Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Joseph Conrad A szigetek száműzöttje EPUB e-könyv

Joseph Conrad A szigetek száműzöttje EPUB e-könyv
1 190 Ft

Az indokínai szigetvilágban játszódó izgalmas történet főhőse csupán rövid kirándulást kíván tenni bűn világába, ám eközben az esemnyek irányítási kicsőszik a keze közül… Elszabadulnak a szenvedélyek: törzsi villongások kezdődnek és kegyetlen harc dúl a kaucsukültetvények fölötti ellenőrzésért. Willems, a főhős egy örvénylő szerelem és régi énjét kereső önmaga közt vívódik és sodródik szerelmével, a bennszülött szépséggel, Aissával a tragikus végkifejletig.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Amikor különös becsületességének keskeny és egyenes ösvényéről lelépett, ezt meg nem ingatható elhatározásnak azzal a belső meggyőződésével tette, hogy mihelyt az útszéli mocsarakba való kirándulása meghozta a kívánt eredményt visszatér a tisztesség egyhangú, de biztos útjára. Az egész csak rövid epizódnak készült, mondhatnók, nem lett volna egyéb, csak egy zárójel közötti mondat életének ömlő meséjében: egy jelentéktelen dolog, amelyet nem szívesen, de ügyesen tesz meg és gyorsan elfelejt. Úgy képzelte, hogy azután majd halad tovább, gyönyörködve a napfényben, élvezve az árnyat, és szürcsölve a háza előtti kis kert virágainak illatát. Azt gondolta, hogy nem változik semmi; továbbra is jókedvűen zsarnokoskodhatik félvérű felesége fölött, gyöngéd megvetéssel nézheti gyermekének sápadt, sárga arcát, és kegyes leereszkedéssel atyáskodhat barna bőrű sógora fölött, aki szereti a rózsaszínű nyakkendőket, kicsiny lábán mindig lakkcipőt hord, és alázatosan meghajol szerencsés nővérének fehér férje előtt. Ezek voltak életének gyönyörei, és képtelen volt felfogni, hogy bárminemű cselekedetének erkölcsi jelentősége összeütközésbe kerülhet a dolgok lényegével, elhomályosíthatja a nap fényét, megronthatja a virágok illatát, nejének alázatosságát, gyermekének mosolyát. Da Souza Leonard és az egész Da Souza család rettegő tiszteletét. Ennek a családnak csodálata volt életének nagy fényűzése. Ez kerekítette ki s tette tökéletessé létét, állandóan igazolva kétségbe nem vonható felsőségét. Szerette azt a nyers tömjént, melyet a család a szerencsés fehér ember oltára előtt égetett. A szerencsés ember előtt, aki megtisztelte őket azzal, hogy nőül vette lányukat, illetve nővérüket, unokahúgukat; aki egyre halad és bizonyosan nagyon sokra viszi; aki bizalmas tisztviselője a Hudig és Tsa cégnek. A család, amely népes volt és tisztátalan, elvadult kertekkel körülvett, düledező bambuszházakban élt Macassar szélén. Willems három lépés távolságban tartotta magától az egész társaságot, sőt talán még távolabb, mert nem táplált illúziókat a család tagjainak értéke felől. Olyanoknak látta ezeket a félvérű tunya embereket, amilyenek valójában voltak: rongyosak, véznák, mosdatlanok, abbamaradtak. A különböző korú férfiak gyámoltalanul csoszogtak papucsukban ide-oda. A porlepte verandák árnyas sarkaiban rozzant nádszékeken üldögélő, szinte sutba rakott, mozdulatlan vénasszonyok olyanok voltak, mint megannyi formátlan zsírtömeggel megtöltött nagy, rózsaszín kalikózsák; a sárga bőrű, karcsú, nagy szemű és hosszú hajú fiatal nők pedig oly bágyadtan járkáltak hajlékuk szemetje s limlomja közepette, mintha minden lépésük az utolsó volna. Willems napról napra hallgatta rikácsoló civakodásukat, gyermekeik visítozását, disznaik röfögését; érezte az udvarokon felgyűlt hulladékdomb szagát: és nagyon megundorodott.
    De ő táplálta és ruházta ezt a hitvány sokaságot, a portugál hódítók elfajzott ivadékait. Nekik ő volt a gondviselés; tunyaságuk, szennyük, sivár és reménytelen piszkaik közepette egyre az ő dicséretét énekelték: ebben nagy gyönyörűsége telt. Sok kellett nekik, s Willems meg tudott adni nekik mindent, anélkül hogy magát tönkretette volna. Cserébe övé volt szótlan félelmük, fecsegő szeretetük, zajos hódolatuk. Jólesik az embernek, ha a gondviselés szerepét játszhatja, és ezt mindennap újra meg újra elismerik. Van ebben valami hallatlanul nagy, felsőséges érzés, amit Willems különösen élvezett.
    Nem elemezte a saját lelkiállapotát, de legnagyobb gyönyöre az a ki nem mondott, mély meggyőződése volt, hogy ha ölbe rakná két kezét, ezek az áradozó, emberi lények éhen vesznének. Bőkezűségével megrontotta erkölcseiket, ami könnyen ment. Amióta leereszkedett közéjük, és nőül vette Joannát, kiveszett belőlük még az a kevés munkára való hajlam és erő is, mely a végső kényszer hatása alatt talán megmozdult volna bennük. Most jóakaratának kegyéből éltek. Ez hatalmat jelentett. Willems ezt szerette.
    Régebbi s talán alacsonyabb színvonalú életében nem nélkülözte a kevésbé bonyolult, de szembeszökőbb élvezeteket. Szerette a biliárd egyszerű és ügyes játékát; aztán egy másik játékot, amely nem volt oly egyszerű, és egészen másfajta ügyességet kívánt: a pókert. Ő volt a legértelmesebb tanítványa egy hidegszemű, szűkszavú amerikainak, aki titokzatos módon a Csendes-óceán végtelenségéről került Macassarba, és miután egy ideig a városi élet forgatagában csatangolt, rejtélyesen eltávozott az Indiai-óceánnak valami napos magányába. A kaliforniai idegen emléke azóta is él a pókerban - amely attól kezdve Celebes fővárosában népszerűvé vált - és egy erőteljes koktél receptjében, amely a Sunda-szálló kínai pincérei közt kwangtungi tájszólásban leírva mind a mai napig főpincérről főpincérre száll. Willems szakértő volt az italban, mester a játékban. Ebbéli erényei csak mérsékelt büszkeséggel töltötték el. De gazdájának, Hudignak bizalmára dicsekvően és tolakodóan büszke volt. Büszkesége nagy jótékonyságának tudatából s abból a meggyőződéséből származott, hogy teljesíti kötelességét mind saját magával, mind általában a nagyvilággal szemben. És az az ellenállhatatlan inger, mely szinte elválaszthatatlan a vaskos tudatlanságtól, közlékenységre késztette. Mindig van valami, amit a tudatlan ember tud, és szerinte csak ezt érdemes tudni; ez kitölti a tudatlan ember egész világát.
    Willems mindent tudott, ami rá tartozott. Azon a napon, amikor a samarangi kikötőben tömérdek aggodalom közt megszökött egy kelet-indiai holland ember kezéből, elkezdte tanulmányozni önmagát, céljait, képességeit, s azokat a sorsdöntő tulajdonságokat, amelyek mai jövedelmező állásába lendítették. Miután egyszerű és szerény ember volt, sikerei megzavarták, majdnem megijesztették, és - miután túlesett a meglepetés döbbenetén - veszettül önhitté tették. Hitt a maga tehetségében és világismeretében.
    Tudjanak erről mások is a saját hasznukra s az ő nagyobb dicsőségére. Azok a barátságos emberek, akik hátba szokták veregetni és zajosan szokták üdvözölni, hadd tanuljanak példáján. Muszáj volt beszélnie, és önérzetesen beszélt. Délutánonként, a kis asztalok mellett, bajuszát bele-belemártva a koktél apróra tört jegébe, kifejtette a siker elméletét; esténként pedig, dákót tartva a kezében, a biliárdasztal fölött tartott előadást valamelyik fiatal hallgatójának. Az alacsonyan függő, ernyős lámpa élénk ragyogásában mintha még a golyók is megálltak és figyeltek volna. Távolabb, a nagyterem árnyában, a kínai pincér fáradtan támaszkodott a falnak, s kifejezéstelen arca sápadtan világított a mahagóni jelzőtábla alatt; szemhéjait a késői óra álmos fáradtságától és a fehér ember érthetetlen, ömlő szavainak zümmögő egyhangúságától elernyedve, lecsukta. Aztán a beszélgetés hirtelen megszakadt, a játék egy éles koccanással újra kezdődött, és folyt tovább lágy gurulással s halk puffanással, miközben az elefántcsont golyó ide-oda szaladgált az elmaradhatatlan szerencsés karambolig. A nagy ablakokon és tárt ajtókon beáradt a tenger sós párázata, a televény földi és a szállodai kert virágainak sejtelmes illata, s elkeveredett a lámpaolaj szagával, amely a leboruló éjszakával egyre nehezebbé vált. A játékosok feje, amint a soros egy-egy lökésnél lehajolt, belemerült a fénybe, majd ismét fürgén hátralendült a széles lámpaernyő szürkés homályába. A mozdulatlan kínai, mint egy nagy beszélő baba, élettelen hangon egyre olvasta a karambolok számát. A játékot Willems nyerte meg. Azzal a megjegyzéssel, hogy az idő későre jár, és hogy ő házas ember, barátságos jó éjszakát kívánt, aztán kilépett a hosszú néptelen utcára. Ilyenkor a fehér por olyan volt, mintha a földön vakító holdsugár halmaza ragyogott volna, mely elől a szem szívesen menekült az elszórt petróleumlámpák enyhébb világába. Willems a buja, pazar, ágas-bogas utcai kertek fala mentén ballagott hazafelé. Jobbról-balról a házak virágzó bokrok fekete sűrűjébe rejtőztek. Willems maga volt az utcán. Ment az utca közepén, árnya engedelmesen ringott előtte. Willems megelégedetten nézte. A szerencsés ember árnyéka! A koktéltől és saját dicsőségének mámorától kissé szinte szédült. Amint ismerőseinek gyakran elmondta, tizennégy évvel ezelőtt, mint hajóinas került keletre. Kis fiú volt. Nagyon kicsike lehetett akkoriban az árnyéka is. Mosolyogva gondolt arra, hogy akkor még nem volt semmije, még az árnyékát sem merte a magáénak mondani. Most pedig a Hudig és Tsa cég megbecsült tisztviselőjének hazafelé ballagó árnyékát látja maga előtt. Milyen nagyszerű! Milyen jó az élet azokhoz, akik a napos oldalon járnak. Akár egy biliárdpartit, úgy megnyerte a játékot az élettel is. Gyorsabban kezdett haladni, miközben csörgette nyereségét, s azokra a napokra gondolt, melyek mint fehér kövek jelezték életének útját. Eszébe jutott a pónilovakért tett lomboki utazás. Ez volt az első fontosabb üzlet, amelyet Hudig rábízott. Aztán visszagondolt a nevezetesebb ügyekre: a sima ópiumüzletekre; a törvénybe ütköző puskaporárusításra; a becsempészett puskák híres esetére és a goaki rádzsával kötött nehéz üzletre. Tisztára szerencse volt, hogy ez sikerült. A kegyetlen, vén uralkodóval tanácstermében mérte össze erejét, s megvesztegette egy aranyozott üveghintóval, amelyet most a rádzsa, mint a hír meséli, tyúkólnak használ. Teljesen levette az öreget a lábáról, s becsapta mindenképpen. Csak így viszi az ember valamire. Elítélte azt a kezdetleges becstelenséget, amely mélyen belenyúl a pénztárba, de az ember megkerülheti a törvényt, s érvényesítheti a kereskedelem elveit a legvégső következményekig. Vannak, akik ezt csalásnak mondják. Ezek a bolondok, a gyengék, a megvetésre méltók. A bölcsek, az erősek, a megbecsültek nem ingadoznak. Ahol ingadoznak, ott nincs hatalom. Gyakran magyarázta ezt fiatal embereknek is. Ez volt Willems doktrínája, s ő maga példájával tündöklőén igazolta a doktrína igazságát.
    Nap nap után így tért haza éjjelente, a mindennapi vesződség és szórakozás után, öndicsérő hangjának csengésétől mámorosán. Harmincadik születésnapján is így ballagott hazafelé. Jó társaságban kellemes, zajos estét töltött, s miközben a néptelen utcán lépkedett, saját nagyságának megnövekedett érzése egyszerre a macassari utca fehér pora fölé emelte, s ujjongással, de egyúttal sajnálkozással töltötte el. Odaát a szállóban nem méltatta magát kellően, nem beszélt eleget magáról, nem tett elég nagy hatást hallgatóira. Nem baj. Majd máskor. Most hazamegy, felkelti feleségét, és beszél neki. Miért ne keltené fel? Az asszony majd kever egy koktélt, és hallgatja urát türelmesen. Így lesz. Fel kell kelni neki. Ha akarná, az egész Da Souza famíliát felkelthetné. Csak egy szót kell szólnia, talpon volna a család minden tagja. Hálóköntösben szótlanul letelepednének a kert hideg, kemény földjére, és ameddig csak akarná, hallgatnák, mint magyarázza a lépcső tetejéről, hogy milyen nagy, jó ember is ő. Megtennék. De mára elég lesz az asszony is.
    Az asszony! Willems bensőleg megrezzent. Szeme előtt állott a riadt szemű, fonnyadt, fájdalmas szájú, szomorú asszony, akinek bánatos csodálkozással és néma szótlansággal kellett figyelnie szavait. Ma már megszokta ezeket az éjszakai beszélgetéseket. Eleinte tudni se akart róla. De csak egyszer mert ellenkezni. Mostanában, ha ura a kényelmes székben elterpeszkedve ivott és beszélt, ő csak állt az asztal másik végén, két keze az asztal szélét fogta, ijedt szeme a férfi ajkát figyelte, egyetlen hang, egyetlen mozdulat nélkül, szinte lélegzetet is alig véve, mígnem ura megvető hangon el nem bocsátotta. „Menj, feküdj le, csacsi!” Ilyenkor a nő mély lélegzetet vett, és megkönnyebbülve, de felindulás nélkül kivánszorgott a szobából. Semmi sem tudta felrázni, veszekedésre vagy sírásra indítani. Nem panaszkodott, nem ellenkezett. Első összeveszésük döntő volt. Túlságosan is döntő, gondolta bosszúsan Willems. Kiriasztotta testéből a lelket. Siralmas egy asszony! Egészben véve átkozott rossz üzlet volt ez! Mi az ördögnek kellett nyakába vennie ezt a kölöncöt?... Hát igaz! Otthont akart, úgy látszott, hogy a frigy tetszik Hudignak, ő adta ajándékba a bungalow-t is, azt a virág lepte házat, amely felé a hűvös holdfényben ballagni szokott. Aztán elhódította a Da Souza család hódolata. Az olyanfajta ember, mint Willems, ki tud vinni mindent - mondták -, le tud küzdeni minden akadályt, elérhet akármit. Nem telik bele öt év, azok a fehérek akik a kormányzó vasárnapi kártyapartijának nézői szoktak lenni, szívesen látják házukban félvérű feleségével, egész pereputtyával együtt! Hurrá! Willems azt látta, hogy árnya előreugrik, s egy több méter hosszúságú kar végén megleng egy kalap, akkora, mint egy rumoshordó... Ki kiáltott hurrát?... Willems szégyenkezve mosolygott magában, két kezét mélyen a zsebébe süly- lyesztette, aztán hirtelen elkomorult arccal gyorsabb lépésbe kezdett.
    Mögötte, balról, Mr. Vinck utcai kertjének ajtaja mögött egy szivar vége parázslóit. Egyik téglaoszlopnak támaszkodva Mr. Vinck, a Hudig és Tsa cég pénztárosa szívta utolsó napi szivarját. A nyírott bokrok árnyai közt Vinckné halk zörejjel, egyenletes léptekkel méregette a ház előtt körbefutó ösvény kavicshomokját.
    - Willems megy hazafelé gyalog, s úgy látom, kapatosán - szólt félre az asszony felé Vinck. - Láttam, hogy egyet ugrott, s meglengette kalapját.
    A kavicszörgés megszűnt.
    - Rettenetes ember - válaszolt Vinckné nyugodtan. - Azt hallom, hogy veri a feleségét.
    - Ó, dehogy, édesem - mormolta legyintő kézmozdulattal, szórakozottan Vinck. Még elképzelni sem tartotta érdemesnek, hogy Willems veri az asszonyát. Ha Willems kínozni akarja feleségét, akkor nem ilyen egyszerű módhoz folyamodik. Milyen rosszul is ítélnek az asszonyok. Vinck ismerte Willemset jól, tudta, hogy nagyon ügyes, nagyon ravasz fickó, annyira ügyes és ravasz, hogy szinte bosszantó. Miközben Vinck még gyorsan szippantott párat szivarja végéből, arra gondolt, hogy azt a bizalmat, amellyel Hudig Willems iránt van, hűséges, jó tanácsokkal megszerezheti Hudig pénztárosa is.
    - Kezd a fiú veszélyes lenni. Túlságos sokat tud. Jó lesz megszabadulnunk tőle - mondta Vinck hangosan. De Vinckné már bement a házba. A férfi megrázta a fejét, eldobta szivarját, s ment az asszony után.
    Willems csak ballagott, és szövögette jövendőjének csillogó hálóját. A nagyság útja simán, egyenesen és fénylőn terült előtte, nem látott rajta semmi akadályt. Tudta, hogy letért a becsület útjáról, de visszatér rá rövidesen, s nem hagyja el többé soha. Csekélység az egész. Rendbe hoz mindent hamarosan. A fődolog most az, hogy ne derüljön ki semmi, s Willems bízott ügyességében, szerencséjében s megalapozott jó hírében, amely lefegyverez minden gyanút, még ha merne is gyanakodni valaki. De nem mer senki! Igaz, hogy egy kis hibát követett el. Rövid időre eltulajdonított Hudig pénzéből valamit. Egész jelentéktelen kis összeget. De azzal az elnézéssel ítélte meg önmagát, amelyet a tehetség gyarlóságai mindig megérdemelnek. Majd pótolja a pénzt, s marad minden a régiben. Veszteség nem ér senkit, s ő majd halad akadálytalanul becsvágyának nagyszerű célja felé.
    Társa lenni Hudignak!
    Mielőtt felment háza lépcsőin, kis időre szétvetett lábbal megállt, kezébe fogta állát, s fontolóra vette Hudig jövendő társának kilátásait. Pompás élet! Biztosnak érezte magát. Szilárd volt, mint a domb, mély - mély, mint a szakadék, s hallgatag, mint a sír.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989609
Webáruház készítés