Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Jules Verne: Clovis Dardentor_EPUB

Jules Verne: Clovis Dardentor_EPUB
540 Ft540

Két unokatestvér, Jean és Marcel útra kel Franciaországból. Úticéljuk Oran, céljuk pedig, hogy jelentkezzenek katonának az afrikai ötödik hadtesthez. Útjuk során, az Oranba tartó hajó fedélzetén megismerkednek Clovis Dardentorral, egy dúsgazdag, gyermektelen iparmágnással. Jean és Marcel fejében, akik azért kelnek útra, hogy anyagi függetlenségre tegyenek szert Afrikában, megszületik a nagy terv: meg kell menteni Dardentort, és akkor bizonyára hálából majd csinos vagyont hagy rájuk az iparmágnás. Megérkeznek Afrikába, s mialatt a fiatalok buzgón dolgoznak azon, hogy "megmentsék" Dardentor életét, pont az ellenkezője esik meg: Clovis Dardentor menti meg egyszer Marcel, egyszer Jean életét...

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Dardentor ur - kinek keresztneve Clovis - történetünk előtt negyvenöt évvel pillantotta meg a napvilágot, a Loge-tér 4. számu házában a régi Ruseinóban, amely régebben a Roussillon főhelye volt, most a keleti Pyreneusok székvárosa, a hires és felette hazafias Perpignanban.
    Clovis Dardentor tipusa ebben a jó vidéki városban nem épen ritka. Képzeljünk el benne egy közepes termetü tagbaszakadt, szélesvállu embert, akinek olyan erőteljes a szervezete, hogy az izomzat uralkodik az idegzetén. Ez utóbbi egyébként a tökéletes eusténia állapotában volt, ami azok számára, akik görög tudományukat már kiizzadták, az erő tökéletes egyensulyát jelenti. Azonkivül gömbölyü feje, rövid, őszbecsavarodó haja, barna legyezőforma szakálla, eleven tekintete, nagy szája pompás fogakkal, biztos lépte és ügyes keze, erkölcsi és fizikai tekintetben jól edzett volt, jó fiu a kissé parancsoló modora ellenére is, vidám kedélyü, kifogyhatatlanul bőbeszédü, határozott, gyors cselekvésü, szóval tőrőlmetszett délvidéki, amennyiben t. i. valaki délvidéki lehet, akinek a Provenceben, abban a tartományban ringott a bölcseje, amely középpontja és egész mindene az egyetemes déli Franciaországnak.
    Ez a Dardentor agglegény volt és valóban alig lehetne egy férfit az ő fajtájából a házasság igájában elképzelni. Ez az inkarnátus ellensége a házasságnak sehogy sem érte fel észszel, hogy miképen lehet egy ép tagu és komolyan munkálkodó férfinak még ideje házasságra csak gondolni is. Házasság! Nem akart róla tudni, akár vonzalomból, akár társadalmi és nagyuri tekintetekből, akár számitásból, akár vagyonközösséggel vagy vagyonközösség nélkül kössék is azt.
    De abból, hogy valaki agglegény maradt, nem következik az, hogy tétlenül töltötte életét. Legalább Clovis Dardentorral szemben álkövetkeztetés volna. Azt a szép két milliócskát, mit magáénak mondott, sem hozományon, sem örökségen nem szerezte, hanem tisztára megdolgozta. Üzlettárs létére különböző ipari és kereskedelmi vállalatokban, minő a timárság, márványköszörülés, dugógyártás, bortermelés, kezdettől fogva tetemes jövedelmet élvezett. Idejének és értelmének javát azonban az ő vidékén annyira virágzó kádármesterségnek szentelte.
    Csinos vagyonának felszaporodása és busás járadék biztositása után negyvenedik évében visszavonult az üzlettől, anélkül azonban, hogy azután holt kincsének pusztán zsémbes őrzője legyen. Visszavonulva a magánéletbe, vagyoni helyzetéhez mérten élt, sokat és szivesen utazott, kiváltképen Párisba, ahol sokszor és sokat tartózkodott. Viruló egészségén felül még olyan pompás gyomornak is örvendett, amelyért még éppen a gyomráról hires afrikai futómadár is méltán megirigyelhette volna.
    A mi kedves perpignanink családja őrá egymagára szoritkozott. Őseinek hosszu sora benne megszakad. Sem felmenő, sem lemenő ágon nem volt semmiféle rokonsága, oldalrokonai sem voltak, hacsak nem a huszonhatodik, vagy huszonhetedik fokon, mert a statisztikusok számitása szerint, ha csupán I. Ferenc uralkodása idejére térünk is vissza, ezen fokon már minden francia rokon egymással. Ezzel az oldalrokonságával azonban természetesen nem törődött. Egyébként a keresztény időszámitás kezdetétől számitva minden most élő embernek van százharminckilenc kvadrillió őse... egygyel sem több, sem kevesebb.
    Erre a rokontalanságára Clovis Dardentor egyébként nem is adott semmit. Ha olyan árván és egymagában állt is a világban, mint az utszéli kóró, nem látott ő abban semmi helytelen dolgot, amint hogy soha eszébe sem jutott, hogy ilyen vagy olyan, mindenki számára lehetséges módon, családra tegyen szert.
    Egyike a főokoknak, hogy az “Argeles”-nek szerencsés lesz az utja az volt, hogy éppen a szerencse kedveltje, Clovis Dardentor tartózkodott rajta. Eddig, valahányszor Algirba utazott, - és ezt az országot módfelett kedvelte - mindig Marseilleből indult; ma történt meg először, hogy a Cette-Oráni vonalat választotta. Minthogy tehát ezen vonal hajóját érte a megtiszteltetés, hogy a tiszteletre méltó Clovis Dardentor eleven tetemét szállitsa Afrikába, egyenesen szükséges, hogy ez az átkelés megfeleljen várakozásának, más szóval, hogy rövid és szerencsés utazás után őt épen és egészségesen tegye le az afrikai partra.
    Még alig volt fél lábbal a fedélzeten, Clovis Dardentor máris szolgája felé fordult.
    - Láss utána, Patrice, hogy a tizenhármas számu fülkét kapjam!
    - Hiszen tudja Dardentor ur, hogy ezt a számot sürgönyileg biztositottuk; emiatt ne legyen tehát semmi gondja.
    - Akkor hát vidd le a bőröndöt és gondoskodjál számomra jó helyről az asztalnál... lehetőleg nem messze a kapitánytól. Már csikorog a gyomrom az éhségtől.
    Ez a kifejezés Patrice-nak nem volt elég előkelő, nem elég válogatott, azért rögtön rosszalólag huzta el a száját és sietett, hogy teljesitse a parancsot.
    Ugyanebben a pillanatban észrevette Dardentor a hajó parancsnokát, amint a hágcsón leszállt a hidról és tartózkodás nélkül feléje sietett.
    - Hé! hé! kapitány, - kiáltott, - hogyan esett, hogy nem volt türelme bevárni egy megkésett utast? Hajójának alighanem viszketett a tenyere, hogy a csavarral megvakarja, mi?
    Ez a metafora nem nagyon tengerésznyelven hangzott, de hát Clovis Dardentor sem volt tengerész és az ő szokásos virágos beszédmodorában olyan kifejezésekbe öltöztette nézeteit, amilyenek éppen a nyelvére tolakodtak, egyszer förtelmes kacskaringósan, másszor sajnálatos közönséges modorban.
    - Mi pontos időben indulunk, uram, és a társaság szabályai igazán nem engedik meg a várakozást, - szabadkozott Bugarach kapitány.
    - Hiszen nem is haragszom miatta, - szólt engesztelő hangon Dardentor, miközben a kapitánynak kezét nyujtotta.
    - Én sem neheztelek önre, bárha arra kényszeritett, hogy megálljak...
    - Jól van na, hát álljunk meg mi is - és ezzel elvágta Dardentor a magyarázgatások további fonalát.
    Eközben olyan erőteljesen rázta meg a kapitány kezét, mint egy vérbeli öreg bodnár, akinek az abroncsfeszitő és vasvágó szerszám keményfogósuvá tette a markát.
    - Különben pedig tudja, ha bárkám utól nem éri az ön hajóját, Algirig is lementem volna rajta... nos és ha fel nem hajszolhattam volna a gőzcsónakot, egyszerüen belevetettem volna magam a vizbe és ön után usztam volna! Igenis, már ez az én szokásom, kedves Bugarach kapitány uram!
    Valóban ilyen ember volt ez a Clovis Dardentor és a két ifju, aki kedvteléssel hallgatta ennek az eredeti embernek a szavát, most szintén részesült tőle egy nyájas köszöntésben, amit mosolyogva viszonoztak.
    - Pompás fickó! - mormogott Jean Taconnat.
    Ebben a pillanatban egy negyedfordulatot tett az “Argeles” és az Agde-fok irányába igazodott.
    - Egy felette fontos kérdést, kedves Bugarach kapitány ur! - vette fel ujra a fonalat Clovis Dardentor.
    - Szóljon kérem!
    - Mikor van önöknél az ebéd ideje?
    - Öt órakor.
    - Tehát negyvenöt perc mulva, hamarább nem?... de ne is később!...
    És Clovis Dardentor csettintett az ujjával, minekutána rápillantott értékes zsebórájára, melyet sulyos aranyláncon hordott nagy ércgombokkal ékes finomszövetü mellénye zsebében.
    Ez a perpignani milliomos határozottan igen “sikkes” megjelenés volt azzal az ő hetykén a jobb fülre vágott finom puha nemezkalapjával, kockás kabátjával, távcsövével a szijjon, utazó pokrócával, pötyögős térdnadrágjában, rézcsattos kamáslijában és duplatalpas vadászcipőjében.
    És ujra hallatszott az ő éles, elható hangja:
    - Ha le is maradtam az indulásról, az ebédet el nem vétem, kedves kapitány, és ha az önök szakácsa jól végezte dolgát, érdem szerint láthat engem majd falatozni...
    Eddig való irányát elhagyva, hirtelen más tájékra kanyargott szóáradata.
    Éppen most jelent meg ujra a szinen Désirandelle ur, aki feleségét értesitette a várva-várt barát szerencsés megérkezéséről.
    - Jó napot, kedves barátocskám! - kiáltott Clovis Dardentor. - Nos és Désirandellené? Hol van a tiszteletreméltó hölgy?... És az Agathoklesek legszebbike?
    - Ne tartson semmitől, Dardentor, - válaszolt Désirandelle, - mi nem késtünk le a hajóról és az “Argeles”-nek nem kellett nélkülünk elindulnia.
    - Micsoda? Szemrehányás, kedvesem?
    - Mindenkép rászolgált... Micsoda békétlenséget szerzett nekünk!... Ha Oránba érkeztünk volna Elissane urnőhöz ön nélkül, mi lett volna?...
    - Ó, hát pattogtam én is miatta eleget, Désirandelle, elhiheti... de mindennek csak az a fickó Pigorin az oka... Rivesaltesi óborainak kóstolgatásával tartóztatott annyira. Egyre kóstolgatnom kellett... és amikor a régi medence rakodópartjára értem az “Argoles” éppen akkor füstölt kifelé az átjáróból. De hát végre is itt vagyok és azért teljesen felesleges a dologra még szót vesztegetni és a szemeket forgatni, mint a haldokló csuka... Ettől még csak erősebben inoghat a hajó. Most pedig hol a felesége?
    - Nyugágyán fekszik... kissé...
    - Már is?...
    - Sajnos, - sóhajtott Désirandelle, kinek rezgett a szempillája - és én magam is...
    - Kedves öreg barátom, fogadjon el tőlem egy tanácsot, - szólott Clovis Dardentor. - Ne tátsa száját, ugy mint most... Csukja be kérem... mert nem jó az ördögöt a falra festeni.
    - Szent Isten! Könnyü magának! - dadogott Désirandelle ur. - Jaj, ez a tengeri ut!... Sem én, sem Désirandellené nem adtuk volna rá fejünket, ha nem Agathokles jövője forogna szóban.
    Tényleg a Désirandellek egyedüli örökösének jövője forgott szóban. Dardentor, a család régi, meghitt barátja, minden este ellátogatott a Popiniére-uti házukba, egy játszma besique, vagy piquet-re. Születése óta ismeri a fiut is látta őt fejlődni... legalább testileg, mert értelem dolgában messze elmaradt a fejlődése. Agathokles később egy liceumot látogatott, de ugyanazzal az eredménynyel, mint a többi lusta és korlátolt növendék. Valamilyen különös hajlandóságnak bizonyos foglalkozás iránt semmi nyomát sem árulta el. Semmittevéssel tölteni egy egész életet, ez lehetett szemében az emberi lét eszménye. Az, amit maholnap szüleitől várhatott, tizenkétezer frank évjáradékkal kecsegtette. Ez mindenestre már valami, de Désirandelle ur és felesége sokkal “járadékosabb” jövőre gondoltak csemetéjük számára. Ismerték tudniillik azt a bizonyos Elissane-családot, mely Algirban való letelepedése előtt Perpignanban lakott. Elissanené, egy kereskedő özvegye, csinos vagyonnak örvendett, hála az ura rátermettségének, aki visszavonulva a magánéletbe, Algirban telepedett le. Csak egy huszéves lánya volt az asszonynak, ki maga az ötven körül járt. Oránban és a Popiniére-utcának bizonyos házában ugy tartották, hogy Elissane kisasszony “jó párti”. Mi lehetett volna tehát kivánatosabb, minthogy Agathokles Désirandelle vegye feleségül Louise Elissanet.
    De mielőtt elvenné, előbb ismerkedjenek meg egymással a fiatalok. Agathokles és Louise gyermekkorukban ugyan látták egymást, de alig maradhatott valami élénk emlékök egymásról. Mivel pedig Orán nem jött Perpignanba, mert Elissane asszonyt nem lehetett hazulról elmozditani, akarva nem akarva, Perpignannak kell Oránba menni. Ez volt az oka Désirandelleék tengeri utjának, ámbár Désirandellené a partról nézve a tengert is már beteg lett és Désirandelle ur minden bizonygatása ellenére is drukkolt. Igy tehát Clovis Dardentor barátjukra gondoltak. Ez a perpignani világlátott és tapasztalt ember volt, tehát bizonyára nem fogja visszautasitani kérésöket, hogy Oránba kisérje őket. Lehet ugyan, hogy a leánynéző fiatalember értékét nem igen nagyra tartotta, de az ő véleménye szerint egyformát ért valamennyi férfi, aki meg akar nősülni. Ha Agathokles a bájos örökösnőnek tetszeni fog, önmagától dől el a dolog. Louise Elissane persze igen kecses teremtés... Szóval, majd ha megérkeznek Oránba, majd meglátjuk, hogy lesz tovább.
    Tudjuk tehát, hogy milyen célra szállt a kis perpignani társaság az “Argeles”-re és milyen okból merészkedtek az átkelésre a Földközi tengeren.
    Az ebéd idejét várva, Clovis Dardentor a fedélzeten maradt azon kevesek társaságában, akiket a hajó ingása még nem kergetett a hálófülkékbe. Désirandelle ur, kinek haloványsága egyre fokozódott, követte példáját és egy padra telepedett.
    Agathokles is hozzájuk csatlakozott.
    - Hé, fiu, te jobbszerkezetü vagy, mint apád, annak már nyikorog az egész alkotmánya.
    Agathokles kielégitőnek találta azt a választ, hogy az övé még nem nyikorog.
    - Annál jobb neked; csak aztán ki is kell tartani végig. Le ne menj az alsóbb termekbe, mert olyan lesz a képed, mintha papirmaséból volna, vagy mint a tök a lekvárban!
    Ettől igazán nem volt ok tartani, a tenger sem bántotta a fiatalembert.
    Clovis Dardentor nem tekintette helyesnek, hogy Désirandellenét fülkéjében meglátogassa. A jó hölgy tudta, hogy ő itt van és ez elég volt. Az ő vigasztaló szavának ugy sem lett volna semmi foganatja. Hegyibe Dardentor azoknak az utálatos embereknek osztályába is tartozott, akik sohasem szalajtják el az alkalmat, hogy a tengeri betegség szánalomra méltó áldozatain ne élcelődjenek. Azért, mert ők maguk mentesek a gyötrelmes nyavalyától, nem ismernek irgalmat szenvedő embertársaik iránt. Fel kellene az ilyen nagyképüt kötni valamennyit a főárbócra.
    Az “Argoles” az Agde-fok magasságában hajózott, mikor megszólalt az ebédhez hivó harang.
    Eddig nem kellemetlenekedett még valami elviselhetlen mértékben a hajó ingása, ringása. Igaz ugyan, hogy a hullámverés kissé rövid volt, de az utasok legtöbbje elég jól kibirta. A hullámok hátulról érték a hajót, ez tehát velük egy irányban haladt. Remélni lehetett tehát, hogy a déli étkezésen lesz elég résztvevő.
    A férfiutas mind, sőt öt-hat hölgyutas is leszállott a lépcsőn az étkezőbe és elfoglalta a jókor biztositott helyeket az asztal körül.
    Eustache Oriental észrevehető türelmetlenséggel dobolt ujjaival az asztalon. Hét óra hosszat itt ül, mint a festett török. De remélni lehetett, hogy a jó helyeknek ez az ötletes vadásza az ebéd után a vacsorát nem fogja ugyanazon széken bevárni.
    Bugarach kapitány és Bruno doktor a szalon végében tartózkodott. Sohasem kerülték kötelességüket, hogy az asztalnál figyelmeskedjenek az utasok iránt Clovis Dardentor és a két Désirandelle ur, apa és fiu, az asztal felső végéhez telepedett. Azzal a szándékkal, hogy ezt a háromfajta perpignani tipust tanulmányozzák, Marcel Lornans és Jean Taconnat Dardentor ur mellett foglaltak helyet. A többi utas, mintegy husz, vegyest oszlott meg az asztal körül, egyik részük Oriental közelébe igyekezett, az asztal “jó vége” tájékára, ahol kezdik a tálak körüladását.
    Clovis Dardentor hamarosan megismerkedett Bruno orvossal és ahol ilyen pörgenyelvü ember összekerül, ott, kivált Bugarach kapitány társaságában, egyhamar el nem akad a beszéd fonala.
    - Doktor ur, - kezdé Dardentor, - boldog vagyok, igen boldog, hogy megszorithatom a kezét és ha éppen annyira hemzsegne rajta a mikroba, mint a társaiéin...
    - Semmi aggodalom, Dardentor ur, - válaszolt az orvos ugyanazon a vidám hangon, - jól megmostam a kezemet boros vizben.
    - Törődöm is én a mikrobákkal és a mikrobavadászokkal, - kiáltott fel Dardentor ur. - Soha életemben nem voltam beteg, egy napig, egy óráig sem, én kedves Aeskulópom... Még csak náthám sem volt soha öt percig sem... Sohasem szedtem egyetlen labdacsot sem... Megbocsátja az őszinte szót, de azt hiszem, hogy még az ön rendeletére sem szednék semmiféle gyógyszert. De azért nagyon szeretek orvosokkal érintkezni... Ezek igen derék urak, akiknek csak az az egy rossz tulajdonságuk van, hogy megrontják az emberek egészségét, amikor a pulzust fogják, vagy a nyelvet nézik... De máskülönben mód felett örvendek, hogy oldala mellé telepedhettem és ha jó az étel, igen meg fogom becsülni.
    Bruno doktor nem adta meg magát egykönnyen, ámbár máris be kellett ismernie, hogy szomszédja még nagyobb fecsegő őnála. Ugy válaszolt, hogy az orvosokat ilyen jó felszerelésü ellennel szemben nem védelmezte. Minthogy pedig időközben felszolgálták a levest is, ki-ki csak a tengeri levegőtől hatalmasan felélesztett étvágyának kielégitésére gondolt.
    Eleinte olyan gyengék voltak a hajó ingásai, hogy nem igen zavarták az étkezőket, az egy Désirandelle ur kivételével, aki olyan fehér lett, mint az asztalkendője. Pedig alig lehetet érezni valamit a hosszanti és a keresztingásból. Ha az étkezés folyamán ez a kedvező állapot nem fog megváltozni, akkor békén végigehetik az ebédet egészen a fekete kávéig.
    Ámde hirtelen zörögni kezdett az evőeszköz. Az étkező függőlámpái a vendégek fejei felett ide s tova himbáltak. Olyan lökések érték a hajót, hogy valóságos zenebona támadt az étkezők sorában, kik alatt az ülések veszedelmesen kezdettek ide-oda hajolgatni. Az emberek kezei és karjai bizonytalanul kezdettek mozogni, a poharakat bajosan lehetett a szájhoz emelni és a villával rendszerint az állukat vagy arcukat bökdösték.
    A legtöbb vendég nem viselhette el ezt. Désirandelle ur az elsők egyike volt, aki áruló gyorsasággal hagyta ott a termet. Sokan követték, hogy odakint friss levegőt szivjanak. Hasztalan igyekezett lelket verni beléjök Bugarach kapitány.
    - Nem tesz az semmit, uraim, - mondá - az “Argoles”-nek ezek a bakugrásai nem tartósak.
    Clovis Dardentor sem állhatta, hogy közbe ne kiáltson:
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982679
Webáruház készítés