Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Joseph Komlos Amikor eső hull a sugárutakra MOBI e-könyv

Joseph Komlos Amikor eső hull a sugárutakra MOBI e-könyv
2 490 Ft

Joseph Komlos, a Diana-gyilkosság című bestseller-könyv szerzője újabb remek regénnyel jelentkezik. Ezúttal Szaddam Husszein Irakjába kalauzol bennünket, a máig tartó következményekkel járó iraki háború előestéjén. Ebben a remek kalandregényben bejárjuk az orosz és amerikai titkosszolgálatok világát, a két szuperhatalom befolyási harcát az olajért, hatalomért, vezető szerepért. Mindehhez a nagyhatalmi "játszótér" Irak, ahol kémek és kettős ügynökök is csatáznak mindkét oldalon. A végig fesztült ritmusú, sodró lendülető könyv nem szűkölködik a fordulatokban. A sodró tényregény hatalmas erénye, hogy iraki szemszögből is bemutatja az iraki háborút, olyan aspektusból, amelyből még sohasem láthattuk, miközben finoman ügyel arra, hogy a történelmi hűség ne menjen a cselekmény rovására.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    38.

    Egy percen belül egy hátul megbilincselt kezű, láthatóan rossz állapotban lévő férfit hurcolt be két Szpecnazos.
    Már semmi erő sem volt benne, ahogy elengedték, rögtön térdre rogyott a kőpadlón.
    Nehéz lett volna megállapítani a korát, mert véresen előre meredő, kialvatlan szemei, összevert, elgyötört szakállas képe és egyébként is rosszul táplált, ápolatlan megjelenése kevés támpontot hagyott ehhez. Nyezsin tapasztalt tekintete mégsem tartotta többnek harminc évesnél.
    - Ez az egyik terrorista, akit tegnapelőtt elfogtunk.
    Egy szót biztosan megértett oroszul is, mert azon nyomban vadul rázva a fejét, tiltakozni kezdett.
    - Nem vagyok terrorista! - hörgött pastu torokhangon az elcsigázott férfi.
    - Ne hazudj, te! - rúgott bele a fogoly mögött álló, félrecsapott bordó barett sapkáján a Szpecnaz jelvényét viselő középkorú altiszt, aki gyors tempóban fordított oroszra.
    - Nem hazudok. Ti vagytok a hazugok, mocsok oroszok! Nem vagyok terrorista!
    - De büdös vagy, terrorista! - fintorodott el Grobanov. - Már megint összehugyoztad magad?
    - Szemét gyilkosok! Ezt mind ti tettétek velem!
    - Meséld el szépen, te mit tettél a mi népünkkel! - ordított rá mérgesen a tolmács, és aztán csizmájának talpával még bele is taposott az afgán hátába.
    Erre az előreesett, éppen az arcára. Nagyot koppant a feje a kövezeten, és az orrából szivárogni kezdett a vér. Teljesen összekente a szakadt kabátját, mire megint térdeplő helyzetbe küzdötte fel magát. Az oroszok addig semmit sem szóltak, csak kicsit oldottabb hangulatban, nevetgélve töltöttek újra forró vizet az elázott teafilterekre a szamovárból.
    - Tegnap óta rajtam hagytátok a bilincset! Pedig megígértétek, hogy leveszitek - motyogta a megalázott férfi.
    - Ilyet én sosem mondtam. - nevetgélt az őrnagy, mintha csak kabaréban lettek volna, a teázgató másik kettő társaságában.
    - A pribékjeitek nem visznek ki, ha dolgom van! Hiába rimánkodok.
    - Nocsak. Még panaszkodsz is?
    - Elvettétek a bakancsomat, és egy hideg gödörbe dobva tartotok! A katonáid azzal szórakoznak, hogy mind odajárnak elvégezni a kisdolgukat!
    - Nem elég meleget vizelnek? Talán még fűtsünk is rád?
    - Nem ilyen elbánást érdemlek. Még az oktalan állatok is különbek nálatok.
    - Fázol? - gúnyolódott Grobanov, s egy fél mozdulattal az afgán megkékült, meztelen lábára öntötte pohara gőzölgő tartalmát. Az velőtrázó sikollyal üvöltött fel, de kínzója csak jót nevetett rajta: - Talán nem volt benne cukor? Vagy nem szereted a teát?
    - Szadista gazemberek... - görbült sírásra a megkínzott ember szája, szemei pedig megteltek könnyel, s aztán csíkot rajzolva folytak végig mocskos arcán, miközben az oroszok még mindig hahotáztak.
    - Legalább felmelegszel.
    - Tiltakozom! Hadifogoly vagyok!
    - Azt majd én döntöm el.
    - Regurális egységhez tartozom.
    - Ezt bízd csak rám, te terrorista féreg!
    - Nem vagyok terrorista! Regurális katona vagyok!
    - Hogy mi vagy? - röhögtek fel az orosz tisztek, mind a hárman, olyan jókedvvel, mintha csak viccet mesélt volna nekik. Még a tolmács is, igaz, kellő tiszteletet tartva, de jót mosolygott velük.
    - Rám is érvényesek a nemzetközi hadifogoly-egyezmények!
    - Hogy mik? - lépett oda hozzá az őrnagy mérgesen, és mocsoktól összeragadt hajába markolva felemelte a fejét. Belevigyorgott a fogoly halálra rémült arcába, aztán leköpte.
    Az afgán hátrabilincselt kezével még le sem tudta törölni az arcán lassan végigcsorgó nyálat, csak könyörgő reményvesztettséggel motyogta, megint sírástól elcsukló torokhangján:
    - A genfi egyezmények szavatolják... Kérem.
    - Két hete sincs, hogy itt a városban, négy, dróttal hátrakötözött kezű gyalogos járőrnek vágtátok el a nyakát. Késsel. Mint a birkákkal teszitek. Pedig megadták magukat. Tizenéves orosz katonák voltak. Szinte még gyerekek!
    - Semmi ilyet nem tettem! Nem bántottam őket!
    - Nem hát! Te egy ártatlan bárány vagy, ezt mind tudjuk. Egy állig felfegyverzett bárányka? Vagy inkább egy báránybőrbe bújt farkas? Egy egész arzenállal a lakásodban.
    Az oroszok megint jót szórakoztak, miközben az afgán, mintha csak imádkozna, valamit csendesen egyre motyogott. Aztán a kis szünet után, az őrnagy megint megfeszülő arccal üvöltött rá.
    - Mit mondok az anyjuknak? Hogy rájuk nem vonatkoztak a genfi egyezmények?
    - Miért jöttek ide? Nektek, oroszoknak, van saját országotok! Akkor miért akarjátok mindig a másét?
    - Kioktatsz, te szemét terrorista? - taposott bele hírtelen vadsággal az őrnagy az előtte térdeplő combjába, hogy hallani lehetett az ízületek reccsenését.
    - Kérem…- üvöltött fel a fogoly, aztán csak alig hallhatón motyogta: - Genf. Genf.
    - Tudod, hogy merre van Genf? Akkor miért nem oda mentél gyilkolni és robbantgatni?
    - Ne bántsanak! Kérem, ne bántsanak!
    - Kitől vettétek a fegyvereket? Honnan van a plasztik? Talán Genfből? Na? Merre van Genf? - rúgott bele hátrébb lépve a derekába Grobanov, mire a kimerült férfi még nagyobbat ordított, s aztán egyre csak nyöszörgött.
    - Ne bántsanak! Kérem, ne bántsanak. Hadifogoly vagyok.
    - Fogd be a pofád, és csak arra válaszolj, amit kérdezek! - rivallt rá erélyesen most Szaricin. - Arról foglak kérdezni, amit már úgyis elmondtál nekünk. Hát most szépen sorjában, el fogod ismételni!
    - De akkor ugye, ahogy megígérte, hadifogolyként fognak kezelni? - nyöszörgött védelmet keresve a századosnál az afgán.
    - Minden úgy lesz, ahogy megígértem. - bólintott erre nagylelkűen. - Amit mondtam, azt megmondtam, én tartom a szavam.
    Ezzel a moszkvaira nézett, átadva a kérdezés jogát.
    Nyezsin óvatosan felmutatta a kezében levő bizonytalan eredetű plasztik robbanószert és szigorú, acélszürke hideg tekintetével szinte átszúrva a rabot, csendesen megkérdezte:
    - Ez honnan van?
    - Acsiltól kaptuk. - motyogta kisebesedett ajkai között az afgán. Ahogy az ezredes felé fordította a fejét, az alig bírta kivenni fénytelen szemeit a megfeketedett monoklitól és feldagadt arccsontjától.
    - Van még belőle?
    - Nem tudom. Volt több is, de ennyi maradt. Ez csak maradék.
    Az ezredes szeme úgy villant meg, akár a kés. Csendesen végigmérte a nyilván még a szovjet hadsereg kötelékében Afganisztánt megjárt, negyven körüli törzsőrmestert, aki fordított. Vállas, alacsony férfi volt, felderítő. Zubbonya alól kivillant az orosz ejtőernyősök jellegzetes kék-fehér matrózpólója. Elgondolkodva bólintott és tovább kérdezett.
    - Ki az az Acsil?
    - Nagy harcos. Vezér.
    Nyezsin fordított a kérdésen.
    - Honnan jött Acsil?
    - A hegyekből. Megöltétek a családját egy bombázásban, ezért bosszút áll rajtatok.
    - Tehát csecsen?
    - Azt hiszem, hogy csecsen.
    Az ezredes megint a fogai közé vett egy kockacukrot, s miközben lassan szürcsölte a meleg teát, az előtte guggoló emberi roncsot nézte. Szegényes, koszlott ruhája sok helyütt elszakadt, az arca, a karja, a lába: mindenütt teli volt sebekkel és horzsolásokkal, a bántalmazások és az elektromos vallatás nyomaival.
    - Milyen név az, hogy Acsil? - ordított az afgánra az őrnagy.
    - Nem tudom.
    - Álnév, vagy a vezér igazi neve?
    - Nem tudom.
    - Ki az az Acsil? - rúgott bele hirtelen indulattal megint Grobanov, mire a fogoly akkorát üvöltött, hogy még a folyosó is visszhangzott tőle.
    - Ne bántsanak! Kérem, ne bántsanak. - nyöszörgött azután rémülten.
    - Akkor ne hazudj!
    - Nem hazudok. Tényleg nem tudom. Sosem láttam, nem is ismerem. Csak másoktól hallottam, hogy a Koránra esküdve azzal kérkedett, hogy személyesen tette a bombát az orosz utasszállítóra.
    - Amelyik karácsonykor zuhant le?
    - Igen. Azt terjesztette, hogy a hitetlenek ünnepén állt bosszút.
    - Miért állt bosszút?
    - Minden elesett csecsenért bosszút fog állni! Megesküdött rá!
    - Ne hazudj, te szemétláda! - mordult rá az ezredes, kényelmesen szürcsölgetve a teáját. - A Dubrovkáért állt bosszút?
    - Igen, azért is. Az asszonyokért meg a férfiakért, akik a moszkvai színházban meghaltak.
    - Mocskos terroristák voltak, éppen olyanok, mint te. Úgy is végezték, hát jól vigyázz, nehogy te is kövesd a példájukat!
    - Nem vagyok terrorista!
    - Na, jó. Akkor folytasd! Miért volt ez annyira fontos Acsilnak? Talán ő is ott volt Moszkvában a túszejtők között?
    - Nem volt ott. Ő csak az igazság kardja. Elhozza a bosszút rátok.
    - Mit mondott még Acsil?
    - Hogy sok hitetlent meg fog ölni, úgy, ahogy a repülőgépetekkel tette.

    39.

    - Rémeket látsz, drágám! - csillapítgatta volna a feleségét Reed. - Hiszen csak egy pár napos hadgyakorlatra utazom el.
    - Na persze! Csakhogy most Irakba!
    - Kuvaitba! Nem hetekre és nem hónapokra! Egy vagy két hét és máris itt vagyok.
    - Mindig ezt mondod, mikor magunkra hagysz minket.
    - Amerikát védem meg.
    - Vannak mások is, akik megvédhetik Amerikát. Már éppen ideje, hogy mások is tegyenek valamit, ne csak mindig mi hozzunk áldozatot!
    - A demokráciánk, a szabadságunk megóvására tettem fel az egész életemet, ebben a koszfészekben vagy másutt. Hogy megoltalmazzalak téged, a lányainkat, a szüleidet, meg a szomszédokat, meg mindenkit, aki becsinál már attól is, ha a tévében meglát egy arabot. Vagy talán elfelejtetted, mi történt szeptember kilencedikén? Már nem emlékszel, mit tettek velünk a terroristák? Azt akarod, hogy rettegésben éljenek majd a gyermekeink?
    Ez hatással volt az asszonyra, s elszégyellve magát ölelte át a férje nyakát, hogy az érezte a könnyek melegségét a bőrén, s mintha a terroristák már a házuk küszöbén állnának, úgy suttogott a fülébe.
    - Nagyon féltelek Tom. És nagyon fáj, hogy elmégy tőlünk.
    - Sajnálom drágám. S még jobban, hogy éppen a születésnapodon nem lehetek itt. - hajtotta le a fejét. - De a házassági évfordulónkon ígérem, hogy veletek fogok ünnepelni. Piknikezünk majd, és flekkent sütünk a kertben.
    - Ó Tommy, hát nem felejtetted el? - lágyult el a felesége hangja.
    - Hogyan is felejteném el a születésnapodat, Wendy szívecském? Hát elfelejtettem azt valaha is? - húzta le az ölébe asszonyát, az pedig engedelmesen odaült. Egészen közelről nézett a szemébe és aztán úgy mondta:
    - Rossz érzéseim vannak szívem.
    - Mint mindig. - mosolygott rá egészen közelről kék szemével a férfi.
    - De tényleg.
    - Hiszen tudom. Mikor elutazunk az egységgel bárhová, neked drágaságom mindig rossz érzéseid vannak.
    - Félek, hogy hónapokra ott ragadsz Irakban.
    - De hát becsületszavamra mondom, hogy nem is Irakba vezényelnek, hanem Kuvaitba! - vigasztalta tovább a férje. - Csak egy hadgyakorlat lesz, semmi más.
    - Mi lesz, ha mégis kitör a háború?
    - Nem lesz háború, majd meglátod.
    - Szaddam egy nagyon gonosz valaki. Semmilyen aljasság sem elég neki. Maga a megtestesült ördög! Délben, mikor főztem, láttam a tévében, hogy mi mindenre képes.
    - Szaddam nem mer ujjat húzni Amerikával.
    De a nő balsejtelmeit nem sikerült elűznie.
    - Azt hiszed, mindig, mindent megúszhatsz drágám.
    - Feleslegesen aggódsz. Rutinfeladat az egész! Semmiféle veszélynek sem leszek kitéve, sem én, sem senki más.
    - Na persze. Az iraki katonák, a rakéták meg a tankok, amiket a tévében mutogatnak, az nem veszélyes? Az elnök arról beszélt, hogy az egész világra nézve komoly fenyegetést jelentenek!
    - Ugyan már! Ki bánthatná Amerikát?
    - Az arabok! A terroristák!
    - Még idejében megállítjuk őket.
    - Hiszen te is láthatod, nap, mint nap a híradókban, hogy milyen vérszomjasak! Minden aljasságra képesek! Akár még te is veszélybe kerülhetsz miattuk.
    - Tudod, hogy már nem harcoló alakulatnál szolgálok. Csak a hátsó vonalak mögött szállítgatok a gépemmel öregesen, mint egy kivénhedt fuvaros. - mosolygott a férfi, de azért összeszorult a szíve szégyenében.
    - A háború az mindig csak háború. - szökött megint pár kis könnycsepp a nő kivörösödött szemébe.
    - Mondtam már, hogy ez nem háború lesz, kicsikém. - csókolta meg puhán a férje, s megpróbálta másfelé terelni a gondolatait. - Még annyira sem lesz komoly, mint a nagy Észak-dakotai tavaszi árvíz volt kilencvenhétben. Az aztán igazi vészhelyzet volt! A levegőből mentettük az embereket, mert csapdába zárta a házakat a Red River. Emlékszel kicsim, milyen rettenetes pusztítást végzett a jeges áradás? Az tényleg embert próbáló bevetés volt! De abban, hogy gyakorlatozunk egyet a sivatagban, semmi veszély sincsen, feltéve, ha nem viszek napolajat. - nevetett fel a saját viccén.
    - Szeretném, ha itt maradnál velünk. Véglegesen, és nem csak akkor, mikor a sereg nem tart rád igényt.
    - Én is erre vágyom.
    - Na persze!
    - Igazából.
    - Hazudik a szemed Tommy. - nézte egészen közelről, végre mosolyogva az arcát a felesége.
    - Hát lehet bármi fontosabb a számomra a világon, mint a családom?
    - Néha arra gondolok, hogy a sereghez mentél feleségül, és ők az igazi családod.
    - A régi nóta! Ugye nem akarod elölről kezdeni, már megint? - sóhajtott Reed. - Ezt már ezerszer megbeszéltük. Hát meddig akarod még a szememre hányni?
    - Nem kellett volna kérelmezned, hogy állományban maradhass. Ha rajtuk múlott volna, már nyugodtan taníthatnál, és nem kellene csatákba menned.
    - Nem megyek csatába. Gyakorlatozni megyek. - javította ki szisztematikusan a férje.
    - Megtetted, amit tehettél. Már nem neked kell megvédeni Amerikát. Ideje átadnod a helyedet másoknak.
    - Kivénhedtem? - szorította izmos karjával erősen magához az asszonyát Reed.
    - Nem ezt mondtam.
    - Csak céloztál rá.
    - Hagynod kellene boldogulni a fiatalokat is.
    - Tőlem aztán boldogulhatnak. - kérte ki a férfi, sértődéssel a hangjában. - Én csak segítem őket ebben.
    - Addig hagyd abba szívem, amíg lehet! Ezt mondatják velem a megérzéseim. - nézett nagyon komolyan a szemébe a nő, s erre szomorúan felelte:
    - Ígérem Wendy hogy így lesz. Talán ez az utolsó hadgyakorlatom.
    - Csak annyi pénzem lenne, amennyiszer ezt már megígérted!
    - Hiszen tudod. Nemsokára ha tetszik, ha nem, nyugdíjaznak.
    A felesége megszánta, és együttérzése jeléül, óvatosan megsimogatta az arcát, aztán pedig a tarkónál rövidre nyírt sűrű haját.
    - Sajnálom szívem. Hidd el Tommy, tényleg nagyon sajnálom, hogy ezt te így éled meg. Ilyen fájdalmasan.
    - Köszönöm Wendy. - simogatta meg az arcán az asszony kedveskedő kezét. Erre az megint elmosolyodott és meghitten suttogta:
    - Lola hiányolt lefekvés előtt. Mindig várná, hogy jóéjt-puszit kapjon tőled.
    - A kis mazsolám. - érzékenyült el Reed. - Mindjárt felmegyek hozzá és megnézem, hogyan alszik? Olyan szép, mint egy játékbaba.
    - Jóformán csak aludni látod az utóbbi időben. - jegyezte meg az asszony, nagyot nyelve. De a férje puhán megcsókolta az arcát.
    - Nem mutathatom ki Wendy drágám, de el sem tudod képzelni, mennyire hiányoztok nekem, mikor távol vagyok tőletek. S hidd el, hogy ez lesz az utolsó alkalom.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634742876
Webáruház készítés