Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Jules Verne: A büszke Orinoco_EPUB

Jules Verne: A büszke Orinoco_EPUB
540 Ft540

Verne Gyula fantáziáját felgyújtotta az Amazonas dzsungele. Nem is véletlen, hiszen felfedezése, és az ott talált állat- és növénycsodák első ismertetése ekkortájt jutott el Európába. Az Orinoco folyónak nyomban két regényt is szentelt: Az Orinocón fölfelé és ezt, A büszke Orinoco című regényeket.
Mindegyik témája a kaland, az utazás, a felfedezés, miközben hőseink új meg új ismeretekkel gazdagodnak, mi pedig új meg új csodákkal ismerkedünk meg.
A kötetet Telekes Béla eredeti műfordításában adjuk közre. (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    IV. fejezet
    Első értesülés.

     

    Las Bonitasban, hivatalos fővárosában a hozzátartozó kerületnek, lakik a Caura-vidék katonai kormányzója. A helység a folyó jobb partján fekszik, körülbelül ugyanott, ahol valamikor az Altagracia nevü spanyol hittéritőség telepe volt. Az amerikai spanyol uralomnak tulajdonképen e hittéritők vetették meg alapját s bizony nem nagy örömmel nézték, hogy angolok, németek s franciák is fáradoznak az indiánusok megtéritésén. S ez oknál fogva még manapság is gyakoriak a surlódások a keresztény tanok terjesztői között.
    A kormányzó azidőtájt Las Bonitasban tartózkodott. Személyes ismerőse volt Miguel urnak. Már előzőleg értesülvén a három tudós utitervéről, mihelyt a gőzös kikötött, a födélzetre sietett.
    Miguel ur bemutatta társait. A kormányzó a legszivélyesebb barátsággal üdvözölte őket. S mivel a «Bolivar Simon»-nak másnap délután egyóráig kellett Las Bonitas mellett vesztegelnie, meghivta a három tudóst másnapra magához reggelire. Másnap délig bizvást pihenhetett a «Bolivar Simon», estére még mindig idejében érhet vala Caicarába, a hol az utasok közül azok, a kik nem szándékoztak San Fernandoig, vagy az Apure vidékének valamely más helysége felé, ki fognak szállni.
    A három tudós tehát másnap, augusztus 15-én a kormányzó lakása felé vette utját, jóval korábban azonban már a mi két franciánk is partra szállt, mivelhogy a szigoru Martial-bácsi kiadta a «parancsot» a helység megszemlélésére s igy ők ketten már korán reggel ott csatangoltak Las Bonitas utcáin.
    Senki se higyje azonban, hogy ezek az utcák amolyan igazi városi utcák lettek volna; Venezuela eme vidékén a kormányzói székhely is csak apró kunyhószerü házikókból álló falu s ezek a házikók kis délövi növényzet közepette meglehetősen szétszórtan tarkállanak. Itt-ott hatalmas fák gyönyörü csoportjai pompáznak, egymásba fonódó törzsü, chaparók, óriási, legyezőslevelü copernicia pálmák és a morichal-pálmák, a melyeknek az a sajátságuk, hogy a talaj vizét fölszivják és aztán tövük körül ismét kiszivárogtatják, ugy, hogy egész pocsolyák keletkeznek egy-egy ily pálma körül.
    Copayferák, sauran-ok is voltak itt szép számmal és messzire elágazó mimózák, a melyeknek gyöngéderedetü és halványrózsaszinü levélzete oly tetszetős.
    Jean és Martial gyönyörködve sétáltak pálmaligetről-pálmaligetre s gyönyörüségüket csak az az egy körülmény zavarta meg olykor, hogy egy-egy csapat majom rohant, bukdácsolt át előttük egyik facsoportról a másikra. Venezuelában, ahol mintegy tizenhat majomfajta él, az ilyesmi már föl sem tünik. Kellemetlen hangu, szemtelen állatkák ezek, különösen az alnaták, vagy aragnatók, a melyeknek rikácsolása oly irtózatos, hogy az utast, aki a délövi erdők e különben legkevésbbé sem veszedelmes szörnyecskéit nem ismeri még, alaposan meg szokta ijeszteni.
    Rendkivül sok volt a madár e tájon. Szép tenorhangu trupiálok röpködtek fáról-fára s tüntek el egy-egy hórihorgas liána ághegyéről alá függő fészkükben; guarhárók, a melyeket manócskáknak nevez a nép s a melyek fáról-fára ugy pattannak át, mintha valami rugó lökné fel őket a levegőbe.
    A két francia mindbeljebb hatolt a pálmás sürüségbe.
    - Jó lett volna elhoznom a puskámat, - mondta az őrmester.
    - Talán bizony majmot akartál lőni? - kérdezte Jean.
    - Majmot? Azt nem. De hátha másfajta, veszedelmesebb állattal is találkozunk?!
    - Az ugyan ne aggasszon, kedves bácsikám, - jegyezte meg mosolyogva Jean; - ragadozó vadakra csak jóval lakatlanabb vidéken bukkanhatnánk. Máshol majd lehet még részünk afféle mulatságban is!
    - Mindegy. Katonaember sohase járjon fegyvertelenül. Én most tulajdonképpen szigoru büntetést érdemelnék.
    Mulasztásáért azonban az őrmesternek ezuttal nem kellett bünhődnie.
    A kisebb-nagyobb macskafajok: a jaguár, a tigris, az oroszlán, az ocelot és a vadmacska csak a felső folyamvidék őserdeiben otthonos. Arrafelé medve is akad, de az is csak jámbor fajta, amelynek csupán hal és méz az eledele.
    Sétájuk közben csupán kisebb, ártatlan rágcsáló vadat láttak itt-ott, néhány cabiait, afféle vizimalacfajtát, s néhány chinigui párocskát. Ez utóbbi állatkák nagyon ügyes uszók, buvárok, de szárazon annál esetlenebbek.
    A helység lakói nagyobbára meszticek voltak és néhány indián-család, de ezek - különösen az asszony- és a gyereknépe - szalmakunyhóikból ritkán bujnak elő.
    Vad indiánusokra csak a felső folyamvidéken akadnak majd utasaink s Martial őrmester ott jól teszi majd, ha puskáját sohasem hagyja el.
    Majdnem háromórai, meglehetősen elfárasztó séta után franciáink visszatértek a «Bolivár Simon»-ra, hogy megreggelizzenek.
    Ugyanez órában ültek Miguel, Felipe és Varinas urak a kormányzó asztalához.
    Csak egyszerü reggeli volt ez, hiszen elvégre a las-bonitasi kormányzótól nem is várható, hogy olyan lakomát csapjon, amilyet esetleg a venezuelai köztársaság elnöke csaphatna, de a fogadtatás annál szivélyesebb volt.
    Természetesen a tudósok vállalkozásáról folyt a szó. A kormányzó tapintatos ember létére persze őrizkedett minden állásfoglalástól, sem az Orinoco, sem a Guaviare, sem az Atabapo javára nem nyilatkozott, ellenben, hogy a már-már tulhevessé váló vitának elfajulását megakadályozza, más irányba téritette a beszélgetést.
    - Nem tudják, uraim, van-e a «Bolivár Simon» utasai között más is, olyan, aki San-Fernandóig, vagy esetleg még tovább is utazik?
    - Bizony nem tudom, - felelt Miguel ur, - az utasok legnagyobb része Caicarában száll ki, néhányan pedig az Apureon folytatják utjukat Columbia felé.
    - Ha csak az a két francia nem igyekszik szintén az Orinoco felső vidékére, - szólt közbe Varinas ur.
    - Ugyan? Két francia? - lepődött meg a kormányzó.
    - Ugy van, egy idősebb és egy egészen fiatal francia, - erősitette Felipe ur, - Ciudad-Bolivárban szálltak födélzetre.
    - S hová igyekeznek?
    - Azt bizony nem tudjuk, - mondta Felipe ur, - csöppet sem közlékeny természetüek. Különösen az idősebbik, akinek külsője katonaviselt emberre vall, rendkivül zord viselkedésü s ha az ember a fiatalabbikkal, aki barátságosabb hajlamu, beszélgetést kezdene, rögtön vasvilla szemmel mered az emberre s ha valaki attól még nem ijedne meg, rászól az unokaöcscsére, - mert a fiatal, ugy látszik, az unokaöcscse neki - és a kabinjába küldi. Afféle nagybácsi, a ki szigoruan gyámkodik a kisöcscse fölött...
    - Valóban sajnálom azt a szegény fiatalembert, - jegyezte meg Varinas ur, - sokat szenvedhet, olykor mintha már könnyet is láttam volna szemében.
    A derék Varinas csakugyan láthatott már ilyesmit. Csakhogy amikor Jean szeme néha könnybe lábbadt, az bizony azért volt, mert a fiatalember a jövőjére gondolt, a célra, a melyet maga elé tüzött és a csalódásokra, a melyek esetleg érni fogják, nem pedig az öreg Martial szigorusága miatt. Idegen megfigyelőt persze megtéveszthetett az a könny.
    - Különben, - folytatta Miguel ur, - még ma este bizonyosan megtudjuk, hogy a két francia, meddig utazik. Valószinünek tartom, hogy szintén a felső folyamvidékre igyekszenek; a fiatalabbik ugyanis, ugy láttam, folyton annak a honfitársának az Orinoco vidékéről irt könyvét tanulmányozza, akinek néhány évvel ezelőtt sikerült a legfelsőbb vidékekig, az Orinoco forrásáig elhatolnia...
    - A mennyiben az a forrás a Parima-hegységben fakad - jegyezte meg Felipe ur, az Atabapoért kardoskodó.
    - S ha nem az Andeszekben keresendő, - vágott közbe Varinas ur, - ott, a hol a mellékfolyónak félreismert Guaviare ered.
    A kormányzó észrevette, hogy a szóharc ujra elmérgesedhetik.
    - Uraim, - szólt vendégeihez, - az a nagybácsi meg a kisöcscse valóban felköltik érdeklődésemet. Ha nem szállnak ki Caicarában s ha céljuk nem San Fernando, de Apura, vagy de Nutrias, vagyis ha csakugyan az Orinoco felső vidékeire igyekszenek, igazán kiváncsi volnék megtudni, mi cél vezeti őket oda. A franciák, tudom, merész kutatók, - Délamerika területén azonban már csakugyan elriasztón sok francia pusztult el ily utakon; Crevaux doktort a bolivari sikon verték agyon az indiánok, szintugy kisérőjét is Barban Francois-t, a kinek Moitacoban, a hol eltemették, már a sirja sem található. Valami Chaffanjon nevü honfitársuk ugyan eljutott az Orinoco forrásvidékéig...
    - Ha persze az volna az igazi! - pattant föl Varinas ur, aki nem birta eltürni, hogy az ő meggyőződésével ellenkező nézetet emlitsenek.
    - Nos, föltéve, hogy az igazi, - engedékenykedett a kormányzó, - és hát ezt a földrajzi kérdést önök már nemsokára el tudják dönteni... És csak azt akarom mondani, hogy az a Chaffanjon az egyetlen, a ki, bár szintén sok veszedelembe jutott, mégis a legszerencsésebben birkózott meg föladatával. Ugy rémlik, hogy ez a mi büszke folyamunk ujabban valóságos varázserővel vonzza ezeket a franciákat, nem éppen a «Bolivar Simon» utasait értem...
    - Valóban, - szólt közbe Miguel ur, - csak nem régiben is megint két francia vágott neki az ilanóknak...
    - Két fiatal ember, - folytatta a kormányzó, - huszonöt-harmincévesek; az egyik Helloch Jaques kutató; a másik Paterne Germaine természettudós...
    - S azóta semmit sem hallottak róluk? - kérdezte Felipe ur.
    - Semmit. Csak annyit tudok, hogy Caicaraban csónakot béreltek, Buen a Vista és La Urbána mellett elhaladtak s aztán állitólag valamelyik jobbparti mellékfolyón folytatták utjukat fölfelé. Azóta semmit sem hallottunk felőlük s bizony nem oknélkül aggódunk sorsuk miatt.
    - Talán csak nem jutottak a rabló kviva-indiánok kezére, akiket Columbia Venezuelába kergetett s akiknek most valami Alfanir nevü Cayenne-ből megszökött fegyenc a vezérük.
    - Ugyan?!
    - Bizony, nem kivánom nekik, hogy azzal a népséggel összeakadtak legyen. Lehet különben, hogy sikerült elkerülniök ezt a veszedelmet s hogy most is vigan és szerencsésen barangolnak céljuk felé s maholnap itt, vagy ott valamely faluban felbukkannak megint. Adja Isten, hogy ugy legyen. Sokat beszélnek itt még valami spanyol hittérőről is, Esperante páterről, aki még Chaffanjonnál is merészebb utazó, mert San-Fernandóból kiindulva az Orinoco forrásvidékén is tul jutott...
    - Az ál-Orinoco forrásvidékén... - vágott közbe Felipo ur izgatottan.
    Miguel ur, hogy élét vegye társa harciasságának, igy szólt a kormányzóhoz:
    - Én is hallottam róla. S nemde a jámbor szerzetesnek valami telepet is sikerült alapitania?
    - Ugy van, - mondta a kormányzó, - a Santa Juana-telepet, a Roraima közelében s mint halljuk ez a telep szépen fejlődik is.
    - Vakmerő vállalkozás, - jegyezte meg Miguel ur.
    - Valóban az, - mondta a kormányzó, - nem csekély föladat éppen a legvadabb indiántörzset, a déli vidékeken tanyázó guaharibókat, ezeket a teljesen elmaradt teremtéseket a müvelődés és a kereszténység számára meghóditani. Mekkora türelem, hősiesség, önmegtagadás, szóval apostoli lélek kell ilyesmihez! Nagy ideig semmit sem hallhattunk Esperante atyáról, sőt Chaffanjon sem akadt nyomára 1888-ban, pedig a Santa Juana-telep nincs messze ama forrásvidéktől, amerre járt.
    A kormányzó, nehogy megint izgalomba ejtse a tudós társaságot, nagy-óvatosan nem is emlitette most már az Orinocót.
    - Két év óta azonban - folytatta - mindgyakrabban kapunk hireket felőle s ezek mind arról szólnak, hogy Esperante atya buzgósága ama vad guaharibók között valóságos csodát müvel.
    Azontul az Orinoco vitás kérdése nem is került szóba már. Inkább csak ama vidékekről folyt a beszélgetés, amelyek a nagy folyam középső része mentén terülnek el s az indián törzsekről, amelyeknek egy része már békés életre adta magát, mig másik része minden polgáriasodásnak állhatatosan ellene szegül.
    A kormányzó sok oly különösséget tudott és mondott el e törzsekről s e vidékekről, amit a tudós urak, bármennyire képzett geografusok és etnografusok voltak is, nem ismertek s aminek kétségtelenül hasznát vehetik majd. A beszélgetés, mivel Felipe és Varinas urak legfőbb érzékenységének tárgyát, az Orinoco eredet kérdését, elkerülte, most már mindvégig zavartalanul nyugodt maradt.
    Déltájban a kormányzó vendégei fölkeltek az asztal mellől s elbucsuzván kedves vendéglátójuktól, visszatértek a «Bolivar Simon» födélzetére, ahova a kormányzó elkisérte őket.
    Martial őrmester és Jean azóta, hogy sétájokról az almuerrohoz, vagyis reggelihez a hajóra megjöttek volt, az egész délelőttöt ott töltötték s a hátsó födélzetről nézegették a tájat. Martial kurtaszáru pipából pöfékelve állt Jean mellett, amikor a tudósok a kormányzóval a hajóra érkeztek.
    Az őrmester odasugott Jeannak:
    - Ez a kormányzó bizonyára legalább is generális; meglátszik a tartásán, ha polgári ruhát visel is egyenruha helyett.
    - Biz az meglehet - hagyta rá Jean.
    - Afféle generális, akinek egyetlen katonája sincs, ami itt Amerikában nem ritkaság, - folytatta az őrmester gunyosan.
    - Nagyon értelmesarcu ember, - jegyezte meg Jean.
    - Lehet, ámbár én inkább csak kiváncsiságot olvasok le az arcáról, ugy néz ide ránk, hogy az már igazán... valóban nem tetszik nekem.
    A kormányzó csakugyan nagy érdeklődéssel nézte a két franciát, akikről tudós vendégei beszéltek volt neki. Mi célja lehet utazásuknak, kiszállnak-e majd Caicarában, vagy pedig feljebb utaznak, akár az Apureon, akár magán az Orinocon, e kérdések izgatták a kiváncsiságát. Sehogy sem birta korukkal megegyeztethetőnek tartani, hogy a folyamvidék felkutatása lenne céljuk, ily vállalkozásra az egyiket tulfiatalnak, a másikat tulidősnek vélte.
    Azonfelül kötelességszerüen is érdeklődhetett irántok, hiszen valamely vidék kormányzójának kétségtelenül meg van a joga, hogy a területére érkező idegenek szándékai felől tájékozódjék s eziránt meg is kérdezhesse őket.
    A kormányzó tehát Miguel urral, Felipe és Varinas urakat hátrahagyván, a két francia felé vette utját.
    Martial rögtön észrevette szándékát.
    - Vigyázat! - szólt Jeanhoz, - a generális földeritő utra indul az ellenség felé s bizonyára kérdést intéz hozzánk, tudni kivánja majd, kik-mik vagyunk, miért vagyunk itt és hova igyekszünk?
    - Nos, kedves Martial, - felelt Jean, - hisz nincs okunk titkolózni.
    - Csakhogy én nem vagyok barátja az efféle tolakodásnak, - mondta az őrmester, - és el fogom utasitani.
    - Ugyan minek szereznénk magunknak kellemetlenséget, kedves bácsikám, - szólt engesztelő hangon Jean s kezét az őrmester karjára tette.
    - Nem türöm, hogy bárki is kérdőre vonjon minket, megszólitson téged, - indulatoskodott Martial.
    - Én pedig nem akarom, hogy gorombáskodással fölösleges botrányt okozzunk, - mondta Jean határozottan, - ha Caura kormányzója kérdést intéz hozzánk, én felelni fogok neki, sőt örülök is, hogy tőle utbaigazitást, tanácsot kérhetek.
    Az őrmester morgott s hatalmas füstfelhőket fujt maga elé.
    Ekkor már eléjük érkezett a kormányzó Miguel urral s mivel Martial éppen elfordult volt, Jeant szólitotta meg.
    - Ön nemde francia? - kérdezte a kormányzó spanyolul.
    Jean eléggé járatos lévén a spanyol nyelvben szintén spanyolul felelt s tiszteletteljesen emelte meg sisakját a kormányzó előtt.
    - Francia vagyok, - mondta udvariasan.
    - S társa?
    - Nagybátyám... szintén francia, nyugalmazott őrmester különben.
    Martial, bár spanyol tudománya nem volt valami nagy, mégis megértette, hogy róla van szó. Feszes tartásba vágván magát odafordult ő is a társasághoz, szent meggyőződéssel gondolván, hogy a 72. gyalogezred egykori őrmestere is csak van akkora ur, mint holmi amerikai generális, még ha az a Caura kormányzója is.
    - Remélem, nem veszi rossz néven, ha megkérdezem, - szólalt meg ujra a kormányzó, - hogy Caicaráig vagy azon is tul utaznak-e?
    - Caicaran is tul, kormányzó ur, - felelt Jean készségesen.
    - Az Orinocon, vagy az Apure folyón?
    - Az Orinocon.
    - San Fernando de Atabapóig?
    - Odáig, de lehet, még tovább is, ha ottani értesüléseink arra inditanak.
    A kormányzót épp ugy, mint Miguel urat is mindjárt meghóditotta Jean szerény és mégis határozott egyénisége; leplezhetetlen rokonszenvvel töltötték el a fiatal ember őszinte, értelmes feleletei.
    Martial őrmester azonban csöppet sem örült e rokonszenvnek. Sehogy sem tetszett neki, hogy Jean szeretetreméltósága oly közel enged magához bármi idegen kiváncsiskodást. Különösen Miguel ur miatt aggodalmaskodott. A kormányzó elvégre, a ki Las-Bonitasban marad, nem igen számit; de Miguel ur, a ki utitársuk és a kivel egészen San Fernandoig együtt kell utazniok, ezekután már aligha lesz mellőzhető.
    Vajjon, mi oka lehetett az őrmesternek, hogy fiatal utitársát a másokkal való megismerkedéstől annyira féltse?
    Mogorva hallgatással türte, mert hiszen Jean előbbi határozott kivánsága értelmében türnie is kellett, hogy a kormányzó Jeánnal tovább beszélgessen.
    - Tehát mindenekelőtt San Fernandóba igyekszenek? - kérdezte a kormányzó.
    - Oda, kormányzó ur.
    - S mi a céljuk ott, kedves barátom?
    - Bizonyos értesüléseket óhajtanánk szerezni ott.
    - Értesüléseket? Kiről? Kiről?
    - Kermor ezredes felől.
    - Kermor ezredes? - ismételte a kormányzó. - Most először hallom ezt a nevet, pedig ha San Fernandóban tudnának felőle, nekem is ösmernem kellene. Chaffanjon ur átutazása óta azonban francia ember itt meg nem fordult.
    - Kermor ezredes már néhány évvel korábban járt ott, - jegyezte meg Jean.
    - Van önnek erről valami bizonyos adata? - kérdezte a kormányzó.
    - Van. Az ezredes utolsó levele, a melyet onnan egyik nantesi barátjának irt.
    - Ön tehát azt hiszi, kedves fiam, - folytatta a kormányzó, - hogy Kermor ezredes néhány évvel ezelőtt San Fernandóban tartózkodott?
    - Az kétségtelen. Levele 1879. április 12-én kelt San Fernandóban.
    - Csodálatos.
    - Miért, kormányzó ur?
    - Mert akkor én San Fernando kormányzója voltam s ha Kermor ezredes akkor ott tartózkodott volna, az idegenek bejelentése révén nekem okvetlenül tudnom kellett volna róla. Az ő nevére azonban egyáltalán nem emlékezem.
    A kormányzónak ez a határozott kijelentése a fiatal emberre mély hatást gyakorolt. Arca elsápadt, szeme könybe lábbadt s össze kellett szednie minden erejét, hogy meg ne roskadjon.
    - Köszönöm, kormányzó ur, - mondta, - hogy érdeklődésével minket kitüntetni sziveskedett. De bármily biztosra is veszi, hogy Kermor ezredes nevét sohasem hallotta, mégis bizonyos az, hogy az ezredes akkoriban San Fernandóban volt, mert hiszen levele Franciaországba onnan érkezett.
    - S mi dolga lett volna San Fernandóban? - kérdezte most Miguel ur.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649626
Webáruház készítés