Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Joseph Conrad A szigetek száműzöttje MOBI e-könyv

Joseph Conrad A szigetek száműzöttje MOBI e-könyv
1 190 Ft1190
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Tépelődéseit Aissa türelmetlenül ismételt kérdése szakította meg. Feltekintve a lánynak a tűz homályos fényében ragyogó arcára, kéjesen kinyújtotta tagjait, s engedelmeskedve Aissa óhajának, lassan s szinte alig hallhatóan beszélni kezdett. A lány egész közel hajolt ajkához, s feszült érdeklődéssel, mozdulatlanul figyelt. A nagy udvar tömérdek neszét lassan-lassan elnyelte az álom, amely elcsitított minden hangot, s lezárt minden szempillát. Ekkor valaki halkan dalolni kezdett, s minden vers végét furcsa orrhangon elhúzta. Willems megriadt. A lány hirtelen szerelmese szájára tette a kezét, és felült. Csendes köhögés, levélzörgés, hallatszott, aztán teljes csend vette birodalmába, a tájat; hideg, gyászos, mély csend; inkább halál, mint béke: terhesebb, mint a legnagyobb zsivaj. Mihelyt a lány levette kezét a férfi ajkáról, Willems mohón beszélni kezdett. Elviselhetetlennek találta a teljes és tökéletes csendet, amelyben gondolatai mintha a kiáltás erejével csengtek volna.
    - Ki kornyikált itt? - kérdezte.
    - Nem tudom. Már elment - felelt sietve a lány.
    - Mondd, ugye nem térsz vissza a tieid közé? Nélkülem nem. Velem sem. ígérd meg.
    - Már megígértem. Nekem nincs családom. Nem megmondtam, hogy te vagy mindenem?
    - Mondtad - felelt Aissa csendesen -, de szeretném ezt hallani mindennap, minden éjjel, valahányszor kérdem. Ne haragudj, ha kérdem. Félek a fehér nőktől, akiknek tüzes a szemük, s nem ismerik a szégyent. - Aissa egy pillanatra egész közelről vizsgálgatta a férfi vonásait, majd megkérdezte:
    - Nagyon szépek azok a nők? Szépeknek kell lenniök.
    - Nem tudom - suttogta elgondolkozva Willems.
    - Valamikor tudtam, de mikor téged megláttalak, elfelejtettem.
    - Elfelejtetted? Három napra s két éjjelre elfelejtettél engem is. Miért? Mért haragudtál meg rám, mikor még a patak mentén éltünk, s először említettem Tuan Abdulla nevét? Mert eszedbe jutott valaki. Valaki, aki ott él, ahonnan jöttél. A te nyelved álnok. Te fehér vagy, s a szíved hamissággal van tele. Tudom, és mégis, valahányszor szerelmedről beszélsz, nem tudom megállni, hogy ne higgyek. De félek.
    Willemsnek hízelgett a lány heve, de bosszantotta is. így szólt:
    - Most melletted vagyok. Visszajöttem. Te voltál az, aki elment.
    - Ha megsegíted Abdullát Laut rádzsa ellen, aki első a fehérek közt, már nem félek - suttogta Aissa.
    - Hidd el, amit mondok, hogy az én életemben más nő sohasem szerepelt. Nem sajnálok semmit, és nem emlékszem másra, csak ellenségeimre.
    - Honnan jöttél te? - kérdezte a lány hevesen, következetlenül, szenvedélyes suttogással. - Miféle föld az ott, a nagy tengeren túl, ahonnan jöttél? A hazugság és gonoszság földje, ahonnan csak balszerencse szakad ránk, ránk, akik nem vagyunk fehérek. Nem arra kértél-e, hogy menjek veled oda? Ezért szöktem el.
    - Többet nem kérlek rá soha.
    - Nem vár ott rád nő?
    - Nem - felelt Willems szilárdan.
    A lány szerelmese fölé hajolt. Ajka a férfi fölött lebegett, hosszú haja a férfi arcát söpörte.
    - Te tanítottál meg a fehérek szerelmére, pedig az az ördögtől való - mormolta, és még közelebb hajolva halkan mondta: Ilyen az a szerelem?
    - Igen, ilyen! - felelt Willems nagyon csendesen, s hangjában mohóság reszketett. A lány hirtelen a férfi ajkára tapasztotta száját, mire Willems a gyönyör önkívületében becsukta szemét.
    A hallgatás hosszú szünete következett. A lány gyöngéd érintéssel simogatta a férfi fejét, Willems pedig feküdt álmodozva, tökéletes boldogságban, de egy jól ismert emberi alak határozatlan látomása bántotta. Mintha egy férfi távolodott volna szeme elől, s egyre kisebb lett volna a fantasztikus fák két hosszú sora közt, ahol minden levél mint megannyi szem tekintett a férfi után, aki csak ment s egyre kisebbre zsugorodott, de gyors haladtában sem tűnt el sehogy. Willems már szerette volna eltűnni látni, várta ezt ideges türelmetlenséggel, s csak nézte szorongó, feszült erőlködéssel. Volt a távol alakon valami ismerős. Ugyan! Hisz ez ő maga! Willems megriadt, felnyitotta szemét, s megremegett az oly messziről való gyors visszatérés izgalmában és azon való meglepetésében, hogy a fellobbanó fény hirtelenségével ismét a tűz mellett találja magát. Félig álom volt. Aissa karjaiban pár percre elaludt. Csak kezdetét látta egy álomnak, nem többet. De jó idő eltelt, amíg felocsúdott a fölötti megrendüléséből, hogy oly véglegesen, olyan határozottan s oly társtalanul látta elmenni önmagát. Elmenni - hová? Ha most idejében fel nem ébred, sohasem tért volna vissza, bárhová is ment. Willemset harag fogta el. Ez a lopva való elosonás, míg ő maga aludt, olyan volt, mint valami megfutamodás, vagy mintha a fogoly megszegi a szavát. Dühös volt, de egyúttal csodálkozott érzéseinek képtelenségén.
    A lány érezte, hogy kedvese reszket, s gyöngéd szavakat gügyögve, szívéhez szorította a férfi fejét. Willems ismét valami nagy békességet érzett, amely oly végtelen volt, mint a körös-körül terjengő csend.
    - Fáradt vagy, Aissa - mormolta.
    A lány halk válasza olyan volt, mint egy bágyadt szavakba burkolt sóhajtás.
    - Majd őrzöm álmodat, fiam.
    Willems nagyon nyugodtan hevert, és hallgatta a lány szívének egészséges, könnyű, gyors, állandó, szilárd dobogását. Valósággal Aissa életét érezte verni arcán. Ez a dobogás világosan meggyőzte arról, hogy a lányt teljesen bírja, megerősítette hitét egy emberi lény tulajdonában, s biztosította a jövő határozatlan boldogságáról. Most nem sajnált semmit, nem ingadozott s nem voltak kétségei. Volt tán valaha? Mindaz messze volt, korokkal előbb, s csak halvány valószínűtlenségében élt, mint valami delírium homályos emléke. A múltak minden aggodalma, szenvedése és küzdelme, bukásának szégyene és haragja, mindez csak gonosz lidérc volt, álomban született rémkép, amely csak arra való, hogy nyom nélkül elfeledjük. A való élet ez: ez az álmodó mozdulatlanság, és hogy fejét erre az egyenletesen dobogó szívre hajtja.
    Most teljesen ébren volt, a fáradt testnek azzal a bizsergő éberségével, mely az ellenállhatatlan álom frissítő perceit követi, s tágra nyílt szeme mereven Omar kunyhójának ajtajára feszült. A nádból való falak megcsillantak a tűz fényében, melynek vékony, kék füstje egymásba fonódó körökben és csigavonalakban lengett az ajtó felé. Át nem hatolható rejtélynek látta most az ajtó üres feketeségét, mint valami függönyt, mely mögött váratlan meglepetésekkel teli, roppant területek rejlenek. Csak képzelődés volt ez, de ez is teljesen lenyűgözte, s amikor a félhomályban hirtelen megjelent egy fej, úgy vette, mint a tétlen képzelet játékának részét, egy másik rövid álom kezdetét, vagy elcsigázott agyának egyéb szeszélyét. Az arc öreg, vékony és sárga volt, szeme le volt hunyva, s zilált, hosszú, fehér szakálla a földet söpörte. És ez a test nélküli fej a földtől alig egylábnyi magasságban lassan fordult ide-oda a fénykör szélén, mintha a sugárzó meleggel arcának mind a két felét felváltva süttetni akarná. Willems tehetetlen zavarral nézte, hogy az arc közeledik, s egyre tisztábban látszik. Egy négykézláb mászó test kusza körvonalai bontakoztak ki. Néma s alig észrevehető mozgással, hüvelykről hüvelykre jött közelebb a tűzhöz. Willems megdöbbent a nyomorék testet vonszoló vak fej láttára, amely egyetlen hang s merev arckifejezésének egyetlen rándulása nélkül csak jött közelebb. Az arcon szüntelenül váltakozó fény játékában a vonások hol tisztán látszottak, hol meg sötétbe borultak. És a néma fej szája közt kés villogott. Ez nem volt álom.
    Ez Omar arca volt. De mért jött ki? Mit akar?
    A pillanat boldog elernyedésében Willems tunyább volt, semhogy a kérdésre válaszolni tudott volna. A kérdés csak átvillant elméjén, de nyomban el is röppent, hogy kedvére hallgathassa tovább a lány szívének dobogását, ezt a drága, finom hangot, amely az éjszaka nyugodt végtelenségét betöltette. Valahányszor feltekintett, a nő mozdulatlan fejét látta; arcának lágy vonalaira árnyalódó, hosszú szempillái alól Aissa szeme fehérjének gyöngéd csillanásával nézett le reá. Simogató pillantásának hatása alatt Willemsnek a tűz felé csúszó-mászó jelenségtől való nyugtalan ámulata és sötét félelme eltűnt. Elmerült érzékei nyugalmában, mint ahogy a fájdalom elmerül az ópiumadagot követő álmos bágyadtság hullámaiban.
    Kissé változtatott feje tartásán, s most jól látta az előbbi jelenséget, melyről már majdnem el is feledkezett. Nesztelen csúszással, mint valami lidérc árnya, Omar közelebb került, s most itt volt, nagyon közel, mozdulatlanul s némán, mintha hallgatódznék; egyik keze s egyik térde előbbre feszült: Willems látta aszott arcát, kiugró csontjaira tapadó fényes bőrét, üreges halántékainak fekete árnyait, beesett arcát és a két fekete foltot szemei helyén, melyek halottak voltak, és nem láttak. Micsoda szándék hajtotta ki ezt a vak nyomorékot az éjszakába, hogy a tűzhöz vánszorogjon? Willems megbűvölve bámult az üregre, de annak arca változó fény- és árnyfoltjaival nem árult el semmit. Zárt és kifürkészhetetlen volt, mint egy falba épített kapu.
    Omar feltérdelt és sarkaira zöttyent. Két kezét maga elé lógatta. Willems, amint komor dermedtségében feléje nézett, tisztán látta ajkai közt a kriss-t, mely mint valami rúd meredt szét szája két oldalán. Egyik oldalon látszott a csiszolt fanyél, melyen vörösen csillant meg a tűz, másik oldalán pedig a vékony penge veszett homályos, fekete hegybe. Willems belső megrendülést érzett, amely ugyan Aissa ölelésében tétlenül hagyta testét, de belsejét az erőtlen félelem izgalmával töltötte el. És egyszerre megértette, hogy saját halála kűszik feléje. Személyének és a lány hozzá való szerelmének gyűlölete bírta rá ezt a tehetetlen nyomorékot, az egykori elszánt, nagyszerű kalózt, hogy olyan tettre szánja magát, amely végső, dicsőséges vigasztalása volna boldogtalan aggkorának. S mialatt Willems a rémülettől megkövülve figyelte az apát, aki most újból óvatosan közeledni kezdett - vakon, mint a sors, konokul, mint a végzet félrehajtott feje fukar mohósággal hallgatta az apa lányának könnyű, gyors, állandó szívdobogását.
    Rettenetes félelem szorongatta. Az a félelem volt ez, melynek hideg keze megfosztja a maga áldozatát minden erejétől és akaratától, a menekülés, ellenállás s mozgás minden vágyától; egyformán szétrombolja a reményt és a kétségbeesést, s odaveti a kifosztott, haszontalan testet a bárd alá. Nem a haláltól félt - veszedelmet látott már máskor is nem is a halálnak ettől a különös nemétől. Az elmúlástól sem félt; tudta, hogy ez még nem elmúlás. Csak egy mozdulat, egy ugrás, egy kiáltás, s meg van mentve a vak öreg reszkető kezétől, amely a földön, a sötétben, óvatos tapogatódzással most az ő testét kereste. Oktalan félelme azért lepte meg, mert ismeretlen dolgok villantak meg előtte. Belátott azoknak indító okaiba, ösztöneibe, vágyaiba, akiket eddig kutyába se vett. Ezek az okok, ösztönök, vágyak éltek a lenézettek szívében, éltek Willems közvetlen közelében, s most feltárultak előtte egy pillanatra, hogy aztán ismét elrejtőzzenek a kétség és csalódás fekete köde mögé. Nem a haláltól rémült meg, hanem a zavaros élettől, amelyben nem értett meg maga körül senkit és semmit, s amelyben vezetni, ellenőrizni, felfogni nem tudott semmit, még saját magát sem.
    Jobb oldalán érintést érzett. Ez az érintés, amely lágyabb volt, mint alvó gyermek arcán az anyai kéz cirógatása, a megsemmisítő ütés erejével hatott rá. Omar egészen közelébe ért s most föléje térdelve egyik kezében tartotta a kriss-t, a másikkal pedig finoman tapogatódzva kabátján, melle felé haladt. Állandóan a tűz melege felé fordított vak arca nyugodt és mozdulatlan volt, kifejezésében pedig meg- kövesült közömbösség élt minden olyan iránt, aminek látásához nem volt reménye. Willems némi megerőltetéssel levette szemét a halottszerű maszkról, s Aissa felé fordult. A lány mozdulatlanul ült, mintha az alvó földnek volna része, majd két sötét szeme egyszerre átható merevséggel tágra nyílt, s ugyanekkor Willems azt érezte, hogy két kezét valaki görcsös erővel teste két oldalához szorítja. Elmúlt egy perc, lassan, keservesen, mint valami gyászos nap. Egy perc, amely tele volt sajnálattal és bánattal azért, hogy megrendült bizalmának végső hitével hitt a lányban. Ez fogja le kezeit! Hát ez is! Érezte, hogy Aissa szíve nagyot ugrik, saját feje lecsúszik a lány térdére, szeme becsukódik, aztán nem történik semmi. Semmi! Mintha Aissa meghalt volna; mintha szíve kiszökkent volna az éjbe, s itt hagyta volna őt védtelenül, egyedül a kihűlt világban.
    Feje most nagyot koppant a földön, mert a lány hirtelen ugrással félrelökte. Úgy feküdt, mintha megbénult volna, felfelé néző arccal, s miután mozdulni se mert, nem látta a dulakodást, de hallotta a tébolyult félelem éles kiáltását, a lány mély, haragos szavait, s egy másik kiáltást, amely nyögésbe fúlt. Mikor végre Willems felállt, azt látta, hogy Aissa az öregen térdel, s egészen hátrahajlik, hogy leszorítsa apját, látta Omar elferdült tagjait, a lány feje fölé röppenő kezét, s Aissának azt a gyors mozdulatát mellyel megragadta a vak öreg csuklóját. Willems ösztönszerűen előrelépett, de a lány dúlt arccal feléje fordult s ezt kiáltotta:
    - Maradj ott! Ne gyere ide! Ne...
    Willems megállt, két keze élettelenül csüngött két oldalán, mintha a leány szavára kővé vált volna. Aissa a férfi netán való erőszakosságától félt, Willemset viszont zűrzavaros gondolatai közt az a félelmes lehetőség kapta meg, hogy Aissa talán maga akarja megölni apját. És a dulakodás végső része, amelyet szinte vörös ködön keresztül látott, természetellenes vadságban, baljós jelentőségben tűnt fel előtte, mint valami elfajzott s szörnyű dolog, mely a borzalmas éjszaka takarója alatt őt is bűnrészessé avatta. Elrémült és hálával telt el. Valami ellenállhatatlanul vonta a lány felé, de el is tudott volna szaladni. Eleinte képtelen volt megmozdulni, aztán meg nem akart. Kíváncsi volt, mi lesz itt. Látta, hogy a lány rettentő erőlködéssel beviszi a látszólag élettelen testet a kunyhóba. Amint alakjuk eltűnt, Willems a helyén maradt, s szemében tovább élt az előbbi látvány. Látta a leány vállán ide-oda ringó fejet s Omar alsó állkapcsát, amely úgy lógott le, olyan összetörtén, értelmetlenül és szenvedőén, mint egy halotté.
    Kis idő múlva hallotta, hogy a kunyhóban Aissa beszél, nyersen, lüktető, szakadozott hangon. A válasz csendes nyögdécselés, kimerült, tört mormogás volt. Aissa hangja most hangosabbra vált. Willems tisztán hallotta, hogy hevesen így felel: - Nem, nem, soha.
    Aztán ismét panaszos, mormoló könyörgés hallatszott, mintha valaki élte utolsó leheletével valami végső kegyért esedeznék. A lány válasza ez volt:
    - Soha! Inkább saját szívembe szúrom!
    Aissa most kijött a kunyhóból. Egy rövid pillanatra lihegve állt a küszöbön, aztán a tűz fényébe lépett. Mögüle, a sötétségen át, szavak hangzottak, melyek az ég bosszúját kérték fejére. A hang egyre nőtt, éles lett, megfeszült, újra meg újra ismételte az átkot, mígnem szenvedélyes ordításba csattant, aztán rekedt mormolásba enyhült, végül hosszú, mély sóhajtásba halt. A lány szemben állt Willemsszel. Egyik kezét hátradugta, a másikat pedig felemelve csöndre intett, s ebben a testtartásban fülelt, míg a kunyhóban el nem csendesült minden. Ekkor még egy lépést tett, s felemelt kezét lassan leejtette.
    - Nem egyéb ez, csak szerencsétlenség - suttogta elmerengve, csak úgy magában. - A mi szerencsétlenségünk, akik nem vagyunk fehérek. - Arcáról a harag és izgalom most eltűnt. Átható, gyászos pillantással tekintett Willems szeme közé.
    A férfi érzékeire ébredt, s beszélőképességét is visszanyerte.
    - Aissa! - kiáltott fel, s a szó ideges sietéssel tört ki ajkán. - Aissa! Hogy élhessek én itt? Bízzál bennem. Higgy nekem! Gyerünk innen! Gyerünk nagyon messzire! Nagyon messzire! Együtt!
    Nem jutott eszébe azt kérdezni magától, el tud-e menekülni. Hogyan és hová? Elragadta a fehér ember gyűlöletének, undorának és megvetésének áradata azzal a vérrel szemben, amely nem az ő vére, a fajjal szemben, amely nem az ő faja; a barna testszínnel szemben; a szívekkel szemben, melyek álnokok, mint a tenger s feketébbek, mint az éjszaka.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989616
Webáruház készítés