Gondolom, a regattisták rendezték ott a nyári mulatságukat. Az alsószigeti kikötőnél szálltunk ki és gyalog sétáltunk föl a nagyvendéglőbe, ahonnan messzire hangzott el a katonazene. Hervadt rózsák illata áradt el a levegőben, a vadgesztenyefák lehajtották a lombjaikat alázatosan s mintha nekik is tisztjük volna, hogy legjobb tehetségük szerint gondoskodjanak a sziget vendégeinek kényelméről, széles levelekkel legyezték a friss levegőt arcunkba. Balról pedig halkan mormolt a Duna: talán titkokat a szigeti éjszakának.
    Én nem tudom, micsoda szentimentális hangulat fogott meg, de az egész úton csak a feleségemre kellett gondolnom. Azt hiszem, lélekben bocsánatot kértem tőle, hogy el hagytam magam csábítani a mulatságba. Mert bolondos érzékenységgel éltem én fiatal házasságomban s úgy éreztem, mintha Budapest és Balaton-Füred csak szomszédos két ház volna valami keskeny utca két oldalán s a muskátlis ablakból kihajolva, most is egymásra mosolyognánk szerelmesen: én és a feleségem. A szigeti fák alatt járva, igazán mosolyogtam s barátaim talán kinevettek volna, ha látják, milyen szerelmes vallomásokban mozognak az ajkaim. Mert fecsegtem némán és csókolóztam a csalóka homályban. Mintha abból a szomszédos ablakból, muskátlik közé rejtőzve, kacéran és szégyenlősen integetne felém az asszony.
    Katonatisztek kardja csörgött a fasorban. Már kimenekültek a mulatságból s hangos beszédjükkel, fegyvereik csörgésével fölverték a fasor csöndjét.
    Valamelyik barátom hátraszólt:
    - Előre csigák! Mi csak mászkálunk s odabenn már talán a négyesen is túl vannak.
    Hárman-négyen előresiettek társaságunkból, de maradtunk néhányan, akiknek nem volt olyan sietős a mulatság. A tánc nem is ingerelt. S mikor a nagyvendéglő tájékáról száz világító szemmel integetett felénk a szélgyertyatartókban égő lángsor, még a fürdőháznál elhatároztuk, hogy inkább a vendéglő előtt telepedünk le egy kis trécselésre, iszogatásra. Nekünk ez volt a jobbik mulatság.
    S letelepedtünk egy asztal körül.
    Nem voltunk egyedül. A szigeten is csak cégér a táncmulatság s mindig legkevesebben vannak, akik a tánc okáért rándulnak ki a dunai paradicsomba. Hiszen táncoltak is, kétségtelenül vannak még gyermekek a világon, de a vendéglői asztalok körül mégis csak többségben voltunk, akiket a táncmulatságból csak a mulatság érdekelt, nem a tánc. Még leányok is sokan voltak a kerti helyiségben, amiből világos, hogy elég hangos volt a világ idekünn is. De én éppen csak hogy annyit láttam meg a hangos társaságból, amennyit meg nem látni lehetetlen volt. Az a muskátlis ablak valahogy utánam szállott a vendéglőbe is. Csodálatos, édes mulatságom volt, hogy a gyertyalángokon túl szerelmes vágyakozással kerestem szakadatlanul azokat a szégyenkező, mégis kacér szemeket. A feleségem szemeit. S eljátszottunk, elbolondoztunk, valahogy el is kacagtam magamat.
    - Min mulatsz olyan jól? - szóltak rám a barátaim.
    Azt mondtam, hogy az ankétről jutott valami eszembe. Csak nem mondhattam meg nekik, hogy a feleségemmel kacérkodom! Pedig vele játszottam, aki távol volt s egészen megfeledkeztem róluk, akik mellettem és körülöttem mulattak. Óh, jól emlékszem. Hiába dolgozott a sziget katonamuzsikával, hiába csengett leánykacagástól: az a kis homályos, muskátlis ablak legyőzte. Eloltotta az én szemeimnek a gyertyalángokat, elnémította a mulatókat, mintha valami bűvös tartóba fojtotta volna a zavaros hangokat, - a mesében dugja így zsákjába a szelek nagyanyja a dulakodó unokáit, - s mélységes csöndben szállt elém a muskátlis ablak. Még a muskátli illatát is éreztem.
    S egyszerre olyan érzésem támadt, mintha egy darab égbolt szakadt volna a fejemre. A feleségem nevét hallottam s utána kacagást, durva, kegyetlen kacagást, ami úgy hatott rám abban a pillanatban, mintha egy falka vadember rohanna meg valakit és leszaggatná róla a ruhákat. S az a név, melyet e durva röhej pőrére vetkőztetett: a feleségem neve volt.
    Visszafojtottam a lélegzetemet. Társaságom semmit se vett észre s hangosan fecsegett tovább. Én pedig lesből, gyanakodva néztem körül.
    A szomszéd asztalnál tisztek mulattak. Úgy láttam, hogy egy szálas, barnafejü főhadnagy viszi köztük a szót. Látásból ismertem. Sztropkay Bálint volt. Két korty ital közt, ami arra elég, hogy valaki a bajuszát megpödörje, ez az ember kimondta a feleségem nevét, egyetlen megjegyzéssel, mint gyermek gombostűvel a bogarat, keresztülszúrta s aztán egy kézmozdulattal el is temette. Meg volt ölve a feleségem, meg voltam ölve én.
    Az én kezem megrángott, megmozgatta az indulat, mely engem elborított. S a következő pillanatban a boros pohár kezemből Sztropkay Bálint fejéhez repült. De csak a sapkáját tépte le.
    A tisztek kirántották a kardjukat, az én barátaim ijedten fogtak körül.
    - Mi bajod?
    - Nincs bajom. Csak a főhadnagy urtól akarom megkérdezni, hogy vajjon a király kardját tudja-e olyan jól forgatni, mint annak a poltronnak a nyelvét, akivel most szemben állok?
    Sztropkay elsápadt.
    - Arday! - kiáltott rám.
    - Igen! Arday Lőrinc, főhadnagy úr! Köszönöm, hogy megismert és hiszem, hogy jobban is meg fog ismerni!

    3.

    Másnap reggel a megyeri határban agyonlőttem Sztropkayt.
    Bezárkóztam lakásomba s arra gondoltam, hogy a feleségem csak harmadnap fogja olvasni a hírt, ha ugyan győzi addig türelemmel, mert úgy hagytam Füreden, hogy az ankét után nyomban visszautazom. Ebből az utazásból pedig semmi sem lesz. Nincs kedvem, hogy szembe nézzek a feleségemmel. Mert csodálatos módon Sztropkay halálával egészen megváltoztam. Úgy képzeltem, hogy már nincs feleségem s az a nő, akivel talán még egy utolsó leszámolásra találkoznom kell, nem mondhat nekem semmit, amire kiváncsi volnék. A tegnapi szerelmen egyszerüen csudálkoztam. Én szerettem volna azt a nőt? Ha visszaemlékszem, eszembe se jutott, hogy családi boldogságom összeomlott. Mintha nem is lettem volna házas s az a katasztrófa is hónapok óta lebegett volna fölöttem, ami most leszakadt. Az idegeim szinte megnyugodtak.
    Ha őszintén nézek vissza, a párbajig nem is fájt a szivem, sőt kergettem magamtól minden gondolatot, mely az asszonyt akarta lelkem elé hozni. Csak valami szertelen hiúság gyötört s azt a kacagást nem tudtam kiverni a fejemből, ahogy a hadnagyocskákból kitört a léha öröm, mikor Sztropkay bor mellett azt mesélte, hogy nem is udvarolhatott a feleségemnek, mert csak átutazóban volt Füreden. Úgy akadt a karjai közé véletlenül, bemutatkozás nélkül. Az istenek szeretkezhettek így, ha keresztülsétáltak az erdőn s szemközt kaptak egy leányt, aki behúnyt szemekkel engedte át magát az ismeretlen istenségnek. A hadnagyokat elragadta ez a hasonlat s ahogy kacagtak, azt én nem tudtam elfelejteni. Ezzel a kacagással bőszítettem magamat reggelig s a hiúságom szakadatlanul súgta a fülembe, hogy az egész világ kacag. Pedig talán már a hadnagyok se kacagtak.
    De én hallgattam a hiúságomra. S mintha egyéb nem is bántott volna, csak a hiúság. Mert nem gondoltam én egyébre, a világ fájt nekem, amelynek szemében a megcsalt férj olyan nevetséges. S úgy kell lenni, hogy az ember a leggyalázatosabb teremtés: a katasztrófát, mely a szívét éri, el tudja viselni, de ami belőle a hiúságát pusztítja, soha ki nem heveri. Annyi fájdalmas esztendő után ma világosan látom: - a fájdalomhoz nemesedni kell, a közönséges lelkeknek nincs más fájdalma, csak a hiúság. Sokáig tartott, míg én a fájdalmat is megéreztem. Azokban az első napokban beteg voltam, - fájt bennem az a pávahiúság, melynek bepiszkolták a tarka tollait. S úgy képzeltem, hogy nincs nekem sürgősebb dolgom, mint torkára fojtani Sztropkaynak az önvallomást s a hadnagyoknak a kacagást. Ha megnémulnak: a világ semmit sem tudhat gyalázatomról. S akkor talán nincs is gyalázat.
    Úgy öltem meg másnap reggel Sztropkayt. A hadnagyok, akik segédkeztek neki, szótlanul emelték fel őt, aki örökre megnémult. S én szerettem volna kacagni örömömben...
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988978
Webáruház készítés