Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Jules Verne: Az úszó sziget_MOBI

Jules Verne: Az úszó sziget_MOBI
540 Ft540

TARTALOM
Első rész
1. A vonósnégyes
2. A kakofonikus szonáta hatása
3. A beszédes kalauz
4. Az elképedt kvartett
5. Standard-island és Millard-City
6. Meghívottak…
7. El, nyugatnak!...
8. Útközben
9. A Sandwich-szigetcsoport
10. Átkelés a vonalon
11. A Marquises-szigetek
12. Három hétig Pomotoun
13. Tahitin
14. Mulatságból mulatságba
Második rész
1. A Cook-szigeteken
2. Szigetről szigetre
3. Az udvari hangverseny
4. A brit ultimátum
5. A tonga-tabui tabu
6. Vadállatok tömkelege
7. Hajtóvadászatok
8. Fidzsi és lakói
9. Casus belli
10. Gazdacsere
11. Támadás - védelem
12. Balpárt jobbpárt ellen
13. Pinchinat jelszava
14. Befejezés
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    A kvartett tagjai valóban szörnyű háládatlan emberek volnának, ha lekötelezetteknek nem éreznék magukat Callistus Munbar úrral szemben, aki, ha akaratuk ellenére is, de Standard-Islandre hozta őket. A párizsi művészeket itt nagyon kitüntették, csaknem bálványozták és királyilag bőkezűen fizették; Sébastien Zorn mindazonáltal mindig zsörtölődött, mert a sündisznó nem egykönnyen változhatik át bársonysima szőrű macskává; ámde Yvernes, Pinchinat és Frascolin álmukban sem képzelhettek volna dicsőbb életet. A Csendes-óceánt átszelni minden veszély és akadály nélkül, a csodaszép Csendes-óceánt! Mindenütt üde, egészséges levegőt szívni! Kérdezzük minden józan eszű embertől: vajon visszaepedhettek-e a művészek ily helyzetben arra az időre, amidőn Franciaországot hangversenyt adva beutazták, holott most az úszó szigetnek minden torzsalkodásától mentesen, ők a zengő lelkei; ahol őket a balpárt vezérférfia, Tankerdon éppoly barátságosan fogadja házába, mint a jobbpárt feje, Coverley; ahol a kormányzó és a városi hatóság, Simcöe tengernagy, Stewart ezredes, az obszervatórium és hadsereg tisztjei annyira becsülik őket; ahol a katolikus és protestáns templomban egyforma készséggel emelik az istentiszteletek ünnepiességét művészetükkel; ahol a két kikötőben, a műhelyekben, az összes hivatalnokok és alkalmazottak csupa előzékenységből állanak? Ugyan van-e a világon olyan önzetlen ember, aki őket nem irigyli?
    - “Önök nekem még kezet fognak csókolni” - mondotta volt a főintendáns első beszélgetésük alkalmával.
    Hogy mindeddig nem cselekedték meg s ezután sem teszik meg: ez csak azért van, mert férfiú kezét egyáltalában nem szokás megcsókolni.
    Egyszer így szólt hozzájuk Athanase Dorémus, aki egyike volt a maga módja szerint a világ legboldogabb halandóinak:
    - Csaknem két éve, hogy Standard-Islanden lakom, és sajnálom, hogy nem a hatvanadik, még ha biztos volnék is afelől, hogy hatvan év múlva is itt leszek.
    Pinchinat sietett megjegyezni:
    - Önnek, uram, biztos reménye lehet arra, hogy száz évig él.
    - Higgye el, Pinchinat úr, boldog leszek, ha itt tölthetem el a hátralevő éveket. De ugyan hát minek is kell az embernek meghalnia Standard-Islanden?
    - Mert a világ minden részében egyszer meg kell halnunk.
    - De itt nem, drága honfitársam! Ez maga a paradicsom!...
    Mit is lehetett volna erre felelni? És még e csodaszép mű-földön is megtörtént, hogy egyik-másik polgára örökre búcsút mondott az árnyékvilágnak. A gőzhajók elszállították hűlt tetemét a távoli Magdolna-öbölbe, ott volt a temető. Az való, hogy nincs a földön tökéletes boldogság.
    Mindazonáltal érződött valami vésztjósló feszültség a levegőben, néha-néha villamos erővel teljes viharfelhők alakját öltötte föl, amely előbb-utóbb alighanem kiontja mérgét.
    A Tankerdon és Coverley közt hovatovább elmérgesedő versengés lassanként aggasztóvá kezdett válni. A pártfelek egy követ fújtak vezéreikkel. Hátha majd egymásnak rontanak? Mi lesz, ha Milliard-Cityben kitör a lázadás, civakodás? Elég ereje lesz-e majdan Cyrus Bikerstaffnak, hogy megbékéltesse a Montecchieket és Capuleteket? Két ilyen végtelen hiú ember semmitől sem riadna vissza!
    A múltkori összetűzés óta nyílt ellenségképpen álltak egymással szemközt. Elvtársaik hasonlóképpen cselekedtek. A két városrész közt megszűnt minden közlekedés. Az utcán kikerülték egymást, vadul tekintettek egymásra, és fenyegető mozdulatokkal adtak kifejezést érzelmeiknek. Híre kerekedett annak is, hogy az egykori chicagói nagykereskedő és elvtársai egy óriási áruház létesítésén buzgólkodnak, a társulathoz kérvényt nyújtottak be: rengeteg hidasok felállítását tervezik százezer sertés számára, azokat le is fogják ölni, pácolni s árusítani a Csendes-óceán szigetcsoportjaiban.
    Szemmel látható tehát, hogy a Tankerdon- és Coverley-ház két puskaporos toronnyá vált, egyetlen szikra elegendő, hogy mind a két házat s azokkal együtt Standard-Islandet a levegőbe röpítsék. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy hajóról van szó, amely a tenger hátán úszkál. Ennek a robbanásnak - ha ugyan szabad ezzel a kifejezéssel élnünk - “szellemi”-nek kell lennie; no de még az a veszély is fennforog, hogy Milliard-City előkelői egyszer csak kapják magukat, és elköltöznek az úszó szigetről. Ez aztán megadná az úszó szigetnek a kegyelemdöfést.
    Mindenütt forrongás, erjedés... anyagi katasztrófa is készülődött...
    Ki tudja, mikor csap le a mennykő?
    A városi hatóság is bölcsebben cselekedett volna, ha nem bízik oly vakon Szárolban, és jobban szemügyre veszi a vendégszeretettel fogadott malájokat. Ezek az emberek nem egészen ártatlanok; némák, mindenünnen visszahúzódnak, élvezik a vendégszeretet kényelmét, amelyre majdan irigykedve fognak visszagondolni az Új-Hebridákon. Eszerint tehát aligha gyanút keltők? És mégis! Minden figyelmes szemtanú észrevehette, hogy Standard-Islandet szüntelenül keresztül-kasul kószálják, Milliard-Cityt töviről hegyire meg akarták ismerni, mintha a tervrajzát akarnák lerajzolni. A parkban, a mezőn mindenütt ott őgyelegtek. Hol a bal-, hol a jobbparti kikötőben ácsorogtak, s nézték a teherhajók ki- és berakodását. Cirkáltak a tengerparton, az éber vámőröket nézegették, elmentek az ütegekhez, amelyek a hajó orrát és farát védték. Mivelhogy a világon semmi dolguk sem volt, nem szúrt szemet senkinek ez a vizsga bámészkodás.
    Az úszó sziget lassacskán haladt tovább délnek. Yvernes egészen megváltozott, mióta felcsapott úszó szigetlakónak, dőzsölt az út gyönyörében, Frascolin és Pinchinat is egészen rabja lett ennek a ritka élvezetnek. Nagyszerű életük volt a kaszinóban, kétheti hangversenyeiket valóságos aranyesővel fizették. Mindennap meghallgatták a kábel útján érkező újságokat, tájékozódtak a világ folyásáról, a tudomány, művészet, politika kérdéseiről. Az angol sajtó unos-untalan támadásokat intézett Standard-Island ellen, amely a Csendes-óceánt egészen a maga használatára foglalta el. Standard-Islanden és a Magdolna-öbölben ügyet sem vetettek ezekre a piszkálódásokra.
    Azt is megemlítjük, hogy már ezelőtt néhány héttel értesült Sébastien Zorn és három társa arról, minő feltűnést keltett országszerte az a hír, hogy a francia vonósnégyes társaság tagjainak hirtelen nyoma veszett. A San Diegó-beliek hiába várták őket, onnan is kelt szárnyra a vészhír. Addig keresték-kutatták, míglen végre megtudták, hogy a művészek az úszó sziget fedélzetén vannak, ahova a főintendáns cselfogása juttatta őket. Minthogy azonban a művészek nem tettek óvást a megszöktetés ellen, nem volt diplomáciai jegyzékváltásra sem szükség a társulat és a szövetséges kormány közt. A kvartett tagjai tudhatták, hogy San Diegóban mindenkor szívesen fogadják őket, ha kedvük tartja odamenni.
    Az első-, második és a mélyhegedűsnek valósággal kényszeríteniük kellett a gordonkást, hogy hallgasson, mert Sébastien Zorn éppen nem bánta volna, ha emiatt az Újvilág és a Csendes-óceán gyöngye közt háborúra kerül a sor.
    A művészek, azóta, hogy az úszó szigetre vetődtek, már gyakrabban írtak Franciaországba övéiknek levelet, megkapták a válaszokat is, mert a postaközlekedés olyan pontos és megbízható volt Standard-Island és Franciaország közt, mint akár Hamburg és New York közt.
    Egy reggel - szeptember 17-én - Frascolinnek a könyvtárszobában az a kívánsága támadt, hogy tanulmányozza a Pomotou-szigeteket. Természetes dolog, hiszen éppen oda törekedtek. Alighogy a térképet felütötte, s a Csendes-óceánnak erre a részére pillantott, egészen megütődve kiáltott fel:
    - Híjnye, teringettét! Hogy fog Ethel Simcöe ezen a káoszon keresztülvergődni? Ennyi sziget és fövenydomb közt aligha talál utat Standard-Island számára... Száz meg száz szigetfolt... mintha kőrakások volnának egy mocsár közepén. Vagy beleütődik egyikbe, vagy zátonyra jut s odaragad valahova. Akkor majd itt ragadunk mi is ezen a szigetcsoporton, amely több tagból áll, mint a mi bretagne-i Morbihanunk!
    Frascolin fején találta a szöget. Morbihan tartományban háromszázhatvanöt sziget van - mint ahány nap az évben! -, a Pomotou-szigetcsoport legalábbis kétszer annyiból áll. A szigetcsoportot körülzajló tengertől korall-öv védi meg, amelynek - Élisée Reclus szerint - ötvenhat mérföld a kerülete.
    Ha az ember a térképen látja ezt a szigettömeget egy rakáson, képtelenségnek tartja, hogy olyan nagy hajó, mint a Standard-Island, a szigetek közé hatolhasson, mert a 17-28 déli szélességi és a 134-147 nyugati szélességi fok közt terül el, és legalábbis hétszáz sziget vagy fövenydomb alkotja a Mata-Hiva- és Pitcairn-szigetek közt.
    Nem csoda, hogy ezt a szigetcsoportot oly sokféleképpen nevezték el. Egyebek közt hívják: “A veszélyek szigeté”-nek, “A tenger rémé”-nek, továbbá “Alacsony szigetek”-nek, “Toamotou-szigetek”-nek (Távollevő szigetek), “Déli szigetek”-nek; “Az éj szigetei”-nek, “Titokzatos föld”-nek. A “Pomotou” vagy “Pamautou” név azt jelenti, hogy “Leigázott szigetek”. E név ellen 1850-ben Papaëtében, Tahiti fővárosában határozatilag tiltakoztak. A francia kormány 1852-ben számba vette ezt a tiltakozást, és a javaslatba hozott nevek közül Tuamotou-t elfogadta, mindazonáltal maradjunk csak a Pomotou mellett, mert ez általánosan ismert.
    Való igaz, hogy veszélyes e helyen a hajózás, de Ethel Simcöe egy pillanatra sem riadt vissza attól. Töviről hegyire ismerte ezt a tengert, bátran reábízhatják tehát az úszó szigetet. Standard-Islandet oly biztonsággal kormányozta, mintha csónak volna. Frascolinnek nem kellett féltenie Standard-Islandet: Pomotou sziklapartjai nem ütköznek az úszó sziget páncélos törzsének.
    19-én délután jelentették az őrök, hogy mintegy tizenkét mérföld távolságban előbukkant az első csoport sziget. Ezek a szigetek feltűnően alacsonyak. Egyik-másik negyven méter magasra nyúlik ki ugyan a tengerből, de hetvennégy közülük alig fél toise-nyira, úgyhogy mindennap kétszer öntené el a tenger, ha csak némi időköz is volna az ár és apály váltakozása közt. A többiek sivár, hullámcsapdosta korall-hegyek, rajtuk semmi vegetáció, csupa merő sziklatömegek.
    Standard-Island keletről közeledett az első csoporthoz, hogy az Anaa-szigethez juthasson, amely egykor a legfontosabb volt, de mióta 1878-ban egy iszonyú ciklon részben szétrombolta, Fakarava van a helyén. Ez a ciklon akkor irtózatos pusztításokat vitt véghez, el egészen Kaukara szigetéig.
    Legelőször három mérföld távolságból Akiti szigete tűnt föl, amelynek sziklás hegyeit bryonia (bíbor-barack), sárgás fű borítja. Abban különbözik a többi szigetektől, hogy belső lagúnája nincs, és hogy átlagos magasságban a többieket túlszárnyalja, emiatt már nagyobb távolságból is látható.
    Másnap egy újabb jelentéktelen szigethez érkeztek, Amance a neve; kikötőjébe két szoroson át juthatnak a hajók.
    Milliard-City lakosai, minthogy már a múlt évben jártak errefelé, megelégedtek azzal, hogy futtában megnézték a szigetcsoportot, s az út gyönyörűségét az úszó szigetről élvezték; bezzeg Pinchinat, Yvernes és Frascolin szerették volna, ha Standard-Island valahol kiköt, s ők közelebbről megnézhetik a polipok-alkotta szigeteket, amelyek éppen olyan műszigetek, mint akár Standard-Island.
    - Csakhogy a mi szigetünk tetszés szerint változtathatja a helyét... - jegyezte meg Simcöe tengernagy:
    - Sajnos, hogy nagyon is gyorsan változtatja, nem áll meg sehol!... - vágott vissza Pinchinat.
    - Három szigetnél megállunk: Haónál, Anaanál és Fakaravánál, ráérnek, uraim, hogy keresztül-kasul bebarangolják.
    Midőn azt a kérdést intézték Ethel Simcöe tengernagyhoz, hogy miképpen keletkeztek ezek a szigetek: ő is olyanformán magyarázta, mint a legújabb elmélet tanítja; ugyanis a Csendes-óceán feneke e helyütt mintegy harminc méterrel alább süllyedt, vízzel borított hegycsúcsain a zoophyták és polipok szilárd talajra találtak korall-építményeik számára. Az infusoriák is hozzájárultak a munkához, és így nőttön-nőtt a korallhegy, kidugta fejét a vízből - és készen volt a sziget. Hullámok, viharok növényrészeket sodortak az újdonsült szigetre, s ezek lassanként humuszréteggel vonták be. Majd a szelek magokat hintettek rája - s így keletkezett a korall-hegy vegetációja. A meszes talajból fű, növény, bokor, fa sarjadt elő, a meleg égalj még jobban elősegítette mindezt.
    - És ki tudja: vajon a Csendes-óceán alatt rejtőző föld nem tűnik-e egyszer majd elő?!... - kiáltott föl Yvernes próféta-ihlettel -, és ahol most gőzösök és vitorlás hajók szeldesik a tenger habjait: akkor gyorsvonatok robognak tova, hogy az Ó- és Újvilággal meglegyen az összeköttetés...
    - Csak türelem!... Csak türelem!... Izsaiás próféta! - szólt kenetteljes hangon Pinchinat.
    Amint Simcöe tengernagy előre jelezte, Standard-Island szeptember 23-án Hao-sziget előtt megállt, meglehetősen közelébe férkőzött, mert ilyen mély itt a tenger. A villamoscsónakokon néhány városlakó a szigetnek tartott. A parttól még mintegy öt mérföldnyi utat kellett megtenniük, hogy a faluba érkezzenek, amely a legmagasabb domb hátán épült. Mindössze két-háromszáz lakosa van a falunak, jobbára gyöngyhalászok; tahiti áruházak rendes szállítói. A szigeten roppant sok a pandanus és mikimikis-mirtusz, ezek fogamzottak meg először a sziget talajára, azután sorra jött: a cukornád, az ananász, a taro, a bryonia, a dohány, kiváltképpen pedig a kókuszpálma. Ez utóbbiból most a szigeten negyvenezernél több példány zöldell. A “Gondviselésnek e fája” Isten jóvoltából tenyészik, nem kell vele bajlódni. Gyümölcsét a bennlakók fő táplálékuknak tartják, a pandanus gyümölcsénél sokkal jobb. Ezzel etetik sertéseiket, szárnyasaikat, sőt még kutyáikat is, mert a kutyahús kedves eledelük. A kókuszdióból pompás olajat is sajtolnak. Sok hajószállítmány kopra megy innen a kontinensre, ahol azt jobban tudják értékesíteni.
    Hao lakosságából nem lehet megítélni a bennszülötteket, mert itt igen kevés a bennszülött. Annál jobban megfigyelhetik majd Anaa szigetén, ahová Standard-Island holnap, szeptember 27-én érkezik.
    Az erdőkben gazdag Anaa szigete csak közelről látható meg. Egyike a szigetcsoport legnagyobb szigeteinek, hossza tizenöt mérföld, szélessége kilenc mérföld.
    Említettük már, hogy ezt a szigetet 1878-ban egy ciklon elpusztította, emiatt Fakaravába kellett áttenni a szigetcsoport székhelyét. A trópikus égalj hatalmas tenyésző ereje következtében az ember elvárhatta volna, hogy néhány év alatt ezt a kárt helyrepótolja maga a természet. Igaz is, Anaa szigete annyira fölépült, hogy immár ezerötszáz lakója van. Mindazonáltal Fakarava fekvése mégis előnyösebb, mert ott délre és északra egy-egy alkalmatos kikötője van, holott Anaahoz a tenger felől csak egy szűk tengerszoros vezet, mely örökös áramnak van kitéve. Így a kókuszolaj főemporiuma ugyan Fakaraván van, de Anaa festői szépsége több turistát vonz e szigetre.
    Standard-Island a lehető legkedvezőbb helyen vetett horgonyt, és a milliomosok közül számosan látogattak el Anaara. Sébastien Zorn és három társa is ott sétált az első kirándulók közt, mert hát ez a szép vidék még a morgó medvét sem hagyta érintetlenül.
    Meghallgatták a sziget keletkezésének történetét, amely szakasztott olyan, mint a többieké, aztán először Tuahova falvát keresték fel. A mészváz, vagyis korallgyűrű itt mintegy négy-öt méter széles, a tenger felé pedig elég meredek falat képez, de a lagúna felé éppen úgy, mint Raiorán és Fakaraván mintegy száz tengeri mérföld területű lévén, mérsékelten hajlik le. Ezer meg ezer kókuszpálma virul e korallgyűrűn, a sziget legfőbb s talán egyetlen kincse a kókuszpálma. Tuahovát vakító fehérségű fövenyhintette utca szeli kétfelé. A francia helytartó immár nem lakott itt, mióta Anaa a katasztrófa óta eljátszotta kis játékát. A helytartósági palota állt még ma is, csekély emelkedésű sánc vette körül, s a kis őrség kaszárnyájának ormán a francia trikolór lengedezett. Az őrség feje egy tengerész őrmester volt.
    Tuakova többi házai sem kunyhók a szó szoros értelmében, hanem kényelmes, egészséges házikók, nagyobbrészt korall-alapon épültek. A házakat pandanuslevelekkel fedik, s e becses fából készülnek a házak ablakfái és ajtói is. Hellyel-közzel veteményeskerteket is láthattunk, a szükséges termőföldet messziről kellett ideszállítani. Ezek a kis kertek pompásan festettek.
    A szigetlakóknak feketés az arcuk bőre, nem valami jellegzetes a fajtájuk, nem is kifejezők a vonásaik; nem is olyan szeretetreméltók, mint a Marquises-szigetek lakói; mindazonáltal eléggé emlékeztettek az egyenlítői tenger lakóinak alkatára. Értelmes, szorgalmas faj ez, a Csendes-óceán lakóit fenyegető elsatnyulásnak bizonyára hathatósan ellenállanak.
    Fő iparuk a kókuszolaj-készítés, ahogy Frascolin erről már eleve tudomást szerzett. Ebből érthető meg, hogy olyan sok a szigeten a kókuszpálma. Ezek a fák éppen olyan gyorsan tenyésznek itt, mint ahogyan a korall-hegyek képződnek az atollokon.
    Ám van nekik egy ellenségük, amellyel művészeink is megismerkedtek egyik kirándulásuk alkalmával. Letelepedtek egy tó partján, hogy pihenjenek, és gyönyörködjenek az ellentétben, amely a pázsit üde zöldje és a kék mennybolt közt volt.
    Ekkor előbb bámulattal, majd iszonyattal néztek egy pontra; a sűrű lombok közt ugyanis zörgés-csörgés vonta magára figyelmüket.
    Hogy mit láttak? Irtózatos nagy rákot. Talpra ugrottak azon nyomban, és rámeredtek a szörnyre.
    - Huj, de undok egy féreg! - kiáltott fel Yvernes.
    - Hisz ez rák! - magyarázta Frascolin.
    Csakugyan rák volt, a bennszülöttek birgónak hívják, iszonyú sok van efféle a szigeten. Előlábaik ollója olyan erős, hogy velük fel tudják törni a diót, mert az a táplálékuk nekik is. A mezőn tanyáznak, mint a borzok szoktak, a fák tövébe vájnak odút, és kókuszrostokkal bélelik ki. Éjjelenként szoktak odúikból előmászkálni, fölszedegetik a lehullott diókat, ha pedig nem találnak eleget, felmásznak a fákra és onnan dobálják le. Pinchinat szerint szörnyű éhség kínozhatta ezt a rákot, mert nappal vetemedett arra, hogy odújából kijöjjön.
    Nem bántották a rákot, hogy megfigyelhessék, mit tesz. Jókora nagy diót látott meg a bokrok közt. Előbb kihámozta ollójával, és aztán addig ütötte-kopácsolta, míg fel nem törte, miután hátsó lábaival, amelyek nagyon hegyesek, kivájta a belét.
    Yvernes úgy vélekedett: a jóságos Anya-természet azért teremtette a birgót, hogy kókuszdiót törjön fel.
    - A kókuszdiót pedig azért, hogy a birgónak legyen tápláléka... - tódította a szót Frascolin.
    - Hát ha most nekünk az az ötletük támadna, hogy a rákot megakadályozzuk a diófalato¬zásban? - tudakolta Pinchinat.
    - Kérlek, ne tegyétek! Miért rontanánk el a rákok előtt az utazó párizsiak ismert jó hírnevét.
    Ebben mindnyájan megegyeztek, a fura jószág pedig “Őfelségére” mérges, a kvartett elsőhegedűsére pedig háládatos tekintetet vetett.
    Standard-Island hatórai időzés után ismét fölszedte a horgonyt, és folytatta útját a szigetkáosz közt, észak felé tartva. Simcöe tengernagy biztos kézzel irányította. Milliard-City lakói folyton a tengerparton nyüzsögtek, hogy nézhessék a fel-feltűnő szigeteket, amelyek hasonlítottak egy-egy úszó virágkosárhoz, mintha az ember Hollandiában a virágvásárt bámulná.
    Számos piroga sürgött-forgott a szigetek partján, a két kikötőben, de arról szó sem volt, hogy bárki is bejusson az úszó szigetre. A bennszülött asszonyok közül több a vízbe vetette magát, és úszva közeledett a part mentén tovasikló műsziget felé. “Miért nem csónakon?” - kérdezhetné valaki. A felelet egyszerű: a tabu tiltja, hogy asszonyok érintsék a csónakot.
    Október 4-én Fakaravához jutott Standard-Island. Mielőtt a két sziget lakói egymást kölcsönösen meglátogatnák, megjelent a francia helytartó a jobbparti kikötőben, és a kormányzó rendelete szerint a városházára kísérték.
    Igen barátságosan zajlott le a találkozás. Cyrus Bikerstaff hivatalos gálában fogadta, amint effajta alkalmaknál szokta: a helytartó, öreg tengerésztiszt, méltó társának bizonyult e tekintetben, és udvariasabb két embert, mint ők, alig képzelhetünk el.
    Az ünnepélyes fogadás után a helytartót Callistus Munbar kalauzolta; megnézték Milliard-Cityt. Természetesen művészeink és Athanase Dorémus is hozzájuk csatlakozott, mint az úszó sziget francia lakói. A helytartó nagyon örvendett, hogy honfitársaikkal találkozhatik.
    Másnap a kormányzó viszonozta a hivatalos látogatást a helytartónál. A művészek is átmentek a szigetre, és a helytartósági lakba siettek. Ebben a nagyon egyszerű házban mintegy tizenkét vén tengerészből állt az őrség. A langyos szél lengette a ház ormára kitűzött francia zászlót.
    Fakarava a székhelye ugyan a szigetcsoportnak, de Anaaval egy napon sem lehet emlegetni. A falu - mert városnak hiába neveznénk - világért sem fekszik oly festői szép helyen, a lakók sem maradósak ott. A kókuszolaj készítésén kívül gyöngyház-kagylók gyűjtésével foglalkoznak a bennszülöttek. A kagylók feldolgozását a szomszédos sziget - Taou - lakói űzik. E foglalkozáshoz mérten kitűnő vízi búvárok húsz-harminc méternyi mélybe is alámerülnek, a víz nyomását kibírják, és lélegzetüket egy percnél hosszabb ideig is vissza tudják tartani.
    Egyik-másik halásznak megengedték, hogy az általuk kihalászott gyöngyházat vagy gyöngyöt eladják Milliard-City előkelőinek. A dúsgazdag milliomosok feleségeinek van bőven efféle ékszere, de mert nyers állapotban a gyöngy mégiscsak ritkaság, képtelen árakon vásárolták meg a szigetlakóktól. Ha Tankerdonné egy-egy szép gyöngyházat vett, természetesen Coverleynének is vásárolnia kellett. Szerencsére nem állt módjukban, hogy ugyanegy árura vessék a szemüket, mert Isten tudja, meddig licitálnának egymásra! A többi milliomos sem akart gyöngyház nélkül hazatérni, azért hát a fakaravabeliek aznap “jó fogás”-t tettek, amint a halászoknál az effélét nevezik.
    Tíz nap múlva tovább folytatta útját Standard-Island, mégpedig kora hajnalban. Pomotou székhelyétől a szigetcsoport nyugati felének tartott. Simcöe tengernagyot a szigetek és fövenydombok útvesztője sehogy sem tudta kihozni a sodrából. A “Tenger rémé”-nek kanyargó ösvényén biztosan haladt, el is hagyta, anélkül, hogy a legcsekélyebb összeütközés lett volna a sziklahegyek s az úszó sziget páncélmelle közt. Eljutott a Csendes-óceánnak arra a pontjára, amely mintegy négyfoknyi távolságra van Pomotoutól és a Társaság-szigetektől. Innen kezdve a tízmillió lóerejű Standard-Island kissé délnyugatnak vette az irányát, és egyenesen Tahitinak tartott, annak a csodaszép Tahitinak, amelyet Bougainville nem győzött eléggé magasztalni.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364804V
Webáruház készítés