Új jelszó kérése
Termék részletek


Jules Verne: A kárpáti várkastély_EPUB

Jules Verne: A kárpáti várkastély_EPUB
540 Ft

A Kárpátok bércei közt játszódó történetben szerelem, halál, őrület, félelem és a mindennapok eseményei kavarognak olyan összevisszaságban, ahogy a kárpáti szél forgolódik a csúcsok közt.
A kötetet Zigány Árpád eredeti fordításában adjuk közre.

  • Részlet az e-Könyvből:

    Ez a történet nem fantasztikus, csak regényes: - de ebből még nem következik, hogy meg nem történhetett. Sőt ellenkezőleg: mivel oly korban élünk, a melyben minden megtörténhetik - sőt joggal mondhatnók, hogy már minden meg is történt: - jogunk van hinni, hogy ez a történet is igaz. Különben is, a XIX. század második fele annyira pozitiv és gyakorlati kor, hogy ebben már csak a tapasztalatnak, szigorú megfigyelésnek van értéke és mondák, legendák még Erdélyben sem keletkeznek, a hol pedig a Kárpátokban, a babonás néphit szerint, százával tanyáznak a manók, szellemek és kisértetek.
    Pár év előtt, május 29-én egy juhász legeltette nyáját a Retyezát aljában, azon a pázsitos fönsikon, mely a Zsil termékeny, erdős völgye fölött fekszik.
    Frik - ez volt a pásztor neve - épen olyan szurtos, ágról szakadt és rongyos volt, mint a birkái; - nagyon jól beillett abba a düledező, széllel béllelt akolba, a mely a falu végén, az Isten háta mögött épült.
    Délután négy óra lehetett s a nap már kezdett alábukni a körül fekvő hegyek mögé. A nyáj békésen legelt, Frik pedig, kényelmesen hasra fekve, pöfékelt makra pipájából; fél szemmel aludt, fél szemmel ébren volt, s időnkint nagyokat füttyentett kutyáinak, ha egyik-másik birkája elmaradt, vagy elcsatangolt a nyájtól.
    Ez a hegyes vidék Erdély legzordonabb tája volt és Kolozs-vármegyéhez tartozott.
    Különös országa magyar hazánknak ez az Erdély! Mint a neve is mutatja, erdős, hegyes-völgyes vidék. Éjszakon és keleten az anyaország, délen Oláhország (Románia) és nyugaton Moldvaország határolja. Területe körülbelől hatvanezer négyszög kilométer, tehát csaknem annyi, mint Francziaország kilenczedrésze; nagyon hasonlit Svájczhoz, de, ámbár felényivel nagyobb, a lakossága még sem több, mint Svájczé.
    Erdély alföldjeit, termékeny völgyeit és fönsikjait számos folyó öntözi; ezek mind a legmagyarabb folyó, a Tisza, vagy a fönséges Duna vizét gyarapitják, s egyuttal fontos közlekedési utak is kelet és dél felé.
    Ilyen a dákok ősrégi hazája, melyet Traján római császár, a keresztény időszámitás első századában, véres harczok után, a római világbirodalomhoz csatolt. A középkorban egy ideig független volt, majd Magyarország kiegészitő része lett, mig aztán, az 1526-iki szerencsétlen mohácsi csata után, különvált az anyaországtól és nemzeti királyok kormányozták.
    A gyermek-király, II. Lajos halála után, a ki a mohácsi csatában a Csele-patakba fúlt, Magyarország tudvalevőleg ketté szakadt; a nyugati rész a habsburgi Ferdinándot választotta meg királyának, mig a keleti rész, melynek magva a bérczes Erdély volt, Szapolyai Jánosnak hódolt. Függetlenségét meg is tartotta 1669-ig, a mikor I. Lipót, Ausztria császára és Magyarország királya ismét visszacsatolta az anyaországhoz.
    De az erdős országban megtelepült különböző népfajok, úgy az egyesülés előtt, mint azután is, különválva, egybe nem olvadva, sőt mondhatnók, ellenséges viszonyban éltek. A tulajdonképeni magyarok, a székelyek, az oláhok, vagy románok, a szászok és czigányok megőrizték faji jellegüket, s nem egyesültek, nem keveredtek össze a századok folyamán sem, úgy, hogy még ma is különálló népfajokat alkotnak.
    Ugyan melyik népnek a gyermeke lehetett ez a Frik?
    Nagyon nehéz lett volna megmondani. Dús, borzas haja rendetlenül csapzott homlokára s lógott le vállaira, az arcza naptól égett, ránczos volt, bozontos szakálla eltakarta a fél mellét, szürkés szemei kékesbe is, zöldesbe is játszottak: - szóval úgy látszott, hogy valamennyi népfajnak, de legkivált az oláhnak ismertető jeleit egyesiti magában.
    Annyi bizonyos, hogy már nem volt fiatal: legalább is hatvanöt évesnek látszott. De szikár, egyenes, izmos termetén meg sem látszott ez az idő, s ha fölállván, rátámaszkodott kampós juhászbotjára, oly mozdulatlan volt, mint a körülötte heverő sziklák: - méltó akármelyik festő ecsetjére, vagy képfaragó vésőjére.
    Mikor már a nap annyira a hegyek mögé bukott, hogy sugarai csak a nyugati hágó szakadékain át juthattak a fönsikra, Frik fölemelkedett fektéből, szájához tette mind a két tenyerét és szócsövet csinált belőle, hogy messzebbre kiálthasson.
    Körülbelül egy mérföldnyire tőle egy ódon várkastély körvonalai látszottak a szemhatáron. Ez a régi vár a Vulkán-szoros egyik elszigetelt fönsikján, az Orgall-fönsikon épült. A nap kápráztató verőfényében élesen vált ki a zordon kastély fantasztikus, sötét alakja a derült ég kék hátteréből. De azért csakis az oly éles szemü ember, mint ez a pásztor, láthatott valamit az ódon épület részleteiből is.
    A mint mondtuk, Frik szócsövet csinált a tenyereiből és torka szakadtából ezt orditotta a régi várkastély felé:
    - Vén várkastély!... Vén várkastély!... A napjaid már meg vannak számlálva!... Még három év: s akkor összedülsz!... mert a bükkfádnak sincs már több, mint három ága!...
    Ez a bükkfa a várkastély egyik bástyája előtt állt és hatalmas törzse fekete árnyékként emelkedett a tiszta verőfényes levegőbe: de Friken kivül alig látta volna meg valaki ily messziről.
    A vén pásztor különös szavainak magyarázata egy közszájon forgó legendán alapult, melyet annak idején el fogunk mondani.
    - Úgy van - ismételte a pásztor - csak három ága van már... Tegnap még négy volt: de ma éjszaka ismét letört belőlük egy... Most már csak a csonka bütyke van meg... S nem látok a korhadt törzsön háromnál több ágat... Nincs több, mint három, vén várkastély! nincs több, mint három!
    Sokan azt hiszik, hogy a pásztorok nagyon ideális, elmélkedésre, ábrándozásra hajlandó emberek: - hisz egész életüket kint töltik az édes, szabad természet ölén, beszélgetnek a csillagokkal, ismerik az eget, a földet, erdő-mező fáit és virágait!... Pedig nem úgy van: az elszigetelten élő pásztor, mivel ritkán jut művelt, fölvilágosodott, okos emberek közé, rendesen mogorva, buta és bárdolatlan.
    A babonás néphit azonban gyakran természetfölötti erőt és hatalmat tulajdonit neki; ráfogják, hogy ért a ráolvasáshoz, hogy szemével meg tudja verni az embereket, állatokat egyaránt, hogy a meddő állatokat termékennyé tudja tenni - s ki tudja még mi mindenhez ért, a mit a többi halandók nem is sejtenek.
    Ez a babona majdnem minden vidéken honos: csoda-e tehát, ha Erdélyben, a hol a vad, zordon természet még fogékonyabbá teszi a lelkeket a babona iránt, fokozottabb mértékben hisznek a pásztorok varázs-erejében?
    Frikről is azt hitték, hogy varázsló és boszorkánymester, s ezt a balhitet ő maga is terjesztette. Az egyik azt mondta, hogy a vámpirok és kisértetek is szót fogadnak neki, a másik látta őt, a mint a holdas éjszakákon, boszorkányokkal tánczolt a hegyek közt; a harmadik megesküdött rá, hogy látta, a mint hold-fogytakor ráült a faluvégi kalló-malom kerekeinek küllőire s onnan beszélgetett a farkasokkal.
    Frik sohasem czáfolta meg ezt a mende-mondát, mert haszna volt belőle. Mindenféle varázsos szert, gyógyitó irt kotyvasztott, a mit drága pénzen adott el. De, bár kizsákmányolta a falubeliek együgyüségét és babonáját, azért ő maga is babonás volt: s ha nem hitt is a saját szereinek bűbájos erejében, viszont vakon hitte azokat a legendákat, melyek szájról-szájra jártak a vidéken.
    Természetes tehát, hogy mihelyt megjósolta a vén várkastély közeli pusztulását, a melyben szentül hitt, sietett haza falujába, hirül vinni a nagy ujságot, hogy a korhadt bükkfának már csak három ága van.
    Füttyentett hát kutyáinak, a melyek inkább a juhok fölfalására és széttépésére, mint őrzésére valók voltak - s mikor a nyáj egybe volt terelve, lassan ballagva megindult haza felé.
    A nyáj, lehetett összesen vagy száz kos és anyajuh, meg tizenöt-húsz első-fü bárány, Verszt falu birójáé, Kolcz gazdáé volt, a ki sokra becsülte pásztorát, mert értett az állat-nyavalyák meggyógyitásához, és a tályogot, körömfájást, kergeséget, meg a többi betegséget is mindig meg tudta orvosolni.
    A nyáj vigan bégetve haladt a fönsikról lefelé, elől a vezérürü, melynek nyomában a vén birkák tolongtak.
    Letérve a legelőről, Frik széles ösvényre terelte nyáját és buján zöldelő vetések közt haladt. A buza már kihányta fejét, és a kukoricza is már magasra felnőtt, jó terméssel biztatva a szorgalmas földmivelőket. Az út egyik oldalát sötét fenyő-erdő és fűzfa-liget szegélyezte, lent pedig a kristálytiszta Zsil folyó kanyargott, tánczoltatva hátán a fürészmalmokból leusztatott tutajokat.
    A folyó jobb partján megállt a nyáj, és a juhok is, kutyák is mohón ittak a hűvös, tiszta vizből.
    Verszt falu már csak három puskalövésnyire lehetett, azon a sűrü fűzfa-erdőn túl, mely egész a Vulkán-hágóig kiterjed; tulsó végében fekszik a Vulkán falu, mely a plezsai hegytömeg déli lejtőjének fönsíkján fekszik.
    Az uton nem járt egy lélek sem; a földeken dolgozó nép csak este-felé szokott hazatérni a faluba s most még aránylag kora délután volt.
    Mikor a juhok ittak, Frik ismét füttyentett kutyáinak, melyek csaholva terelték össze a nyájat és épen a völgybe akarták lehajtani, mikor a Zsil kanyarulatánál, vagy ötven lépésnyire Friktől, egy ember jelent meg.
    - Hé, barátom! - kiáltott rá Frik: - mi járatban van kend?
    A megszólitott amolyan gyalogjáró babkáros volt, a ki faluról-falura házal holmijával és egész vagyonát a hátán hordja. Akárhová megy, mindenütt otthon van s mindenütt tud vásárt csinálni, mert ért magyarul, oláhul, németül s rá tudja beszélni vevőit a vásárlásra.
    Ez itt zsidó volt, lengyel zsidó: meg lehetett ismerni hegyes kecske-szakálláról, nagy kos-orráról, kiülő homlokáról és szúrós, szürke szemeiről.
    Holmiját abban a kis, nyitott ládikóban hordta, mely szijakon lógott le a nyakából; volt abban mindenféle portéka: szemüveg, hőmérő, légsúlymérő, apró órák, bicskák, pántlika, meg pirositó. Ami nem fért el a ládájában, azt a derekára akgatta: igazi vándorló bolt volt.
    A zsidó köszöntötte a pásztort és elébe ballagott; majd oláh nyelven, barátságosan megszólitotta:
    - Nos, hogy vagyunk, atyafi?
    - Hát csak úgy, a hogy az idő járja! - felelte Frik.
    - Akkor ma nincs baj, mert szép idő van.
    - Majd esik holnap! - dünnyögött Frik.
    - Esik?... kiáltott föl a házaló álmélkodva: hát ebben az országban felhő nélkül is szokott esni?
    - Majd megjönnek a felhők ma éjszaka... még pedig amonnan ni, a hegyek felől.
    - Honnan tudja ezt kend?
    - Hát csak onnan, barátom, hogy a birkáim gyapja száraz és érdes, mint a lószőr.
    - Hát csakugyan eső lesz holnap?
    - De lesz ám!
    - Annál rosszabb azoknak, a kik kint járnak az országuton.
    - S annál jobb azoknak, a kik födél alatt maradhatnak.
    - De hát a kinek nincs háza? - csóválta fejét a zsidó.
    - Vannak kendnek gyermekei? kérdezte Frik.
    - Nincsenek.
    - Hát felesége?
    - Az sincs.
    Frik csak azért kérdezte mind ezt, mert azon a vidéken úgy szokás, hogy az utas embertől megtudakolják az ilyesmit.
    Majd meg tovább kiváncsiskodott:
    - Aztán honnan jön kigyelmed?
    - Nagy-Szebenből.
    - És hová megy?
    - Kolozsvárra.
    Nagy-Szebenből a Zsil völgyében lehetett a Vulkán-szorosig jutni; a folyó innen délnek kanyarodott, Petrozsényig. Kolozsvárra menet fölfelé kellett fordulni a Maros-völgynek s az út legfölebb csak húsz mértföld hosszú lehetett.
    Frik kiváncsian nézegette a zsidó portékáját, a hőmérőket, légsúlymérőket, mert még sohasem látott efféle holmit s azt sem tudta, hogy mire való.
    Oda bökött szurtos ujjával a házaló ládájára és azt kérdezte:
    - Mondja már kigyelmed, mire való ez a sok czifra jószág?
    - Ez mind drága holmi - felelte a zsidó, a minek minden ember hasznát veheti.
    - Minden ember?... tamáskodott a pásztor pislogva: még a pásztor-ember is?
    - Még az is.
    - Hát aztán hogyan?
    - Nézze meg kigyelmed ezt a kis portékát, mondta a házaló, a juhász orra alá tartván egyik hőmérőjét: - ez mindig megmondja, hogy mikor van hideg, és mikor van meleg.
    - Ej, atyafi, vigyorgott Frik: azt én már e nélkül is tudom, ha fázom, hát hideg van: ha izzadok, hát meleg van.
    Világos, hogy ennyi épen elég tudomány a pásztornak, a ki édes keveset törődik a hőmérséklet fokaival.
    - Hát ez a másik mire való? kérdezte, egy aneroid-légsúlymérőre mutatva.
    - Ez meg olyan portéka, felelte a zsidó, a mely mindig megmondja, hogy milyen idő lesz holnap.
    - Igazán?
    - Persze, hogy igazán!
    - Megmondja, hogy esik-e holnap, vagy szép idő lesz?

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981139
Webáruház készítés