Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Justh Zsigmond: A pénz legendája_MOBI

Justh Zsigmond: A pénz legendája_MOBI
540 Ft540
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Augusztus 27-én
    Mamától egy levél. Leírom... mentségemül.
    “Légy mindig jó férjeddel. Látod, sokat köszönhetsz néki, hallom minden oldalról, hogy début-d éppoly jól sikerült Füreden, mint Ausztriában. Ez nem kis dolog; és kivált így a »mézeshetek« alatt. Büszke vagyok rád, jól neveltelek. Érted, hogy kell az emberekkel bánni, s hogy lehet mindig s minden körülmények között - nyakukra hágni, s erős kézzel ragadni meg az »ellenség« kormánygyeplőjét. Örülök, hogy boldogságod mellett »tenni« is ráérsz. Én tán azért nem értem rá soha, mert boldogtalanságom elfoglalt. A papa? Olyanabb az olyannál, múltkor a bécsi angol követ tiszteletére ebédet adtam, képzeld, nem jött el, mint háziúr. Nem tudtam hová lenni szégyenletemben, ismét egy újat kezdett... De hát hogy értenéd meg, mibe kerül nékem ez a mosoly, amellyel semmit, de semmit sem akarok meglátni, s amellyel mindent, de mindent elfedek...”
    Ez a mosoly, ez is hazugság. Hát ez a mi sorsunk? Boldogtalanság, szerencse, boldogság, minden csak hazug módon viselve?

    Szeptember 2-án
    Félek tőle. Ma oly jó volt velem, odajött hozzám, mikor sírtam, rátette erős kezét a homlokomra, s lassan felemelte fejemet. Szemeim kifejezését kereste.
    - Miért sír? Tán boldogtalan? Lássa, én nem lehetek mindig emberek között, nem bírom ki a léhaságukat.
    - Hát azt hiszi - akartam kiáltani neki, de megakadt a szó a torkomon. Ha én most odamehetnék hozzá, s megcsókolva nyugodt, tiszta homlokát, azt mondanám neki: “Bocsáss meg, én szegény, bűnös asszony vagyok, ki hazudtam néked akkor, midőn az oltár előtt álltunk. De ma igaz szívvel mondhatom néked, hogy szeretlek, s te vagy boldogságom, mindenem.” De az igazság lenne-e ez? Hisz még az a levél, amit az a másik írt, mindig megvan, még megcsalom minden felkelő nappal, még napról napra mélyebben süllyedek a sárba.
    Ha több ember lenne körültünk, igyekezném magamat új alakban mutatni, de vele szemben az igazságot csakis ezzel a levél felmutatásával kéne kezdenem. És erre képes sohasem leszek.

    Szeptember 10-én
    Azt hiszem, igen boldogtalanná teszem. Azt hiszem, tönkreteszem átkos viselkedésemmel. Úgy hitte, unom magamat; egy hétig tele volt a ház vendéggel. Ekkor napokig nem is mutattam magamat. Ekkor megkorholt, kemény volt velem. S még ilyen percekben érzem legközelebb magamat hozzá. Ilyenkor nem félek a szemébe tekinteni, ilyenkor oly jól esik, hogy lágyan, melegen tekint a szavai súlyos értelmeinek dacára reám. De aztán, s ez a bökkenő, hogy nem szólok ellen, s megalázkodom, megteszem, amit mond, mintha elszégyellné magát, bocsánatot kér ilyenkor tőlem: s ez a bocsánatkérés már épp elviselhetetlen.

    Szeptember 15-én
    Határozottan rosszul néz ki s beteg. Ma elvitt kocsin arra a birtokra, amelyet nékem szánt még akkor. Ott egy új cottage-szerű házat építtetett, azt mutatta meg nékem. A nagy fácányos szélén áll a kis épület. A mesterek három hónapig dolgoztak csak rajta. Természetes fa- s téglából készült kis emeletes alkotmány, gerendás tornácokkal, cinóberszínű ajtók- s gerendaszélekkel. A teraszokon angol piros fonott bútorok, néhány szalon s egy nagy hálószoba, a főépületben. Az utolsó szobában - az arcképe. Akkor festette Sargent, a nagy angol mester, mikor jegyben jártunk. A hasonlóság feltűnő, de amellett ijesztő látni, mennyit öregedett azóta. Mi baja lehet? Arcbőre sárgás, szemei beestek, haja deresedni kezd. Én teszem tönkre? Boldogtalan volna? Annyira meghatott a kép, hogy a mellére borultam, s nem akartam sem az eredetit, sem a portrét látni.
    Pedig ma majdnem derült volt máskorhoz képest arckifejezése. Látszott arcán, hogy boldog, hogy e birtokot a házzal együtt végleg átadhatja nékem. Ha én most ezt igaz szívvel, tiszta szemmel fogadhatnám el, ha egyenesen szemébe tekintve így szólhatnék neki: - Köszönöm, férjem, ajándékod nagy értékű és nemes, vedd érte szerelmemet, amelynél többel nem bírok. Ha ezt mondhattam volna néki!

    Szeptember 20-án
    Nem, határozottan nem írok többé naplót. Ez átkos papíron szoktam rá a hazudozásra, s most, hogy lelkem igazságos képét írom le, napról napra nem bírom el a súlyát. Belebolondulok.
    Nem jó az embernek igen mélyen tekinteni bele a lelke világába. Addig, míg külső éltemet írtam le benne, mulattatott a dolog. Aztán - igen, kimondom, szégyelltem - ma megőrjít.
    Nem írok többet.

    Október 3-án
    Indulunk. Mától kezdve megint elkezdem az írást. Nem bírom ki. Hogyha még le sem írom, amit érzek, úgy egészen egyedül vagyok. Így legalább megkönnyít az, amit énemből kipusztítok azáltal, hogy papírra vetem.
    Indulunk. Tegnapelőtt mondta Sándor, hogy el van tökélve dél-olaszországi s algíri útját megtenni. Én eleinte elleneztem (már megint hazudtam, nem, mondhattam, hogy azért nem akartam menni, mert Elek is ott lesz). Sándor azt hitte, a pesti világot sajnálom, megígérte, hogy Cannes-ba visz a tavaszi hónapokra. Pfuj, milyen véleménye van rólam, de megérdemlem. Legyen ez a bűnhődésem. Nem ellenkeztem tovább, nem is mondtam ellent. Higgyen rólam annyi rosszat, amennyit lehet. Az sem lesz elég...

    Október 6-án
    Az utolsó pillanatban egyedül odaszaladtam a partra, előttem a Körös, tovább a Katinka-liget s a láthatárig a puszta. Mit mindent hagyok itt, amit nem tudtam életté átváltoztatni...

    Október 10-én
    Íme, Pest: Egész nap itteni barátnőim járnak be hozzám, mindegyik irigyen nézi ezüst útikészletemet (csak a múltkor kaptam Sándortól), megnézték ékszertokjaimat, elbámulva látják óriás szoliter gyémántokból összefoglalt nyakláncaimat, diadémjeimet. Egy se volt arra kíváncsi, hogy itt belül milyen a világ. Mama irigyen megcsodált, azt találta, sohasem voltam ily szép, még a papa is becézgetett. Mindenki rontott. Harmadik napja vagyunk itt, s három ebédmeghívásunk volt.
    Én? előkerestem azt a könyvjegyzéket, amelyet egyszer Elek adott nekem, s rendeltem vagy ötven kötet francia és angol könyvet. Olvasni fogok az úton. Én azt hiszem, az olvasás eltávolít majd önmagamtól, pedig erre szükségem van.

    Október 12-én
    Fiuméban. Sándor, ahogy megérkeztünk, átöltözködött, s unokatestvéréhez, a kormányzóhoz ment. Én a legegyszerűbb ruhámban, a komornám kíséretében, bejártam a várost. Olyan furcsa, kéjes érzés fogott el. Úgy éreztem, mintha ébredni kezdene valami a lelkemben, ez az arany napsugár, ezek a babérerdők, a végtelenség, ez a néptömeg, mely körülvesz, s amely nem ismer... Íme, tán ez legtöbbet ér. Hisz mióta megvagyok, üvegszekrénybe voltam kiállítva. Mindig tudta mindenki, vagy legalább tudni vélte, hogy mit teszek, mit gondolok s érzek. Itt senki, senkisem ismer. Lementem a horvát part egy osztériájába, leültem a szőlőlugas szélén, s belenéztem a messzehaladó tenger kék vizébe. Mily szép, szép az élet! Úgy éreztem, az életerő beleszalad a lelkembe... nini, szavalok! Most veszem észre. Nem hiába, hogy egész út alatt a Taine “Italie”-ját olvastam.
    Elek, ha látna, csodálkozna rajtam. De tán nem annyira, mint én magam csodálkozom. Oly jól esett ez a frissen fejt tej, úgy éreztem, az igazság emlőjéből szívom! Azt hiszem, amit látni fogok, közelebb fog az igazhoz hozni. Furcsa, hogy majd a művészetek segítségével kell hozzájutnom. Tanulni akarok, fejlődni. Szeretnék az lenni, ami vagyok, megszakítani a régi énemmel minden összeköttetést.
    A kormányzóéknál igen boldog ebéd volt (ritkán használom e szót “boldog!”). Igen rokonszenves emberek. A governatore még igen fiatal ember, van valami igazán fejedelmi abban, amit mond, abban amit tesz. Felesége komoly, szép asszony.
    Olyan komolyan nézett rám - hogy lesütöttem szemeimet. És - közvetlenül. Ez már haladás. Míg férjeink politizáltak, karon fogott, megmutatta a nagy, de roppant nyomott palota minden zege-zugát. Különös összeállítás, nagy aerarisch bútorok, s aztán ezek között olasz, velencei ritkaságok. Úgy látszik, erre sokat tartanak. Furcsa, ezt soha sem láttam otthon. Pedig ezzel is mennyit szórakozik, tanul és felejt az ember. Ezeknek meg még erre sem volt szükségük, mert hisz boldogok, s van teendőjük elég. A gyermekekhez is bementünk. Komoly gyerekek, szinte már ezek is reprezentálnak.
    Milyen különös, ezeknél minden olyan - igaz benyomást tesz.
    Kiültünk egy teraszra, s hosszan elbeszélgettünk.
    - Mondd - kértem hirtelen -, hogy tanultad meg az igazság útját járni?
    A fiatalasszony jóságosan mosolygott, nem felelt rá semmit, de szeméből láttam, hogy úgy született benne. Aztán tárgyakról beszéltünk. Minden egyes bútornak története van, mindegyikről tud valamit elmondani. Mennyit kellett hogy tanuljon, hogy érezze mindezt, hogy lássa, mi a szép, mi az összhangzatos.
    - Hogy irigyellek, hogy Rómába, Nápolyba s Szicíliába mentek - mondta.
    - Hogy irigyellek, hogy itt maradhatsz - viszonoztam elszólva magamat.
    - Mit irigyelsz rajtam, hisz néked is megvan mindened, mit kívánsz, férjed szeret, vagyonod nagyobb a miénknél, tehetsz annyi jót, mennyit akarsz, s élvezhetsz, amennyit szemed és szád kíván. Mi kell több ennél? Még gyermeked nincs, de hát ez is csak idő kérdése. És te szabad is vagy, mi pedig kötelességünknek élünk.
    A két utolsó mondata szeget ütött a fejembe. Gyermekem, hátha lesz nékem is! Tán majd a kis fejére rátett kézzel még el is mondhatok néki mindent.
    És kötelességem is lesz akkor. Most nincs? De ha nem bírom, nem tudom betölteni!
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984819
Webáruház készítés