Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Joseph Conrad Öregek és fiatalok EPUB e-könyv

Joseph Conrad Öregek és fiatalok EPUB e-könyv
990 Ft990

TARTALOM

Ifjúság
Minden kötél szakad...
Amy Foster
Holnap

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Körülbelül ugyanebben az időben a parti őröknek úgy tűnt, mintha egy gőzhajó lámpásait látnák felbukkanni a horgonyzó területen. A lámpák fénye a következő pillanatban eltűnt, de nyilvánvaló, hogy valamilyen másik hajó is próbált menedéket keresni az öbölben ezen a borzalmas vak éjszakán és derékon vágta ketté a német hajót (akkora léket ütve - ahogy az egyik búvár mesélte később, - hogy egy themzei bárka átmehetett volna rajta) és aztán lehet, hogy sértetlenül, lehet, hogy megsérülve továbbhaladt. Ki tudná megmondani? Annyi tény, hogy eltűnt a nélkül, hogy felismerték és szemügyre vehették volna, talán hogy titokzatosan elpusztuljon a tengeren. Kiléte sohasem került napvilágra, noha olyan felzúdulás és lárma kerekedett világszerte, hogy bizonyosan rábukkantak volna, ha még épségben megmaradt volna a vizek színén.
    Tökéletes nyomtalanság és a pontosan végrehajtott bűntény gyalázatos csendje jellemzi ezt a gyilkos szerencsétlenséget, amely - mint ahogy emlékezhetik rá - kétes hírnévre is vergődött. A szél még a legerősebb segélykiáltásokat is elfojtotta és nyilvánvalóan még arra sem maradt idejük, hogy a vészjeleket megadják. Maga a halál volt ez, minden további nélkül. A hamburgi hajó egyszeriben megtelve vízzel, lesüllyedt, mint a mérőón és nappal aztán még csak a vitorlájának teteje sem állott ki a vízből. Természetesen feltűnt hiánya és a parti őrök először azt tételezték fel, hogy vagy felvonta horgonyát az éjszaka folyamán, vagy pedig el- 206 szakadt a lánca és a szél kikergette a tengerre. Aztán később, amikor az áramlat megfordult, a roncs felemelkedett egy kicsit és néhány holttest kerülhetett a felszínre, mert a víz egy gyermeket - egy kis pirosruhás, szőke hajú gyermeket vetett partra a Martello-torony mellett. Aznap délután aztán a három mérföld hosszú part megtelt meztelen lábú, sötét alakokkal, akik egyenesen begázoltak a tajtékzó hullámverésbe. Durva külsejű férfiakat, kemény arcú nőket és leginkább szőke gyerekeket hoztak mereven és víztől csöpögve, hordágyakon, létrákon, deszkákon, hosszú menetben a „Hajós-fogadó" ajtaja előtt és sorba fektették őket a brenzetti templom északi fala mentén.
    „Hivatalosan" a pirosruhás kislány holtteste volt az első, amit a víz arról a hajóról partra vetett. Nekem azonban vannak pácienseim West Colebrook hajósemberei között és úgy „félhivatalosan" elmondták nekem, hogy aznap reggel egész korán két testvér, aki lement a partra, hogy az odaerősített hálójának utánanézzen, talált egy közönséges, hajón használatos baromfiketrecet, amelyben tizenegy megfulladt kacsa volt, még pedig jó messzire Brenzettől, magasan és szárazon a partra vetve. Családjuk megette a kacsákat, a baromfiketrecet pedig egy baltával felaprították tüzelőfának. Lehetséges, hogy valamelyik ember (ha véletlenül ott volt a fedélzeten a szerencsétlenség idején) ezen a ketrecen úszva érte el a partot. Lehetséges. Megengedem, hogy nem nagyon valószínű, de itt volt ez az ember - mégpedig már napok, sőt hetek óta - és nem jutott eszünkbe, hogy itt van közöttünk az egyetlen élő lélek, aki megmenekült abból a szerencsétlenségből. Maga az ember, már mikor megtanult is érthetően beszélni, igen keveset tudott erről elmondani nekünk. Arra visszaemlékezett, hogy jobban érezte magát (gondolom, miután a hajó horgonyt vetett) és hogy a sötétség, a szél és az eső csaknem beléfullasztották a lélekzetét. Ez arra mutat, hogy az éjszaka folyamán némi időt töltött a fedélzeten. Viszont nem szabad elfelednünk, hogy teljesen elvesztette a tájékozódását, tengeri beteg volt és be volt zárva négy napig, általában fogalma sem volt sem a hajóról, sem a tengerről, ennélfogva nem is lehetett pontos tudomása arról, hogy mi történt vele. Az esőt, a szelet, a sötétséget ismerte. Ismerte a birkák bégetését és visszaemlékezett nyomorult és szánalmas kínlódására, szívszaggató csodálkozására, hogy ezt senki sem érti és kétségbeesésére, amikor az látta, hogy minden férfi ellenségesen viselkedik és minden nő fel van háborodva ellene. Igaz, hogy úgy közeledett hozzájuk, mint egy koldus, mondta, de azt ő hazájában még ha nem is adnak semmit egy koldusnak, legalább szívesen beszélnek vele. Az ő hazájában nem arra tanítják a gyerekeket, hogy kövekkel dobálják meg azt, aki részvétért fordul hozzájuk. Smith stratégiája teljesen letörte. A fáskamra olyan volt szemében, mint valami szörnyű börtön. Vájjon mit fognak vele csinálni ezután? ... Nem csoda, hogy Amy Foster egy égből leszállt angyal dicsfényében jelent meg a szemei előtt. A lány egész éjszaka nem tudott aludni, mert egyre erre a szegény emberre gondolt és reggel, mielőtt Smithék felébredtek, kilopódzott a hátsó udvarra. Feltárva a fáskamra ajtaját, bepillantott és odanyújtott az embernek egy fél nyaláb fehér kenyeret - „olyan kenyeret, amilyet nálunk odahaza csak a gazdagok esznek“, ahogy a férfi utóbb elmondta.
    Erre lassan kikecmergett a piszokból és erőt vett éhségén, remegésén, nyomorúságán és kétségein. - Megenné ezt? - kérdezte a lány szelíd és félénk hangon. A férfinek úgy tűnt, mintha egy irgalmas szent jelent volna meg előtte. Vadul nekiesett a kenyérnek és a könnyei ráhullottak a morzsákra. Aztán hirtelen elengedte a kenyeret, megfogta a lány csuklóját és egy csókot nyomott a kezére. A lány nem ijedt meg. A férfi elhanyagolt külseje ellenére is felismerte, hogy egész jóképű. Aztán rázárta az ajtót és lassan visszament a konyhába. Jóval később elmesélte a dolgot Mrs. Smithnek, aki megborzongott még arra a puszta gondolatra is, hogy esetleg hozzáérjen ehhez a teremtéshez.
    Az ösztönös szánalomnak ez a megnyilvánulása ismét felébresztette a szegény hajótöröttben az emberi közösség már-már elhalványuló érzését. Nem felejtette el soha, - soha!
    Ugyanaznap reggel az öreg Mr. Swaffer (Smith legközelebbi szomszédja) átjött, hogy tanáccsal szolgáljon és a dolog azzal végződött, hogy magával vitte az embert. A hajótörött bizonytalanul, félénken és félig száradt sárral borítva állt ott, mialatt a két férfi az ő fülének érthetetlen nyelven beszélt mellette. Mrs. Smith kijelentette, hogy nem hajlandó addig kimozdulni a szobájából, míg az őrültet el nem távolítják a házból. Amy Foster behúzódva a sötét konyhába, a nyitott hátsó ajtón keresztül figyelte a jelenetet. Az ember legjobb képessége szerint igyekezett engedelmeskedni a jeladás útján adott parancsoknak. De Smith tele volt gyanakodással. -. Vigyázzon uram! Ez mind csak ravaszság tőle - kiáltotta ismételten, figyelmeztető hangon. Amikor Mr. Swaffer elindította a lovát, a szegény nyomorult, aki meghúzta magát mellette az ülésen, olyan gyenge volt, hogy csaknem kiesett hátrafelé a magas kétkerekű kocsiból. Swaffer egyenesen hazavitte magához. És ekkor következett az, hogy én is megjelentem a színtéren.
    Megjelentem, mégpedig az öreg úr egyszerű hívására, aki a kerítésen keresztül felém intett a kezével, amikor éppen arra hajtottam. Természetesen azonnal leszálltam.
    - Van itt valamim - dünnyögte, miközben a farmháztól kis távolságra eső külső gazdasági ház felé vezetett.
    Itt láttam meg először ezt az embert egy hosszú, alacsony helyiségben, amely valami kocsiszínhez hasonlított. Csupaszfalú és fehérre meszelt szoba volt, a túlsó végén kis négyszögletes nyílással, amelyet egy megrepedezett és poros ablaküveg töltött ki. A férfi hanyattfeküdt egy szalmazsákon. Adtak neki egy pár lótakarót és úgy látszik, erejének végső maradványait a tisztálkodásra fordította. Nem igen tudott beszélni. Gyors lélekzése az álláig felhúzott takarók alatt és fénylő nyugtalan fekete szemei egy lépre ragadt madárra emlékeztettek. Mialatt figyelmesen néztem, az öreg Swaffer szótlanul állt az ajtónál, ujjai hegyével simogatva simára borotvált felsőajkát. Adtam néhány utasítást, megígértem, hogy küldök egy üveg orvosságot, majd természetesen egynéhány kérdést is tettem.
    - Smith fogta el a baromfiudvarban, New Barnsban - mondta az öreg a maga nyugodt és közönyös módján, mintha ez a másik valóban csak valami vadállat volna. - így jutottam hozzá. Ritkaság, nem igaz? Mondja meg nekem doktor, - maga már mindenfelé járt a világban - nem gondolja, hogy ez valami hindu lehet, akit itt fogtunk?
    Nagyon meglepődtem. Hosszú fekete haja, amely szétterült a szalmazsákon, ellentétben állott arcának halvány, olajbarna színével. Az jutott eszembe, hogy talán egy baszk lehet. Ebből ugyan nem következett szükségszerűen, hogy spanyolul is kell értenie, de azért mégis megpróbálkoztam néhány szóval, amit spanyolul tudtam, aztán franciával is. Ahogy a fülemet közel hajtottam a szájához, néhány suttogó hangot vettem ki, amelyek mélységes csodálatba ejtettek. Aznap délután a lelkészlak ifjú kisasszonyai (az egyikük Goethét olvasta szótár segítségével, a másik pedig Hantéval küszködött évek óta), akik átjöttek meglátogatni Miss Swaffert, az ajtóból kipróbálták rajta német és olasz tudományukat. Aztán kissé ijedten vonultak vissza, megrémülve attól a szenvedélyes szóáradattól, amelyet a férfi feléjük fordulva szalmazsákján, rájuk zúdított. Úgy találták, hogy beszédjének hangzása kellemes, lágy és muzikális, csak talán a tekintete az, ami oly meghökkentővé, oly izgalmassá és annyira minden mástól különbözővé teszi. A falu gyerekei felkapaszkodtak a padra, hogy bekukkantsanak a kis négyszögletes ablaknyíláson keresztül. Mindenki kíváncsi volt rá, hogy Mr. Swaffer mit fog kezdeni vele.
    Ő azonban egyszerűen csak ott tartotta magánál.
    Swaffert, ha nem tisztelték volna annyira, talán különcnek lehetne nevezni. De köztudomású volt, hogy Mr. Swaffer sokszor este tíz óráig is fennmarad azért, hogy könyveket olvasson és az is köztudomású volt, hogy akár egy kétszáz fontos csekket is kiállíthat anélkül, hogy ezt kétszer is meg kellene gondolnia, ő maga azt szokta mondani, hogy a Swaffereknek már háromszáz évvel ezelőtt is volt földbirtokuk Colebrook és Darnford között. Most körülbelül ötvennyolc éves lehet, de most sem látszik semmivel sem öregebbnek, mint amilyen akkor volt, amikor ideköltöztem. Nagy juhtenyésztő és főleg állatok eladásával foglalkozik. Bármi lyen is az időjárás, mérföldnyi körzetekben eljár a vásárokra és maga hajtja a kocsiját, mélyen előredőlve a gyeplők fölé, miközben hosszú ősz haja felkunkorodik meleg kabátja gallérja fölött és egy zöld pléd van a lába köré csavarva. Az előrehaladott kor nyugalma bizonyos ünnepélyességet ad a modorának. Simára van beretválva, ajka keskeny és érzékeny és van valami merev és szerzetesszerű a vonásaiban, ami bizonyos méltóságteljes kifejezéssel ruházza fel egész arcát. Köztudomású róla, hogy mérföldeket képes megtenni zuhogó esőben csak azért, hogy megnézzen egy új rózsafajtát valakinek a kertjében, vagy egy hatalmas káposztát, amelyet valamelyik szomszédos farmer termelt. Szeret beszélni mindenről és mutogatni mindent, amit ő „külföldinek” nevez. Talán ezen a hajótöröttön is éppen ez az idegenszerűség volt az, ami befolyásolta az öreg Swaffert. De az is lehet, hogy csak minden különösebb ok nélküli szeszély volt az egész.
    Én csak annyit tudok, hogy mintegy három hét múlva már láttam Smith őrültjét, amint szorgalmasan ásott Swaffer konyhakertjében. Kiderült, hogy tisztában van az ásó használatával. De mezítláb ásott. Fekete haja lecsüngött a válláig. Azt hiszem, Swaffer adta neki azt a csíkos öreg gyapjúinget, de egyébként még mindig a hazai barna posztónadrágot viselte, ugyanazt, amelyben partra vetődött, amely úgy tapadt a combjához, mint a trikó. A derekára széles bőrből készült öv simult, amely kis rézgombokkal volt kirakva. Egyelőre még nem merészkedett be a faluba. A vidék, amelyet látott, nyilván tetszett neki; a vontató lovak nagysága csodálkozással töltötte el, az utak kerti sétányokhoz hasonlítottak és az emberek megjelenése, különösen vasárnaponként, jómódról tanúskodott. Csak azt nem értette, hogy mitől olyan keményszívűek és gyermekeik mitől olyan kegyetlenek. A hátsó konyhaajtónál adták ki neki az ennivalóját, amelyet azután két kézbe fogva, vigyázva vitt ki a színbe és magányosan ült neki a szalmazsákján, de előbb mindig keresztet vetett, mielőtt hozzákezdett volna. Ugyancsak e mellett a szalmazsák mellett térdelt a rövidülő napok korán beálló homályában és elalvás előtt hangosan mondta el a Miatyánkot. Valahányszor az öreg Swaffert meglátta, alázatosan meghajolt, majd feszesen állt meg előtte, amíg az öreg úr, ujjaival simogatva felsőajkát, szótlanul vizsgálgatta. Éppígy meghajolt Miss Swaffer előtt is, aki apja háztartását vezette. Ez egy széles vállú, nagycsontéi, negyvenöt éves nő volt, akinek zsebe mindig tele volt kulcsokkal és szürke átható tekintetű szemével nézett szét a világban. Miss Swaffer anglikán volt, ahogy az emberek mondták (míg apja a baptista egyház főemberei közé tartozott) és derekán egy kis acélkeresztet viselt. Állandóan szigorú feketébe volt öltözve, a szomszédság megszámlálhatatlan Bradley-ei egyikének, egy fiatal farmernek az emlékezetére, a kinek menyasszonya volt vagy huszonöt évvel ezelőtt, és aki éppen az esküvője előtti napon egy vadászaton törte ki a nyakát. Megvolt benne a süketek rendíthetetlen nyugalma, igen szűkszavú volt és ajka éppúgy, mint atyjáé, néha meglepte az embert valami titokzatosan ironikus lebiggyedéssel.
    Ezek voltak azok az emberek, akiknek emberünk hűséggel tartozott.
    Azon a napsütésnélküli télen mintha valami nyomasztó szomorúság hullott volna mindenkire az ónszínű égből. Minden arc szomorú volt körülötte. Nem tudott senkivel sem beszélni és reménye sem volt rá, hogy valaha valakivel is megértesse magát. Úgy tűnt fel neki, mintha ezek az arcok túlvilági emberek arcai volnának - a halottaké - mondta nekem évekkel utóbb. Szavamra, csodálom, hogy bele nem őrült! Fogalma sem volt róla, hol van? Csak annyit tudott, hogy valahol nagyon messze az ő hegyeitől - valahol a nagy vízen túl. Vájjon ez volna Amerika? - töprengett sokszor magában…
    Megvallotta, hogyha nem lett volna az a kis acélkereszt a Miss Swaffer derekán, azt sem tudta volna egyáltalán, hogy keresztény országba került-e vagy sem. Lopva rápillantgatott erre a keresztre és ilyenkor megvigasztalódott. De ettől az egytől eltekintve semmi sem volt itt olyan, mint náluk odahaza. A föld, a víz is másfélék voltak és a Megváltó képe sem állt az utakon. Még a fű is más volt, még a fák is. Valamennyi fa más volt, kivéve azt a három öreg norvég fenyőt, amely egy kis gyepen állott Swaffer háza előtt és csak ezek emlékeztették a hazájára. Egyszer észrevették, ahogy alkonyat után homlokával nekidőlt az egyik fenyőfa törzsének, sírt és hangosan beszélt magában. Azt mondta később, hogy akkor olyanok voltak ezek a fák, mintha a testvérei lettek volna. Minden más idegen volt. Éjszaka, amikor nem tudott elaludni, egyre arra a lányra gondolt, aki az első falat kenyeret adta neki, amelyet ebben az idegen országban evett. Ez a lány nem volt sem heves, sem haragos vele szemben és nem is ijedt meg tőle. Az ő arcára úgy emlékezett vissza, mint az egyetlen érthető arcra ezek kőzött az arcok között, amelyek oly zárkózottak, oly titokzatosak és oly némáknak tűntek fel előtte, mint a halottak arcai, akik már birtokában vannak annak a tudásnak, amelyet az élők sohasem érthetnek meg. Nem tudom, nem a lány irgalmasságának emléke volt-e az, ami visszatartotta őt attól, hogy elvágja a torkát. De nézd csak! Úgy látszik, szentimentális vén ember vagyok és megfeledkezem az élet iránti ösztönös ragaszkodásról, amely megakadályozza az emberben a végső kétségbeesés felülkerekedését!
    A rábízott munkát olyan intelligenciával végezte el, hogy az öreg Swaffer is meglepődött rajta. Hovatovább kitűnt, hogy hasznát lehet venni az aratásnál, meg tudja fejni a teheneket, meg tudja etetni az ökröket és kiismeri magát a juhok körül is. Igen gyorsan megtanult néhány szót is és aztán egy szép tavaszi reggelen váratlanul megmentette a haláltól az öreg Swaffer kis unokáját.
    Swaffer fiatalabbik lánya férjhez ment Mr. Willcoxhoz, aki ügyvéd és városi tanácsos volt Colebrook-ban. Rendszerint évenként kétszer látogatták meg néhány napra az öreg urat. Egyetlen gyermekük, egy kislány, aki akkor még nem volt egészen hároméves, egyszer magára hagyva szaladgált a ház körül kis fehér köténykéjében és ahogy a terrace-szerűen emelkedő kert füvében topogott, fejjel keresztül esett egy alacsony falon, egyenesen a lejjebb fekvő udvaron levő lóúsztatóba.
    A mi emberünk a fuvarossal együtt kinn volt az aratásnál a házhoz közeleső földön és ahogy visszafelé hajtotta a kocsit a friss szállítmánnyal, a kerítés egy repedésén keresztül megpillantotta a gyereket, aki más ember szemében csak valami fehér villanásnak tűnt volna fel. Neki azonban éles, gyors és messzire tekintő szeme volt, amely csak a tenger véghetetlen nagysága előtt látszott veszíteni rejtelmes erejéből. Mezítláb volt és megjelenésében olyan idegenszerű, amilyet Swaffer szíve csak kívánhatott. A fuvaros nagy megbotránkozására otthagyta a lovakat, leugrott a kocsiról, hosszú ugrásokkal átvágott a letarolt földön és hirtelen megjelent az anya előtt, a gyermekkel a karján, aztán nyugodtan visszament a dolgára.
    Az úsztató nem volt nagyon mély, de azért ha nem lett volna ennek az embernek ilyen jó szeme, a gyermek beleveszett volna, mert a lába menthetetlenül belesüllyedt volna az úsztató fenekén a süppedős iszapba. Az öreg Swaffer lassan kisétált a mezőre, megvárta, míg az aratók odaérnek hozzá, aztán hosszasan szemügyre vette az embert, majd szó nélkül visszament a házba. De ettől az időtől kezdve a konyhaasztalra adták ki neki az ebédet és a tiszta feketébe öltözött és kifürkészhetetlen arcú Miss Swaffer ekkor látta először, amikor kijött és megállt az ajtóban, ahogy nagy keresztet vetett magára, mielőtt az evéshez nekilátott volna. És azt hiszem, ettől a naptól kezdve adott neki Swaffer rendes fizetést.
    Nem tudom lépésről lépésre követni a fejlődését. Rövidre vágatta a haját, már mutatkozott a faluban is, meg az út mentén és jött és ment a munkájára, mint akármelyik más idevaló ember. A gyermekek sem kiabáltak már utána. Lassanként kezdte megérteni a szociális különbségeket, de még sokáig elcsodálkozott azon, hogy ekkora gazdagság közepette a templomok milyen szegényesek. Azt sem tudta megérteni, hogy miért vannak a templomok bezárva hétköznapokon. Hiszen nem volt bennük semmi, amit el lehetett volna lopni! Talán azért, hogy az emberek ne imádkozzanak túl gyakran? Ezidő tájt a paplakbeliek is kezdtek figyelmet fordítani rá és azt hiszem, az ifjú kisasszonyok akkor kezdték előkészíteni a talajt a megtérítésére. Mégsem tudták leszoktatni arról, hogy keresztet vessen, csak annyit értek el, hogy levette a nyakáról azt a zsinórt, amelyen egy csomó rézmedália és egy kis fémkereszt függött. Ezeket felakasztotta a falra az ágya mellett, de továbbra is lehetett hallani minden este, ahogy hangosan mondja a Miatyánkot, érthetetlen szavakkal és halk, de érzelmes hangon, mint ahogy öregapjától hallhatta, amikor az egész család kicsinyje-nagyja esténként letérdelt imádkozni lefekvés előtt. És noha rendes manchester-nadrágot viselt munkaközben, vasárnaponként pedig egy készen vett kockás ruhát, nem idevaló emberek mégis megfordultak utána az úton. Az idegenszerűségnek valami különös és eltörölhetetlen bélyege volt rajta. Végül is az emberek megszokták a megjelenését, de sohasem szokták meg őt magát. Gyors, libegő járása, barnás arcbőre, balfülére csapott kalapja, az a szokása, hogy meleg estéken a kabátját panyókára vetette, mint valami dolmányt, az a mód, ahogy átugrott kerítéseken, mintha ez a járásnak egész rendes módja volna - e sok fura tulajdonsága, ahogy mondani szokás, ugyanannyi forrása volt a haragnak és neheztelésnek a falu lakosai szemében, ők bizony nem feküdtek hanyatt délidőben a fűben, hogy felbámuljanak az égre. Ők nem dúdoltak szomorú nótákat a mezőn, munkaközben. Sokszor hallottam magas hangját megcsendülni valamelyik domb mögött, ezt a könnyű és szárnyaló hangot, amely olyan volt, mint a pacsirtáé, amelyben azonban mégis volt egy fájdalmas emberi vonás, ahogy végigszállt a mi földjeink felett, amelyek egyébként csak a madarak énekét szokták hallani. Én magam is meghökkentem tőle. Bizony más volt, mint a többiek: ártatlan szívű, tele jóakarattal, amit senki sem kért tőle. Ez a számkivetett olyan volt, mint valami idegen planétára került ember, akit mérhetetlen távolság választ el a múltjától és mérhetetlen tudatlanság a jövőjétől. Gyors, szaggatott kiejtése valósággal megdöbbentett mindenkit. „Izgatott ördög“-nek nevezték. Egy este a „Kocsi és Lovak“ söntésében (miután némi whiskyt ivott) valamennyiüket megrémített, amikor egy hazájabeli szerelmes éneket kezdett énekelni. Lehurrogták és meg is verték, de szerencsére Preble, a sánta kocsigyártó és Vincent, a kövér kovács és még néhány előkelőség aznap békességben akarta elfogyasztani a sörét. Egy más alkalommal be akarta mutatni nekik, hogyan kell táncolni. A por valóságos felhőben szállott fel a tapasztott padló hói. Egyenesen odaugrott a kiszolgáló asztalok 218 közé, összeütötte a bokáit, leguggolt fél lábon az öreg Preble előtt, a másik lábát előrenyújtotta, vad és izgatott kiáltásokban tört ki, egy lábon forgott, ujjaival csettintett a feje fölött - és egy idegen fuvaros, aki odabent ivott, káromkodni kezdett és fél pint borát kézbe fogva, kiment vele az ivószobába. Amikor azonban hirtelen felugrott az egyik asztalra és ott akart tovább táncolni a poharak között, a kocsmáros is beleavatkozott a dologba. „Nem enged semmiféle akrobatamutatványt az ivójában“. Leráncigálták onnan. De Mr. Swaffer idegene, minthogy már egy-két pohárral felhörpintett, tiltakozni próbált, amire erőszakkal kidobták, úgyhogy közben fekete foltokat kapott a szeme alá.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989722
Webáruház készítés