Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Jules Verne: Tíz órán át vadászaton_EPUB

Jules Verne: Tíz órán át vadászaton_EPUB
340 Ft340

Nem megy megszokott vernei kalandregényt olvashatunk. A Tíz órán át vadászaton - Csevegés című írás azon kevés vernei mű közé tartozó ez rövidke elbeszélés, amelyben nem csodálatos kalandokat izgulunk végig egzotikus környezetben, hanem ezektől megfosztva, lehántva a szépséges jelzőruházatot, maga a történet áll előttünk. És nem is rossz a "meztelen" Verne Gyula.

A művet Zempléni P. Gyula klasszikus fordításában adjuk közre. (a Kiadó)
e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Tanúk jelen nem létében tehát felnyitottam lőportartómat és a bal csőbe egy töltésre valót öntöttem, a mire még aztán egyszerü papirdugasznak kellett jönnie; arra jó kis adag sörét, inkább néhány szemmel több, mint kevesebb. Ki tudja... az az egy szem, a mivel a kelleténél több volt, megmentett engem talán attól, hogy kudarczot ne valljak. Az egészet jól leszo¬ritottam, ugy szoritottam, hogy a fegyver alsó csavarját is majd kipattantottam, és végre - ó te butaság! - a töltött cső pisztonjára még a szükséges gyutacsot is ráillesztettem.
    Ennek befejeztével most a jobb cső került sorra, de mialatt töltését erősen szoritgatom - milyen durranás! Lövés dördült el!... az egész első töltés, elvillámlik a második mellett!... A balcső ravaszát elfelejtettem a gyutacsra leereszteni és a rázkódtatás elég volt felrobbantására.
    Az ujonczok jól megjegyezzék ezt maguknak! A Somme-kerületben a vadászat megnyitását majdnem sajnálatraméltó balesettel vezettem volna be. A helyi lapoknak elég zsiros tárgyuk lett volna az »Egyveleg« rovat számára!
    És mégis!
    Ha abban a pillanatban, a mikor a lövés eldördült... ha... ez a gondolat tényleg felvillant agyam¬ban - ha abban az irányban, a merre a sörét útját vette, ép valami szárnyas repült volna, kétség¬kivül elejtettem volna...
    Olyan alkalom volt ez, mely talán soha többé vissza nem fog térni.

    VI.
    Bretignot és társai ezalatt felértek a kis magaslatra. A mint odaérkeztek, azon tanácskoztak, hogy mint fordithatnák a végzetet javukra. Ujból hozzájuk csatlakoztam, de ezuttal már a leg¬nagyobb óvatossággal töltöttem meg puskámat.
    E pillanatban Maximon szólitott meg, azaz oly hangon beszélt velem, a mint az egy mesterhez illik.
    - Ön lőtt? kérdé.
    - Igen!... azaz... igen!... lőttem...
    - Fogolyra?
    - Bizonyosan fogolyra!
    És a világ minden kincséért el nem árultam volna ügyetlenségemet ez areopag előtt.
    - És hol az a fogoly? kérdé Maximon, üres tarsolyomat fegyvere végével ütögetve.
    - Elveszett! feleltem elég szemtelenül. Mit is gondol? Kutyám nem volt. Persze, ha kutyám lett volna!
    Ilyen sokat igérő kezdet után bizony igazi vadász válhatik még az emberből.
    Váratlan félbeszakitás mentett meg szerencsésen.
    Pontcloué kutyája alig tiz lépésnyi távolban egy fürjet hajtott fel. Önkéntelenül, vagy ha ugy tetszik, puszta ösztönből megemelem fegyveremet és... Pang! mint Matifat mondá...
    De akkor a pofot kaptam büntetésül a hibás fegyvertartásért, igen, pofot, melyért joggal senkit mást felelőssé tenni nem lehet. Fegyverem durranását nyomban egy másik, Pontcloué fegy¬verének durranása követte.
    Szita módra átlyukasztva, földre hullt a fürj és a kutya odahozta urának, ki azt a legke¬dé¬lyesebben tarsolyába rakta.
    Még csak annak feltevésével sem tiszteltek meg, hogy nekem is részem lehetne e gyilkosság¬ban. De nem szóltam semmit, nem mertem szólani. Hisz tudvalevő, hogy én természettől fogva félénk vagyok oly emberekkel szemben, kik valamihez többet értenek, mint én.
    Istenemre, ez az első siker hatalmas étvágyat ébresztett a többi dühös vadpusztitóban.
    Tessék csak elképzelni! Három órai hajtás után egy fürj hét vadászra! Hisz az tisztára lehe¬tetlen, hogy a herissarti bőséges vadászterületen még legalább egy fürj ne volna és ha azt is sikerül elejtenünk, már majd egy harmad fürj esik minden résztvevőre.
    A magaslaton átkelve, a társaság ismét frissen felszántott földre került. E barázdák, melyek az embert egyenetlen lépésekre késztetik, a göröngyök, melyek a czipőkhöz tapadnak, egy cseppet sem tetszettek nekem; a járdák aszfaltját igazán sokkal inkább szeretem.
    Társaságunk, a kutyafalkával együtt igy vándorolt két teljes órán át, de nem látott semmit. A homlokokra máris redők kezdtek gyülni. Olyan vad izgatottságforma nyilvánult mindenki és minden iránt, akár ha valamelyik vadász megbotlott a kőben, akár az egyik kutya elhagyta a másikat. Egy szóval, rossz kedv mutatkozott mindenütt.
    Végre, körülbelül negyven lépésnyi távolban tőlünk, egy czukorrépaföldről foglyok szálltak fel. Nem merem mondani, hogy »fogolycsapat«, mert az bizony a legszűkebb határra szoritott csapat lett volna.
    Összesen ugyanis csak két darab fogoly volt.
    Sebaj!
    Belőttem a »rakásba« és most is azonnal két lövés követte az én lövésemet. Pontcloué és Matifat egyszerre szólaltatta meg puskaporát.
    A szegény állatok egyike lefordult. A másik vígan elrepült és egy kilométernyi távolban, egy sáncz mögött ereszkedett le.
    Ó te szegény fogoly! Milyen vitákra szolgáltattál alkalmat! Milyen veszekedés volt Pontcloué és Matifat közt! Mindegyik azt állitotta, hogy ő a gyilkosság szerzője. Ide-oda kiabáltak, huzalkodtak, sértő megjegyzéseket, sajnálatos czélzásokat tettek egymásra. És milyen kifeje¬zések!... »Uzsorás!« ... »Mindent magának igényel!« ... »Az ördögbe az olyan emberekkel, kikben egy csepp szégyenérzet sincs!« ... »No, okvetlenül utoljára vadásztunk most együtt!« ... És még más kedves szavak és nyilatkozatok, melyek leirásától tollam irtózik.
    Tényleg egyszerre dördült el a két ur lövése.
    Igaz, hogy egy harmadik lövés előzte meg mind a kettőt. De - hisz erre kár lett volna egy szót is vesztegetni - képzelhető volna az, hogy én lőttem le azt a foglyot? Itéljenek önök... egy tanitvány!...
    Matifat és Pontcloué vitájába elegyednem nem találtam czélszerünek, még a közvetités nemes ürügye alatt sem. Ha én magam nem követeltem a foglyot, csak azért történt, mert én termé¬szettől fogva félénk vagyok... a mondás többi részét ismerik.

    VII.
    Gyomraink legnagyobb örömére végre elérkezett az evés ideje.
    Egy domb alján pihentünk, egy hatalmas tölgy árnyékában. A fegyvereket és a - sajnos - még üres vadásztarsolyokat félretettük. Aztán megreggeliztünk, hogy a virradat óta oly haszonta¬lanul elfecsérelt erőinket kissé pótoljuk.
    Szomoru lakmározás!
    Ugyanannyi szemrehányás, mint a hány falat! Szörnyü egy világ!... Szépen rendezett és gondozott terület! A vadorzók elpusztitják, tönkreteszik! A gazemberek mindegyikét más-más fára kellene felakasztani és táblát kellene a mellükre akasztani, hogy gyalázatuk nyilvánvalóvá legyen... A vadászat lehetetlenné vált!... Két év mulva már nyoma sem lesz itt a vadnak... Nem lehetne a vadászatot végkép eltiltani?... Igen... Nem!... És igy hangzott végig a vadászok szomoru litániája, kik semmitsem lőttek.
    Aztán ujra kitört a harcz Pontcloué és Matifat közt a fél fogoly miatt, melyet mindegyikük egészen igényelt magának.
    A többiek belevegyültek a vitába... féltem, hogy még tettlegességre vetemednek.
    Egy órával később ujra elindultunk, megedzve, »felöntözve«, mint itt mondani szokás. A tulajdonképeni ebéd előtt talán szerencsésebbek leszünk! Melyik igaz vadász az Urban nem remél mindvégig egy kicsit, a mikor a »foglyok« hivását hallja, a mikor azok egymást csalogatják, hogy együtt töltsék az éjet.
    Ujból uton voltunk tehát.
    A kutyák, majdnem ép oly rossz kedvben, mint mi, előttünk tipegtek. Uraik utánuk mentek és olyan szitkokkal káromkodtak, melyek az angol tengerészet parancsszavaihoz hasonlitottak.
    Én habozva követtem őket. Már sántulni kezdtem. Bármily üres volt is a tarsóm, mégis nyom¬ta a veséimet. Igazán hihetetlen sulylyal biró fegyveremet czipelve, sajnálkozással gondoltam sétabotomra. A lőportartót, a sörétzacskót, mind e nehéz tárgyakat legszivesebben valamelyik parasztkölyöknek adtam volna oda, kik gunyolódva futottak utánam és azt kérdezték, hogy hány »apró marhát« fojtottam már agyon. Csak csupa önzésből nem mertem odaadni.
    Igy mult el két óra, két halálosan hosszu óra. Jó tizenöt kilométert jártunk már eddigelé. Egy dologgal mindinkább tisztában voltam, ebből az átkozott kirándulásból inkább bénaságot szerzek magamnak, mint egy tuczat foglyot.
    De ni, miféle zaj az, mely engem ismét felriaszt?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364817V
Webáruház készítés