Új jelszó kérése
Termék részletek


Jules Verne: A kárpáti várkastély_MOBI

Jules Verne: A kárpáti várkastély_MOBI
590 Ft
  • Részlet az e-Könyvből:

    Különös ember volt ez a doktor! Mint atheista, nem hitt az Istenben, de annál inkább félt az ördögtől és a kisértetektől. Már pedig, szerinte, a csort nem lehetett messze, mert hisz épen ő lakott és kisértett az elátkozott kastélyban: - és sem a bezárt várkapu, sem a fölkapcsolt fölvonó-hid, sem a meredek bástya-fal, sem a mély és széles árok meg nem gátolhatja, ha kedve szottyan kijönni a fönsikra, hogy mindkettőjük nyakát kitekerje.
    S a doktor eliszonyodott, összeborzadt félelmében, ha rá gondolt, hogy itt kell töltenie az éjszakát! Nem, ez sokkal több volt, mint a mennyit kibirt: ettől még erősebb idegzetü emberek is megőrülhetnének!...
    Aztán eszébe jutott még valami, fájdalom, már későn! - a mire otthon, a faluban nem gondolt. Ma este kedd volt, s ezen a napon minden babonás oláh bezárkózott a házába, a honnan, napnyugta után, a világ minden kincseért sem bujt volna elő.
    Tudjuk, hogy a keddi nap volt a kisértetek, boszorkányok, hazajáró lelkek napja. A hagyomány szerint, a ki ezen az éjszakán kint kóborolt, könnyen találkozhatott valami rossz szellemmel. És, ime: Patak orvos nem csak, hogy kint kóborol, hanem ide merészkedett ehhez az elátkozott kastélyhoz, a melyben egyenesen a sátán lakik, valamennyi pokolbeli czimborájával!... S ráadásul itt kell bevárnia a reggelt... ha ugyan megvirrad neki még egyszer!
    Ez igazán több volt az Isten-kisértésnél is: ez már valóságos ördög-kisértés volt!
    Mialatt a boldogtalan orvost ezek a rémes gondolatok gyötörték, az erdőkerülő nyugodtan előszedte a vacsoráját. Először jó nagyot huzott a sziverősitő rozspálinkából, s aztán hozzá látott a hideg sülthöz.
    A doktor azt gondolta, hogy egyelőre ő sem tehet okosabbat, mint hogy utánozza társát; megevett egy jókora ludczombot, hatalmas karaj kenyérrel, s ő is nagyot ivott rá a pálinkából. Ez elég volt, hogy elverje az éhségét: de hát a félelmét?... mivel üzze el a félelmét?
    - Most pedig aludjunk, mondta az erdőkerülő, miután tarisznyáját letette a szikla aljába.
    - Aludni, Miklós? - szörnyüködött a volt betegápoló.
    - Jó éjszakát, doktor!
    - Jó éjszakát!... könnyü jó éjszakát kivánni, dünnyögte a doktor: - de én attól félek, hogy ennek az éjszakának nagyon is rossz vége lesz!
    Az erdőkerülőnek semmi kedve nem volt a beszélgetésre, tehát nem is felelt. Foglalkozásával járt, hogy megszokta az erdőben alvást, és most sem sokat teketóriázott. Amennyire lehetett, odasimult a szikla oldalához, és nem sokára mélyen elaludt.
    A doktor pedig, mikor hallotta társának jóizü hortyogását, elkeseredve átkozódott magában. Hiába akart aludni ő is: egy perczre sem birta lehunyni a szemeit, annyira izgatott volt. Kimeresztette szemeit, úgy nézett a sötét éjszakába, s folyton hegyezte füleit, hogy nem hall-e valami idegen neszt.
    Mit nézett, mit keresett a koromsötétségben?...
    Nem látott egyebet, mint a körülfekvő tárgyak alaktalan tömegét, meg az égen lomhán uszó felhők szakadozott, sötét körvonalait... és mégis úgy tetszett neki, hogy az Orgall-fönsik szerteszórt sziklái egyszerre csak vad tánczra perdülnek körülötte, az alant álló fenyőtörzsek pedig félelmetesen hajladoznak, megindulnak a lejtőn fölfelé, hogy eltiporják, agyonverjék azt a két vakmerő halandót, a ki az elátkozott várkastély közelébe mert lopózkodni!...
    A boldogtalan orvos megrezzenve ugrott föl, s lélekzetét is visszafojtva, szorongva hallgatta azt a titokzatos neszt, melyet bizonyára mindenki hallott már, ha magosan fekvő helyen járt napnyugta után. A szellő suttogásában, a lombok zizegésében fájdalmas sóhajtozást, panaszos nyögést vélt hallani... s ráadásul valóban hallotta a kövek közt elsurranó gyikok halk zörejét, a magasban csapkodó bőregerek szárnyainak suhogását, s a halálmadár félelmetes kuvikolását, mely vészesen visszhangzott a csöndes bérczek közt. Ilyenkor egész teste megvonaglott halálos rettegésében, homlokán nagy csöppekben gyöngyözött a hideg veriték, és kevés hija, hogy el nem ájult.
    Igy telt el néhány hosszú óra éjfélig. Ha a szegény doktor időnkint beszélgethetett volna, ha zsörtölődhetett volna utitársával, bizonyára nem félt volna ennyire. De az erdőkerülő aludt, még pedig oly mélyen és jóizüen aludt, hogy az orvos nem merte felkölteni.
    Éjfél volt: - a nap legrémesebb órája, a kisértetek, a bűbáj, a hazajáró lelkek szörnyü órája....
    Ah, de mi történik hát?...
    A doktor megtántorodott, és reszkető kezeivel a hajába markolt, hogy meggyőződjék, valjon ébren van-e, vagy pedig pokolbeli lidércznyomás üzi vele rémes játékát?...
    Mert úgy rémlett neki, hogy odafönt, a kastély fölött, a pokolbeli szörnyetegek egész légiója libeg... oh, nem csak rémlett: valóban látta is, a mint ezek a rémes alakok, kisérteties fénytől megvilágitva, hol szálltak, hol emelkedtek a levegőben, el-eltünve a felhők mögött, majd ismét alábocsátkozva egész a kastélyig....
    Igazi repülő szörnyetegek voltak; kigyófarku, tüzokádó sárkányok, roppant nagy szárnyas oroszlánok, rémitő karmu griffmadarak, óriási vámpirok, melyek, úgy látszott, a szájukat akarják föltátani és a karmaikat meregetik....
    Aztán egyszerre, mintha az egész Orgall-fönsik megelevenedett volna: a sziklák, fatörzsek, bokrok mind megindultak és szinte rohanva keringtek körülötte... végre pedig tompa kongás búgott át a levegőn....
    - A harang! - hörögte a doktor rémülten: - a vár harangja!...
    Úgy van: ezt a kongást csak a várkastély harangja hallathatta, mert a Vulkán-falu tornyának harangszavát a szél csak az ellenkező irányból hozhatta volna idáig, ha ugyan a faluban bárkinek eszébe jutott volna, hogy késő éjfélkor harangozzon.
    És a harang-kongás egyre élesebb, egyre gyorsabb lett... Az erős, érczes hang csengve-bongva zúgott a fönsikon, betöltötte az alant fekvő völgyet és visszhangot keltett a szomszédos hegyek bérczein.
    A boldogtalan orvos görcsösen zihált, reszketett félelmében; a szörnyü rettegés annyira megbénitotta eszét, lelkét és akaratát, hogy szólni sem birt: még az sem jutott eszébe, hogy alvó társát fölkeltse.
    De az éles harangszó fölverte álmából az erdőkerülőt; hirtelen fölült fektében, épen akkor, mikor a doktor ijedtében térdre rogyott.
    Deck Miklós lélekzetét visszafojtva hallgatta a harangzúgást és szemeit az éjszakába meresztvén, igyekezett átlátni azon a sötétségen, mely elfödte előtte a várkastélyt.
    - Ez a harang!... ez a harang!... - ismételte Patak orvos lihegve. - Az ördög maga kongatja!... a Csort!... a csort maga!...
    Látszott, hogy most még sokkal jobban hisz az ördögben, mint azelőtt.
    Az erdész már talpra ugrott és mozdulatlanul, előre hajolva bámult a titokzatos kongás irányában, de nem felelt.
    Egyszerre csak üvöltő bőgés töltötte be a levegőt, hasonlatos ahhoz az erős, érdes bőgéshez, melylyel a szirénák szoktak jelt adni ködös éjszakákon a tengeri hajóknak. Ez a fülsértő búgás elfojtotta Patak orvos nyögését, keserves jajgatását is.
    Aztán, a várkastély középső tornyából, erős fény áradt le a fönsikra: szemkápráztató, vakitó villanások czikáztak az éj sötét homályában s a két utas ösztönszerüen eltakarta kezével a szemeit.
    Honnan jött ez a vakitó fény, mely a nap sugaraival vetekedett? Micsoda fényforrásból származott ez a tüzkéve, mely, mint az üstökös csóvája, széles nyalábban söpörte végig az Orgall-fönsikot? Miből sugárzott ki ez a világosság, melyben a sziklák izzani látszottak, mint a parázs?...
    - Miklós!... Miklós!... - kiáltott föl a doktor eliszonyodva: - nézz reám, Miklós!... Ugy-e, már én is oly halott vagyok, mint te?...
    Valóban, a doktor is, meg az erdőkerülő is olyanok voltak, mint a halottak: arczuk fehér volt mint a fal s zöldes szinben játszott, mint a vizbe fultaké, a pofacsontjuk kiállt, a szemeik mélyen beestek üregeikbe s körülöttük kékes karika támadt; a hajuk zöld volt, olyan zöld, mint az a boglyas moha, mely a babona szerint az akasztottak koponyáján nő...
    Az erdőkerülő megdöbbenve, lélekzetét vissza fojtva nézett és hallgatózott. Patak orvost a halálos rémület görcsös vonaglásba hozta, majd minden izma, tagja megmeredt, megbénult, a szemei majd kiugrottak üregeikből, minden szál haja az élére szökkent: a szó szoros értelmében az ijedtség eleven megtestesülése volt.
    Egy perczig - legfölebb egy perczig - tarthatott ez a szörnyü jelenés. Aztán a kisérteties fény lassankint elhalt, elcsöndesült a rémes bőgés is, és az Orgall-fönsikon megint halálos, temetői csönd lett.
    Most már egyiküknek sem jutott eszébe az alvás. A doktor csaknem félájultan hevert a földön rémületében, az erdőkerülő pedig a kőpadnak támaszkodva várta a virradást.
    Valjon mire gondolhatott Deck Miklós, látván és hallván ezeket a szörnyü, neki megfoghatatlan, természetfölötti dolgokat?... Talán még ez sem volt elég, hogy visszariassza őrült, vakmerő vállalkozásától? Valjon makacsul ragaszkodik-e még most is föltett szándékához?...
    Igaz, hogy kijelentette, hogy minden áron bemegy az elátkozott várkastélyba... De nem volt-e elég, hogy eljött egészen idáig, a várfalak alá, hogy kihivta a gonosz szellemek haragját és felköltötte a háborgó elemeket?... ki meri szemére lobbantani, hogy nem váltotta be igéretét, ha visszamegy a faluba és elmondja, a mit a kisérteties kastély előtt tapasztalt?
    Egyszerre csak a doktor fölugrott, oda rohant az erdőkerülőhöz, megragadta a kezét, rángatni, vonszolni kezdte és rekedt, hörgő hangon ismételte:
    - Jer!... Jer!... Menjünk!...

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981146
Webáruház készítés