Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Joseph Conrad: Az árnyékvonal_EPUB

Joseph Conrad: Az árnyékvonal_EPUB
1 190 Ft

A lengyel származású írót a kalandvágy a tengerre űzte, s miután mint matróz, csempész, hajóskapitány behajózta a fél világot, megismerkedett az emberi helytállás és emberi gyengeség felemelő és riasztó példáival, véglegesen letelepedett Angliában, s harmincnyolc éves korában írni kezdett. Írásai egy egyedülálló művész egyedülálló varázsú remekei. A többnyire egzotikus környezetben játszódó történetekben Conrad a hűség, kitartás, munka, önfeláldozás mércéjével méri az embert, akinek tragikus bukása rávilágít a fenti törvények szerinti élet lehetőségeire, szükségességére. (moly.hu)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A hajó fedélzetén csak négyen voltunk fehér emberek, azonkívül számos bennszülött matróz és két maláji altiszt. A kapitány úgy bámult rám, mintha azon törné a fejét, minő rossz szellem szállhatott meg tulajdonképpen. De tengerészember volt és valamikor ő is fiatal. Csakhamar mosoly villant meg vastag szürkés bajusza mögött, csak annyit jegyzett meg, hogy ha már mindenáron menni akarok, erőszakkal természetesen nem tarthat vissza. Megegyeztünk, hogy másnap reggel kifizeti járandóságomat. Amikor kijöttem az irodából, hirtelen utánam szólt,az ő jellemző komoly hangján, hogy reméli megfogom találni azt, amit mindenáron meg akarok lelni. Halk és rejtelmes megjegyzés volt, amely mintha mélyebbre fúródott volna, mint amilyen mélyre akármilyen gyémántvégű fúrógép hatolni tud. Azt hiszem, nagyon megértette, mi bánt!
    De a második gépészmérnök, az egészen máshangon támadt nekem. Fiatal, zömök, skót ember volt, sima képű, tiszta szemű. Becsületes, vörös képe hirtelen bukkant ki a gépház lépcsőjén, utána kimászott az egész tömzsi ember, az ingujja fel volt tűrve és izmos karját lassan törölte végig egy darab vattával. És tiszta, világos szeméből keserű csalódás sugárzott felém, mintha forró barátságunk hamuvá változott volna. Szemrehányó hangon mondotta: Ejnye, ejnye, úgy látom, ütött már a maga órája is. Hazarohan és feleségül vesz valami ostoba leányzót!
    Ennek a kikötőnek a környékén mindenki tisztában volt azzal, hogy John Nieven dühös nőgyűlölő és így ennek a hirtelen kiszólásnak abszurd tartalma azt jelentette, hogy gúnyos megjegyzést akart rám tenni, nagyon gúnyos megjegyzést, a legfájdalmasabb sértést akarta ejteni rajtam, amit csak el tud képzelni. Én el-nézőn nevettem rajta. Csak jó barát tud ilyen dühös lenni az emberre! Azért egy kicsit mégis elborultam. A főmérnök szintén jellemző szavakkal kísérte elhatározásomat, bár kissé jóságosabb hangon.
    Ő is fiatal volt, nagyon sovány és göndör, puha barna szakáll övezte beesett arcát. Akár a nyílt tengeren voltunk, akár 'kikötőben, egésznap gyors léptekkel járt fel és alá a födélzeten, arcán feszült és elragadtatott kifejezés, amelyet a belső gépezetében csikorgó kellemetlen fizikai jelenségek szakadatlan tudata varázsolt arcára. Mert szegénynek örökösen a gyomorsavával volt baja.
    Az én esetemet rendkívül egyszerűen ítélte meg. Kijelentette, hogy semmi egyéb bajom nincs, mint az, hogy a májam nincsen rendben. Persze, persze! Azt ajánlotta, hogy a legközelebbi kikötőig maradjak a hajón, közben pedig szedjem buzgón azt a nagyszerű orvosságot, amelyben ő rendíthetetlenül bízott. Tudja mit, hallgasson rám! A saját költségemen veszek magának két üveggel ebből a medicinából. Nem mondhatja, hogy nem vagyok jó barátja!
    Meg vagyok győződve, hogy elkövette volna rajtam ezt az erőszakosságot (vagy nagylelkűséget), ha a gyöngeségemet egyetlen mozdulattal is elárulom. De mire befejezte a szavait, elégületlenebb voltam, dühösebb és elszántabb, mint valaha. Az a tizennyolc hónap, amely mögöttem volt, tele új és változatos tapasztalattal, most nem látszott egyébnek, mint gyötrő, prózai napok elpazarolt hosszú sorának. Úgy éreztem - hogyan is mondjam - hogy még az sem ér semmit, ha kikerülök a hajóról.
    Mitévő legyek? Akárhogyan faggattak volna, nem igen tudtam volna megmondani. Ha nagyon sarokba szorítanak, talán egyszerűen sírva fakadtam volna. Elég fiatal voltam ahhoz, hogy ilyesmit elkövessek.
    Másnap délelőtt a kapitány meg én elintéztük a dolgunkat a révparancsnokságnál. Hatalmas, tágas, hűvös fehér terem volt, ahol a nap fátyolos világa komolyan rezgett a zsalukon keresztül. Minden ember, aki e teremben tartózkodott, közönség is, meg a hivatalnokok is, fehér ruhát viselt. Csak a nehéz tölgyfaasztalok csillogtak hosszú sorban a terem közepén és néhány ív papír kéklett rajtuk. Óriási szellőzők tereltek a fejünk fölé szelíd szellőt a magasból, amely végig libbent e szeplőtlenül fehér termen és végig simogatta verejtékező koponyánkat. Az Íróasztal mellett ülő hivatalnok, akihez odamentünk, barátságosan ránk mosolygott addig, amíg hanyagul odavetett kérdésére nem kapott választ.
    — Megújítják a lejárt szerződést?
    Mire a kapitányom csak azt felelte, hogy nem.
    — Nem, egyszerűen felbontjuk a szerződést! Mire a hivatalnok arcáról hirtelen ünnepélyességgel eltűnt a mosoly. Addig rám sem nézett többé, amíg az okmányaimat szomorú képpel ide nem adta, mintha a pokolra szólóútlevelet nyújtana át.
    Mialatt zsebre vágtam a papírjaimat, valami kérdést dörmögött a kapitányhoz, amiből csak a kapitány kedélyes válaszát hallottam:
    — Nem, elmegy tőlünk és haza utazik!
    — Oh, - kiáltott a hivatalnok és gyászos képpel bólogatott szomorú sorsom fölött.
    Soha a hivatalos helyiségen kívül nem találkoztam vele, de azért felállt, az asztalon keresztül kezet fogott velem, olyan szenvedélyes részvéttel, mintha szegény ördög volnék, akit nemsokára akasztani visznek. Sajnos, azt hiszem, én nem valami barátságosan viszonoztam a kézszorítását, hanem azzal a csökönyös képpel, amit makacs bűnösöknél lát az ember.
    Három vagy négy napig kellett várnom, mert addig nem érkezett hazafelé induló hajó.
    Hajóról kikerült ember lévén, aki egy időre megszakította azt a viszonyát, amely a tengerhez fűzte - tulajdonképpen készpénzzel fizető utassá váltam - s talán illendőbb is lett volna, ha erre a néhány napra szállodába szállók. Hiszen ott állott a kikötő elején, egy kőhajításnyira a kikötő-parancsnokságtól, alacsony, de főúri külsejű épülete, s messziről ide világítottak fehér, oszlopos pavilonjai, melyeket üde, zöldpázsit vett körül. Valóban utasnak éreztem volna magamat, ha oda szállók. De én dühös képpel elfordultam és megindultam a hajóstisztek otthona felé.
    Könnyelmű ember módjára a napos oldalon mentem és észre se vettem azt, amikor a sétány hatalmas fatörzseinek mély árnyékába értem. A tropikus Kelet izzó hősége keresztül tűzött a sűrű lombokon és vékony ruhába öltözött testemet izzó keretbe burkolta, belekapaszkodott forrongó elégületlenségembe. Mintha szabad mozgásában akarná gátolni.
    A hajóstisztek otthona tágas épület volt, széles veranda vette körül, furcsa külvárosi formájú kis kert, néhány fa és bokor választotta el az uccától. Ennek az intézménynek olyan jellege volt, mint egy jobbfajta kaszinónak, de bizonyos hivatalos légkör lengett benne, mivel a kikötő-parancsnokságának a felügyelete alatt állott. A vezetőjét hivatalosan főkomornyiknak hívták. Ez az ember egy boldogtalan és kiszáradt képű emberke volt, akit ha versenylovasnak öltöztetnek, a valódi zsokéktól megkülönböztetni nem tudtak volna. De valahogyan meglátszott rajta, hogy életének egyik korszakában, hogy milyenminőségben, azt nem tudom megmondani, de bizonyos kapcsolata volt a tengerrel. Lehet, hogy csak annyi, hogy nagyszerűen értette, mint kell minden vállalkozásában kudarcot vallani.
    Mindig azt hittem, hogy ennél kényelmesebb állást elképzelni se lehet, ő viszont azt szokta mondogatni, hogy ezért, vagy amazért, de ez az állás biztos, hogy halálát fogja okozni. Az eset titokzatosnak látszott. Lehet, hogy mindendolog, ami másnak a szemében természetes, neki túlsók fejtörést okozott. Annyi bizonyos, hogy utálta, ha vendégei voltak.
    Mikor beléptem a kapun, azt hittem, hogy nagyon jól érezheti magát, mert olyan csöndvolt a házban, mint egy sírboltban. A fogadó-szobákban nem láttam egy élő lelket sem, a verandán sem, az is üres volt, csak egyetlen ember hevert a túlsó szélén egy hosszú karosszékben és csöndesen szendergett. Lépteim zajára rám meresztette az egyik szörnyű, haltekintetű szemét. Idegen ember volt, nem ismertem. Innen kivonultam, keresztülmentem az ebédlőn - mely nagyon csupasz terem volt és a középső asztal fölött mozdulatlanul csüngött a puska - és megkopogtattam az ajtót, amelyen fekete betűkkel állott: „Főkomornyik.“
    A kopogásomra fájdalmas és bosszús hangválaszolt:
    — Istenem, Istenem, mi az már megint?!
    Mire szótlanul bementem.
    Furcsa szoba volt és nem igen illett a trópusi éghajlathoz. Fülledt levegő, félhomály uralkodott benne. Ez a fráter óriási, széles, poros, olcsó csipkefüggönyöket aggatott az ablakai fölé, amelyek különben be voltak téve. Karton dobozok halomszámra állottak a szobában, olyan dobozok, aminőket a kalaposok és női szabók használnak Európában. A bútorzata olyan volt, hogy bele-illett volna London keleti részének bármelyiktisztes polgári lakásába. Ugyanolyan lószőrdivány, ugyanolyan karosszékek állottak benne. Rideg díványtakarók hasítottak a szemembe e szörnyű kárpitosművek fölött, rettentő kézi-munkák és lehetetlen volt elképzelni, mely titokzatos véletlen, szükség, vagy szeszély gyűjtötte őket ide. A szoba tulajdonosa levetette a zubbonyát és fehér nadrágban, könnyű, rövid ujjú ingben gubbasztott karosszékei mögött és sovány könyökét simogatta.
    Bosszús kiáltás tört ki belőle, mikor meghallotta, hogy néhány napra ide költözöm, de azt nem tagadhatta le, hogy bőven van üres szobája.
    — Rendben van, megkaphatom a régi szobámat?
    Válasz helyett gyönge sóhajtás ütötte meg a fülemet az asztalon halomba rakott kartondobozok mögül, amelyekbe Európában kesztyűket, zsebkendőket vagy nyakkendőket szoktak csomagolni. Törtem a fejemet, mi az ördögnek gyűjti őket rakásra? Rothadó korall, keleti por, vagy állat- és rovargyűjtemény szaga lengettebben a furcsa emberi zugban. Magából az emberből nem láttam egyebet, csak a feje búbját és boldogtalan szemét, amely a dobozgát mögül éppen hogy kipislogott.
    — Csak néhány napig maradok, - mondottam neki, mert azt reméltem, hogy ezzel felvidítom egy kissé.
    — Nem veszi rossz néven, ha arra kérem, hogy előre fizessen, - súgta sóvár szemmel.
    — Eszem ágában sincsen, - förmedtem rá, mihelyt elhallgatott. - Ki hallott már ilyesmit?! Ez a legnagyobb fokú szemtelenség!
    Mire fejét mindkét tenyerébe temette, olyan kétségbeesett mozdulattal, hogy a haragom is elpárolgott.
    — De kérem, kérem, ne förmedjen így rám! Ezt én mindenkitől megkérdem.
    — Nem hiszem, - feleltem rá durván.
    — Pedig mindenkitől meg fogom kérdeni. És ha az urak valamennyien előre fizetnének, akkor be tudnám hajtani Hamiltontól a követelésemet. Egy fillér nélkül kerül mindig a kikötőbe, de ha van is egy pár garas a zsebében, akkor sem akarja kifizetni a számláját. Nem tudom, hogy mit kezdjek vele. Lehord a sárga földig és azt mondja, nem tehetek ki fehér embert az uccára. Ezért kérem magát, az Isten szerelmére…
    Egészen elcsodálkoztam, nem is igen hittem a dolgot… Gyanakodtam, hogy ez a fickó a bolondot járatja velem. Megmondtam neki alaposan a véleményemet, hogy előbb kerül ő meg Hamilton az akasztófára és ráripakodtam, hogyne traktáljon ilyen hülyeségekkel tovább, hanem rögtön vezessen a szobámba. Mire valahonnan előkerítette a kulcsot és kifelé indult a barlangjából, de amikor elment mellettem, nem valami nagy lelkesedéssel pislantott rám.
    — Lakik itt valami ismerős? - kérdeztem tőle, mielőtt kimentünk a szobából.
    Közben megjött megszokott, köznapi, türelmetlenül nyöszörgő hangja és elmondotta, hogy Giles kapitány van itt, aki a Sulu-tengerről érkezett meg a napokban. Azonkívül még két vendég lakik az Otthonban. Aztán elhallgatott.
    -... és azonkívül, persze Hamilton! - tette hozzá.
    — Oh persze, Hamilton! - mondottam én és erre a nyomorult emberi lény végső nagy sóhajtással elpárolgott előlem.
    Még buzgott benne a szemtelenség, amikor délidőben bementem az ebédlőbe. Ott volt az ebédlőben és a kínai pincéreket dirigálta. A hosszú asztalnak csak az egyik vége volt villás-reggelire megterítve. A forró levegőt resten lengette a punka és a szellő, amit vert, a csiszolt asztalok puszta tükrén lebbent végig. A terített asztal mellett négyen ültünk, az egyik azaz idegen úr volt, aki a hosszú karosszékben szendergett. Ezúttal mindkét szeme nyitva volt időnkint, de szinte semmit sem látott velük. Még mindig bóbiskolt. A méltóságteljes úriember, aki mellette ült, természetesen a gondosan megborotvált állú, rövid pakonpartos Hamilton volt.
    Még soha élő embert nem láttam, akiben úgy dagadozott volna az önérzet, hogy az isteni gondviselés milyen kiváló szerepet osztott ki neki az életben. Azt hallottam róla, hogy engem nem tekint vérbeli tengerésznek. Nemcsak a szemét rándította meg, de a szemöldökét is, amikor nagy zörejjel fölemeltem a széket, hogy az asztalhoz üljek.
    Giles kapitány ült az asztalfőn. Néhány szóval üdvözöltem s azután leültem, tőle balra. Giles kapitány zömök, sápadt ember volt, csillogó, nagy kopasz homloka boltozatos kupolának látszott, barna szeme erősen kidagadt és a külsejéről akárminek tarthatta volna az ember, csak tengerésznek nem. Senkit sem lepett volna meg, ha azt hallotta volna róla, hogy építész. Én, bár tudom, hogy bolondság, amit mondok, mindig azt képzeltem, hogy falusi templom elöljárója járhat ilyen külsővel. Olyan képe volt, hogy az ember józan tanácsot várt tőle, szilárderkölcsi elveket, időről-időre egy-egy közhelyet, nem mintha imponálni akarna, hanem becsületes meggyőződésből.
    Bár tengerész-körökben nagyon jól ismerték és nagyon megbecsülték, soha állandó, tartósállása nem volt. De nem is kereste. Megvolt neki a maga egészen sajátos foglalkozása. Tengeri szakértő volt, - hogy is mondjam? - a veszedelmes tengeri utak szakértője. Azt mondották róla, hogy nincs élő ember, aki jobban ismerné a szigettenger távol eső és fölületesen térképezett részeit, mint ő. Az agyveleje nagyszerűen berendezett tárháza lehetett sziklapadoknak, szorosoknak, földrajzi szélességeknek, hegyfokok körvonalainak, elmosódott partok alakulatainak, számtalan sziklasziget, pusztaság és egyéb formációk képeinek. Például, ha valamelyik hajónak Palavanba, vagy környékére kellett hajóznia, akkor biztos, hogy Giles kapitány ott volt a fedélzetén, akár mint ideiglenes parancsnoka a hajónak, akár, hogy a kapitánynak segítségére legyen. Azt is mesélték róla, hogy egy-egy kínai cégtől állandó fizetést húz csak azért, hogy ilyen célból mindig rendelkezésükre álljon. Ezen kívül mindig kész volt arra, hogy bármely hajó fedélzetén felváltsa a kapitányt, ha kis ideig a szárazföldön el akart szórakozni. Olyan hajótulajdonos, akinek Giles kapitány ideiglenes parancsnoksága ellen kifogása lett volna, nem akadt ezen a vidéken. Mert a kikötőben hagyományos meggyőződés volt az, hogy Giles kapitány van olyan jó tengerész, mint akármelyikünk, ha ugyan nem különb. De Hamilton még őt se tekintette vérbeli tengerésznek. Azt hiszem, hogy e fogalom körébe Hamilton egyikünket sem sorozott, bár titokban bizonyos megkülönböztetésekre mégis csak hajlandó volt.
    Nem én kezdtem a beszélgetést Giles kapitánnyal, akit életemben talán kétszer láttam mindössze, de ő természetesen tudta, hogy ki vagyok. Ő szólt elsőnek hozzám s fényes nagy fejét halkan felém fordította. Abból, hogy itt lát, mondotta, azt következteti, hogy néhány napi szabadságra szálltam partra.
    Halk szavú ember volt, és én valamivel hangosabban feleltem, amikor azt mondottam neki, hogy nem, megváltam a szolgálattól.
    — Szóval, egyelőre szabad! - felelte rá.
    — Magam is azt hiszem, hogy annak tekinthetem magamat, legalább is ma déli tizenegy óra óta, - válaszoltam.
    Hamilton abbahagyta az evést, amikor beszélgetni kezdtünk. Csöndesen letette a kését, mega villáját, felállott, valami olyasfélét morgott, hogy ez a pokoli hőség egészen tönkreteszi az ember étvágyát. Közvetlen utána hallottuk, hogy lement a veranda lépcsőjén és elhagyta a házat.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986912
Webáruház készítés