Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Joseph Conrad Öregek és fiatalok MOBI e-könyv

Joseph Conrad Öregek és fiatalok MOBI e-könyv
990 Ft990

A kötet négy elbeszélést gyűjt egybe. Mindegyik témája az öregek és fiatalok közti konfliktus, ám ezekben az esetekben a konfliktus nem csak generációs természetű, hanem egy-egy testi, vagy lelki betegség súlyosbítja. És a konfliktusok erejét élezi, hogy legtöbb a tengeren, egy hajó fedélzetén játszódik, vagy szereplői vén tengeri medvék, kiknek látó- (és élet-) tere igencsak beszűkült. A tragédiák önmagukban megrázók, ám némely fölött felsejlik a remény, ahogy a vad tengeri viharból megszabaduló, tépett vitorlájú hajóra rámosolyog a kelő nap a kisimult tengeren.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A könnyű szellő apró hullámokat borzolt fel az álmosan villódzó tengeren és a felcsapódó habok éles, szaggatott körvonalakkal rajzolták ki a hosszú, lándzsaszerű sziklanyúlványokat, amelyek a partról a tengerbe meredeztek, a víz felszíne alatt. És Sterne, amint közömbösen a tengerre bámult, ekkor látta meg először megdöbbenve, hogy a tenger békés álarca ezen a ponton mily halálos veszedelmet takar. Arra gondolt, hogy most a Szofala mindig nappal teszi meg az útnak ezt a részletét, addig azelőtt nem egyszer éjszaka kellett elvezetniük erre a hajót a Szofala kapitányainak. Nappal, tiszta időben az iránytű és a gyakorlott szem biztonsága veszélytelenné teszi az utat; a fő dolog az, hogy a hajó egyenes vonalban jusson el az öböl nyílásáig. De éjszaka - a sötétben - ha az ember abba a hullámverésbe sodródik, amott, soha nem kerülhet ki abból ép hajóval, - ha valaha is kikerülhet onnan.
    Ez volt Sterne utolsó gondolata a nagy „megfigyelés" előtt. Éppen a horgony megerősítésére ügyelt fel és még egy-két percig ott maradt az előfedélzeten, a tengerre bámulva. A kapitány volt szolgálatban a hídon. Halk ásítással fordult el Sterne a tengertől és vállával a halászcsónak darujához támaszkodott.
    Azt lehetne mondani, hogy ez volt Sterne utolsó nyugodt pillanata a Szofala fedélzetén. Minden perc, amely ezután következett, elviselhetetlen zavarral és lázas nyugtalansággal volt telve. Tovatűntek álmodozó, ábrándok között csapongó órái, a "felfedezés" elűzte és megmérgezte azokat úgyannyira, hogy olykor egyenesen a pokolba kívánta magát, amiért oly bolond volt, hogy egyáltalán felfedezte. És mégis, ha érvényesülése azon múlott, hogy megfigyel-e „valami helytelent", szerencsésebb már nem is lehetett volna.

    XI.

    A dolog valóban nagyon is nyugtalanító volt. Oly nyugtalanító, hogy egyenesen borzalmas volt szembe nézni vele.
    Sterne a hátával megtámaszkodva állott a fedélzeten, a levegőbe nézve, oly álmos hangulatban, hogy esze ágában sem volt bármiféle megfigyelést is gyűjteni. Mennyire jelentéktelen és véletlen gondolat volt az, amely magával sodorta és kiváltotta az egész szörnyű felfedezést, - miként egy véletlen szikra elegendő ahhoz, hogy lángra gyújtson egy borzalmas aknát.
    Az előfedélzet ponyvafedele suhogva dagadozott a szélben és a meg-megcsattanó ponyva fölött Whalley kapitány bő, szürke köpenye lobogott a hídon. A kapitány a széllel szembefordulva teljes világosságban állott, az ezüstös szakállával, amelyet el-elkapott a szél. Bozontos szemöldöke alól láthatólag szúró pillantással meredt a tengerre. Azzal az átható, szúrós pillantásával, amellyel az emberekre szokott nézni. Sterne mindég úgy érezte, ha szembe állott kapitányával, mintha annak a tekintete áthatolna és keresztüllátna rajta. Kellemetlen érzés. Micsoda óriás is Whalley kapitány e mellett a kis, összezsugorodott szerang mellett, aki szokás szerint ott lebzsel az oldalán. Átkozottul furcsa szokás! Miért tartja maga mellett örökösen ezt a kis vén bennszülöttet? Kényelemszeretetből vagy miért? Sterne megvetően rándította meg a vállát.
    Az öreg kapitány bizonyára ellustult a hosszú évek alatt. Igen, mind ellustulnak az emberek itt kinn, a Távol-Keleten. (Sterne tudatában volt a maga fáradhatatlan cselekvőképességének.) Mindannyian ellustulnak és megroggyannak minden izmukban. Ámde ő (Whalley kapitány) szálfaegyenesen áll ott a hídon és mellette a kis maláji a széles nemezkalapjában, a barna fából faragott arcával úgy ágaskodik a korlátnál, mint egy kis gyerek az asztal szélénél.
    A maláji mindenesetre kissé közelebb állott a kormánykerékhez és Sterne megújuló kíváncsisággal, úgy bámulta őket egymás mellett, mintha valami érdekes természeti tüneményt figyelt volna.
    A másodkapitány látta, amint Whalley kapitány hirtelen elfordítja a fejét a tengertől és a szerang felé fordul; a szél a szakállát egészen oldalra fújta. Bizonyára azt mondja a malájinak, hogy nézze meg az iránytűt helyette. Persze. Túlságosan nagy fáradságába kerülne, ha lépne egyet és maga nézné meg. Sterne megint a fehér emberek elernyedésére gondolt, amely erőt vesz rajtuk Keleten. Sok közülük egyszerűen elpusztulna, ha nem lennének örökösen a hátuk mögött, minden lépésük nyomában ezek a bennszülött fickók, ő (Sterne), hála égnek! nem tartozik ebbe a fajtába. Ő nem szorul rá, puszta kényelmeskedésből, hogy elvégezze a munkáját, egy ilyen kis összeaszott malájira. Mintha meg lehetne bízni az ilyen ostoba bennszülöttben. De hát ez a hatalmas öregember, úgy látszik, másképp gondolkodik. Ezek ketten mindég együtt vannak. Olyanok így egymás mellett, mint egy nagy, öreg cethal egy kis pisztráng mellett.
    A hasonlatot Sterne oly sikerültnek találta, hogy elmosolyodott. A cethal és a kis pisztráng! Igen, olyan az ,,öreg“, mint egy óriási cethal. A cethal azonban elnyeli a kicsiny halakat. Csak a kis pilótahalakat nem bántja, azt mondják. Akkor ez a maláji nem is pisztráng, hanem pilótahal. Kicsiny pilótahal, amely örökösen a cethal körül úszkál. - És Sterne megint elmosolyodott az ötletén. De hát a pilótahal állítólag hasznára van a cethalnak. Mi hasznára lehet ez a kis összeaszott, barna maláji Whalley kapitánynak? Pilótahal... pilóta... Talán csakugyan jól ismeri a tengernek ezt a vidékét? De ez aligha lehetséges. Hiszen mindketten egy napon jöttek a hajóra... És ez a maláji mégis úgy ragad a kapitányhoz, mintha az nem tudna meglenni nélküle. De ha nem ismeri jobban a tengert, akkor hát… akkor...?!
    Sterne felfedezése a hirtelen gondolat villámfényében megtörtént. A következő pillanatban kidülledt szemmel, felziháló lélegzettel, meginogva kapaszkodott meg a korlátban. Érezte, hogy a vér fagyos áramban szökik ki az arcából. A nap hirtelen kékszínűre változott és sötét, kék gyűrűdző karikákat vetett a hajóra. A gyomrában heves fájdalmat érzett, mintha erős ütés érte volna. Egész testében remegett és az a különös érzése volt, mintha lába alatt a föld egyszerre ellenkező irányban kezdene forogni.
    Sterne felocsúdva az első pillanat rémült kábultságából, sápadtan, kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett megszabadulni szörnyű gondolatától; a képzelete, az agya görcsös ön védekezéssel lázadt és tiltakozott az ellen, hogy valóságnak fogadja el felfedezését. Az iszonyú felfedezést, amely megrázta, amelytől minden idegszálával visszaborzadt, amely alapjaiban rázkódtatta meg a becsületről, az emberekről, az életről vallott kezdetleges gondolatait.
    A felindultság állapotát azonban Sterneben csak múlólag enyhítették a feltámadó kételkedés és a hitetlenkedés percei. Olykor fellélekzett; azt hitte, hogy már túl van rajta. De azután hirtelen megint a valóság elviselhetetlen érzésével merült fel benne minden. Meg-megállt a munkája közben és elmerülten, levegőbe meredő szemmel rázta a fejét. Éjszaka alig aludt. A közös étkezések alkalmával pillantása, akarata ellenére, elmozdíthatatlanul Whalley kapitány arcára tapadt, aki az asztalnál szemben ült vele. Sterne meredten figyelte a kapitány nyugodt, megfontolt mozdulatait, amint szájához viszi az ételt és az állának gépies lassú mozgását, mintha soha nem érezné az étel ízét, mintha egyáltalán azt sem tudná, hogy eszik. „Borzalmas", gondolta magában Sterne és a fogások közötti szünetben, míg a kapitány némán s mozdulatlanul tekintett maga elé, verejtékezve és kimeresztett szemmel nézte annak nagy barna kezét a tányér mellett, amíg csak fel nem riadt arra, hogy Massy és a gépész megdöbbenve bámulnak az arcába. Borzalmas volt nézni ezt az öreg embert, amint ott ült és borzalmas volt elgondolni, hogy három szóval tönkreteheti. Sterne lába remegett az asztal alatt. Csak ki kellene nyitnia a száját és csupán egyetlen, rövid tőmondatot kellene mondania, hogy mindenki rémülten ugorjon fel a helyéről. És mégis éppoly elképzelhetetlennek látszott, hogy azt kimondja, mintha arról lenne szó, hogy a napot mozdítsa ki a helyéről az égboltozaton. Sterne egyetlen falatot se tudott enni aznap az izgalomtól.
    Később, épp elég ideje volt ahhoz, hogy megszokja a közös étkezések kényszerét. Soha nem hitte volna. De hát minden a szokás. Ámde nyugalmát az a tudat sem adhatta vissza, hogy fegyver van a kezében, amellyel élhet alkalomadtán. Ügy érezte magát, mint az, akinek töltött revolverre van szüksége, hogy megharcolja útját a világban és aki a helyett torpedóra talál, óriási torpedóra, amelynek robbanótöltés van a kupakjában és sok száz atmoszféranyomás a testében. Olyanfajta fegyver ez, amely gazdáját könnyen idegessé és gondterheltté teheti. Sterne nem akart maga is a levegőbe röpülni: már pedig nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ennek a fegyvernek a robbanása valahogy az ő életét is fenyegeti.
    Ez a határozatlan aggodalom eleinte rendkívül óvatossá tette a másodkapitányt. De most már tudott enni és már aludni is tudott a szörnyű fegyver mellett.
    A kétségek, amelyek eleinte még fel-felmerültek benne, lassanként teljesen kivesztek belőle. Mihelyt egyszer a gondolat a maga teljes világosságában gyökeret vert a fejében, a kis tényeknek a sokasága, amelyekre azelőtt alig ügyelt, megdönthetetlen bizonyossággá erősítette azt benne. A kapitány mély, hirtelen el-elakadó hangja; a hallgatagsága, amelyet védőpáncélként övezett magára; megfontolt óvatos mozdulatai; a gyakori hosszas mozdulatlansága, amikor úgy ült karosszékében, mintha még a levegőt is félt volna megrebbenteni; minden egyes elejtett szava, a hangjának minden rezdülése, minden kis mozdulata és minden lépése különös jelen tőséget és értelmet nyertek Sterne szemében.
    Úgy tűnt fel előtte, mintha minden egyes nap, amely eltelt Szofalán, a bizonyítékoknak, a megdönthetetlen bizonyítékoknak a tömegével lenne zsúfolva. Éjszaka olykor, ha nem volt szolgálatban, kilopódzott a fülkéjéből telhetetlenségében, újabb meg újabb bizonyítékok után és órák hosszat állott mozdulatlanul, mezítláb, kémlelődve, a híd alatt. Csöndes időben, veszélytelen útrészen, ha a hajónak csupán egyenes irányát kell megtartania, a kapitánynak nem kell egész éjjel a hídon tartózkodni. De ez az öreg ember, úgy látszik, képtelen volt arra, hogy a fülkéjében maradjon. Úgy látszik, nem tudott aludni. Nem csoda. Ez is újabb bizonyíték. És hirtelen a mély csöndben, amely a hajóra és a sötét tengerre borult, Sterne hallotta, amint Whalley kapitány halkan, nyugtalan hangon megszólal:
    - Szerang!
    - Tuan!
    - Nézed az iránytűt?
    - Nézem, Tuan.
    - Vonalban vagyunk?
    - Igen, Tuan, egészen egyenes vonalban.
    A két ember azután megint elnémult a hídon és csönd, mélységes, süket csönd borult újra a hajóra. Sterne dideregve és a hosszú mozdulatlanságtól fájós háttal lopódzott vissza a fülkéjébe.
    Bármennyire nem kételkedett többé egy percig sem, napról napra újabb meggondolások késztették arra, hogy hallgasson. Úgy érezte, hogy közvetlenül a dolog után, az első pillanatokban, azon melegében még talán könnyebben beszélhetett volna. De hiszen akkor még maga is alig mert szembenézni az elképesztő gondolattal, hogyan mondhatta volna el hát másnak. Azután meg az olyanféle emberrel, mint a kapitány, soha nem lehet tudni… Aki magával a mindenható Istennel is felveszi a harcot. Még arra is képes lehet, hogy őt dobatja ki a hajóról és akkor azután mindörökre elfoszolhatnak kilátásai a jövőt illetőleg. De aki el akar érni valamit, annak kockáztatnia is kell. Sterne időnként súlyos szemrehányásokkal illette magát, amiért nem cselekedett idejében és ami még súlyosabb volt, most már nem is tudta, hogy hogyan cselekedjen.
    Massy vad mogorvasága túlságosan zavaró volt. Ő maga teljesen kiszámíthatatlan tényezője volt a helyzetnek. Ki tudja, mi rejlik sértegető zordon durvasága mögött? Sterne eleinte teljes zavarban volt a felől, hogy mihez tartsa magát vele kapcsolatban.
    A másodkapitány, noha nagyon is hajlamos volt arra a hiedelemre, hogy a megfigyelésnek másnál fel nem lelhető, rendkívüli képességével bír, oly sokáig élt egyedül felfedezésével és felfedezésének, hogy végül is az oly nyilvánvalóvá és megszokottá vált a szemében, hogy nem értette, hogy a többiek még mindég vakok maradhattak a dologgal szemben. Négy fehér ember volt mindössze a Szofala fedélzetén. Jack, a gépész oly eltompult volt, hogy semmit sem látott mindabból, ami a gépházon kívül történt. Maradt tehát rajtuk kettejükön kívül Massy, a hajó tulajdonosa - az érdekelt fél, aki csaknem belebolondult a gondjaiba. Sterne sokkal többet látott és hallott a hajón, semhogy ne tudta volna, hogy mi a baj. Azt is tudta, hogy mire volna szüksége. De hát hogyan tárgyaljon az ilyen emberrel? Olyan lett volna az, mintha a tigris barlangjába menne egy darab nyers hússal a kezében.
    Sterne éjszakákon keresztül nyitott szemmel lázasan hánykolódott az ágyában.
    Az események, mint például az, ami az imént a zátonynál történt, - egyre jobban sürgettek. Sterne nem akart valami hirtelen szerencsétlenség következtében végleg elnémulni. Amikor Massyt fenn látta a hídon, azt hitte, hogy az ,,öreg“ majd kihúzza magát és le fogja parancsolni Massyt a hídról. De hát, úgy látszik, valami baj történt vele. Még Massy is felbátorodott ez egyszer arra, hogy szemrehányásokkal illesse a kapitányt. Sterne a lépcső karfájánál fülelve hallotta a fenyegetődző és siránkozó, rekedt hangját. Úgy látszik, még nem jött rá a bolond, hogy mi történik itt tulajdonképpen. De nem is csoda. Éleseszű embernek kell lennie annak, aki fején tudja találni a szöget. Mindamellett legfőbb ideje már, hogy a cselekvés terére lépjen. Ez így nem mehet tovább.
    - Elveszthetem az életemet ebben az őrültségben, nem is beszélve az érvényesülésemről, mormogta Sterne dühösen magában, miután Massy meggörbedt háta eltűnt a gépháznál. Megzavarodva, magafeledten maradt ott álltóhelyében a másodkapitány, szemével a fedélzet deszkájára meredve.
    A hajó testének remegő s rázkódó mozgása érezhetőbbé vált a folyó vízén, amely árnyas és csöndes volt, miként egy erdei ösvény. A Szofala lassan maga mögött hagyta a vigasztalan, mocsaras vidéket. A folyó partja hirtelen magasra emelkedett és az őserdő hatalmas fái egészen a part széléig nyomultak. Óriási, vastag gyökereik csupaszon összefonódott kígyókként tűntek elő a vízmosta parton. Fenn, a magasban a lomboknak s a liánoknak lebegő zöld boltozata borult a víz fölé. A gépek egyenletesen zakatoltak, mintegy az erdő és a fák nyugodt lélegzését a maguk lüktető lihegésével olvasztva össze a mélységes csöndben. A hajó nyugatra eső oldala zöldes árnyékot vetett a vízre. A kémény gomolygó füstje a hajó mögött vékony, sötét fátylat borított szét a folyón, amely a tenger dagálya miatt mindkét ágában csaknem állóvíznek látszott.
    Sterne mintegy a földbe gyökeredzve egész hosszában egyenletesen együttremegett a hajó testével. A gőzös bennszülött utasai, akik Batu-Beruba igyekeztek, egyszerre felélénkülve készülődni kezdtek a fedélzeten. Összegöngyölítették gyékényeiket, faládáikat keresgélték Egy fiatal rajah kísérői fehér turbánjukban, bételt rágva álltak a korlátnál. Bambuszfa lándzsáik egy ha lomba rakva mezítelen lábaik előtt, sátorrudaknak látszottak. Egy sovány kínai pálmalevelekbe burkolt nagy csomagjával a hóna alatt türelmetlenül tekintett maga elé. Egy vándorló maláji énekes egy fadarabkával dörzsölve a fogait, szájat mosott a folyóba.
    - Észre kell térítenem, bármi történjék is, ezt a hóbortos vadállatot - gondolta magában Sterne, ideges, kusza gondolatainak végső láncszemeképpen és hirtelen megindult, hogy még egyszer beszélni próbáljon Massyval.
    A fedélzeten az utasok között egy félmeztelen, barnabőrű, nagy, feketeszemű fiúcska hirtelen megijedt valamitől és felsikoltott. A ba nánt, amelyet eddig csöndesen majszolgatott, kiejtette a kezéből és rémülten szaladt egy fehér lebernyeges arab térdeihez. Az komolyan és mozdulatlanul ült szíjjal átkötött, szalmafonatos csomagján és szótlanul s védelmezőleg tette a fia fejére a kezét.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989739
Webáruház készítés